Kozmáné Bődi Ildikó Weboldala

Kozmáné Bődi Ildikó

M. S. MESTER ÉS TANÍTVÁNYA
Rendhagyó zárótanítás egy kis kockázattal fűszerezve

Mesterem! Csak így hívott. Mester a tanítványát!
Aki a főiskolán esztendőről esztendőre mesteri fokon nyitogatta szemeimet egy eltűnt világra, a tiszta forrásra, népünk szerves műveltségének kincses tárházára. Arra a kerek egész organikus világra, melyet még érintetlenül hordoznak, a mindenséget átölelő, a világot rendező, szívet-lelket melengető gyermekrajzok, a természetes gyermeki vizualitás.

Harmadéves lettem, közeledett a zárótanítás napja, ahol számot kellett adni az eddig megszerzett rajzmódszertani műveltségemről. Megkaptam a tanítandó témát: Ritmus ábrázolása természeti formák segítségével, dekoratív felületek tervezése. Tudtam, ha kilépek az akadémizmus bezárt világából, s nem az asztalon évek óta porosodó üvegkancsó-virág kompozíciót használom fel "tiszta forrásként", akkor az általam egyébként igen tisztelt gyakorlatvezető tanárnő vagy tétován néz majd maga elé, vagy a "haját fogja tépni" idegességében. Mondanom sem kell, az utóbbira tippeltem. Nem feltétlenül egy új hajkorona várható megszületése miatt, hanem a tananyag kínálta lehetőség sugallta, mely megengedte, hogy "bétekintsék a mély kútba", majd "föltekintsék a magos egökbe". Szorgos kutatásba kezdtem. Diktafont ragadtam, a pentatóniára épülő, táncos ritmus diktálta, csodálatos hosszúpályi népdalokat rögzítettem egy aranylóan őszülő bácsi előadásában, szebbnél szebb rózsafolyondáros, virágos-hullámos, napos-holdas - és még Isten a megmondhatója hányféle - elnevezésű. háziszőttest, életfás népi kerámiát gyűjtöttem, népmesét olvastam a sötétség és világosság harcáról. Végül összeállt az óra vázlatos terve a fejemben, a szívemben, a kezemben, de még a lábamban is. Itt már nagy baj nem lehet! - gondoltam.

Eljött a végső próbatétel napja. A kisebb népművészeti múzeummá varázsolt műhelyben, tökéletes ritmusban együtt "lélegzett" a szorgos, tudós kezek alkotta régiség, a népmese dramaturgiája, a népzene és a néptánc, melyet kezdetben jómagam roptam, majd egyre-másra a diákok is bekapcsolódtak. A tanárnő színeváltozása, gyérülő hajkoronája ritmusosan együtt változott az egyre katartikusabb hangulattal.

A Mester csöndben, bölcsen figyelte az eseményeket, majd ennyit mondott, "Na látja Irénke, Bődi Mester még táncolni is tud".

A diákok a dupla óra végére ég és föld szülte gyönyörű"dekoratív felületeket" rajzoltak, ahol a látvány, a dekorativitás mellett újra szárba szökkent az az ősi tudás, melyhez tápláló forrásként eleink képíró hagyatéka szolgált.

A Mester kiválóra értékelt, a tanárnő időközönként elfogadóan bólintott. Közben biztosan észrevette, hogy a diákok a második csöngetést sem akarták meghallani.

Belefeledkeztek az alkotásba.



Hosszúpályi, 2010.június 30.


Fotó csatolva: Képaláírás: A Mester Makoldi Sándor, a Tanítvány Kozmáné Bődi Ildikó
A tanítvány tanítványainak rajzkiállításán /1985. Hajdúböszörmény/

Kozmáné Bődi Ildikó

"SZERENCSÉS JÓ ESTÉT E TISZTES HÁZ NÉPÉNEK,"
Egy soha el nem feledett karácsonyi történet

Nem mai történet amit elmesélek, de az emlék oly frissen él bennem, mintha tegnap történt volna.
Már több mint tíz éve szolgáltam, - ahogy eleink mondották - a "falu lámpásaként", odaadóan fáradozva, a századokon át kialakult néphagyományok és szokások megőrzéséért. Karácsony ünnepe sem múlhatott úgy el, hogy tanítványaimnak meg ne tanítsam az édesapám, Bődi István által 1954-ben gyűjtött, eredeti hosszúpályi betlehemes játékot, melyet aztán minden évben felelevenítettünk.

