- A nyelv - Szóbeliség és laikus irodalom - Az írástudás kiterjedése: az írásbeliség laicizálódása - A tér kiszélesedése - Az iskolázás - Könyvek és könyvtárak - Az új életérzés - Magyarországiak külföldön, külföldiek Magyarországon - A Károly-kori budai minorita - A Képes Krónika - Küküllei János - A Névtelen Minorita - Az egyháztörténet kezdetei - A sermo-irodalom - A hagiográfia: a Gellért-legenda - Remete Szent Pál ereklyéi áthozatalának története - A vizionárius irodalom - Az írásbeliség: oklevelek, levelek, formuláskönyvek - A költészet
Az Anjou-kor jelentős változást hozott az irodalom történetében Magyarországon: egy eredetileg francia-olasz anyanyelvű uralkodóház került a trónra, melynek politikai és kulturális irányultságát korszakunkon végig a dinasztia eredete határozta meg. Az itáliai kapcsolatok elsősorban a latin irodalom stílusán, érdeklődésén és műfaji jellemzőin éreztették hatásukat. Az irodalom műfaji gazdagsága az Árpád-korihoz képest szegényedett, hangvétele ugyanakkor világiassá vált. Az irodalom nyelve ugyan továbbra is túlnyomó részben a latin maradt: a történeti irodalom és költészet elsősorban ezen íródott, de emellett jelentős német nyelvű mű is született az uralkodói udvarban.
^
A szász mesterdalnok, Mügelni Heinrich a magyar krónikák valamelyik változatát alapul véve anyanyelvén megírta a magyarok történetét. De nem csak külföldi írt németül: végig a 14. századon Szepesszombatban németül vezettek történeti feljegyzéseket, s 1370 táján a szepesi szászok anyanyelvükön foglaltatták írásba jogkönyvüket (Zipser Willkür). 1405 után ugyanezt tették Buda német ajkú polgárai is (Budai jogkönyv). Ehhez járult a század folyamán a magyar nyelvű irodalom kiterjedése. Hátterében bizonnyal az egyházi kultúra elvilágiasulása állt, alkotói pedig a laikus mozgalom mindenkori mozgatói, a koldulórendi szerzetesek voltak, akik latinból készült fordításokkal kívántak gondoskodni a latinul nem tudó apácák lelki igényeiről.
Egyes vélemények szerint a 14. század elején egy latinul tudó apáca kezén született meg a domonkos apácák körében rendkívül népszerű magyar szent, Árpád-házi Szent Margit életrajzának magyar fordítása, melyet a század második felében talán már át is dolgoztak. A század végén ezt követte az első teljes magyar nyelvű kódex: a Jókai-kódex Szent Ferenc legendájának fordításával. Nem szabad megfeledkezni a koldulórendiek hithirdető tevékenységéről sem, hisz prédikációik az egyházi műveltség közvetítő eszközei s a magyar irodalmi nyelv kifejlesztői voltak egyszersmind. Nem kisebb a jelentősége annak, hogy 1420-1430 táján két szerémségi pap, Tamás kamanci oltáros és Újlaki Bálint belcsényi plébános, akik a prágai egyetemen esetleg megismerkedtek a huszitizmus tanaival is, magyarra fordították a Biblia nagyobb részét.
Fordításukat későbbi másolatok őrizték meg (Bécsi-kódex 1450 körül; Müncheni-kódex 1466, Apor-kódex 15. század vége). A Huszita Biblia megszületése egy újfajta szellemiség elterjedésének jele és új igény követelménye volt, mely szerint a vallás a korábbi kollektív formákkal ellentétben az emberek személyes ügyévé lett. A ferencesek egyházi keretek között maradt mozgalmát Husz tanai egészítették ki, igaz a hivatalos megítélés szerint az egyház felfogásának ellenében. Az anyanyelv és a latin viszonyának és szoros kapcsolatának bizonyítékai, egyben becses emlékei nyelvünk történetének azok a szójegyzékek, melyek a latin kifejezések magyar megfelelőit adják meg.
Az első ilyen lajstrom 1380-1410 között született, amikor is Szlavóniai György lemásolta a Besztercei szójegyzéket, mely témák szerint rendezve 1316 szót tartalmaz. Vele közel egyidőben, 1410 előtt egy ismeretlen másoló elkészítette a Schlägli szójegyzéket, mely megtartotta a tematikus rendet, de a benne található szavak száma már jelentősen meghaladta a kétezret. Ezek talán iskolai céllal készültek, szemben Rotenburgi János deák latin nyelvkönyvével, melyet idegenek, talán németek számára 1418-1422 között Budán magyar szómagyarázatokkal is ellátott. Azon legfontosabb magyar kifejezések latin és német magyarázataival, melyek az érintkezéshez elengedhetetlenek voltak Magyarország földjén.
Az írásbeliség mellé immár bizton megfogható emlékekkel sorakozott fel a szóbeliség is. Zsigmond király uralkodásával bezárólag bizonnyal születtek történeti tárgyú énekek, melyek egy-egy főúr kiemelkedő cselekedeteit mesélték el. Thuróczy János krónikájában magyar énekre hivatkozva meséli el, hogyan nézett bátran szembe hóhérával a Zsigmond ellen fellázadt főúr, Kont István 1388-ban. A 16. században még ismertek éneket Záh Felicián merényletéről, s ha igaz, Ozorai Pipóról is volt ilyen. Az 1411-ben az írországi Szent Patrik purgatóriumába aláereszkedő Tar Lőrinc látomásairól, "pokoljárásáról" szóló ének töredéke bekerült Tinódi Sebestyén verses krónikájába.
