- Gyengülő pápaság - erősödő királyság - A magyar trón betöltése és a legátusok - I. Károly és az egyház - Nagy Lajos király, az egyház bajnoka - Magyarország és a nyugati egyházszakadás - Zsigmond királyi egyházkormányzata - Főpapok - A középréteg - Az alsópapság - A szerzetesség átalakulása - Monasztikus, kanonok- és lovagrendek - Remeterendek - Koldulórendek - Keresztény mindennapok - Pogányok, szakadárok - Az egyházszervezet bővülése - Eretnekek - Művelődés, iskolák, egyetemek
A pápaság a 13. században fénykorát élte, a magyar királyi hatalom szempontjából viszont ez a kor, különösen a század második fele, a lassú felbomlás időszaka. Magyarország 1301 után központi hatalom nélküli, a bárók által szétszabdalt és felforgatott ország volt, ahol a királyság eszméjét egyfelől a katolikus egyház szilárd intézmény- és eszmerendszere, másfelől az államalapító Szent István királytól eredeztetett Szent Korona tárgyi valósága képviselte. I. Károly "országegyesítése" állította helyre a központi hatalmat. Fiának, Nagy Lajosnak jól szervezett és külpolitikai tekintetben a térség nagyhatalmának számító országot hagyott örökül. A pápaság 1305 és 1377 közötti uralmát ugyanakkor - a zsidóság hetvenéves babiloni száműzetésének mintájára - találóan nevezi a történetírás a pápaság "avignoni fogságának". A pápák a francia királyok gyámsága alatt elvesztették addigi politikai súlyukat.
A Szentszék felfogása szerint Magyarország nemcsak keresztény engedelmességgel tartozik neki, hanem evilági főhatósága alatt is áll. Ugyanakkor már III. András uralkodása idején a püspöki kar tagjaiban és a bárók többségében megszilárdult az a meggyőződés, hogy az ország világi tekintetben független a pápaságtól. Magyarországot Szűz Mária örökségének tekintették, vagyis nem Szent Péterének. Az ország szuverenitásának védelme fontosabb szempont volt a pápának való engedelmességnél. Véleményük szerint az 1301-ben megüresedett trónt csak választással lehetett betölteni, a pápa viszont jelöltjét, Anjou Károlyt - mint az Árpádok törvényes örökösét - igyekezett elfogadtatni a magyarokkal. Fokozatosan sikerült csak a Magyarországra küldött legátusoknak, Boccasini, majd később Gentilis bíborosoknak a püspököket Károly megválasztására rábírnia.
^
A pápai hatalom által trónra segített Károly uralmának megszilárdítása után hamar összeütközésbe került a magyar főpapokkal. Csalódtak az új királyban, mert szerintük országgyűlések összehívása nélkül, önkényesen uralkodik, a tartományurak által régebben elvett egyházi birtokokat, azok legyőzése után, magának tartja meg, a megüresedett főpapi székeket gyakran világiakkal foglaltatja le. A főpapoknak erejükön felül kell bandériumaikat kiállítani, egyháziakat gyakran világi törvényszék elé idéznek. A király csak a saját jelöltjeit engedi püspöki méltóságra, és ha kell, ezt a káptalanok kánoni választásának mellőzésével is keresztülviszi. Ezeket és ehhez hasonló vádakat tartalmazott az a levél, amelyet a püspökök végső elkeseredésükben 1338-ban küldtek a pápának. Az ezt követő enyhe pápai figyelmeztetésnek nem lett foganatja, az uralkodó nem változtatott egyházpolitikáján.
^
I. Károly erős kézzel igyekezett országa érdekeit érvényesíteni azzal a pápai hatalommal szemben is, amelynek támogatása nélkül nem juthatott volna trónra: következetesen alkalmazta az Árpádoktól örökölt főkegyúri jogát. Sőt, megadóztatta az 1332-1337-es években beszedett ún. pápai tizedet is. A külföldi behajtók csak azt követően kezdhették meg a munkájukat, miután a pápa lemondott a király javára az adó harmadáról. Jelentősek ugyanakkor I. Károlynak a monostorok érdekében tett intézkedései. Egymás után erősítette meg a különböző apátságok régi kiváltságait, sőt uralkodása idején a szerzetesrendek (ezen belül is főleg a koldulórendek) politikai befolyása is jelentősen megnőtt. Több szerzetest püspöki méltóságba juttatott.