A "nyolcvanas évek" végét írtuk. A tizenéves kis nebulókkal elhatároztuk, hogy most már kellő ismeret, tudás, kor és bölcsesség birtokában az almamáter falait elhagyva, a falu tisztes háza népeinek is bátran betlehemezünk, ahogy ezt jó szokás szerint eleink is tették karácsony szent estéjén, vagy már napokkal korábban.
Gyönyörű decemberi délután volt. A Fényességes Nap csak úgy játszadozott a frissen lehullott hótakarón a lábaink alatt. Mind együtt voltunk: Heródes a hatalmas és híres király, a zsivány betyár, az öreg juhászok, a kisbojtár, az angyalok serege, kezükben a kis betlehemmel. Vidáman kántáltuk a "Vedd rá juhász a bundát", a "Csordapásztorok"- at, a "Mennyből az angyal"-t, de a tréfa mestere sem hagyott el bennünket.
Egyszer csak Heródes "parancsára" utunkat az Aradi utcába vettük. A Fényességes lajtorjáján ekkor már lefelé áldozott. Vörösre festette az ég alját. Megálltunk egy omladozó falú, zsúptetős kis öreg parasztház előtt.
- Itt egy idős, beteg bácsi lakik a lányával! Biztosan örül, ha bemegyünk! - szólalt meg egy
utcabeli aranyhajú angyalka.
Bekopogtunk, és a "Szabad é béjönni betlehemmel?" kérdésre örömteli IGEN választ kaptunk. A kemence melege már a pitarban átfűtött bennünket, friss kalács illata csiklandozta orrunkat. A kisházban hófehér dunna alatt, magas, hófehér párnákon feküdt a bácsi. Arca halovány volt, mély barázdákat szántottak rajta a ráncok, üveges szemei félig már a mennyei seregek urát láthatták. Mi légyen most?
- Menjetek csak be bátran, és játsszatok! Nagyon örül nektek, vár benneteket! - kérlelt bennünket
a bácsi kedves leánya.
S ekkor elkezdődött a HOSSZÚPÁLYI BETLEHEMES JÁTÉK! A bácsiért, a gyógyulásért, Isten fia, "kis Jézuskánk" születéséért, tréfálkozva, nagyot mondva, táncra perdülve, angyali hangon énekelve…
Az idő repült, mint a gondolat, a kisházban egyre melegebb és fényesebb lett minden. Csoda történt! A halovány arc piros pozsgássá változott, a mély barázdák kisimultak, az üveges szempár úgy csillogott, mint ezernyi fényes csillag az égbolton. A bácsi megifjodva felemelkedett a hófehér párnáról, mosolyogva megköszönte a játékot, majd kérte a leányát, hogy kínálja meg a betlehemeseket friss kaláccsal és dióval.

Az idős bácsi már hetek óta szomorú volt, nem beszélt és alig evett. Készült egy hosszú utazásra. A gyermekien tiszta betlehemes játék felébresztette és felkészítette az örök utazásra.
Két hét múlva égi angyal szólott hozzá, és ő ragyogó arccal mondott IGENT!

Hosszúpályi, 2009. december

Kozmáné Bődi Ildikó

TANULNI ÉRDEMES! .. ?

Igen, tanulni érdemes!