^
A Toldi-monda ugyan kései, 16. századi lejegyzésű, tartalmi elemei azonban világosan mutatják, hogy legkésőbb Zsigmond uralkodása alatt kiformálódott az alapanyaga, mintája pedig a kor népszerű francia műfaja, a chanson de geste volt. Az udvari/lovagi irodalom eme darabjai részben a népnyelvű történeti ének emlékei, részben a latin nyelvű lovagi költészet fordításban fennmaradt alkotásai. Feltehető, hogy a 11-13. századi krónikások által létrehozott mondák, kalandos történetek a latinul tudó világi énekmondók, vágánsköltők révén eljutottak a népi epika alkotóihoz is, s fordítva: a sírból kikelő, a magyarokat a tatárok ellen megsegítő Szent László király alakja ugyancsak az ő révükön kerülhetett a népi énekköltészetből a krónikás irodalomba.
A 14. század köztudomásúlag az írásbeliség széles elterjedésének a kora. A papi pályán indulók közül egyre többen döntenek úgy, hogy iskolában szerzett tudásukat világiként értékesítik: így lesz a latin clericus (klerikus, a papi rend tagja) lassanként a litteratus (tanult, iskolázott, írástudó ember) mellett a magyar deák szó megfelelője illetve szinonimája. Ezek a papi hivatást elhagyók kezdetben mezővárosoknál, hiteleshelyeknél helyezkednek el jegyzőként (mint Bertalan vasvári jegyző s István, a pannonhalmi hiteleshely vezetője), a század folyamán azonban már a királyi kancellária is alkalmaz világi írástudókat (pl. őri István mester), s a királyi kúria bíróságainak irodáit már rendszeresen laikus ítélőmesterek vezetik (pl. Szepesi Jakab későbbi országbíró).
^
A világi írástudók megjelenése az egyházi pályán maradók tekintélyét csorbította. Valószínűleg a két réteg ellentétének tudható be, hogy a 14. század derekán Uzsai János mester már igyekezett a deákokat kirekeszteni a papi kiváltságok élvezőinek köréből. Az írástudásukból élő, néha magas pályát befutó világi értelmiségiek mellett azonban ott találjuk az arisztokrácia olyan képviselőit is, mint Himfi Benedek, aki latin nyelven levelezett a koldulórendi ismerőseivel csakúgy, mint temesi jobbágyaival, s Lajos király követe volt az avignoni pápai udvarban. Személyében szerencsésen mutatkozik meg a koldulórendek iránt megnyilvánuló erős érdeklődés és a laikus kultúra szoros összefonódása.
Tar Lőrinc is saját kezűleg fogalmazhatta családtagjaihoz intézett levelét. Az Árpádok-korában a világi társadalom képviselői jobbára csak királyi nász esetén jutottak kapcsolatba a nyugati arisztokráciával. A 14. században már nem csak külföldiek áramlottak Magyarországra, I. Lajos király itáliai hadjáratai és Zsigmond király európai utazásai, s egyáltalán a kiterjedt diplomáciai és vallási kapcsolatok most már kiváló alkalmat teremtettek arra, hogy a magyar arisztokrácia széles rétegei szülőföldjükön szembesüljenek olasz, francia, angol társaik kultúrájával és felvegyék azok szokásait, szemléletét, világlátását.
^
Lajos magyar zsoldosvezérei nem egy esetben Itáliában maradtak a hadjárat befejezése után is, Zsigmond főurai pedig kihasználták uralkodójuk utazó hajlamát arra, hogy a nyugati kultúrával kapcsolatos kíváncsiságukat kielégítsék. Ennek egyik jelentős vonatkozása az irodalom iránti igény megnövekedése és a vele való megismerkedés volt. Tar Lőrinc - aki, mint mondottuk, tudott írni-olvasni - látomásai arról vallanak, hogy a Szent Patrik poklát megjárt főúrnak (a látomásokat írásba foglaló jegyzőtől függetlenül is) voltak bizonyos ismeretei a nyugati látomásirodalomból. A külföldi vállalkozások tágították az egyházi szerzők szemhatárát: Kétyi János Lajos király hadjáratairól szerzett munkája ékesen vall arról, hogy szerzője az események közvetlen résztvevője volt.
A magyarországi tanulók az Anjouk korában, a századelő zűrzavaros évtizedeinek visszaesését követően, továbbra is szívesen látogatták a külföldi egyetemeket. Az Árpád-kor végi itáliai túlsúly Párizzsal szemben a 14. század közepétől csaknem kizárólagossá lett, jóformán csak olyan hallgatókról van tudomásunk, akik itáliai egyetemeken, Bolognában vagy Padovában végeztek jogi tanulmányokat, bár 1366-ban három Párizsban végzett magisterrel is büszkélkedhetett a magyar uralkodó udvara. Lajos király a nápolyi hadjáratokat követően, mintegy azok gyümölcseként, kezdte fiatal híveit és káplánjait a jogtudomány leghíresebb iskoláiba járatni, tanulmányi idejük alatti ellátásukról pedig egyházi javadalmak útján gondoskodott. Ily módon tanult Itáliában Alsáni Bálint, az ifjabb Himfi Benedek, Czudar Imre és Kanizsai János, akikre tanulmányaik révén fényes pályafutás várt.
^
A nagy múltú iskolák mellett azonban megjelentek az újak: a prágai (1348), krakkói (1364) és bécsi (1365) egyetemek is. A prágai egyetemet az 1380-as évektől, a krakkóit a 15. század elejétől, a bécsit 1368-tól látogatták nagy számban magyarországi tanulók, utóbbin 1384-ben megszerveződött a közép-európai népek fiait egyesítő Natio Hungarica is. 1367-ben aztán V. Orbán pápa Lajos király kérésére jóváhagyta a pécsi egyetem felállítását, ahol egészen 1390 körül történt elsorvadásáig bölcsész és jogi oktatás folyt. Az egyetem kancellárjai (Alsáni Bálint pécsi püspök) és tanárai (Galvano di Bologna) között egyaránt találunk egykori bolognai diákokat és tanárokat. Elhalása után a prágai egyetem vette át hallgatóit, így pl. Wyderai Pétert, aki Pécsett az 1380-as években babérkoszorús (baccalarius) fokozatot szerzett.
