Azt a nagy piros tűzoltópalackot viszont otthagytam, mert az előbbi képen látható vérnyomásmérő pumpája képtelen lett volna felfújni. Mármint használható mértékű nyomást létrehozni benne, mondjuk ahhoz, hogy erről üzemeltessem a pince mélyén nem is annyira rejtegetett kézi hajlakkszóró pisztolyt.

   Igazándiból csak akkor tudatosult bennem, hogy itt az éves lomtalanítás, mikor ezt az amúgy elképesztő kombinációt megláttam. A bolti bevásárlókosárból és két autókerékből készült kocsi amúgy nincs kidobva, hanem csak annak odaláncolása jelzi, hogy ez a terület már foglalt. Mármint valamelyik lomis brigád által.

   Miután a szandálos nénivel megbeszéltem, hogy ami könyveket épp nagyban nézeget, azok az Ezermester újság bekötött évfolyamai, ahogy volt, bepakolta a kiskocsijába az egész kupacot, mondván jó lesz a mindig barkácsoló urának.

   Valaha nagy divat volt a hangfalak elé ilyen gyönyörű rácsozatot építeni, most meg tessék, ki lettek dobva. Amúgy csak azért nem hoztam el őket, mert ugye egyrészt nem akarok hangfalakat építeni, másrészt valószínűtlen, hogy passzoltak volna ahhoz a pároshoz, ami a szobai szekrénysor tetején van.

   Kár, hogy fehér vagy, szóltam oda a kazettatartónak, majd azonnal kiszúrtam az alatta látható piros társát. Mivel az, bár erősen hasonlított az enyémekre, de azért mégsem olyan volt, így kénytelen voltam kivenni a mellette látható sárga színű zacskóból egy az én tornyomhoz passzoló feketét. Mármint voltam oly bátor, és bemásztam érte a szemétkupac közepébe.

   Bár úgy érzem, hogy már kinőttem abból a korból, hogy rollerezzek, de mivel még üres volt a kosár (mármint a bicikli kosara), gondoltam (és persze meg is tettem) csak elhozom már ezt a rózsaszín rollert.

   Erre a meg már ki tudja mióta keresett térdeplőszékre pláne lecsaptam, pedig amúgy nem is miatta (mármint úgy egyáltalán a lomtalanítás kedvéért) indultam el otthonról, hanem csak a boltba.
   Hogy a térdeplőszékről hiányzik az ülőke rész, az a tény engem azért nem vág földhöz, mert ugye míg csak ezt a rozzant példányt meg nem találtam, addig az egész szék hiányzott. Már úgy értem, hogy az ára miatt a megvásárlása helyett már eleve megépíteni szerettem volna, így meg ugye már majdnem kész, épp csak az ülőke részét kell valamivel pótolnom.

   Ez itt egy még tőlem is szokatlanul rosszra sikerült kép, amiről ha nem árulom el, hogy egy úgynevezett vetítős tévét ábrázol, arra csak kevesen jöttek volna rá. Ezt amúgy nem hoztam el, hiszen már eleve fel sem fért volna a bicajra.

   A WEGA rádiós erősítő, alatta a két hatalmas hangfallal, az kérlek smafu, ugyanis ettől a helyszíntől egy kicsit jobbra volt egy akkora hangfal, hogy olyan nagyot én még nem is láttam! Mármint zenekariban igen, de szobába valóból még nem. Biztos örültek neki a szomszédok... Lefényképezni amúgy azért nem mertem (mármint a hatalmas hangfalat), mert a tetején egy 150 kilós cigányember épp bicskával szalonnázott, én meg ugye féltettem a kis nyomorult életemet.

   Egy ilyen HP4 plus nyomtató valaha maga volt a technikai csoda, most meg tessék, ki van rakva a fűre, vigye aki akarja, illetve tudja, mert ez amúgy valami k*rva nehéz. Én amúgy nem a nyomtató, mint inkább a deszkák kedvéért álltam meg, de azok valóban deszkáknak, mármint nem rétegelt lemeznek bizonyultak.

   Kezd a pince mélyén alakulni a kupi, ami engem most azért nem zavar, mert egyrészt még nagyban nyár van (vagyis nem kell odaférnem a tűzifához), másrészt a jelen apróságok bemutatásával készülők feltölteni azt a rengeteg rést, amit korábban a barkácsolós cikkel között hagytam, mondván ne legyenek már annyira szorosan egymáson.