Közelítek az ötvenhez, gerincműtött vagyok és munkanélküli, / bocsánat (!) álláskereső /. A minap, az esti órákban azon gondolkoztam, hogy az élethosszig tartó tanulás (a "lifelong learning") szellemében újra tanulni kellene. Olvastam az ÚJ PÁLYA programról, ez jó lenne nekem, ECDL hét modul és angol nyelvi képzés középfokig! Igazán jól hangzik. De mi lesz akkor a lovari nyelvvizsgával, melyet határozott célként tűztem ki a doktori iskola feltételeként, hogy kutathassam a cigányság hagyományvilágát. Már kétszer futottam neki, de eddig mindig "öngólt rúgtam". Pedig az álmom, hogy megérdemelten dr. Kozmáné Bődi Ildikó intézményvezető felirat jelenjen meg az irodám ajtaján…

Éjjel két óra, felébredek. Valami rosszat álmodtam… Hiszen már nem is vagyok intézményvezető! 2008. március 27-én előre megfontolt szándéktól vezérelve, a politika súlyos, félreértelmezett vezénylete alatt, szakmai féltékenységből - vagy ki tudja milyen igaztalan megfontolásból - de leváltottak szeretett munkámból, a hosszúpályi Bem József Művelődési Ház, Községi Könyvtár és Tájház éléről. Azt mondják, hogy "megérdemeltem", hiszen öt év alatt feléledt szülőfalumban a kultúra iránti szeretet, újjáépült a község egyik legpatinásabb épülete, a XVIII. század végén épült Zichy-kúria, mely 1958 óta a közművelődést szolgálja. A pályázati források sorban fakadtak, mint a megszentelt kegyhelyek éltető forrásai. A Csontváry Nemzetközi Felnőtt Művészeti Alkotótáborban a Napútfestő szellemében éveken át csodák születtek vásznakon , fába vésve, zománcba öntve, textilre festve, agyagból formálva. Csupán annyi közöm van hozzá, hogy általános és középiskolai rajztanárként, évek óta kiállító művészként megalapítottam , és Isten segedelmével tíz évig vezettem a telepet, mígnem velem együtt Ő is elment. Az önkormányzat sokat profitált az adományokból, a gyönyörű alkotásokból, de mindhiába, én értéktelenné váltam, és velem együtt mindaz , "amit az asztalra tettem".

Vagy mégsem?! Anyai nagyapám, - aki hat elemivel egy istenáldotta tálentum volt, "falta a könyveket", szépkorúságára már legalább kétszer végigolvasta a könyvtári állomány összes kötetét, és nem volt olyan újság, melyben a keresztrejtvény üresen maradt volna - mindig azt mondta "Tanulj tinó, ökör lesz belőled!" Kisgyerekként persze csak mosolyogtam ezen a fura szójátékon, de később megértettem e szólás, népi bölcsesség üzenetét. Édesapám, Bődi István, aki az elsőszámú példaképem, tisztességével, emberségével, zseniális tudásával, bölcsességével, az utókornak hátrahagyott helytörténeti, néprajzi, zenei könyveivel, gyűjteményeivel, tanáremberként, igazgatóként, családapaként, közéleti személyiségként utat mutatott a rengetegben. Anyukám, a NAGYBETŰS tanító néni, hála Istennek, a mai napig is csalogányhangon énekli az apu által összegyűjtött helyi népdalokat. A példa "az asztalon hevert", csak észre kellett venni az értékét, és szárnyaimat bontogatva jó irányba kezdeni a repülést. A gyermekkorom dicsőségben telt. Kitűnő tanulóként sok versenyt, pályázatot megnyertem, és mindig a közösség élén sürögtem-forogtam. Sok minden érdekelt, régész szerettem volna lenni, "meg vadakat terelő juhász", de egyre inkább érlelődött bennem a képzőművészet, a rajzolás iránti vágy. A középiskola kezdeti sikerei után tizenhat évesen utolért a hamis kór, a porckorongsérv , mely hónapokig kórházi ágyhoz kötött. /A súlyos műtétre végül most, harminc év után került sor/.