Talán a pécsi egyetem pótlása volt célja Zsigmond királynak, mikor 1390 táján egyetemalapításba fogott Óbudán. A megszerveződött egyetemet 1395-ben IX. Bonifác pápa erősítette meg, aki az egyetem első kancellárjává Szántai Lukács óbudai prépostot nevezte ki. Hosszú bizonytalankodás után 1410-ben került sor az egyetem újraalapítására, amikor is négy karból álló intézmény létesült a párizsi, bolognai, oxfordi és kölni egyetemek kiváltságaival. A tanulni vágyók egyaránt hallgathatták a teológiát, mindkét jogot, orvoslást és bölcsészetet. A konstanzi zsinaton aztán a címerrel is rendelkező egyetem négy kara képviseltette magát. Az óbudai egyetem a 15. század eleji virágzás után szintén elhalt, 1465-ben az Academia Istropolitana megalapításakor újfent az volt az érvelés lényege, hogy Magyarországon ekkor már nem volt egyetem. A koldulórendi főiskolák sorában a domonkosok Árpád-kor végi budai főiskoláját a ferencesek esztergomi studium generaléja követte, melyre 1411-től fogva vannak határozott adatok.
Az az iskolatípus azonban, ahol a világiak tehettek szert gyakorlati tudásra, továbbra is főképpen a káptalani iskola volt. A káptalanok némelyikében a 14-15. században igen magas szintű oktatás folyt. Az 1397. évi esztergomi egyházlátogatási jegyzőkönyv részletekbe menően szabályozza az ekkor már az írásbeliség irányításával elfoglalt olvasókanonok (lector), valamint a káptalani iskolát irányító helyettese (sublector) kötelmeit, melyek között kiemelten szerepel, hogy a szegény tanulókat és a kanonokok rokonait ingyen kötelesek oktatni. Az oktatás az írás-olvasás tanításától az egyetemi artes oktatásáig terjedt, melynek keretében nagy hangsúlyt helyeztek a fogalmazás művészetének (mely egyben az irodalmi alkotás alapjait is magába foglalta!) az ókori rétorikából kifejlődött tárgyára. A 14. század közepén az egri káptalani iskola olvasókanonokja, Uzsai János erre saját mintagyűjteményt szerkesztett, 1419-1423 között pedig az esztergomi iskola tanára, Zákáni Tamás négy hallgatójával az akkori tananyagot összefoglaló kódexet másoltatott.
A tanulmányokat elősegítő, egyébként sajátos módon az egyetemi oktatáshoz kötődő kollégiumi támogatási forma is teret nyert a káptalani iskolázás mellett. A kollégiumban egyrészt önálló oktatás folyt, másrészt az intézmény anyagilag támogatta hallgatóinak további tanulmányait. A 14. század végén az esztergomi káptalanban Budai János barsi főesperes négy budai házának jövedelméből hozott létre olyan alapítványt, melynek neve Collegium Christi pauperum scolarium (a szegény tanulók Krisztus-kollégiuma) lett, s melynek célja legfőképpen az volt, hogy a káptalani iskolában tanult szegény sorú, de tehetséges diákok tanulmányait elősegítse. Az 1399-ben IX. Bonifác pápa által jóváhagyott intézmény a 16. század közepéig jól működött: saját könyvtára is lehetővé tette a hallgatók tudományokban való alapos elmélyedését.
A 14. századtól fogva a könyv korábbi kincs jellegével szemben egyre nagyobb számú ember személyes szükségletévé vált. Az iránta való igény mind olcsóbb előállítást kívánt, ezért tehát a század végére megjelentek a papír kódexek, s a korábbi díszes könyvírások (textualis) helyett a kódexekbe is bevonult az oklevelezésben begyakorolt gyakorlati írás (cursiva). A legfőbb íróműhely ekkoriban már nem a kolostorok írószobája (scriptorium) volt, hanem a királyi udvar másolóműhelye, az egyetemek jegyzeteket előállító manufaktúrája, egyszóval a laikus másolóhelyek. Kevés díszes kódex maradt fenn, ami talán az igények megváltozásának a jele: a hangsúly a tartalomra helyeződött át.
^
Az Anjou királyok udvarában működött másolóműhely, melynek azonosítható termékei is korunkra maradtak. A Képes Krónika és az Oxfordban őrzött Secreta secretorum-kódex az 1370-es években készült korabeli mércével igen magas színvonalon, miniátorukat korábban Meggyesi Miklóssal azonosították. Ugyanebbe a körbe sorolható Nekcsei Demeter bíboros érsek díszes Bibliája is. Nem kizárt, hogy a Magyar Anjou Legendárium is itt készült. Ezen kéziratok általában ajándékozás illetve az uralkodóház valamelyik tagjának oktatása céljából készültek, elsősorban tehát nem gyakorlati, hanem reprezentációs céllal. Velük ellentétben a használati kódexek rendkívül egyszerűek és dísztelenek, főképp ferences és ágostonos műhelyekben készültek.