   Ez a Hitachi tévé olyan szinten volt képes megfeküdni a lelkemet, hogy képes voltam délután újra elbiciklizni a fellelési helyére, hátha mégis fel tudom valahogy varázsolni a csomagtartóra. Mármint valahogy úgy, hogy leesés nélkül kibírja a hazáig tartó utat.

   Mint azt már csak a környezet megváltozása is igazolja, tényleg visszamentem érte, de végül kénytelen voltam újra otthagyni, mert nem láttam biztosítottnak az épen történő hazaszállíthatóságát. Mindezt úgy, hogy a múltkor simán hazavittem a csomagtartón a Pacsirta rádiót! Másnap egy Tünde tévét nem hoztam el ugyanezen okból, pedig az csak néhány saroknyira volt.

   Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan meg fog telni a sarok, csak ugye nincs mit tenni, hiszen a lomtalanítás - egy bigyómániás embernek - mondhatni terített asztal.

   Ez a Tesla kaputelefon, bár amúgy teljesen értéktelen, de egy szétszedtem cikket azért biztosan megér. Most már csak az a dolgom, hogy én is megérjem a szétszedését. Mármint azért, mert ugye különben mégis minek gyűjtöttem be?
   Ha ebbe a kérdésbe egyszer alaposabban belegondolnék, akkor valószínűleg nem hoznám haza a dolgokat. No de mit nekem hanyagolni a gondolkodást, mikor amúgy sem vagyok benne erős...

   Ezeket a műanyag játékokat azért hoztam el, mert mind a Snoopy kutyákat, mind pedig a minyonokat csavarok tartják össze. Akkor meg ugye könnyedén szét is szedhetők. Vagyis mondhatni önként jelentkeztek a bemutatásukra.

   A szintén a lomtalanításkor begyűjtött karácsonyfaizzók nem ebben a dobozban lesznek elhelyezve, hanem majd abban a másikban, amit még valamikor korábban találtam, csak azt előbb majd még ki kell csinosítanom.

   Gondoltam ha itt lesznek szem előtt, akkor olyan nincs, hogy idővel rájuk ne vessem magam! Ez amúgy így is lett, de csak meglehetősen sok idő elteltével fanyalodtam rájuk, amire amúgy - épp mint ahogy a tetteimre általában - nem találtam semmiféle értelmes magyarázatot.

   A kosárban és a csomagtartón látható két hatalmas valamit is lomtalanításból hoztam, csak ezeket még azelőtt kaptam meg, hogy a tulajdonosuk kitette volna őket a ház előtti kupacra.

   Mármint rám lett kérdezve, hogy elhozom-e őket, vagy dobják ki. Bár Videoton rádiós erősítőből már volt egy példányom, csak az ugye beteg, vagyis kellett hozzá a pótalkatrész, addig az ezüstszínű AKAI deck egyszerűen nem kerülhetett ebek harmincadjára.

   Ez a két törülköző is majdnem ki lett dobva. Ezeket persze nem törülközőnek hoztam el, hanem csak azért, hogy legyen esélyük a Hi-Fi cuccoknak egyben túlélniük a bicajon történő szállítást.

   Bár valószínűleg csak a banándugókat fogom belőle újrahasznosítani, de az biztos, hogy a pincébe is csinálok egy pár műszerzsinórt, természetesen csakis azért, hogy idelent is életveszélyesen tudjam vezetni a 230-at.

   Hiába hajítottam ki, pontosabban szólva ajándékoztam el tartóstul a CD és a DVD lemezgyűjteményemet, attól még képtelen voltam otthagyni egy kupac szemét tetején ezt a gyönyörűséget.

   Ha nem is mind, de a jelen képen látható lomok zöme egyetlen szemétkupacból lett összeválogatva, mely ténynek komolyan sikerült a szerzőt elszomorítania. Mármint azért, mert a hatalmas toronyba halmozott dobozok épp úgy néztek ki, mintha csak az enyémek lettek volna. Miután már nem leszek, valószínűleg az én kacatjaimra is ugyanúgy fog rácsodálkozni valaki, mint ahogy én válogattam ezen kincsek között, egy a helyszínen talált szétszedtem olvasóval mondhatni karöltve. Kicsit még cserélgettünk is, hogy kinek kell a mérőműszer, az órásrádió, vagy a fényképezőgép.

