- A korai Anjou-kor művészete (1300-1350) - Építészet - Képzőművészet - A kései Anjou-kor művészete (1350-1400) - Építészet - Képzőművészet - Késő Zsigmond-kori művészet (1400-1437) - Építészet - Képzőművészet - ZENETÖRTÉNET - TÁNCTÖRTÉNET
A század első negyedének viharos történelme nem kedvezett a művészeteknek. Aki tehette, vagyonát várak építésére és hadakozásra fordította. Ekkor erősödtek meg viszont a 13. században létrejött hospestelepülések, ahol tömegével épültek az új, bár egyszerű és konzervatív stílusú templomok. Csak az 1330-as évektől élénkült meg a király, az egyház és az új arisztokrácia műpártolása. Az építészetben a szomszédos cseh és osztrák területek francia eredetű kései klasszikus gótikája jelentette a mintaképet. Ezt tapasztalhatjuk a szobrászatban és részben a festészetben is, de e műfajokban, főleg az igényesebb udvari, főpapi környezetben nagy szerepet játszott az itáliai trecento művészet hatása is.
^
Az Árpád-ház kihalását követő anarchikus állapotok haszonélvezői a tartományurak és familiárisaik. A századfordulón általuk épített várak kisméretű, nehezen megközelíthető helyen álló, toronnyal, kerítőfallal, palotával és ciszternával ellátott kőerődítmények voltak (pl. Márévár 1316 előtt). A kényelemre, pompára nem sokat adtak. Még nagyobb számban épültek a kisebb földbirtokosok kúriái mellett faerődítmények, motték, amelyek árokból, kerítésből és fatoronyból vagy házból álltak. I. Károly hatalmának megszilárdítása során a várak nagy részét megszerezte, sokat leromboltatott, és újak építését már csak ritkán engedélyezte.
^
Az ország peremterületein, a 13. században létrejött új falvakban a századforduló körül épültek meg az első kőtemplomok. Ezek meglehetősen egyszerű, konzervatív megformálású épületek voltak, mint Csaroda, Vámosatya Szatmárban, Kakaslomnic, Zsegra a Szepességben, Velemér Nyugat-Magyarországon. Ekkor lendült fel a magyar eredetű pálos remete rend fejlődése, akik a Buda melletti Szent Lőrinc kolostorba helyezték székhelyüket. A földbirtokosok főleg az igénytelen pálosok számára építettek a falusi templomoknál alig nagyobb egyházakat (Diósgyőr 1304 előtt, Dédes 1313 előtt, Uzsaszentlélek 1333 előtt, Felnémet 1347). A karthauzi remeték is megtelepedtek az országban: felépült a szepességi Menedékkő (1308 előtt), majd a lehnici vörös kolostor (1319-1344). A Siklósiak siklósi váruk mellett ágostonos kanonokok számára emeltek kolostort 1333 előtt.
^
Az 1330-as években indult meg az előző évtizedek belső harcaiban megsérült székesegyházak újjáépítése. Szécsi András püspök (1320-1356) fejezte be a gyulafehérvári székesegyház 13. századi épületét. Ekkor készült az egyhajós, gótikus nyitrai székesegyház (1333-1355) és az esztergomi katedrális szentélye (1336-1351 körül) is. A nagyváradi székesegyházhoz Bátori András püspök (1329-1345) az 1330-as években két hasáb alakú toronyból és a köztük elhelyezett karzatból, valamint egy díszes kapuzatból álló monumentális nyugati homlokzatot építtetett. Az egri székesegyházat Dörögdi Miklós püspök (1332-1361) hasonló nyugati toronypárral bővítette. O maga is a tornyok közti előcsarnokba temetkezett. E két utóbbi katedrálishoz még a század közepe előtt francia mintára körüljárós, kápolnakoszorús szentélyt kezdtek el építeni. Az 1342-ben megkezdett nagyváradi építkezések a 15. század elejéig elhúzódtak, az egri szentély pedig talán sohasem készült el.
^
I. Károly 1323-ban Visegrádra helyezte székhelyét. Először a visegrádi várban, majd egy városi házban, a visegrádi királyi palota elődjében rendezte be udvarát. 1340 körül a királyi ház mellé egy díszes kápolnát kezdtek építeni, ám a munka hamar félbeszakadt az udvar 1347-es Budára költözése miatt. Óbudán a korábbi királyi várat I. Lajos 1343-ban anyjának, Piast Erzsébet királynénak adományozta, aki itt alakította ki rezidenciáját. Az átépített vár közelében a királyné még 1350 előtt klarissza kolostort emeltetett, az óbudai prépostság Szent Péter temploma mellé pedig Szűz Mária tiszteletére 1348 előtt új templomot építtetett. A korábbi budai királyi szálláshelyen, a Károly által emelt Kammerhofban 1349-ben készült el a Szent Márton-kápolna, és ez által a hely alkalmassá vált a valódi rezidencia szerepére. A király öccse, az ország kormányzója, István herceg a város déli végében építette ki budai várát.
^
1318-ban tűzvész pusztította el a székesfehérvári bazilikát. I. Károly újjáépíttette a templomot: a pilléreket megerősíttette, beboltoztatta a főhajót, gótikus templomot formálva a románkori épületből. 1327-ben újabb tűzvész pusztított, de ekkor már csak a tetőzet sérült meg. Kolozsmonostoron a király az Árpád-kori bencés apátságot alakíttatta át. Máig fennáll a templom egyszerű részletképzésű szentélye. Az 1330-1340-es években építettek az új királyi központokhoz közel eső margitszigeti dominikánus apácakolostor templomának új szentélyt. Valamivel később a pilisi ciszterci kolostor templomába egy pompás, szobrokkal díszített szentélyrekesztőt emeltek. Ez utóbbi építkezések a befejezetlen visegrádi palotakápolna építőműhelyéhez kapcsolhatóak, a közép-európai kései klasszikus gótikus stílust képviselik.
^
Számos város a 14. század első felében fejezte be városfalai, templomai építését. Sopron hármas városrendszere 1340-re készült el. A soproni ferencesek templomának hajóját és szentélyrekesztőjét 1300 körül, a káptalantermet pedig a század első harmadában építették fel. Ekkor készült a város első zsinagógája is. A pozsonyi klarisszák templomának szentélyét az 1330-as években a soproni káptalanteremével rokon stílusban készítették. A szepességi Iglón és Lőcsén nagy csarnoktemplomokat emeltek. A nagyszebeni plébániatemplomhoz és a kassai Szent Erzsébet templomhoz új szentélyt csatoltak, Kassán pedig egy temetőkápolna is készült Szent Mihály tiszteletére. Megindult a földesúri birtokközpontok fejlődése is. Szécsényi Tamás például Szécsényben alapított ferences kolostort 1335 után.