Ahogy a laikusok igénye az írásoktatás súlypontját a káptalani iskolákra helyezte, úgy nőtt meg a káptalani könyvtárak jelentősége. A 15. század első harmadából a veszprémi káptalannak több könyvjegyzéke is az utókorra maradt, s ezekkel azonos időből ismeretes a pozsonyi káptalan lajstroma is. A jegyzékekből nyerhető kép részletesebb az előbbieknél, megállapítható belőlük, hogy a káptalani könyvtár a korábbiaknál is fokozottabb mértékben igyekezett gyakorlati célokat szolgálni. Túlnyomó a jegyzékekben a jogi könyvek csoportja, mely az iskolai gyakorlati oktatást és a káptalanban élő főesperesek bíráskodási tevékenységét segítette. Mellettük szerepelnek természetesen teológiai és a napi liturgia végzésének szolgálatában álló könyvek is, de elvétve Ciceró és Arisztotelész, valamint középkori történetírók munkáival találkozhatunk. A 15. század elején a zágrábi káptalan könyvjegyzékeiben 225 kötet szerepel, többségükben liturgikus, lelkipásztori és egyházkormányzati munkák, vannak azonban köztük egyetemi jegyzetek is. Egészében megállapítható, hogy ez a káptalani könyvállomány az előző két-három évszázad könyvtermését reprezentálja. Hasonló jellegő lehetett a 24 szepesi plébános testvérületének (confraternitas) könyvtára is.
A 14. század Európa-szerte a nagy változások kora. Még ízig-vérig középkori világ, melyet azonban olyan uralkodók kormányoznak, akiket már megérintett az új világ. Nagy Lajos és bárói többnyire ferencesek közül választották gyóntatóikat, akik nem egyszer irodalmi művek szerzőiként az új típusú vallásos érzés tolmácsolói lettek. A vallásosság formáinak egyénivé és személyessé válása már egy újfajta világnézet útját egyengette, a humanizmusét, mely az egyént állította érdeklődése középpontjába. A művelt rétegeket ugyan még mindig az épp csak imént virágba szökött udvari/lovagi eszmények lelkesítik, ám egyre sűrűsödnek egy új életérzés jelei: Lajos király levelezést folytatott a költő Petrarcával és Coluccio Salutatival, a híres firenzei kancellárral. Padova humanistája, Giovanni da Ravenna Lajos orvosának fiaként Magyarországon született. Zsigmond király idehívta Pier Paolo Vergeriót, a humanizmus egyik legjelentősebb előfutárát. Dante Divina Commediaját, a korai reneszánsz első alkotását már Lajos idejében ismerték idehaza, latin fordítását pedig Giovanni Serravalle megküldte Zsigmond számára.
^
A latin irodalmi anyanyelv és az egyházszervezet továbbra is jó esélyeket biztosított a Magyarországról elszármazott alkotók számára a társadalmi érvényesüléshez. Az Ágoston-rendi Magyarországi Sándor 1302-től párizsi tanulmányai után az egyetem magisztere lett, akinek véleményét később nem egyszer idézték kommentár-szerző tanítványai. Magyarországi Herbord több művéről is tudunk, írt zsoltárkommentárt és szentbeszédeket, valamint eretnekellenes értekezést. Írói tevékenysége bizonnyal jelentősen hozzájárult, hogy élete végén Bergamó püspökévé lehetett. A 14. század végén Bécsben tanárkodott Magyar László (Ladislaus Ungarus), ő a vadászsólymok gondozásáról írt értekezést.
^
Továbbra is érkeztek Magyarországra szép számban külföldi alkotók. Mügelni Heinrich német mesterdalnok a cseh király és a császár udvara után feltehetőleg Budára is eljutott. 1333-mal bezárólag egyik patrónusa, IV. Rudolf osztrák herceg számára anyanyelvén foglalta össze a magyar történetet, forrásul a Hartvik-féle István-legenda mellett egy olyan krónika-változatot is használt, melynek II. Géza és III. István korára vonatkozó megjegyzései mára már eredeti formájukban elvesztek. 1361 körül I. Lajos királynak ajánlotta Ritmikus Krónika című latin nyelvű történeti munkáját, melyben négy részben, különböző ritmusképletű, hangsúlyos-rímes szakaszokban 1072-ig foglalta össze a magyarok történetét. Mária királynő udvarában volt velencei követ Lorenzo de Monacis, feltehetőleg itt fogalmazta a királynőnek ajánlott eposzát II. (Kis) Károly szerencsétlen uralkodásáról (Carmen seu historia de Carolo II. cognomento Parvo, rege Hungariae), melyet prózában Thuróczy is átvett krónikájába.
A 14. század a múlt iránti érdeklődés virágzásának kora, a történeti irodalom műfaji gazdagságában és terjedelmében is uralja az irodalmat. A városi lakosság és az egyházi intézmények tagjainak körében ekkoriban indul meg a történeti emlékezet megörökítése (pl. Szepesszombati Krónika). Az új vallásosság képviselői, a ferencesek az Anjouk korában új színfoltot hoztak a magyarországi történetírásba. Az 1330-as évek első felében a korábbi monográfikus jellegű gesztákkal szemben megszületett az átfogó nemzettörténet iránti igény. Bizonnyal egy budai ferences, kinek nevét nem ismerjük, egyesítette a 13. század végi történetírás emlékeit, Kézai Simon és Ákos mester műveit, s az így létrejött szöveget 1334-ig folytatta. Szerzői munkája azonban nem szorítkozott pusztán a folytatásra, hisz feltehetőleg ő volt az, aki a Bánk bán merényletéről szóló részt Záh Felicián tettétől elborzadva megszövegezte.
^
A szerzőt írásában erősen befolyásolta - a ferences történetírást egyébként is jellemző - anekdotázó hajlam. Így születhetett meg a tollán néhány részletesen kifejtett epizód: Ottó király miképpen vesztette el a koronát, hogyan átkozták ki a budaiak a pápát, vagy miképpen váltott ruhát a csatában Szécsi Dezsővel Károly király. Bár szerkesztési módszere lazaságokat enged meg, stílusa élénk, tudatosan alkalmazza a ritmikus prózát, a hasonlatokat, képes kifejezéseket és a színes fordulatokat, láthatólag a szerző célja az volt, hogy művészetével lebilincselje olvasóját. Munkája önálló formában nem maradt korunkra, csak a Budai Krónika családjának kódexei tartották fenn.
