Az ősmagyarok bozának nevezték gyenge alkoholtartalmú, sörre emlékeztető italukat. Igaz, a bozát nem ők maguk fedezték fel, idegenektől tanulták készítését. Egyes források alapján a törököket gyaníthatjuk a magyarok sörre szoktatása mögött. A bozát ugyanis köles, árpa, később kukorica erjesztésével nyerték. De a magyarok ismertek egy sztyeppei eredetű italt is: a nyírfa vagy a juhar kérgét megcsapolták, a kifolyó lét összegyűjtötték, majd több napig erjesztették.
Magyar specialitásnak nevezhetjük a "kun
sert"vagy más néven "kenyérsert". Ez a
kenyérsütés mellékterméke volt. A gabonamagvakat
(köles, árpa, búza) megőrölték, víz és kovász
hozzáadásával kenyeret készítettek, majd a
kelesztett tésztát lapos, megforrósított köveken
sütötték meg. Az egyenlőtlen melegedés
következtében a kenyér külseje sült meg, közepe
nyers maradt. A félig sült kenyértésztát
megtörték, vízzel telt edénybe tették. A
kovásztól ez megerjedt, és néhány nap után
savanykás, enyhén szeszes italt kaptak. Hogy
bódító erejét növeljék, a gabona közé kender
magját keverték. Megjegyzendő, hogy a boza a
kábulat jelképe volt, "tiszta lelkű ember" nem
ivott belőle. A középkori Magyarországon sert főzhetett minden teljes jogú polgár, s az iparral telek és házhely járt együtt. A mohácsi, csatavesztés által elhíresült II. Lajos király udvarának számadókönyve szerint az uralkodó egyáltalán nem vetette meg a jó seritalt. Számos, az alábbihoz hasonló bejegyzés tanúskodik erről: "1525. július második napján vásároltam egy kis hordó árpasert a Királyi Felség asztala számára, adván azt Balázsnak, Ő Felsége pohárnokának kezéhez, és fizettem ezért forint hármat."
Kocsmának a szó, XVII. századi értelmében alig van nyoma. Az első nagyüzeminek nevezhető serfőzdét II. Rákóczi Ferenc, alapította Őraljfalván. Írásos emlékek utalnak arra, hogy 1815-ig a régi Kis-Pest (a mai Belváros) volt a pest-budai sörgyártás központja. A mai Váci utcában működött a nagynak nevezhető serfőző ház.
1483-ból való az az okmány, mely a pesti Magyar Mészáros Mesterek céhéhez tartozó székről szól, ahol is szerepel egy pesti esküdt polgár - vagyis szenátor -, bizonyos Seres Máté. Az ő neve előfordul egy négy évvel későbbi okmányon is, ahol mint a legjobb serfőzőt említik. Seres uram vélhetően főállásban főzte a sört, mert abban az időben sokan kapták nevüket épp a foglalkozásuk után.
Pest ipartörténeti emlékei az évszázadok alatt nagyrészt elkallódtak, de mivel Pest városnak nem voltak szőlőtermő területei, jogosan feltételezhetjük, hogy serfőzésben meg előzte Budát.
A következő érdekes figura a pesti sör körül Proberger Jákob, császári tábori felcser, Pest város egyik első bírája. 1687ben megvette a még épségben álló, török kézen lévő Pesti Serfőzőházat. A Vízi Kupa sikátor-vagyis a mai Sörház utca - lett a helye az újkori pesti serfőzdének.
1845 októberében újjáalakult a serfőzők pesti céhe, melynek tagja lett az ország minden valamirevaló városának egy-egy serfőző mestere. Ekkor már négy éve múlt, hogy Anton Dreher új sörszabadalmat nyújtott be. Nagy sikert aratott új főzetével, mely világos, könnyű, frissítő ízű, és ami mindezeknél sokkal fontosabb: jól eltartható volt. Eddig ugyanis két- három napnál többet nem bírt ki a ser, megsavanyodott. Új főzetéhez új technológia és új gépek kellettek, mert a Dreher-féle sört több fázisban kell lehűteni.
Dreher a párizsi világkiállításon mutatkozott be a nagyvilágnak az első világos sörrel - és szinte rögtön óriási sikert aratott. De ez egyben a céhes korszak végét, az iparszerű sörgyártás kezdetét is jelentette.