^
A margitszigeti dominikánus apácakolostorban az új szentély építése után, a század második harmadában állították fel Szent Margit itáliai mesterek által készített síremlékét. Ugyanezek a szobrászok készítettek egy Visegrádról előkerült barátfejet. Krígen maradt fenn a legkorábbi Magyarországi szárnyasoltár, amelynek középső baldachinját domborműves szárnyak övezik. A pozsonyszöllősi Madonna 13. századi francia típust követ. A század második negyedéből származó toporci első és ruszkini Madonnák már modernebb, délnémet mintákat követnek. A Madonnák mellett a korszak faszobrászatát főleg feszületek képviselik. Ezek jellegzetessége a lecsonkolt, élő keresztfán függő korpusz felfokozottan fájdalmas ábrázolása. A legszebb, század közepi emlék a szepességi Mateóc templomában maradt fenn.
^
A század elején bizantinizáló eredetű stílus határozta meg a szepeshelyi, szepesdaróci, kakaslomnici freskókat. A közép-európai gótika stílusát követte viszont Tereske freskósorozata. Kedvelt téma volt a Szent László-legenda. Az 1330-as évektől az esztergomi érseki, az 50-es években a zágrábi püspöki palota kápolnáját, valamint a nagyváradi székesegyházat közép-itáliai mesterek festették ki. A könyvfestészetben is érvényesült az olasz hatás, olyan, elsősorban Bolognában rendelt kódexek révén, mint Nekcsei Demeter tárnokmester bibliája vagy az András herceg számára festett Anjou Legendárium.
^
A 14. századi ötvösség szép emléke a körtvélyesi cibórium (ostyatartó), melynek oldalait vésett jelenetek díszítik. Hasonló díszítést kapott az iglói kereszt. Piast Erzsébet királyné tulajdona volt az a Párizsban készült, zománcdíszes, hordozható oltár, amelyet később az óbudai klarisszáknak adományozott. A korszak világi rendeltetésu tárgyaiból kincsleletek és sírmellékletek maradtak ránk. Ötvösök készítették a pecsétnyomókat is. A magas művészi színvonalú királyi felségpecsétek sorozata mellett különlegessége miatt a Szent György lovagrend pecsétje érdemel említést. A bárók pecsétjei általában címerüket, néha lovagábrázolást, a városoké védőszentjüket vagy falaikat mutattak. A főpapi pecsétek gyakran mandorla alakúak voltak és rajtuk egyházuk védőszentje jelent meg.
^
A korszak elején Erzsébet anyakirályné, az 1370-es évektől I. Lajos, majd lánya, Mária és veje, Zsigmond király számított a legjelentősebb megrendelőnek. A virágzó udvari kultúra szervesen illeszkedett a kor Európájának internacionális gótikájába. Minden művészeti ágban erőteljes szerepet játszott az itáliai hatás, ám egyre inkább érvényesült a szomszédos prágai császári udvar művészetének befolyása is. A prágai építkezéseket vezető Peter Parler a gótikus építészet új szakaszát nyitotta meg, amely nem maradt visszhang nélkül Magyarországon sem. E mellett azonban jelen volt Közép-Európában egy puritán, főleg a koldulórendek által terjesztett stílusváltozat is. A városok művészete sok, a kereskedelmi kapcsolatok révén fenntartott szállal kapcsolódott Ausztriához és Kislengyelországhoz.
^
Miután a királyi udvar 1355-ben visszaköltözött Visegrádra, I. Lajos a korábbi királyi házat palotává bővíttette. Az 1370-es évekre átépült a visegrádi fellegvár is. Az 1370-es évek végén kezdődhetett meg a visegrádi királyi palota újjáépítése, de ezt már Zsigmond fejezte be 1400 körül. A város Szűz Mária plébániatemplomát és az ágostonrendi kolostort is felújították. A budai várat I. Lajos tette királyi rezidenciává, miután az 1370-es évek végétől kibővíttette egy új udvarral, palotaszárnyakkal és kápolnával. A palota elkészültét jelzi a korábbi királyi lakóhely, a Kammerhof eladományozása 1382-ben. Az új udvart lezáró erődítmények már Mária és Zsigmond uralkodása alatt épültek fel. A városban ebben az időben kezdtek hozzá a Mária Magdolna plébániatemplom és a Szent Miklós domonkos templom gótikus szentélyének építéséhez.
^
Kálmán győri püspök (1336-1375), I. Károly törvénytelen fia egy címerdíszes kaputoronnyal gazdagította győri várát. Pécsett Poroszlói Miklós püspök 1355-ben alapította az Aranyos Mária kápolnát a régebbi püspöki palota mellett. 1360-ban ide is temetkezett. Utóda, Vilmos püspök (1361-1374) a palotát átépíttette, és talán benne adott helyet az általa alapított pécsi egyetemnek is. Az Aranyos Mária kápolnába, egy pompás, szobordíszes, baldachinos síremlékbe temetkezett o is. Az 1370-es években építette I. Lajos a négy saroktornyos diósgyőri, és a tornyok nélküli zólyomi szabályos, négyzetes alaprajzú várakat. A zólyomi típust követte Zsigmond véglesi vára. Egyszerűbb, de szintén szabályos alaprajzon, két lakószárny között zárt udvarral épült a Zsigmond-kori gesztesi vár.
^
A nyugat-magyarországi városok építkezései bécsi, bécsújhelyi mintákat követtek. Sopronban a ferences templom tornya, a Szent Mihály plébániatemplom és a Szent György kápolna, valamint az új zsinagóga képviseli a 14. század második felének építészetét. Ebben az időben Pozsonyban a Szent Márton plébániatemplomnak és a klarissza templomnak a nyugati része, valamint a ferences templom Szent János kápolnája épült fel. A lőcsei plébániatemplomon ekkor fejezték be, a nagyszombatin viszont ekkor kezdték az építkezéseket. Lőcsén hatalmas, új ferences templomot is emeltek. A pesti plébániatemplomot körüljárós csarnokszentéllyel bővítették. Egyszerű részletformákkal épült 1380-1400 körül a veszprémi székesegyház új szentélye, alatta kriptával.
^
Erdélyben is érvényesült a 14. századi osztrák építészet hatása: részben onnan valóak a szászsebesi plébániatemplom és a brassói Fekete templom álkörüljárós szentélyének mintaképei, és a kolozsvári plébániatemplom hármas, csarnokrendszerű szentélyfeje. A nagyszebeni plébániatemplom hosszházát viszont a helyi szász hagyományoknak megfelelően a régies, kereszthajós, bazilikális formában fejezték be, s nyugati homlokzata elé hatalmas négyzetes tornyot építettek. Ez a templomtípus kisebb formában más szász településeken, pl. Ecelen is felépült. Marosvásárhely ferences temploma az egész országban elterjedt egyhajós, hosszú szentélyű ferences típust követi. Kapuzatai egy Erdélyben divatos, kissé régies, de gazdagon tagolt formát mutatnak. Szép példái még e típusnak az ótordai református templom kapui.