1358-ban - bizonnyal a király kívánságára - újabb nagy történetírói vállalkozás született, melynek célja a magyar történetnek reprezentatív formában való bemutatása volt. Bár művében nem nevezi meg magát, a szerzőt többen Kálti Márk székesfehérvári őrkanonokkal, a királyi kincstár és levéltár őrzőjével tartják azonosnak. Módszere megegyezett a korábbi krónikásokéval: részben összeszerkesztette a korábbi szövegeket, részben pedig újabb fejezeteket írt hozzájuk. A Károly-kori szerkesztést vette alapul, s abba valamelyik akkor már igen régi krónikából fejezeteket illetve hosszabb-rövidebb szövegrészeket szúrt be (interpolált).
^
Minden valószínűség szerint ő volt az a szerkesztő, aki elővette a Gesta Ladislai regis címen Kálmán király udvarában írt gesztát, s ezt állította műve középpontjába. Ezzel tudatosan az Anjou udvar lovageszményét, Szent László királyt tette a mű főszereplőjévé. Terjedelmes részeket vett át még a III. István korában született gesztából is. A szerző udvari pap mivolta erősen rányomta bélyegét munkájára. Szemléletét és szerkesztési módszerét az ábrázolni kívánt eszmény következetes szem előtt tartása határozta meg. Műve elé rövid értekezésnek is beillő előbeszédet, prológust írt, melyben összefoglalta az Anjou-kori állameszmét helyettesítő királyeszme lényegét: minden hatalom Istentől van, s Isten ülteti trónjukra a királyokat azért, hogy népeiket Isten mennybéli uralmának mintájára békességben és bőségben kormányozzák, s a lelkeket ily módon Isten ítélőszéke elé vezessék. A középkor végén minden eddiginél határozottabban fogalmazódott itt meg a Karoling-kor uralkodóképe.
A szerző teológiai műveltségét és képzettségét dicséri, hogy más auktoritások mellett prológusában a "történelem mesterére" (magister historiarum = őt ábrázolja a Képes Krónika méltán híressé vált miniatúrája), Petrus Comestorra hivatkozik és idéz is tőle, valamint Nicolaus de Lyra munkáját is használja és idézi. A krónika hangvételével, stílusával és tudatos szerkesztésmódjával világosan elárulja, hogy szerzője az udvarban élt és felfogásában erősen különbözött pár évtizeddel korábban író minorita elődjétől. Az ő műve sem maradt fenn eredeti formában, csak egy 1370 táján másolt, ajándéknak szánt díszkéziratban, mely az 1330. évi események elmondásánál megszakad (ezt egyesek Kálti Márk halálával magyarázzák), valamint ennek leszármazóiban, a Képes Krónika krónikacsaládjában.
A történetszemlélet igazi változását a biográfia műfajának megjelenése jelzi. Küküllei János, aki pályáját világi írástudóként kezdte a királyi udvarban, s csak az 1350-es évek első felében lépett egyházi pályára, Chronicon de Ludovico rege címmel az 1360-as években egy életrajz (vita) írásába fogott, melynek első 25 fejezetében szemtanúként összefoglalta a nápolyi hadjáratok eseményeit. Munkáját 1382 után újabb 30 fejezettel egészítette ki, ebben az öreg király tetteit és tulajdonságait állította érzelemgazdag ábrázolása középpontjába. Mintául az Anjouk által különösen tisztelt ős, (IX.) Szent Lajos király Guillelmus de Nangis által írt életrajzát választotta.
^
Küküllei módszerére jellemző, hogy kancelláriai emberként hozzájutott az oklevelekhez, művébe a korábbiaknál nagyobb mértékben emelt be szó szerint oklevélrészeket (arengákat, narrációkat). Ugyanakkor az eszményi uralkodó képének megfogalmazása érdekében a tények esetenkénti megváltoztatásától sem riadt vissza. Műve végső soron a kora középkor királytükreinek, s a java középkor szentkirály életrajzainak korszerű változata, melyben az anyagot az ábrázolni kívánt eszmény uralja. A szerzőt jellemzi a gondos szerkesztés és a szabályosan alkalmazott ritmikus próza. Forrásai között természetes módon szerepel Lajos király kedvenc olvasmánya, a Secreta secretorum, mely Nagy Sándor alakját állította a főhős mellé mércéül (ennek Lajos udvari műhelyéből kikerült kódexét Oxfordban őrzik), de hivatkozik Aristotelészre és Vegetius hadtudományi munkájára is. Küküllei műve önálló formában nem maradt fenn, azonban Thuróczy János krónikája mellett bekerült a Budai és a Dubnici Krónikába is.
Ugyancsak a nápolyi események részletekbe menő ábrázolása áll a középpontjában annak a krónikatöredéknek, mely a Dubnici Krónika szövegében jutott korunkra. Már rég megállapították róla, hogy egy nagyobb terjedelmű, önálló krónikás alkotás kiszakadt része, melynek szerzője bizonnyal a király környezetében élő ferences szerzetes volt, s művét 1345-1355 között írta. Ennek ismeretében méltán fordult a figyelem Kétyi (Egri) János felé, a király és anyja gyóntatójára. A szerző a ferences történetírás hagyományaihoz ragaszkodott, művét nem annyira a tervszerű szerkezet, mint inkább a szerző anekdotázó kedve határozta meg. Ennek a következménye a sok, részletesen kidolgozott, novellaszerű történet s a helyi jelentőségű események megörökítése is. Nyelvezete, hangvétele néha népiesen vaskos (magyar nyelvű szórványt is leírt!), ugyanakkor stílusfordulataival, képgazdagságával az olvasó figyelmének lekötésén fáradozik.