A korai súlyos betegség sem szegte kedvemet a tanulástól. Igaz az egyetemi tanulmányokról egy ideig le kellett mondani, de nincsenek véletlenek! A Debreceni Tanítóképző Főiskolán /ma Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola/ már "várt rám" egy fantasztikus ember, Makoldi Sándor tanár festőművész, aki a mesterség alapfogásain túl a természetes alapú, a világmindenség modelljét ábrázoló gyermekrajzok világát tárta fel előttem, művészi utat mutatva József Attila ismert verssorához, "a mindenséggel mérd magad!"

A kiváló diploma megszerzése után egyenes út vezetett a katedrához. Végre taníthattam! Kezdetben sok - sok tárgyat, majd tíz év után - megadatott a lehetőség -, hogy "csak" a rajzot több száz kis nebulónak. Kezdetben kísérleti jelleggel, majd végleges tanrendben rajztagozatos csoportokat tanítottam. Sok-sok megyei, országos és nemzetközi díj, sok-sok öröm, dicsőség következett!

A munkakezdés, a családalapítás, a gyermekáldás és a saját fészekrakás önálló életvitelt követelt. Ez a folyamat a családi háztól való természetes leválást eredményezte, de nem a szülői ragaszkodás elvesztését, hanem annak egy új minőségű megerősítését, melyet az unoka megérkezése nagyszülői rangra emelt.

Azt gondolhatjuk, hogy az önálló életvitellel, a felelősség tárházának bővülésével/ család, anya, munkahely, ../egyre kevesebb idő jutott az önképzésre, a tanulásra. Ez nem így történt. A nyitottság, az igényesség, a család és a munkahely támogatása lehetővé tette számomra a folyamatos, a 80'-as években divatos szóval élve, a permanens önművelést. Következtek a kötelező és a szabadon választható szakirányú továbbképzések, az úgynevezett komplex és intenzív, oktatásügyi szakértői tanfolyamok, posztgraduális képzések, a nyári gödöllői "Örökség" népfőiskola alkalmai, szabadegyetemi Pap Gábor… előadások a népi műveltségről a "Kossuhton"/ma Debreceni Egyetem/ az országos, nemzetközi szakmai módszertani konferenciák az általam kimunkált organikus rajztanítási módszerről. Csodálatos építő évek voltak, testben - lélekben - szellemben egyaránt. Kétségtelen, nem volt könnyű "megosztani magam" a család és a munka között, néha áldozattal is járt, de odafigyeléssel, megértéssel, egymás munkájának, fejlődésének tiszteletben tartásával a nehézségek bármikor áthidalhatók voltak, és áthidalhatók ma is.

A '90-es évek társadalmi-politikai változásai "átrajzolták" a felnőttképzés addigi irányvonalát. A piacgazdaság versenyhelyzetet teremtett az élet minden területén, így az oktatásban is. A hirtelen megnövekedett munkanélküliség feladatot adott a képző központoknak. A felnőttképzés célja a munkaerőpiacra való visszatérésben fogalmazódott meg. Hirtelen alapkövetelmény és előny lett a "visszatérésben" az idegen nyelv/ek/ tudása, számítástechnikai alapismeretek, pénzügyi, közgazdasági, jogi ismeretek és a menedzserszemléletű, "el tudom magam adni","ha kell, a cél érdekében átgázolok másokon" fellépés. A divatos szakmák telítődtek, az elavultak munkásai utcára kerültek. Aki ebben a "munkaerő-piaci háborúban" a helyén maradt szerencsésnek mondhatja magát, aki rákényszerült a váltásra, igencsak megküzdött a talponmaradásért. A folyamat még a mai napig is tart.

Ebben a változó "való világban" döntöttem úgy, hogy kitartok az elveim mellett, nem adom fel a minőségi szakmai fejlődést, a tanulást. 1992-ben előfelvételisként felvételt nyertem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakára levelező tagozatra. Ekkor viszont már olyan mértékű irigység övezte a kitörési lehetőségemet, hogy a hosszúpályi Irinyi József Általános Iskolában éppen akkor váltó új vezetés hallani sem akart arról, hogy egy rajz-népművelés "speckolos" tanító múzeológusként is segítse a település fejlődését./Itt jegyzem meg, hogy szülőfalumban található a bihari tájegység egyik legszebb falumúzeuma igen gazdag gyűjteménnyel, mely édesapám több évtizedes kitartó munkájának köszönhető. A sors igaz iróniája, hogy ötéves intézményvezetői munkám ideje alatt felvette a Bődi István Falumúzeum nevet/.