Lajos király háborúi közül csupán a nápolyi trónért folytatott reménytelen harca volt ellentétes az avignoni érdekekkel. Az ezt követő, a "szélrózsa minden irányában" folytatott hadjáratai (pl. a görög rítusú szerbek, az eretnek bosnyákok és a pogány litvánok és tatárok ellen) szoros kapcsolatban voltak a Szentszék politikai és térítő törekvéseivel. I. Lajos a pápák Egyházi Államának belső harcaihoz többször katonai segítséget nyújtott, sőt magyar csapatok biztosították a pápa Avignonból Rómába való visszaköltözését is. Egy 1356-os pápai levél "Krisztus védőpajzsának, az Úr athlétájának" nevezte. I. Lajos ugyanakkor folytatta apja politikáját a pápai tizedszedés megtiltásában, az egyházi javadalmak betöltésekor a királyi akarat érvényesítésében.
^
A nápolyi trónért folyó küzdelem idején addig soha nem látott követjárás jellemezte a pápai és a magyar udvar kapcsolatát. Pápai követek ezt követően is megfordultak Magyarországon, általában világpolitikai jelentoségű kérdések miatt. A keleti térítések, a balkáni helyzet pacifikálása, békeközvetítésre való felkérés szerepel megbízatásaik között. Jelentős volt Guido bíboros 1349. évi követsége. A pápák által korán felismert török veszedelem ügyében is küldött V. Orbán pápa Budára követet, de a Lajos király és IV. Károly császár közti viszály felszámolása miatt is utazott pápai követ a magyar udvarba 1371-ben. Ugyanakkor a magyar követek is hónapokat töltöttek Avignonban, ahol a közügyek intézése mellett saját rokonságuk, esetleg familiárisaik kérését ún. pápai kérvények (supplicatio) formájában tolmácsolták a pápának.
A Rómába visszaköltözött XI. Gergely pápa halála után 1378-ban a bíborosok különböző csoportjai két pápát is választottak, akik közül az egyik visszament Avignonba. Magyarország azon országok közé tartozott, amelyek a "törvényes" római pápát ismerték el és támogatták. Mindez nem maradt a diplomáciai udvariasság szintjén, mert már a pápa egyházkormányzati hatalmát igen széles körben gyakorolta Magyarországon. Ekkorra nálunk is meghonosodott az a szokás, hogy a pápák a magyar egyházi javadalmak betöltésének jogát fenntartották maguknak (reservatio). Az országba így bejövő ún. külföldi bullások nemcsak püspöki, hanem főesperesi, kanonoki javadalmakat és más beneficiumokat is elfoglaltak, amelyeket pedig a fokozatosan erősödő hazai egyházi értelmiségi középréteg tagjai szerettek volna megőrizni maguknak. Zsigmond király és IX. Bonifác eleinte kompromisszumokkal oldották meg a problémát.
^
A pápa és a magyar király közötti jó viszony 1403-ig tartott. Ekkor ugyanis IX. Bonifác a magyar főpapok és főnemesek egy része által támogatott, Zsigmond ellen felléptetett ellenkirályt, Nápolyi Lászlót pártolta, és helyzetének erősítésére legátust is küldött az országba. Miután Zsigmond felülkerekedett, lefoglaltatta a pártütő egyháznagyok birtokait, és több elmozdított főpap helyett világi kormányzókra bízta az egyes egyházmegyéket. A király felmondta az engedelmességet IX. Bonifácnak, de nem ismerte el az időközben megválasztott XIII. Benedek ellenpápát sem. Inkább arra törekedett, hogy az ország egyházi ügyeit kivonja a Szentszék gyakorlati irányítása alól, és azok intézését saját kezébe vegye. Ennek érdekében került sor 1404. április 6-i rendeletének kibocsátására, amely az ún. királyi tetszvényjogot tartalmazta. Ez az állapot 1410-ig maradt fenn, amikor Zsigmond a pisai reformzsinat által megválasztott új pápával, XXIII. Jánossal diplomáciai kapcsolatba lépett.
^
Zsigmond mint német király és a császári korona várományosa 1414-ben összehívta a későközépkori Európa legjelentősebb kongresszusát, a konstanzi zsinatot, amelyen maga elnökölt. A legfontosabb cél, a kontinenset 1378 óta megosztó egyházszakadás megszüntetése és új, mindenki által elismert pápa választása volt, valamint az elvilágiasodó egyház belső megreformálása. Többéves diplomáciai alkudozás után Zsigmond tevékenysége részben sikerrel járt, két pápa hajlandó volt önként lemondani, a harmadikat pedig megfosztotta támogatóitól. A reform ügye elbukott, de mielőtt az új pápát, V. Márton személyében megválasztották volna, Zsigmond a bíborosokkal kiadatott egy oklevelet, az ún. "konstanzi bullát". A magyar királyok a későbbiekben erre hivatkozva érvényesítették főkegyúri jogukat.