^
Latinsága eltér a szokásostól, a ritmikussal szemben az ekkor már archaikus, éppen ezért népiesen ható rímes prózát részesíti előnyben. A cselekményt András herceg meggyilkolásával indítja, az esemény érzelmi vonatkozásaival készíti elő az olvasót a folytatásra. A mű középpontjában az udvari/lovagi eszmény hangsúlyozása áll, mely akkor nyeri el végső értelmét, mikor a szerző arról beszél, hogy az Anjouk szentkirály eszménye, László kikelt váradi sírjából, hogy Lackfi András seregét megsegítse. Ennek jegyében a történet seregszemlék, párviadalok és egyéni teljesítmények sorozatává lesz, mely a Névtelen Minorita munkáját egyedi hangvételűvé teszi a magyar középkor irodalmában.
A 14. század első felében feléled az érdeklődés egyes egyházi intézmények múltja iránt. 1334 körül Zágrábban összeállítják a káptalan statutumait, s ezeknek az élére egy, a káptalan alapításától 1354-ig terjedő krónikát illesztenek történeti háttér gyanánt. Ahol országos eseményekről szól a krónika, ott a 14. századi krónikaszerkesztményt kivonatolja. A Zágrábi Krónika alapján 1374-ben Imre váradi olvasókanonok (1370-1376) a váradi káptalan statutumainak élére ugyanezt a krónikát illesztette (Váradi Krónika), de a Budai Krónika valamelyik kódexe alapján javította a zágrábi szövegét (Chartularium capituli Varadiensis), s egy váradi püspöklistával toldotta meg. Az utóbbi szöveg a Szent László-kori alapítástól 1354-ig adja elő az eseményeket. Mindkét szöveg első része csonkán hagyományozódott, a második rész 22 fejezetből áll.
^
A ferencesek rendtörténetük iránti érdeklődésében bizonnyal szerepet játszott az a törekvés, hogy a szigorúbb rendtartású rendi ág saját létét és álláspontját igazolja a múlt tényeivel. Az 1339-ben alapított bosnyák rendtartomány tizenegyedik vikáriusa, Szalkai Balázs (1420-1433) kezdte meg az anyaggyűjtést: összeállította a vikáriusok listáját és a rendi okmányokat. A folytató az alapítás előzményeit egy egyetemes rendtörténetből vette át, majd ezt követően a rendi hagyományokból és egyéb forrásokból szerezte adatait. Ebből az 1313-mal kezdődő munkából tudjuk, hogy az 1320-as években a magyar ferencesek is bekapcsolódtak a pápaság és a koldulórendek vitájába, s többen arról értekeztek, hogy eretnekségnek számít-e a vagyonközösség hirdetése.
Károly király haláláról és temetéséről egyedülállóan részletes és színesen megrajzolt beszámolót tartott fenn a Budai, a Dubnici és Thuróczy János krónikája. A beszámoló kései hagyományozódása ellenére kétségtelenül egykorú és szemtanú szerző műve, akinek a bevezető szavai után Telegdi Csanád érsek halotti búcsúztatója következik. A szerző számára ez utóbbi adta az ihletést saját elmélkedésének megfogalmazásához. Amellett, hogy az érzelmi hatást retorikus képeivel híven adja vissza, az érsek beszédének szerkezete és gondolatmenete, érvelési rendszere meglepő rokonságot mutat a Halotti beszédével, aminek a magyarázata csak az lehet, hogy a kora középkortól fogva Magyarországon kialakult és liturgikus formulává merevedett a halott fölött mondandó beszéd szerkezete. A tanult papság körében szükségszerűen közkedvelt műfaj volt a szentbeszéd, a prédikáció, mely a klérust az irodalom közvetítőjévé tette. A prédikáló papok szerepe a népnyelv irodalmi szintre emelésében ennél fogva felbecsülhetetlen. Ugyan sermókat író magyarországi szerzőkről nem kevés tudósítás szól, emlékkel csak kevéssel rendelkezünk.
^
Annak ellenére, hogy a szentkirályok tisztelete az Anjou-udvarban szökkent igazán virágba, a szentek életrajzaival való foglalatoskodás az Anjou-korban jobbára a kódexek másolásában merült ki, kevés eredeti alkotás maradt fenn. Biztos adatok szólnak arról, hogy Szent István nyughelye mellett, a székesfehérvári őrkanonok felügyelete alatt a királyi kincstárban egy olyan kódexét őrizték a Hartvik-féle István-legendának, melyet országszerte hivatalosnak tekintettek. Ezért történhetett az, hogy a pannonhalmi apát 1349-ben a konventi jegyzőt küldte Székesfehérvárra, hogy az ottani káptalan hiteleshelyével oklevélbe írassa át az István-legenda azon részét, mely a somogyi tizedek Pannonhalma számára történt adományozásáról szólt. Amikor ugyanezen évben Lajos parancsot intézett a fehérvári káptalanhoz, hogy a karakói várjobbágyok szabadsága dolgában vizsgálja meg Szent István legendáját, a káptalan azt válaszolta, hogy nem teljesíthette az uralkodó parancsát, minthogy Lajos apja a legendát Visegrádra vitette.
^
Némi eredetiséget mégsem tagadhatunk meg a 12. századi ősszöveg alapján a 14. század végén íródott Gellért-legendától. A Nagyobb Legenda néven számon tartott alkotás a korai szöveget bőségesen kivonatolta, sok helyütt átfogalmazta, néhol kisebb beszúrásokkal, végül a Gellért csodáiról szóló kiegészítéssel látta el. Az utolsó fejezetben az ismeretlen szerző leírja, hogy I. Károly király özvegye, Erzsébet királyné is Gellért érdemei folytán gyógyult meg, s ezért díszes ezüst koporsót készíttetett Gellért ereklyéinek. Végül feljegyezte az ismeretlen szerkesztő, hogy Erzsébet 1381-ben (modern időszámítás szerint 1380-ban) halt meg, s az általa alapított budai klarissza klastromban temették el. Az új legenda összeszerkesztésére talán Erzsébet királyné Gellért-tisztelete adott alkalmat, s az uralkodói igény ösztönzést.