^
A 14. század második felében tovább folytatódott a pálos rend virágzása. Az 1361-ben felszentelt csatkai kolostortemplom behúzott támpilléres rendszeréhez hasonló a tüskevári kolostor temploma. Budaszentlőrincen Zsigmond korában épült fel a háromhajós új főtemplom, és a korábbi templom átépített szentélyét Remete Szent Pál ereklyekápolnájává alakították. A mezővárosokban, földesúri rezidenciák mellett egyre gyakrabban épültek koldulórendi kolostorok. Keszthelyen 1397-ben már állt a Lackfi István által alapított ferences templom hosszú szentélye. A boltozott hajó a 15. század elején készült el. Leleszen az 1350-1360-as években építették újjá a premontrei kolostor templomát.
^
A székesfehérvári Anjou-síremlékek sajnos csak töredékesen maradtak ránk. Épségben megvan viszont két pannonhalmi apát sírköve 1365-bol és 1372-bol. A korszak faszobrai elsősorban a Felvidéken maradtak fenn. A bányavárosok vidékéről való a szelcsei Szent Miklós szobor. A Szepesség leggazdagabb szoborsorozata a lőcsei Szent Jakab templom későbbi főoltárának oromzatára helyezett apostolok. A Madonna szobrok különböző típusait képviselik a szlatvini és a koperényi Madonnák. A magyar középkor talán legjelentősebb szobrászai, kolozsvári Márton és György öntötték Szent György - ma Prágában álló - bronzszobrát (1373), valamint az elpusztult nagyváradi Szent László lovasszobrot és a három szent királyt ábrázoló álló szobrokat.
^
A század második felének festészetében továbbra is fontos szerepet játszottak az itáliai trecento hatásai. Erről tanúskodnak a keszthelyi ferences templom szentélyének 14. század végi, valamint a felvidéki Zsegra 1360-as évekből származó freskói. A nyugati eredetű lineáris gótikus körbe tartozik a csallóközi Somorja templomszentélyének dekorációja. A lőcsei Szent Jakab templom szentélykifestésén és a Szent Dorottya-cikluson már a század végén az internacionális gótika jegyei jelentkeztek. A korszak legjelentősebb freskósorozatait Johannes Aquila készítette, akinek főmuvei - stájerországi származása ellenére - a középkori Magyarország területén maradtak fenn: Velemér (1378), Bántornya (1383 és 1389) és Mártonhely (1392) templomaiban.
^
A 14. század második felének legfontosabb emléke egy itáliai tanultságú mester által festett kódex, a Képes Krónika. Név szerint ismerjük Henrik csukárdi plébánost, aki miniátorként 1377-ben egy misszálét (misekönyvet) díszített. A század végén egyre erőteljesebben érvényesült az internacionális gótika hatása, amit olyan hazánkba került csehországi kéziratok terjesztettek, mint Ganoys Vencelnek a pozsonyi káptalan birtokába jutott bibliája. E stílusnak már Magyarországon készült emléke Miskolci László misszáléja (1394). Ebből a korszakból származnak a legkorábbi magyarországi eredetű táblaképek: I. Lajos 1367-ben az aacheni magyar-kápolnának adományozott három képet, amelynek azonban ma már csak keretelése eredeti. Több maradt meg a Máriacellnek ajándékozott Madonna képből, amely itáliai eredetű minta követéséről vall.
^
I. Lajos udvartartásából több ötvöstárgy maradt ránk, így a király kettőskeresztje és az a kincs, amit az aacheni magyar-kápolnának ajándékozott: oltárfelszerelések, ereklyetartók, címeres palástcsatok. A kor kedvelt ereklyetartó típusát az 1380-as évekből származó trencsényi herma (fejereklyetartó) képviseli. A királyné, bosnyák Erzsébet megrendelésére készült Szent Simeon zárai ezüstkoporsója. Mária királynő adományaként kerülhetett a göncruszkai pálos kolostorba a feltámadt Krisztus alakjával hímzett esztergomi paramentum (oltártakaró). A kor liturgikus öltözeteinek szép emléke a győri mitra (püspöksüveg). Gaal Konrád mester alapította azt az iglói műhelyt, amely évszázadokon át harangokkal és bronz keresztelőmedencékkel látta el a Felvidék nagy részét. Ebben az időben jelentek meg a cserépkályhák.
^
Zsigmond király számára a művészeti reprezentáció fontos politikai eszköz volt. Arra törekedett, hogy nyugati mintaképek alapján Budán császárhoz méltó udvart teremtsen. A királyi építkezések francia, délnémet és osztrák területekről összetoborzott mesterei mind az építészetben, mind a szobrászatban korszakalkotó jelentőségű műveket hoztak létre. A királyi építkezések stílusa számos város és földesúri központ művészetére rányomta bélyegét. Kelet-Magyarországon, egy fontos kereskedelmi út mentén önálló művészeti régió jött létre Kassa központtal. Az uralkodói központ festészete is méltó utóda lehetett IV. Károly prágai udvari művészetének. A festészetben nem tűntek el teljesen az italianizáló irányzatok, de egyre inkább háttérbe szorultak.
^
A 15. század első évtizedében építtette ki Zsigmond király a tatai várat, a diósgyőrihez hasonló formában, udvarán árkádsorral. A visegrádi várat is bővítette egy külső falövvel és reprezentatív külső kaputoronnyal. Zsigmond bárói is követték a király példáját: Filippo Scolari Ozorán építtetett szabályos alaprajzú, észak-itáliai típusú várkastélyt (1416-1426), Maróti János pedig Gyulán. Szabálytalanabb a Garaiak hatalmas siklósi várkastélya, valamint a hegyre épült cseszneki váruk (1424) is. Ez utóbbin, akárcsak Stibor vajda beckói hegyi várának építésekor, nem volt lehetoség szabályos alaprajz kialakítására. E békés korszakban számos gyengén erődített, kényelmes castellum (kastély) is épült, például Taron, Kisnánán, Szászváron.
^
Az 1410-es években kezdte meg Zsigmond a budai várpalota kibővítését. Egy újabb hatalmas palotatömb épült egy emeletes óriásteremmel és kiterjedt erődítményrendszerrel. A vár előterében, a Friss-palotának nevezett városi királyi ház közelében alapította a király a Szent Zsigmond-prépostságot, amelynek 1410-24 között elkészült temploma a szintén ekkor újjáépített Mária Magdolna plébániatemplomra hasonlított. Szintén a palota építkezéseivel párhuzamosan alakították csarnoktemplommá a budai Nagyboldogasszony-plébániatemplomot új mellékszentélyekkel, pompás déli kapuval és a Garai család kápolnájával kibővítve. Maga a polgárváros is ekkor nyerte el a középkor végéig meghatározó képét: számos egy-két emeletes kőház épült benne.