A zsinat után Zsigmondnak a pápasághoz való viszonya kiegyensúlyozott volt, annak ellenére, hogy V. Márton pápa mindjárt trónralépése után biztosította maga és utódai számára az egyházi javadalmakkal való rendelkezés jogát. A gyakorlatban a király szerepe vált meghatározóvá, mert a pápa általában azt a személyt nevezte ki, akit a király előzetesen kijelölt a megüresedett méltóságra. Fontos törekvése Zsigmondnak az is, hogy a gyakorlatban korlátozta az egyháziaknak Rómába való fellebbezését - ami a perköltségek miatt fontos a hazai klérusnak -, másrészt szintén korlátozta az egyházi, ún. szentszéki bíróságok hatáskörét a világiak javára.
Az egyházi társadalom élén álló főpapok egyházmegyéjük tényleges vezetését vikáriusaikra hárították, mert tevékenységük nagyobbik részét országnagyi teendőik végzése jelentette. Az érsekek és püspökök hivatalból tagjai voltak a királyi tanácsnak, közülük kerültek ki a kormányzat írásbeli tevékenységét irányító kancellárok, bár Zsigmond király idején voltak világi titkos kancellárok is. Az írás- és nyelvtudásuk miatt a király diplomáciai feladatokkal is elsősorban őket bízta meg. Háború esetén maguk vezették hatalmas birtokaik jövedelméből eltartott bandériumukat, azaz zászlóaljukat. Korszakunkban még többnyire valamelyik arisztokrata családból származtak. A klérus legfelső rétegéhez számították még a székesfehérvári prépostot és a johannita vránai perjelt is.
^
A főpap halála vagy áthelyezése esetén az új püspökök kinevezése hosszabb eljárás eredménye volt, és három tényező játszott benne szerepet. A székeskáptalanok 13. században széleskörűen gyakorolt püspökválasztási joga korszakunkban háttérbe szorult a másik két hatalmi tényező javára: a pápa általában a király bemutatására (praesentatio) nevezte ki a püspököt. Az egyházi középréteg, a kanonokok a 14. századtól igen gyakran már nem saját maguk látták el liturgikus teendőiket, hanem helyettest - az ellátására rendszeresen kiutalt jövedelem, azaz prebenda után nevezve - prebendáriust állítottak maguk helyett, aki vagyoni helyzetét tekintve inkább az alsópapsághoz tartozott. A mintegy 50 székes- és társaskáptalanban lévő kb. 600 kanonoki stallumot illető rendszeres jövedelem lehetővé tette, hogy viselőik közül kerüljön ki a középkori magyar értelmiség meghatározó része.
^
Az egyházi hierarchiában a püspök egyházmegyéje főesperesi kerületekre oszlott, amelyek nagyjából a vármegyék határaival estek egybe. Élükön a székeskáptalanba beköltözött és a kanonoki testületbe felvett főesperesek álltak, akik a püspök felügyeleti jogkörét egyházlátogatások, ún. visitaciók formájában gyakorolták a joghatóságuk alá tartozó plébánosok felett. Évenkénti látogatásaik nagy anyagi megterhelést jelentettek a falvak lelkipásztorainak, így a főesperesi kíséret nagyságát törvényekkel szabályozták. Plébánosoknak a 14. század elején a főesperes, sőt néha a püspök joghatósága alól kivett királyi városi, mezővárosi papokat hívták, akik megtarthatták a teljes beszedett tizedet. Ezeket az előkelő jogállású egyházi tisztségeket olykor papi funkcióikat egyáltalán nem gyakorló személyek kapták a vele járó jövedelemmel együtt. Így kapta pl. I. Károly udvari orvosa a pataki plébániát. Az esetek többségében azonban a városi és mezővárosi plébánosokat a polgárok választották, a királyi kinevezés (bemutatás) a kivételek közé tartozott.