A Velencével kitört háborúskodás kezdetén I. Lajos megfogadta, hogy győzelme esetén áthozatja a pálos rend névadó szentjének ereklyéit. 1381-ben végre a király Torinóban békét kötött Velencével, s a békeszerződés értelmében Velencéből Budára szállíttatta Thébai Remete Szent Pál csontjait, melyeket végül fényes külsőségek közepette helyeztetett el a pálos rend budaszentlőrinci központi kolostorában. Ebből az alkalomból íródott az a munka, mely Historia de translatione Sancti Pauli Thebaei cognomento primi eremitae címen az ereklyék áthozatalát írta meg a kora középkori hagiográfia azon hagyományaihoz kapcsolódva, melyek nem csak a szentek élettörténetét, hanem ereklyéikét is kötelezően számontartani parancsolta, a translatio műfaja segítségével, s amely pálos breviáriumokban maradt fenn.
^
A rövid történeti munka mintegy Szent Jeromos Szent Pál-életrajzának folytatásaként készült. Hét fejezetben számol be arról, hogy az ereklyék Konstantinápolyon keresztül hogyan jutottak Velencébe, elmondja a király fogadalmát és a békeszerződés rendelkezését, végül azt, hogy Alsáni Bálint pécsi és Horváti Pál zágrábi püspök hogyan szállították haza és helyezték el azokat végleges helyükön. Az író minden bizonnyal a tudós pécsi püspök közvetlen környezetéhez tartozott. A kis mű gondolatvilágát a lovagi kultúrából a korai reneszánszba hajló eszmeiség határozza meg, jelentős teret nyer benne a hír- és dicsőségvágy, a jeles és igen kedves (insignis et amoenissmius) természeti környezet dicsérete. Stílusát a kancelláriai mondatfűzés hatja át, de minden szavából a meggyőzés iránti vágy árad (pulcher vagy decorus stylus, affatus facundus).
A vallásos irodalom népies-világias ága, a látomásirodalom latin nyelvű irodalmunkban alig hagyott nyomot. Annál inkább hagyott ott, ahol magyarok látomásait a hitelesítés szándékával följegyezték. A 12. század óta a csodás látomások iránt vonzalmat érző zarándokok kedvelt célpontja volt Szent Patrik írországi purgatóriuma, egy kéngőzös barlang Ulster tartományban. A magyarok közül többen is eljutottak ide, irodalmi nyomot azonban csak Krizsafán fia György 1353-as és Tar Lőrinc 1411-es zarándoklata hagyott. Az Anjou-kori zarándok látomásait egy ismeretlen ágostonos szerző, Zsigmond király bárójáét a dublini királyi jegyző örökítette meg írásban, utóbbi belevette munkájába Tar Lőrinc sajátkezű feljegyzéseit is.
^
Mindkét víziós történet tartalmaz eredetinek tűnő látomásokat, de szép számmal olvashatók bennük olyanok is, melyek a pokoljárók kézikönyvének, Oenus lovag 12. századi történetének toposzaiból eredeztethetők. Tar Lőrinc zarándokútjának a dublini lejegyzésen túl más nyoma is maradt az irodalomban. A magyar nyelvű lovagi epika kapcsán már szóltunk arról, hogy a 15. század elején bizonnyal megszületett a magyar nyelvű ének Lőrinc mester látomásairól, emellett azonban latin nyelvű éneket is fogalmaztak róla. A víziós irodalom eme darabjainak irodalmi értéke igen nagy: egyrészt műfaji nyitottságuknál fogva tág teret adtak a költői alkotó fantáziának, történetüket szépirodalommá magasztosították. Másrészt megszólalt bennük a hitbeli kétely személyes hangja, mely individuális szemléletével az új eszmevilág, a humanizmus útját egyengette.
A 14-15. század az okleveles gyakorlat erőteljes kiterjedésének korszaka. Kialakultak a középkori oklevél egymástól jól elhatárolható típusai s az egyes típusoknak megfelelő formulák állandósultak, megmerevedtek. A stílusukon egyre erőteljesebben éreztették hatásukat a tankönyvek. Megjelentek ugyanakkor a személyes hangú levelek, melyek a kötöttségek engedte rések kitöltésével lettek az újkori népnyelvű magánlevél és misszilis előfutárai. Nemcsak mennyiségében lett gazdagabb az emlékanyag, hanem társadalmi tekintetben is. Láthatjuk a leveleiket maguk író főurakat (Himfi Benedek, Tar Lőrinc), valamint a kor legtipikusabb alakját: a deákot, a világi írástudót, aki immár nagy tudása birtokában oklevélhamisításra is vállalkozott (átkos emlékű János deák).
^
Kiterjedt és állandósult a törvénykezés, melynek immár számos emléke maradt ránk, ezeknek fogalmazata is az oklevélszerkesztés szabályai szerint épült fel. Az udvari írásbeliség legfőbb szerve, a kancellária erősen hivatalszerűvé vált. Ekkoriban, Tatamér alkancellár a felelősség megállapítása érdekében rávezettette az oklevelekre a kancelláriai jegyzeteket, majd a szöveget regisztrumokba (későbbi néven királyi könyvekbe) vezettette. A 14. század folyamán a kancellária szervezete erősen differenciálódott, különböző típusú ügyekre különböző osztályok váltak rendszeressé. A vidéki hiteleshelyek mellett az udvarban is hiteleshelyi működést kezd egy udvari írószerv: a királyi kápolna.