   Bár olyan fura dobozú Tanért műszert már mutattam, de attól még ezt a másik példányt sem hagyhattam ott. Ez a kép amúgy nem róla szól, hanem arról, hogy a konyhai nagykést a csülök aprításához megélezendő, persze, hogy az esztergára lenne szükségem, ami ugye most épp olyan szinten lett elbarikádozva (mármint a hozzávezető út), hogy azt már meg sem tudom közelíteni.

   Hogy a fókusz hova lett, azt mondjuk meg nem tudom mondani, az azonban biztos, hogy a korábban az élére állított fiók mögött látott méretes füstszínű üveg ebből a hatalmas szemétkupacból származik. Ide amúgy azért tértem vissza, hátha megtalálom a kivetőpánt ellenpárjait, de addigra már rég kiszedték a kupacból tüzelőnek a lomisok az eredetileg igencsak kiadós mennyiségű bútorlapot.

   Mivel ilyen üzenetrögzítőt már mutattam, így ez itt maradt. Amúgy mikor megálltam lefényképezni, egyből odaállt mellém egy nagyon barna bőrű ember, akinek - velem ellentétben - a cipőkre fájt a foga.

   Ezen kupac kapcsán azon kezdtem el töprengeni, hogy ha nem a brazil gépsor ér előbb oda, akkor vajon mit hoztam volna el belőle. Gitár kombót ugyan még nem mutattam, de ettől valószínűleg még otthagytam volna, mint ahogy a monitort és a taposógépet is. Az AKAI deck - már csak a kék kijelzője miatt is - biztosan velem jött volna, de a rádiós erősítőt és a lemezjátszót valószínűleg simán otthagyom.

   Ez pedig egy mélyláda, amit azért nem hoztam el, mert van otthon egy nagyobb, és még egy spektrumanalizátoros is. Utóbbi ráadásul szintén lomtalanításkor lett begyűjtve, de szét persze még azóta sem szedtem.

   Ezeknek a Réka szekrénysorhoz való felső elem ajtóknak viszont egyszerűen képtelen voltam ellenállni, aminek aztán azonnal áldozatul is esett egy a hátsó csomagtartómon a túlélésében reménykedve ücsörgő kazettatartó.

   Ha erre a felépítményre átszerelném a mostani fűnyíró motorját, már csak azért is jól járnék, mert ugye ez zömében műanyag, pláne fűgyűjtős, míg a Pista bácsi által készített folyton nyikorgó kerekű rémség zömében vasból van, amit néha már komolyan fáj kihúzni a pincéből. Ezt amúgy nem hoztam el, de csak mert nagyon szúrós szemmel néztek rám az épp az ilyen kincsek begyűjtésére szakosodott honfitársaim, megvenni tőlük pedig épp nem volt kedvem. Ezt úgy kell érteni, hogy amit találnak, azt azonnal árulják is az arra járóknak. Néhány nap múlva majdnem vettem is egy még sosem látott orsós magnót, csak aztán láttam, hogy szétfolyt benne a szíj.

   Bár már mutattam fejhallgatóba épített rádiót, az azonban nem ilyen típus volt. Míg a Panasonic Walkman biztosan be lesz mutatva, addig a PCMCIA hálókártya szinte biztos, hogy nem, ellenben jó lesz tartaléknak a laptophoz. No nem mintha használnám a laptop hálókártyáját...

   Az a mikro USB dugós kábel épp passzol a párom mobiljához, a miniatűr füles vadonat új, a varrótű mindig jól jön, épp mint ahogy a Miniplex és a ki tudja mire való elágazó kábelű apró dobozka is. A 6,3-as jack elágaztató bigyóról már nem is beszélve!

   Ezek itt mindig kellő szerszámok. A köszörűkő valószínűleg kap egy saját befogót, hogy ne kelljen elővennem a kétköves gépet, míg a nyomásmérő óra valószínűleg sosem lesz bevetve. Csigafúrókból sosem elég, míg a szerszámnyél épp kelleni fog az esztergához készülő (ez mondjuk erős túlzás volt) késekhez.

   A kerek lámpa, azt hiszem egy gömböt világított meg, míg a második egy tűzriasztó visszajelzője. Aztán van itt még fej és biciklilámpa is, meg két darab konnektorba dugható.