^
A század első negyedében még bécsi hatás alatt folytak a pozsonyi építkezések, mint ezt a ferences templom tornya vagy a városháza kialakítása is tanúsítja. Az 1420-as évektől a huszita veszély miatt Zsigmond megkezdte a vár és a város erodítését. Az 1430-as években a vár az uralkodó fontos tartózkodási helyévé vált. A budai építkezések leálltak, és az építőmuhely Erlingi Konrád mester vezetésével a pozsonyi várba költözött. A négyzetes alaprajzú saroktornyos vár a diósgyőri mintát követte. A külső fal pompás kaputornya a visegrádi és a budai kaputornyok gazdagabb kivitelű, a prága-óvárosi hídtoronyra emlékeztető rokona. A várépítő muhely stílusa meghatározta a városi építkezéseket: a pozsonyi városháza új szárnyát és a pozsonyi Szent Márton-templom nyugati részének befejezését, valamint több városi ház részletformáit is.
^
A 15. század elején fogtak hozzá a kassai Szent Erzsébet templom újjáépítéséhez. Öthajós, keresztházas templomot emeltek három díszes kapuzattal. Az építkezés, különösen a kapuk stílusa a budai királyi építkezések és a prágai Parler-műhely együttes hatását mutatja. A templom boltozatát még 1440 előtt bécsi tanultságú mesterek fejezték be. A kassai építkezés olyan jellegzetes stílust teremtett, amely az 1420-as évektől Krakkótól Brassóig elterjedt. A plébániatemplom hatása alatt épült a kassai ferences templom, de a kassai kapuk követőit megtaláljuk Északkelet-Magyarországon, Erdélyben a kolozsvári Szent Mihály-, a brassói plébániatemplom és a segesvári hegyi templom hosszházán, és Krakkóban a kazimierzi ágostonrendi templomon is.
^
Győrben Hédervári János püspök (1386-1415) a 15. század elején gyökeresen átépíttette a székesegyházat. A háromhajós, nyugati toronypáros új épület déli oldalához gazdagon kiképzett kápolnát illesztett. Kőszeg Szent Jakab plébániatemplomát a Garaiak alakították háromhajós, hosszú szentélyű csarnoktemplommá. Hasonló a századforduló táján épült zágrábi Szent Márk-templom, amelynek 15. századi kapuzata a budai Garai-kápolnával áll rokonságban. Eberhard zágrábi püspök 1410-1419 között kezdte meg Zágrábban a székesegyház csarnokhajójának kiépítését, amelyet utóda, János (1421-1433) is folytatott. A Dunántúl építészetének másik végletét, a kis mezővárosok templomait képviseli Berhida plébániatemploma.
^
A 14. század végén, vagy inkább a 15. század elején kezdték meg a garamszentbenedeki apátság új csarnoktemplomának és kolostorépületének munkáit. Eperjesen 1391 után hasonló, bár szabálytalanabb, csarnokrendszerű szentélyfejet emeltek a plébániatemplomhoz. A szepességi mezővárosok plébániatemplomait (pl. Szepesbéla, Kakaslomnic) sorra boltozták be középső pillérre vagy pillérsorra támaszkodó boltozattal, cseh és lengyel mintaképek alapján. Ilyen rendszerű boltozatot kapott Körmöcbánya, Tar plébániatemploma és feltehetően a kassai ferences templom is. Az arisztokrata családok temetkezési helyeként épített kolostorok közül különleges, a prágai Nagy Károly-templomot (közvetve pedig az aacheni palotakápolnát) követi Stibor vajda vágújhelyi ágostonrendi temploma. A kurityáni (1419 után) és a gönci (1429) pálos templomok hagyományos épületek.
^
A 15. század első évtizedének lágy stílusát a kőszobrászatban leginkább az e korban igen kedvelt Piéta (a halott Krisztust sirató Mária) szobrok képviselik, a legszebb Nagyszebenben maradt fenn. A 15. század második - harmadik évtizedének legjelentősebb szoboregyüttese az 1974-es budai gótikus szoborlelet. A szobrok mesterei Európa különböző tájairól érkeztek, és a korszak legmodernebb stílusirányzatait képviselték. Ők készítették a Szent Zsigmond- templomból előkerült szobrokat, és egy, a királyi palotából származó leánykafejet is. A budai Nagyboldogasszony templomból szintén ismerünk néhány szobrot a 15. század elejéről. A korszak síremlékszobrászatának legjelentősebb emlékei az alakos, vörösmárvány Stibor-síremlékek.
^
Az 1410-es években készült a lágy stílus legkiemelkedobb magyarországi faszobrászi emléke, a kislomnici oltár. Hasonló kecses stílust képviselnek a dénesfalvi Magdolna és a barkai Szent Dorottya szobrok. A budai szoborlelet stílusának rokon vonásait a fonyódi Fájdalmas Krisztusban fedezhetjük fel. A toporci második Madonna már a későgótika felé mutat.
^
A 15. század elejéről maradtak fenn az első festett oltárok. A cseh festészet hatásáról árulkodik a póniki Jeremiás tábla és a lőcsei Szent Katalin oltárba beépített triptichon, valamint Kolozsvári Tamás 1427-ben festett garamszentbenedeki Kálvária-oltára, a magyarországi lágy stílus legjelentősebb emléke. A szomszédos osztrák területek művészete határozta meg annak a németújvári oltárnak a stílusát, amelyből csak a fonó Mária kivágott képe maradt ránk.
A 15. század elején is fontos szerepet játszott az itáliai művészet hatása, amint a pesti plébániatemplom szentélyének falképmaradványai vagy a rimabrezói freskók mutatják. A kis vidéki templomokat vándorló festőműhelyek díszítették, melyek stílusa néha erősen provincializálódott.
^
A közép-európai lágy stílus jelentős felvidéki példája a póniki plébániatemplom 1415-ös freskóciklusa. E stílus legszínvonalasabb emléke a kassai Szent Erzsébet templom Feltámadás képe az 1420-as évekből. A cseh festészet hatása ismerhető fel az erdélyi Almakerék templomának gazdag freskódíszében is. Továbbra is közkedvelt maradt a Szent László-legenda ábrázolása, amire jó példa az 1419-es székelyderzsi freskó.