A 14. század végére már plébánosnak nevezték a fönti kiváltságokkal nem rendelkező kisebb egyházközségek, parókiák papjait is, akiket korábban káplánoknak hívtak. Az előző korszakból örökölt kegyúri rendszer értelmében a birtok földesura fogadta fel őket kialkudott bérért, meghatározott időre. Az o feladatuk volt a szentségek kiszolgáltatása, a misézés és a prédikáció. Legtöbbjük a káptalani iskolában szerezte alapfokú teológiai és gyakorlati ismereteit. A beszedett egyházi tizednek ok általában csak az 1/16-át kapták. Az egyházi társadalom legalsó rétegéhez tartoztak a plébánosok által kinevezett és eltartott káplánok. Rajtuk kívül az egyes templomokban misealapítványokból fizetett oltár- és kápolnaigazgatók imádkoztak az alapítók lelki üdvéért. A püspöki székesegyházakban is működtek szerény javadalmú oltárigazgatók, ok alkották a karbeli papok testületét.
^
A monasztikus rendek a 14. századra túljutottak virágkorukon. Megcsappant monostoraik száma, a megmaradottakban kevesebb lett a szerzetes és a fegyelem is meglazult. Lassú, de folyamatos hanyatlásuk oka, hogy nem tudtak eleget tenni a társadalom megváltozott vallásosságával szembeni új elvárásoknak, amelyek a hívek aktívabb lelki gondozását, prédikálást, a szegényekkel való törődést igényelték. Hozzájárult ehhez az a körülmény is, hogy a középkori pápák és királyok külön e célra való anyagi eszközök híján, gazdagabb apátságok átengedésével fizették az egyházkormányzati, diplomáciai munkában részt vevő alattvalóikat. Az ilyen, többször más rendbéli vagy gyakran világi ún. kommendator vagy gubernátor apátok rendszerint nem laktak apátságuk monostorában, és alig foglalkoztak szerzeteseik előírt fegyelmével és érdekeivel. Ilyen gubernátor lett pl. Pannonhalmán 1376-ban Ulászló lengyel herceg.
^
Az eredetileg 81 monostort birtokló bencés rend apátságainak száma 1400-ig 64-re olvadt. Ebből a 15. század folyamán 27 apátság kommendátorok kezére került. A belső megújulás érdekében egymást követték a reformmozgalmak, amelyek elrendelték az országos rendi összejövetelek, ún. káptalanok évenkénti megtartását. Negyedannyi monostorral rendelkeztek a ciszterciek, és az itt is tapasztalt visszaélések megszüntetésére maga Nagy Lajos király szólította fel a rendi nagykáptalant. A cisztercieknél valamivel népesebb premontrei kanonokok 33 monostorukkal, a szívesen vállalt hiteleshelyi tevékenység miatt is jobban őrizték jelentőségüket és népszerűségüket. A monasztikus rendek egy-egy monostorának szerzetesi közösségét konventnek nevezték. A lovagrendek néhány rendházzal rendelkeztek csak. A templomosok 1312. évi feloszlatása után javaik a johannitákra szálltak, így a vránai perjelség is. A Német Lovagrend Erdélybe telepítésével Zsigmond király is megpróbálkozott, ám sikertelenül. A magyar alapítású stefanita rend hanyatlása is a 14. században kezdődött, a 15. század közepére pedig már meg is szüntették működésüket.
^
Több megbecsülést élveztek korszakunkban a társadalom részéről a nagyobb fegyelmet követelő remeterendek. A szigorúságukról híres "néma barátok", a karthauziak négy monostort tudtak benépesíteni. A 14-15. században élte fénykorát a másik magyar alapítású szerzetesi közösség: a pálos rend, amely 1308-ban kapta meg Szent Ágoston szabályait Gentilis legátustól. 1327-ben mintegy 30 monostoruk volt, a Zsigmond-korra ez a szám megduplázódott. 1367-ben Nagy Lajos kérésére került sor a rend pápai jóváhagyására, ami lehetővé tette a püspöktől való önállóságukat. Nagy Lajos 1381-ben megszerezte Velencéből Remete Szent Pál földi maradványait és az ereklyét a pálosok központjában, Budaszentlőrincen helyezték el. 1418-ban pápai engedéllyel prédikálási lehetőséget kaptak. Az egyes kolostorok élén perjel állott, akit az évenként tartott budaszentlőrinci káptalanon a rend magyarországi vezetője, a generális rendelt ki az egyes rendházak élére.