1996-ban újabb kitörési pont talált meg. Az Iparművészeti Egyetem /ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem/tanári tanszéke rajz - környezetkultúra szakos középiskolai tanári szakpáron felvételit hirdetett textil szakiránnyal. Miután ekkor már évek óta festettem elsősorban közintézmények részére nagyméretű batikpannókat, és textiles kiállítóként jelentem meg a közönség előtt, nagyon megörültem a lehetőségnek. Ezt már engedték, felvettek és 1998-ban sikeresen lediplomáztam. Ekkor sem volt egyszerű végigcsinálni a budapesti tanulmányokat, főleg nyaranta az egy hónapos bentlakásos gyakorlati időszakokat. De sikerült, és fantasztikus volt! Egyetemi diplomát szereztem, de szülőfalum almamáterében akartam maradni, hogy megalapítsuk az általános iskola szervezeti egységén belül a művészeti iskolát. Karnyújtásnyira voltunk a lehetőségtől, én pedig készen álltam, mint szakember. Bíztam az új vezetőben, de ő hallani sem akart róla, így akkoriban óriási lehetőségtől esett el az iskola., illetve az a sok-sok tehetséges és nagyobbrészt hátrányos helyzetű diák, aki a képző- és iparművészetben, a zenében, a színjátszásban a táncban… kiteljesedhetett volna.

Nem volt más választás, menni kellett. Művésztanárként dolgoztam a debreceni kézműves szakiskolában, ahol szinte a semmiből elindítottam a textil tanszakot érettségizett diákok részére, kétéves szakképzési formában. Egy év alatt már országos pályázaton nyertek a diákjaim.
A szakmai irigység itt még határtalanabbnak bizonyult, ellehetetlenítették a munkámat.

Túl sok volt az emberi gyarlóságból nagyon sokat dolgoztam és tanultam, belefáradtam, beteg lettem. A gerincem már ekkor is nehezen viselte a sok gerinctelenséget. Ekkor 2001-et írtunk.

Munkanélküli lettem. Nem akartam feladni! A tanulás fegyver, tudás és hatalom. Újra tanultam! Kiváló eredménnyel elvégeztem a diplomához kötött felsőfokú újságíró OKJ-s szakképzést, a budapesti Bálint György Újságíró Akadémia debreceni kihelyezett tagozatán. Nagyon örültem a lehetőségnek, hiszen már kisiskolás koromban riporter szaktáborban jeleskedtem. Írhattam a Debrecen c. városi hetilapban, és a Hajdú-Bihar megyei Naplóban.

A lokálpatriotizmust nem lehet gyógyítani, de nem is szabad. 2001-ben megjelent a hosszúpályi Bem József Művelődési Ház és Községi Könyvtár intézményvezetői állás hirdetése. Négyszeri nekifutásra, 2003. április elsején / a fele sem tréfa!/ elkezdhettem a közművelődési munkát. Egy közel tíz éves bezárás után két éve megbízott vezetővel működő, teljesen leamortizált, infrastrukturálisan és szellemileg is leépült összevont intézmény fogadott. Nehéz, küzdelmes, de kreatív és egyre épülő, szépülő éveket éltünk. A szakfeladatokat már az első évben bővítettük a tájházzal /ma már Bődi István Falumúzeum/. Megalapítottam és öt évig szerkesztettem a "Hosszúpályi Kisbíró" c. helyi közéleti újságot.

2004-ben a Nyugdíjas Egyesülettel karöltve pályázati támogatást nyertünk számítógép-és internethasználó 250 órás képzési programra, időskorúak és pártoló tagok részére, melyet jó- magam is elvégeztem .