A cseh lágy stílus erősen hatott a 15. század elejének magyarországi könyvfestészetére is. A pozsonyi prépostság "D" misszáléját a dús növényi ornamentika mellett lágyan festett figurális iniciálék díszítik. Egy másik pozsonyi misszáléból származik egy keresztre feszítést ábrázoló lap, egy Kánonkép. Körmöcbánya jogkönyvét is gazdagon díszítették. Kiemelkedő szépségű emlék a váci ötvöscéh János illuminátor által díszített 1423-as misszáléja, amelynek kezdo iniciáléját az ötvösök védőszentje, Szent Eligius képe ékesíti. Fennmaradt Pálóczi György esztergomi érsek (1423-1439) pompás breviáriuma. Zsigmond király utazásai során számos díszes címereslevelet adott ki, ezeket mindig az éppen rendelkezésre álló helyi festők díszítették.
^
A Zsigmond-kor textilművészetéről több ránk maradt miseruha lágy stílusú hímzése árulkodik. Zsigmond király udvarának fejlett lovagi kultúrájáról tanúskodik egy Sárkány-rend jelvényével díszített, csontfaragású nyereg. A jellegzetes magyar sodronyzománc technika korai emléke Szent László király hermája (fejereklyetartója). Ebben a korban terjedtek el az olyan díszes úrmutatók, mint pl. a szendrői. Vésett dísz borítja a tornai kelyhet. A Felvidéken és Erdélyben számos, a 14. századi hagyományokat követő bronz keresztelőmedencét öntöttek. A Zsigmond-korban virágzik fel igazán a kályhásmesterség. Már nem csak a királyi udvarban épültek változatos, színpompás cserépkályhák, hanem megtaláljuk őket várakban, udvarházakban, sőt városi házakban is.
^
Az Árpád-kor után Magyarországon változás következett be mind a politikai-gazdasági közéletben, mind pedig a szellemi, így a zenei szférában is. A kezdeti széthullási folyamatot (tatárjárás, belső anarchia) I. Károly Nyugat-Európára irányított politikája megállította, s a 14. századra már kifejezetten kulturális fellendülésről beszélhetünk. Az Anjou-ház dinasztikus kapcsolatai révén szellemi látókörünk még inkább kitárult nyugat felé. A fellendülő bányászat és kereskedelem következtében újabb városközpontok születtek (főleg a Felvidéken és Erdélyben), s a gazdasági gyarapodás a zenének is újabb lehetőségeket kínált. Bár nálunk nem alakult ki olyan sűrű városhálózat, mint nyugaton, s így ez nem is teremtette - nem teremthette - meg az értelmiség olyan fokú koncentrációját, mint az ottani központok, mégis a későközépkor hazánkban a zenei élet csúcskorszakának számít, amely a zeneoktatás és gyakorlat szélességében és mélységében egyaránt egységes képet mutat.
^
A zenei (kottás) emlékek száma e korban megnő; de ezek mellett az oklevelek és elszámolások is bizonyítják a templomi és közéleti zeneélet állandóságát és intenzitását. Az iskola a mindennapi mise és vesperás mellett az alapítványi és Mária-misék, valamint a gyászmisék és temetések zenés szolgálatáról is gondoskodott, s ez magában a templomban legalább napi 3-4 órai éneket jelentett. Bizonyos tételeket az alapítványi misék cím szerint is említenek: ilyenek a közismert Salve Regina vagy az újabb, divatos darabok közül az Ave verum corpus. Minthogy az alapítványok többsége felvidéki, lehetséges, hogy azok növekvő száma összefügg a tehetősebb polgári életformával.
^
Az énekes diákok a templomon kívül is hallatták hangjukat: részt vettek pl. az úrnapi körmeneten, látványos felvonulásokon (köszöntők, választások), s a gregorián tételeken kívül többszólamú darabokat és anyanyelvű kanciókat is előadtak. Rekordációs (énekes köszöntő) tevékenységük - amit rajtuk kívül kisebb rangú klerikusok, sűt parasztok is műveltek - máig fennmaradt népszokásként (újévi kánta, névnapköszöntű), s éppen e szokásnak köszönhetjük több középkori köszöntű dallam életben tartását.
Míg a joculator elnevezés az elmúlt korokban mind a hűsmondák megéneklőit, mind a mulattató énekeseket jelölte, jelentése a késűbbiekben egyre inkább az utóbbi felé tolódott el. A hangszerjátékosok leginkább elismert csoportja a trombitásoké (s velük a dobosoké) volt, akik szinte a főúri, királyi hatalom hangzó jelképei lehettek (Zsigmondot pl. éppúgy kísérték franciaországi látogatására, mint vadászatra vagy vizafogásra). Városi alkalmazásban az ünnepségeken való részvételük (pl. Úrnapja) és toronyőrökként jeladó funkciójuk említésre méltó.
A 14. századtól tudunk orgonák hazai templomi használatáról (az orgonisták többnyire orgonaépítők is). A ferences, domonkos, pálos szerzetesek élen jártak e hangszer alkalmazásában. A városok gazdagodásával párhuzamosan a 15. századtól egyre több az orgonahasználatra vonatkozó adat. Az orgonát e korban még nem az énekek akkordikus kíséretére használták, hanem inkább a dallam díszítésére vagy pedig az ún. alternatim gyakorlatnak megfelelően szakaszról szakaszra váltakozott az énekes és hangszeres előadás.
^
A 14. századtól felszaporodó sokféle hangszeres elnevezés - Dobos, Dudás, Gajdos, Hegedos, Kobzos, Kürtös, Lantos, Sípos - e korban sokkal inkább foglalkozás megjelölés, mintsem örökölt családnév. A hangszeresek rétegzodése: falusi muzsikusok, városi szolgálatban állók, foúri vagy fopapi (esetleg királyi) alkalmazásban lévok, vándormuzsikusok. Jóllehet hangjegyes emlékek nem maradtak fönn, mégis a zenére vonatkozó másodlagos adatok fényében "nem alaptalan ... a 15. századra egy, az egész országot átfogó zenészhálózatról beszélni".
A királyi udvar a művészi zene egyik legkiemelkedőbb központja, amely csúcspontját majd Mátyás korára éri el, megközelítve a nyugat-európai kapellák színvonalát. Az első lépést ebben az irányban az Anjou-ház tette meg, majd Zsigmond korára az udvarban művelt zene szerepe még jelentősebbé vált. Zsigmond, aki a budai palota újjáépíttetoje és a királyi kápolna újjászervezője, fontosnak tartotta, hogy útjain a híres minnesänger, Oscar von Wolkenstein is elkísérje, szinte baráti viszonyt tartva fönn vele. Diplomáciai útjain kapellája is vele volt - így a konstanzi zsinaton is -, mintegy zenei státusszimbólumként. A kapellának saját iskolája, orgonistája és fúvószenészei voltak, s így a korszerű többszólamú zenét is ápolhatták, bár elsődleges feladatuk természetesen továbbra is a gregorián ének szertartáshoz kötött megszólaltatása volt.