^
A világ zajától többnyire elvonuló pálosokkal ellentétben a koldulórendek sűrűn lakott vidékeken telepedtek le. A 14. század elején mintegy 25 kolostorral rendelkező ágostonos remete rend tagjait remetéknek nevezték ugyan, valójában azonban koldulórend volt. A karmelitáknak 1372-ben sikerült Budán megtelepedniük, de nem tudtak népszerűvé válni: mindössze négy kolostorukról tudunk. Nem így a domonkosok, korszakunkban mintegy 40 rendházuk volt, elsősorban városokban. A prédikálás mellett főleg a tudományok művelésében jeleskedtek. A ferencesek előretörése még lendületesebbnek mondható, 1316-ban a magyar ferences rendtartomány (provincia) nyolc őrségre (custodiára) oszlott 43 házzal, ez a szám 1379-re 50-re emelkedett. I. Károly több püspökséget ferencesekkel töltött be, követeit is többször közülük választotta. A kolduló rendek fontos missziós szerepet játszottak a balkáni területeken.
^
Az emberek mindennapi élete az egyház által megszabott keretek között zajlott. Az évszakokhoz kapcsolódó munkával eltöltött hétköznapok és az egyházi év által parancsolt vasár- és ünnepnapok arányos elosztása adta a középkori idő változásának ritmusát. Az egyházi ünnepek jelentették gyakran azt a határnapot is, amikor az ország lakosságának nagy többségét kitevő falusi jobbágyságnak be kellett szolgáltatni a különböző földesúri járadékokat. A naptári ünnepek elsősorban a szentek kultuszához kapcsolódtak. Az egyes egyházközségek külön is megemlékeztek templomuk védőszentjérol. Az Árpád-ház szentjeinek ("szentkirályok"), különösen Szent László király kultuszának népszerűsítéséhez jelentősen hozzájárultak az Anjou királyok és utóbb Zsigmond, aki Váradon, Szent László sírjánál temettette el magát.
^
A papok által végzett liturgikus szertartások latin nyelven folytak, de korán kialakulhatott az egyház vulgáris nyelvi készlete, amely elsősorban a mise keretében elhangzott prédikációhoz, valamint gyónáskor a bűnök anyanyelvi bevallásához kapcsolódott. Éltek azonban Magyarországon az egyházon kívüli, nem keresztény, illetve nem katolikus népcsoportok is. A pogányok és szakadárok megtérítésére irányuló törekvések különösen a 14. század második felében voltak jelentősek, mert Lajos király ezt elsőrendű uralkodói kötelességének tartotta. A zsidók térítésével is megpróbálkozott, de kudarca után 1360 körül kiűzte őket az országból, s bár rendeletét 1364-ben visszavonta, a kiűzöttek többsége már nem tért vissza. A helyettük - főleg nagyobb városokba - Nyugatról betelepülők zárt közösségei megtarthatták vallási különállásukat, bár a 15. század elején zsidóellenes megmozdulásokra is sor került.
^
A kunok megtérése és beilleszkedése az 1279-es törvények után sem ment zökkenőmentesen, mert még ezt követően is szívósan ragaszkodtak pogány életmódjukhoz, ősi hagyományaikhoz. Az eredetileg bizánci rítust követő jászok is katonai szolgálataiknak köszönhették kiváltságaikat, katolikus hitre térítésük a koldulórendek közreműködésével több évszázados folyamat volt, amelynek befejezését a 15. század második felére tehetjük. A megtérés elhúzódása részben a tizedfizetéstől való idegenkedéssel is magyarázható. A 14. században folytatódott az ország szélterületeinek benépesítése görögkeleti vallású népcsoportokkal. Az északkeletre beáramló rutének, valamint a Déli- Kárpátokon át Erdélyben letelepedő másik jelentősebb (kb. másfélszázezres) lélekszámú népesség, a románság megtérítéséhez szintén a ferencesek segítségével fogott hozzá Nagy Lajos.
Az ortodox vallású népeknek a katolikus egyházzal való 1366-os egyesítése után csak az kaphatott nemességet vagy kenézséget, aki katolikussá lett. Az unió 1386-os megszűnése után Zsigmond 1428-ban próbálta felújítani Lajos politikáját. Ennek ellenére számuk gyarapodott és korszakunkban már templomaikról és kolostoraikról vannak híradások. A nemesített román kenézek egy része továbbra is katolizált ugyan, de nem kényszerből, hanem presztízsből, mert a magyar nemesi családokkal való gyakori házasságoknak a valláskülönbség akkor elháríthatatlan akadálya volt. Hasonlóképpen szakadárnak tekintette a katolikus egyház a 14. század végétol a törökök elol menekülo, a Szerémségben és Keve megyében letelepülo görögkeleti rítusú szerbeket. A királyi hatalom és a földesurak azonban - elsősorban gazdasági érdekekből - számukra is biztosították a szabad vallásgyakorlat lehetőségét.