2005-ben újra kedvet és szakmailag belső ösztönzést éreztem a tanuláshoz. Munkahelyi támogatással elvégeztem a diplomához kötött felsőfokú OKJ-s közművelődési szakember I., művelődési szolgáltatásszervező szakképzést, mely szakvizsgával egyenértékű. Azért éreztem fontosnak, mert ezen a szakterületen is döntő változások történtek azóta mióta diplomát szereztem, tehát az elavult ismereteimet kívántam felfrissíteni és bővíteni. Kicsit meglepődtem, mikor kézhez kaptuk a több mint száz tételsort, de bíztam abban, hogy a vizsgarutin nem hagy cselben, és a megtanult anyagrészek, illetve a gyakorlati tapasztalat átsegít az izgalmakon . Sikerült. Kiválóan sikerült a szakdolgozat az írásbeli és szóbeli vizsga is.

45 éves vagyok. Nem kellene már abbahagyni…. gondolkoztam a sikeres vizsga után. Hiszen eddig egész életemben tanultam . Na jó, élethosszig.. és mi van ha 120 évig élek ! Addig mindig… . Nem kell mindent szó szerint értelmezni. Biztattam magam. Különben meg olyan jó, hogy ennyi mindent tudok, meg olyan sok értékes embert megismerhettem tanulhattam tőlük!!
EMBER TERVEZ, ISTEN VÉGEZ!- állapítottam meg. Ha még dolga van velem, hát legyen.

Bizony volt!

2006. Főpályázóként megnyertük a HEFOP 3.5.4-o5 ötven milliós európai uniós pályázatot "A felnőttképzés hozzáféréséért és fejlesztéséért a román határ mentén" címmel. A képzések körében az elsődleges célcsoport tagjai, vagyis a konzorciumi partnerek intézményének szakemberei és mi részt vettünk a Debreceni Regionális Képző Központ, /mint kötelező partner/ szervezésében szakmai vizsgával és dolgozattal záródó európai pályázatíró, projektvezető és felnőttképzési konzulens képzési programban, melyekről bizonyítványt és tanúsítványt kaptunk.

2007 decemberében súlyos gerincműtéten estem át. Hónapokba került, mire újra lábra álltam. A sikertelen, puccsba torkolló választás után az egészségi állapotom sajnos újra romlani kezdett. Hiába indult mellettem népi kezdeményezés, a hatalom ezt is az asztal alá söpörte.

A gyógyító tanulás most is segített. 2009 októberétől kezdtem el a könyvtáros asszisztensi OKJ-s képzést, melyet júniusban kiváló eredménnyel fejeztem be. Ezt a képzést 2007-ben szerettem volna elvégezni, hogy az összevont intézmény könyvtári egységének szakmai munkájába is jobban betekinthessek, de ezt akkor a betegségem megakadályozta. A képzés első felében még arra készültem, hogy részmunkaidőben a könyvtárban fogok dolgozni, de a munkáltató / aki mellesleg a titokban pályázó biharkeresztesi volt HEFOP-os konzorciumi partnernő/ részéről ez az ígéret hazugságba torkollott. Ennek ellenére a lelki gyógyulásomat nagyon elősegítette az a légkör, az az emberi humánum, amit a Méliusz Juhász Péter Megyei Központ könyvtári alkalmazottaitól, tanáraimtól és több szálon is barátsággá szövődött csoporttársaimtól kaptam.

A tanulás a tudás forrása. A tudás az a kincs, melyet senki nem vehet el tőlünk, de annyit adhatunk belőle, amennyit csak akarunk. A tanulás egy kiapadhatatlan forrás, rajtunk múlik mennyit "iszunk belőle". Ha a forrás vize tiszta, és elalvás előtt iszunk egy pohárral, az álmaink is valóra válhatnak. Igen, tanulni érdemes! / Lám, életet is menthet/!



Hosszúpályi, 2009. szeptember 11.