^
A gregorián ének elsődleges helyét a későközépkorban is megtartotta; továbbra is ez az iskolai énektanítás törzsanyaga, melynek elméleti és gyakorlati ismerete a középkori értelmiség elemi tudásához hozzátartozott. Bizonyos műfajokban tovább folyt a kompozíciós gyarapodás is: a misében az alleluják és szekvenciák mellett újabb ordinarium tételek és díszesebb olvasmánytónusok születtek. A zsolozsmában a szentek számának növekedésével párhuzamosan jelentek meg új énekciklusok, ám ezek többsége átvétel lévén, inkább a helyi spirituális igényeket elégítette ki. A liturgikus könyvek jelölése is erre utal az illető szentnél: "Saját zsolozsma - ha megvan a könyvedben".
^
A 14-15. századból kb. 30 teljes kódex és több száz töredék maradt fenn, utalva arra a gazdag íráskultúrára, aminek ezek csak töredékét képezik. A kéziratok többsége kisalakú, egyszerű kezektől származó, de biztos kottaírásról tanúskodó ún. használati könyv, amit a következő korszakban egyre inkább a nagyalakú díszkódexek váltanak fel. A magyar kottaírásnak a 14. század a virágkora - ezt reprezentálja a Pozsonyban őrzött esztergomi Missale notatum (hangjelzett misekönyv). E kéziratot "nemcsak notációja, hanem liturgiai rendje és dallamvariánsainak összessége is a központi magyar hagyomány legmegbízhatóbb tanújának mutatja."
^
A magyar mellett azonban már a 14. században feltűnik a peremvidéken "egy lotharingiai írásfajtából kifejlesztett, erősen tagolt, "gotizált", nagyalakú elemekből építkező modern notáció, az ún. metzigót hangjegyírás". Ilyen kottaírásfajtával készült pl. a századvégi felvidéki Graduale, s ezt találjuk a 14. századtól a pozsonyi kódexekben, valamint a kassai, kolozsvári és brassói kéziratokban. Északnyugati területen feltűnik a csehek kottaírása is - ennek a hatásnak nyomait mutatja pl. az Esztergomi II. Antifonále notációja -, míg a magyar kottaírást az esztergomi hagyományt őrző központokon kívül a pálos rend viszi tovább, s a későbbiekben megpróbálja azt nagyalakú kódexírássá fejleszteni.
A metzigót notáció magyar kottaírásra gyakorolt hatása már a 14. században kimutatható, s ez a hatás a 15. századra még inkább fölerősödik. A kottaírás változása egyfajta belső szemléleti változást is tükröz, miszerint egyre inkább az egyes hangokra terelődött a figyelem, s a hangcsoportok (neumák) összetartozása némileg lazult. Változik az írásirány is: a tiszta magyar notáció lefelé haladó pontsorai helyett ez az írás jobbra hajlik, az időbeli egymásutániságnak megfelelően. E keveréknotáció hazai alkotásnak tekinthető; benne ötvöződik a metzigót notáció pontos, tiszta hangjelzése a magyar kottaírás hajlékonyságával, rajzos vonalvezetésével. Élettartama a 15. század első harmadától a 16. század közepéig tart, s elsősorban a díszes, nagyalakú kóruskönyvek írásmódjaként funkcionál. Központi jelentőségét jelzi, hogy éppen a hazai hagyomány fővonalába tartozó kódexek készültek ezzel az írásfajtával (pl. Esztergomi I. Antifonále, Futaki Graduále).
A 14-15. század fordulójáról származó ferences és domonkos szerkönyvek tartalmukban és kottaírásukban is eltérnek a fenti magyar liturgikus-zenei hagyománytól: ún. kvadrát kottaírásuk (négyszögletes kottaformáik) és diaton dallamváltozataik is központosított rendjeik külföldi mintáit követik, nem a helyi tradíciót. Ezekkel szemben a négy 15. századi pozsonyi antifonale metzigót notációval ugyan, de világosan az esztergomi hagyományvonalat követi, amely az egész magyar középkoron át fővonalnak számít.
A gregorián kódexek viszonylagos bőségével szemben többszólamú zenei emlékeink csekély számúak. A 14. századból több töredék, és a pálosok polifóniát tiltó konstitúciója tanúskodik a többszólamúság élő gyakorlatáról. A 15. század elejéről való egy több tételt is tartalmazó felvidéki forrás, az ún. Zsigmond-kori töredék. A 14-15. századi források éppenséggel nem a korszerű európai zenei stílusokat művelik, hanem inkább egy pár száz évvel korábbi, de széles körben elterjedt és művelt anonim zenélési módot. E technikák egyike-másika már az ezredforduló körül ismert volt nyugaton. Sajátos, ünnepi előadásnak számított például, ha egy gregorián olvasmány szólisztikus szakaszait dúsabb hangzásba öltöztették (eleinte valószínűleg rögtönzésszerűen). A két-háromszólamú, kvartokra és kvintekre épülo hangzás szerkesztésének alapelve a párhuzamos és ellenmozgás.
^
Az ünnepi olvasmányokon kívül egy-egy kedvelt tropust is díszíthettek ilyen módon, vagy mint egy ferences kódexben, a mise alleluja tételét. Ha nem liturgikus, hanem szabad dallamhoz komponáltak ritmizált ellenszólamot, ez ily módon modernebb hangzást eredményezett, még ha hangközhasználata alapjában a (kvartot-kvintet-oktávot alapul vevő) régi elveken nyugodott is. Az effajta lendületes többszólamú kanciók természetesen nem számítottak szűkebb értelemben vett liturgikus zenének, hanem inkább a klerikus értelmiség társasági zeneművészetét gazdagították. A gregorián dallam mozgékonyabb ellenszólamokkal való körülírása viszont már valóban a liturgiába illő volt, s jobban meg is közelítette a kor kompozíciós, "tudós" stílusát.
Legelső feljegyzett anyanyelvő énekünk a középkori Európa legkedveltebb húsvéti éneke: "Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából". Ez a Zsigmond-kori töredék lapszélén olvasható, mégpedig négy nyelven: magyarul, csehül, németül és lengyelül (Húsvétkor valószínűleg mindenki a maga nyelvén együtt zengte). E tételt eredetileg vagy a Victimae paschali sequentiába toldották be, vagy a húsvéti éjszakai zsolozsmaóra végén, a feltámadási színjátékot (Húsvéti játék) követően kapcsolódott be vele a nép a közös éneklésbe.
^
Másik, ugyancsak korai anyanyelvű énekünknek tekinthetjük a magyar nyelvű Te Deumot, bár ezt először csak az 1500 körüli Peer-kódex jegyezte föl, ám ez az éneknek már olyan széles körű elterjedtségére utal, hogy feltételezésünk szerint azt már énekelhették a 15. században is.