A kancelláriai stílus újszerűségét jól jellemzik azok az adománylevelek, melyekkel Záh Felicián birtokait osztotta szét Károly király. Köztudottan az ítélet hetedíziglen sújtotta a rokonságot és a leszármazókat. A bűn és a bűnhődés kegyetlensége a krónikákban is lecsapódott, de az udvar elborzadását évekig visszhangozták az oklevélnarrációk, melyek nem annyira az adományos érdemeit hangsúlyozták (ami a dolguk lett volna), mint inkább az elítélt merénylő gonoszságát ecsetelték retorikus figurák, képek, színes fordulatok hallatlan gazdag alkalmazásával. A legjellemzőbben ezt a merénylő 1330. évi ítéletlevelének (proscriptiójának) dramatikus előadásmódja érzékelteti.
Az oklevél fogalmazója a Árpád-ház kihalása utáni évtized reménytelenségének ecsetelése után a Károly-kori béke ellentétét villantja fel, megteremtvén ezzel a feszültséget. Ezután váratlan hirtelenséggel a merénylet ismertetésére tér rá: a rókalelkő (vulpinae dolositatis astutia), ördögtől megszállott Felicianus, a beteges és szégyentelen kutya (morbidus et impudicus canis), akinek névetimológiáját is a 'fájdalom' jelentésével hozta kapcsolatba az író, s akit alább szójátékkal boldogtalannak (Infelicianus) nevezett vagy inkább csúfolt, nem átallotta kielégíthetetlen kapzsiságát szent vér ontásával csillapítani, s a királyi családot írmagjában akarta kiirtani. Hallatlan tettével olyannyira gyűlöletessé vált nem csupán az isteni felség, hanem a föld és az ég polgárai előtt, hogy büntetését Isten jobbja mérte reá.
Az oklevélfogalmazás megtanulását és alkalmazását azok a formuláskönyvek segítették elő, melyek egyre növekvő számban készültek az írásbeliség műhelyeiben. A Gyulafehérvári sorokat őrző kódexben 14 oklevélvázlat olvasható, melyeket 1320 táján Székesfehérvárott állítottak össze, méghozzá ferencesek. A gyűjteményben a rendi kormányzattal és a pasztorációval összefüggő oklevelek találhatók. A másik emléket a bécsi egyetemen tanult Tapolcai Bertalan egyetemi jegyzeteket őrző kódexe tartotta fenn, melybe tulajdonosa 1385-tel bezárólag egy 34 darabból álló, tárgyilag szorosan összefüggő gyűjteményt másolt, mely a főesperes házassági ügyekben való ítélkezését volt hivatva megkönnyíteni.
A formuláskönyvek mellett született valóságos retorikai és jogi tankönyv is Magyarországon. 1346-1351 között, bolognai tanulmányai és rektorsága után az egri káptalani iskola vezetője, Uzsai János olvasókanonok valóságos jogesetekre épülő tankönyvet állított össze, melynek célja a gyakorlati jogtanítás előmozdítása volt, s ehhez természetesen a fogalmazás mesterségébe való bevezetés is hozzátartozott. Az előszóra és négy részre tagolódó, párizsi típusú ars dictaminis vagy inkább ars notaria, melyet az egri káptalanban a következő száz esztendőben valóságosan is használtak, Donatus későantik grammatikája alapján álló elméleti grammatikai tanácsok mellett olyan oklevélformulákat tartalmaz, melyek a legfontosabbnak ítélt oklevéltípusok legtöbbjét felölelik.
Amennyire szegényes a hagiográfia a 14. században, annyira virágjába szökött a liturgikus költészet. Ekkoriban szerzett himnuszok, szekvenciák, verses zsolozsmák hirdették a magyar szentek dicsőségét. Ismeretlen szerzők az Anjouk érdeklődésének is megfelelve szekvenciákat írtak az Árpád-ház szentjeiről, Szent István és Szent László királyokról és Szent Erzsébetről, himnuszt István királyról, verses zsolozsmát Szent Imre hercegről. Az esztergomi kanonokok ugyanebben az időben antifonát szereztek 14 sornyi disztichonban székesegyházuk védőszentjének, Szent Adalbertnek a tiszteletére. A szerzetes szerzők a rendi szentekről szóló költeményekkel erősítették a rendi összetartozás tudatát: pálos szerző tollán Remete Szent Pálról a század folyamán szekvencia született, 1300 körül pedig domonkos költő írta meg Szent Margit officiumát.
A leoninus hexameter emléke Thuróczy János krónikájában maradt fenn. Telegdi Csanád halotti búcsúztatója után, Küküllei János krónikája előtt szerepel az a 15 sornyi hexameteres szöveg, melyet Károly király haláláról vélhetőleg ugyanúgy egykorú szerző vetett papírra, miként a prózai búcsúztatót is. A világi hangvételű líra azonban Mügelni Heinrich magyar történeti tárgyú költeményében teljesedett ki. A híres mesterdalnok Ritmikus krónikájának minden, több-kevesebb strófából álló része sajátos, a többitől különböző versformájú, melyhez a maga korában önálló (ma is ismert) dallam járult. A költő lelkiismeretesen feljegyezte azt is, ha a dallam és a versforma nem saját szerzeménye volt, hanem valamelyik költőtársától vette át.
A középkori költészet néhány alkotásában a kultúra világiassá válásának korában megjelent az egyházkritika is. 1310 táján született magyar klerikus tollán az a költemény, mely Papok siralma (Planctus clericorum) címen keserves szavakkal ecsetelte a magyarországi trónviszályokat, a pápa beavatkozását és a magyar főpapok lelkiismeretlen dőzsölését. Ugyanaz a stájerországi gyűjtemény őrzi a másik, talán már nem is klerikus szerző, hanem vágáns diák által szerzett költeményt, a Kóbor diákok siralmát, mely a papi hivatalt nem kapó tanult diákok sanyarú sorsát, s a világ romlottságát siratta szomorú hangulatú strófáival. Ezekkel a darabokkal, az éles kritika hangjával a középkori líra témájában is a reneszánsz küszöbére lépett.