A magyar egyházszervezet az Anjouk idején érte el legnagyobb kiterjedését. Az ország keleti és déli határai mentén a hűbéres államokat kiépíteni szándékozó királyi politika találkozott a katolikus egyház térítő törekvésével, amit többnyire ferencesek végeztek. A missziós püspökségek vezetői is gyakran a koldulórendek tagjai közül kerültek ki. I. Károly 1322-ben felújította a még a 13. század végén alapított, de hamar megszűnt nándorfehérvárit, I. Lajos sikertelen kísérletet tett 1354-ben a milkói újjászervezésére. A legdélebbi magyar missziós püspökséget is I. Lajos alapította 1365-ben Bodonyban (Vidin, ma Bulgária), amely azonban rövid életű volt, hasonlóan az 1382-ben létrehozott argyasi püspökséghez, mindkettő 1386-ban megszűnt. Közvetlenül a Szentszék joghatósága alá tartozott, így nem számított a magyar egyházszervezetbe a Kárpátokon túli románság megtérítésére 1371-ben alapított és a 15. század végéig működő szereti püspökség. A királyi oklevelek méltóságsoraiban feltüntették viszont a dalmát és horvát főpapokat is, bár nem voltak részei a magyar egyházszervezetnek.
^
Az eretnekség elleni küzdelem a 14. században a flagellánsok és valdensek, de főként a Boszniában elterjedt patarén irányzatok ellen folyt, Lajos király déli hadjáratainak olykor kimondottan ez volt a célja. A 15. századtól a délvidéki eretnekek összeköttetésbe kerültek az eredetileg a Felvidékről terjedő huszitizmussal. Zsigmond 1420-tól ugyanis keresztes háborút viselt a csehországi husziták ellen, akik viszonzásul 1428-tól rendszeresen indítottak pusztító hadjáratokat Magyarországra. Végül a bázeli reformzsinat keretében 1433-ban sikerült megegyezni a kelyhesekkel, akikkel összefogva végül 1434-ben a táboritákat leverték. A huszita tanok elterjedésének jelentős szerepe volt az 1437-es erdélyi parasztfelkelés előkészítésében is. A kamanci Tamás és Bálint deák, a magyar nyelvű Huszita Biblia fordítói Marchiai Jakab ferences több délvidéki és keleti egyházmegyére kiterjedő térítő tevékenysége elől Moldvában találtak menedéket.
^
Az egyháznak korszakunkban is elsőrendű szerepe volt a műveltség terjesztésében. A szerzetesi (kolostori) és a székesegyházi (káptalani) iskolák elsősorban a papi utánpótlás alapfokú intézményei voltak, de a hét szabad művészet mellett az ország jogainak megóvása érdekében némelyikben jogot is tanítottak, valamint világi pályára (kancellária, hiteleshelyek) is készítettek fel hallgatókat. A domonkosok budai főiskolája (studium generale) a 14. század elejétol folyamatosan muködött a középkorban, bár nem vált igazi egyetemmé.
Az első magyar egyetemet Nagy Lajos alapította 1367-ben Pécsett, és V. Orbán pápa a hittudományi kar kivételével meg is adta a működési engedélyt. Az egyetem azonban a 14. század vége felé megszűnt. Még rövidebb életű volt a Zsigmond által 1395-ben Óbudára szervezett egyetem, amelyet a király a huszita veszély miatt 1410-ben Branda Castiglione pápai követ közreműködésével újjáalapított. Küldöttsége még részt vett a konstanzi zsinaton is, de az intézményt az 1420-as években már nem említik a források. Így az egyetemi fokozatokra vágyó magyarok leginkább a közeli Bécs és Krakkó egyetemeit látogatták.
A csak kevesek számára elérhető egyetemre járás mellett a hazai és külföldi búcsújárások és zarándoklatok a 14. századtól már a társadalom szélesebb rétegeinek is nyújtottak utazási lehetoséget. A magyarországiak által legkeresettebb külföldi zarándokhely a németországi Aachen volt, főleg miután 1367-ben Nagy Lajos kápolnát alapított a szent királyok (István, Imre és László) ereklyéivel. Ezen kívül Jeruzsálembe, Rómába és Compostellába is szívesen látogattak magyar zarándokok.