A húsvéti éneken és a Te Deumon kívül talán a korábban már idézett Csordapásztorok kezdetű karácsonyi ének említhető még, amely a középkori diákok rekordációs (ünnephirdető) éneke volt (szövegében utalást találunk Zsigmond király Friss-palotájára). Lehetséges, hogy a Feltámadt Krisztus e napon kezdetű húsvéti éneket is énekelték már e korban, mivel ennek latin szövegét ugyancsak feljegyezték a Zsigmond-kori töredék lapjaira. Az anyanyelvű népének története az eddigieknél jóval gazdagabban majd a következű századokban bontakozik ki.
Kottás feljegyzés nem maradt fenn epikus énekeinkről. A Szent László éneket is csak egy 16. századi forrás - a Peer-kódex - alapján ismerjük, bár dallamának gyökerei kétségkívül a középkorba nyúlnak vissza. A magyar népzene sirató stílusának viszont vannak olyan strófás fejleményei (halottas, zsoltáros, balladás és keserves szövegekhez kapcsolódva), amelyek a középkoron át életben tarthattak egyfajta közgyakorlati epikus modort, s amelyeknek majd kései fejleményei lesznek a 16-17. századi históriás énekek.
^
A középkorban kivirágzó gazdag szokáskultúra - amelynek jelentős része ma népszokásként lelhető fel - igen sok dallamot megőrzött. Némelyeket valóságos ciklussá szervezett, mint pl. a zoborvidéki Szentivánéj dallamait. Ennek régies kisambitusú énekei világosan középkori eredetűek. Az archaikus szokásdallamok gregorián énekekkel közös vonásait nem az egyenes vonalú egymásra hatás, hanem inkább a háttérben rejlő közös alap - hasonló vagy azonos zenei gondolkodásmód - magyarázza. Ugyancsak középkoriak lehetnek a szertartásos (hidas, vonuló, párcserélő) gyermekjátékokat kísérő dúr hexachord dallamok, csakúgy mint a kultikus férfitársaságok, egykori énekes céhek drámai játékának zenéje (Betlehemes).
^
A középkori rekordációk emlékét őrzi a legények, vagy gyermekek kántája, s szintén középkorinak mondható a Gergelyjárás alaprétege. A középkori falu-város alapvetően zenei akusztikájának elemei voltak az éjjeliőrök kiáltásai éppúgy, mint az iskolai recitált verstanulás - mely utóbbi nyomait az erdélyi betlehemes és az adventi ostyahordás mondókája őrzi.
Vargyas Lajos szerint balladáink legrégibb csoportja a 14. században gazdagította népköltészetünket. Mivel ezekhez csupán francia párhuzamokat talált, feltételezése szerint hozzánk is ez irányból, a vallon telepeseken keresztül érkezett e hatás.
Kanásztáncainkhoz viszont szorosabb európai párhuzam vonható. A kanászritmus nyugat-európai megfelelője a vágáns sor, s feltehetőleg a kanásztáncok a középkori mulattatók, joculatorok zenei anyagát örökítették ránk. Ugyanígy a betlehemi pásztortánc vagy a pünkösdölő táncszakaszai is őrizhetnek középkori tánczenét.
Végül az ősi siratóének továbbéléséről adatok tanúskodnak (pl. I. Károly siratása). Az akkori sirató hangzásában a ma ismertekkel lényegében egyező lehetett. Valószínűleg e korban jutottak túlsúlyba a nagy ambitusú dallamok, s ugyancsak ekkor válhatott ki a siratóból a strófás népdaltípusok nagyobb száma is.
Az 1300-1450 közötti másfél évszázad szerte Európában az egyházi művészetek virágzását, az udvari művészetek további önállósodását és a városi kultúra igazi kibontakozását hozta magával. Magyarországon a városi fejlődés megkésettsége, a lovagi kultúra ápolására alkalmas főúri udvarok csekély száma miatt e fejlődés sajátosan kelet-európai módon, főleg a királyi udvarhoz kötődve ment végbe. A három nagy uralkodó egyéniség - I. Károly, Nagy Lajos és főleg Zsigmond - idején a magyar királyi udvar számottevő politikai és kulturális központtá vált, s ez lehetővé tette az európai művészetek legszebb formáinak meghonosítását. Ha a korabeli kultúra egészéről akarunk véleményt formálni, fokozottan figyelembe kell venni a források által alig említett helyi kultúra elemeit, különösen érvényes ez a tánckultúrára, amely a zenéhez, irodalomhoz és a képzőmuvészetekhez képest jóval kevesebb forrással rendelkezik.
^
A korszak táncra vonatkozó utalásai között kitüntetett figyelmet érdemelnek a nyelvtörténeti emlékek. A magyar nyelvű források számának növekedésével egyre többször fordulnak elő a táncolást kifejező magyar, illetve közhasználatú nemzetközi szavak. 1350-ben jelenik meg először nyelvemlékeinkben a tánc szó nemzetközi vándorszóként, amely a korabeli európai szóhasználatnak megfelelően valószínuleg a hangszeres kísérettel előadott páros táncokat jelölte. 1405-bol való a Schlägli szójegyzék, amely a tombás szót három latin kifejezéssel is párosítja: cantatrix, gestulator, palpanista. Ez nem a szójegyzék készítőjének pontatlanságát, hanem a tombás (mulattató, énekmondó, bábtáncoltató) tevékenységének sokoldalúságát mutatja. A táncolás fogalmára e korban több forrás is a tombol, tomb szót használja, mégpedig feltehetőleg ugrós tánc értelemben.
^
A 14-15. századi európai kultúra sajátos fejleménye, hogy az udvari művészetek egyre nagyobb önállóságra tesznek szert az egyházi művészetekkel szemben. A tánc területén ez a folyamat a profánnak bélyegzett táncos gyakorlat tiltása és az eszményített táncos szimbólumok (Dávid király tánca, Salome tánca) propagálása mellett történik. Néhány kirívó példától eltekintve a tánc ekkor már sehol sem volt része az egyházi szertartásoknak, így nem élvezte azokat az előnyöket sem, amelyekkel a vallásos ének és költészet rendelkezett a korabeli iskolákban. Önálló művészetté formálásával, írásbeliségének megteremtésével, művészi formáinak kánonba foglalásával nemigen foglalkozott senki.
^
A tánc azonban az európai műveltség egyik legelemibb kifejezési formájaként, ilyen körülmények között is megtalálja a helyét, s mint az udvari kultúra, a lovagi életmód szerves része termi szebbnél szebb gyümölcseit. Az európai tánckultúrát, társasági életet máig meghatározó viselkedés- és mozgásforma fokozatosan alakult ki. Bölcsője a 12. századi Provance, felnevelője a 14. századi Itália, megérlelője a 15. századi Burgundia, s így terjed el egyre szélesebb körben. Kezdeteinél ott érezhető az ókori görög és latin kultúra, valamint a későbbi szír, óhéber, arab, s más keleti kultúrák befolyása. Formálódását a keresztes háborúk során szerzett élmények is segítették. A középkori Európában a lovagi erények legfőbb elemei a nők tisztelete és a hűbérúr hűséges szolgálata mellett az udvarias, szolgálatkész viselkedés, a tartózkodó szerelem, ügyesség, önuralom, a jó ízlés és megbízhatóság voltak. Ezeket a táncban az ünnepélyes, feszes tartással, szabályos, kimért mozdulatokkal és szemérmes, tartózkodó modorban járt körtáncok testesítették meg.
A lovagi szolgálat legszebb része a szerelem, mulattatás és udvarlás volt (Amor, Joi, Cortesia), melyre elsősorban a vár úrnoje tarthatott számot. Minden lovagnak megvolt a maga választott úrnője, akinek kísérője és szolgája volt, aki a szíve fölött uralkodott. A szolgálat színtere, a szerelem kertje (cour d'amour) a társas életre alkalmas vár, ahol az úrnő és udvarhölgyei körében a lovagok a nemes viselkedést gyakorolhatták a lovagi táncok és dalok által. A szerelem kertjének jellegzetes alakjai a trubadúrok, a zenélés, éneklés és a tánc tudományának tehetséges művelői, akik gyakran tánccal is előadható szerzeményeikkel (laudák, ballaták), valamint lugasjátékokkal, gúnydalokkal, feddőénekekkel, románcokkal szórakoztatták a jelenlévőket.
Az Anjou-királyok és főként Zsigmond uralkodása alatt Magyarországon is kialakult a nyugati udvarokhoz hasonló fényes udvartartás és lovagi életforma lehetősége, melynek színterei a királyi székhelyek, Esztergom, Visegrád, Buda és Diósgyőr voltak. Szinte egymást érték a pompás ünnepségekre, lovagi tornákra, táncokra alkalmat adó családi események, koronázások, békekötések, követfogadások, diplomáciai találkozók. Sajnos, az ezekről szóló beszámolók, hivatalos és magánlevelek, számadáskönyvek a táncokról külön nem emlékeztek meg.
Magyar vonatkozása miatt említésre méltó a runkelsteini freskók ábrázolása, ahol Nagy Lajos édesanyja, Erzsébet királyné vonulós táncot jár Menyhért bajor herceggel és udvarának tagjaival. E tánc a lassú lépéseket használó, népszerű vonulós tánc (Tanz, Hofetanc, Basse danse) helyi változata lehetett, amelyet a kor szokása szerint egy élénkebb, ugrós jellegű, pantomimikus elemekkel átszőtt tánc követhetett.
Ezekhez hasonló táncokat járhattak a Zsigmond király 1387. évi koronázását követő ünnepségen, és az európai lovagok 1396-os nagy budai seregszemléjén. Az uralkodó tánc iránti vonzalmát egyébként több korabeli forrás is említi. Az egyik szerint a király 1411-ben Innsbruckban tánccal versengett Frigyes herceggel egy polgárlány kegyeiért. Más híradás szerint Augsburgban még 66 éves korában is kedvvel táncolt egy polgári mulatságon. 1433-ban, császárrá koronázása során pompás ünnepségek zajlottak Rómában, melyeket kíséretének magyar tagjai változatos módon igyekeztek emlékezetessé tenni a jelenlévők számára.
Emellett több adat is bizonyítja, hogy a magyarok viselete, hangszerei, táncolásmódja - nyilván a megszokottól elütő volta miatt - feltűnést keltett a kortársak körében. Hunyadi Jánosról ismert, hogy amikor 1433-ban Zsigmond királlyal Itáliában járt, sokan felfigyeltek a táncára. A legelőkelobb hölgyek mind vele akartak táncolni, maga a király is megirigyelte. Hasonló hatást váltottak ki a magyarok aacheni zarándoklatai is, ahol látványos felvonulással, medvetáncoltatással, utcai táncokkal váltak híressé.
A 14. századtól kezdve Európa nyugati felén a világi táncélet színtere a királyi udvarok mellett kiterjedt a városokra is, ahol a városi polgárság közköltséggel fenntartott tánchelyein, a városatyák szigorú ellenőrzése mellett járta saját és a fejedelmi udvarokból eltanult táncait. Ezt tanúsítják a 15. század elejéről való firenzei menyasszonyi ládák ábrázolásai, melyeken előkelő polgárok vonulós táncot járnak hangszeres kísérettel. Hasonló jelenetet mutat a budai vár korabeli polgárházának falfestménye, ahol a táncosokat egy csörgősipkás bolond követi.
Dante Színjátékában (La Commedia) az égi karok és rendek, az üdvözültek seregei az előkelő ruota és gira táncokat lejtik a Paradicsomban, míg az elkárhozottak a Pokolban riddát és trescát, vagyis paraszti táncokat járnak. Mindez jól mutatja a kor felfogását a különféle új és hagyományos táncokkal szemben. (Ez az értékelés magyar földön is ismert lehetett, hiszen Dante műve megtalálható volt Nagy Lajos könyvtárában. A Színjáték latin fordítását a fordító egyenesen Zsigmond királynak ajánlotta.) Magyarországon a hagyományos paraszti táncok a lebecsülés és a nem ritka tiltás ellenére tovább éltek, az újonnan elsajátított európai szokásokkal egybeötvözve.
A 15. századra már hazánkban is gyakorolják például a farsangolás, pünkösdölés, Szent Iván-napi tűzgyújtás, a karácsonyi kántálás szokását. A családi ünnepek és a munkavégzéssel kapcsolatos szokások új formái mellett ezek voltak a táncolás fő alkalmai. 1499-bol való följegyzés - ám valószínűleg korábbi gyakorlatot takar - a Temesvári Pelbárt prédikációjában emlegetett Kapos menti álarcos farsangoló asszonyok esete, akiknek egyikét a táncból a démon büntetésből elragadott. Úgy tűnik, a korabeli hagyományos paraszti közösségekben ekkor még nem voltak olyan önálló, szórakozást szolgáló táncalkalmak, mint amilyenek a fejedelmi udvarokban és a városi polgárság körében oly gyakran előfordultak.
A hagyományos táncoknak a középkor folyamán nem alakult ki az a műfajrendszere, amely a mai folklórtáncokat jellemzi. A jelek szerint két műfaj keretei bontakoztak ki: a főként lépő mozdulatokra épülő társas, énekes lánc-körtánc (amelynek női, férfi és vegyes formái is létezhettek); valamint az inkább ugró-topogó-dobogó mozdulatokból álló tánc, amely szintén változatos formákban (szóló, páros, csoportos, férfi, női, vegyes formában, eszközzel vagy eszköz nélkül, maszkban vagy maszk nélkül) jelenhetett meg. E formálódó műfajokat más-más ritmikai, formanyelvi és funkcionális keret tartotta össze.