   A mini kuka, a csőbilincs, a Vízivilág orosznyelvű kiadása talán nem annyira érdekes, mint a tőlük jobbra látható két tárgy. Míg a felsőről nem tudom, hogy micsoda, addig az alsó egy csiszológép, saccra bőrkeményedéshez.

   Ez pedig két karácsonyfadísz, melyek közül a jobb oldali ráadásul vadonat új. Hogy a bal oldali piros szív hogy élte túl a bicikli kosarában a többi cucc alatti hányódást, azt mondjuk nem értem, de mivel ennyire stabil valami (amúgy szerintem üvegből van), így maradhat.

   Bár az én audió kazettáimnak is kifelé áll a rúdja (amúgy a videóknak is), de attól még hoztam hozzájuk egy újabb tartót. A nyeles bilincs csak a nyele miatt jöhetett velem, míg a fél rádióépítő doboz a ritkasága miatt. Ez utóbbit tartalmazó kupacot hiába néztem át alaposabban, semmi hozzávaló (mármint a rádió építő készlethez való) nem volt benne.

   Ilyen nagyok a korábban mutatott, még nyers nyáklapok. Konkrétan majdnem eltakarják a munkapadot, ami azért világos színű, mert épp rajta van egy direkt a csinosítását szolgáló feltét.

   A Lyra táskarádió ritkaság, hiszen az egy Videoton magnós rádió visszabutítása rádióvá, és már csak ezért sem hagyhattam ott, a VEF rádió viszont egy tucatáru. Amiért mégsem hagytam, hagyhattam ott, az az alkatrészkészlete, mert valahol régebben egyszer megemlítettem, hogy ha lenne három darab VEF rádióba, vagy bármelyik másikba való egyforma forgókondenzátorom, akkor építhetnék (esetleg tényleg építenék is) egy hathangoltkörös egyenes vevőt, mire fel egy olvasó menten felajánlotta, hogy ha tényleg megépítem, akkor azonnal küld három VEF rádiót. Ezt a felajánlást mondjuk nem fogadtam el. Mivel időközben Balázs Laci szomszédomtól örököltem egy VEF rádiót, azért a háromhoz már csak egy kell. Már ha nincs belőle itthon valahol még néhány elrejtve...

   Már megint egy rádió. Ezt a Grundig készüléket amúgy csak azzal a feltétellel hozhattam el, ha előtte (mármint a kosárba történő berakása előtt) találok hozzá egy zacskót, mert szó szerint csöpögött belőle az elemből kifolyt barna trutyi.

   Míg a mellettem álló cigányember azt mondta, hogy "nézd már, egy egész bund kábel", addig nekem a locsolókanna tetszett. Míg a kolléga bemászott a kincsért a kupac közepéig, addig én ezt már csak a ki tudja minek a hátlapjából kiálló szögek miatt sem kockáztattam meg.

   Ez a mosógép sajnos már foglalt volt, pedig amúgy úgy, de úgy kitekertem volna belőle az egyik fedelét tartó rozsdamentes csavart, hogy még! Mármint azért, mert a miénkből az kiesett, s mire észrevettem, hogy honnan hiányzik, addigra már rég elkeveredett. A pótlásai meg ugye rendre megrozsdásodnak.

   Na ne b*ssz! Kiáltott fel a szerző, mikor meglátta ezeket a ránézésre Réka szekrénysorba való vitrinüvegeket. A csodálkozásom egyrészt annak a ténynek szólt, hogy ez az idei lomtalanításkor - az adott tárgy tekintetében - már a ki tudja hányadik találkozás, míg a másik annak, hogy tegnap elfelejtettem a szatyromból visszarakni a szerszámtartóba a csavarhúzót.

   A fogantyúkat rögzítő anyákkal persze még így is meg kellett küzdenem, no de nem azért volt Bors Máté mozdonyvezető, hogy egy ilyen apróság engem képes legyen megakasztani. Bár az üvegek egy kissé gyanúsak voltak a nem Réka típusú fogantyúikkal, de mivel a zsanérjaik azonosak voltak, egyszerűen nem hagyhattam őket ott. A kétarasznyi szélességük ugyan stimmel, de a magasságukat nem tudtam lemérni. Mármint az semmiféle mértékegységben sem maradt meg a fejemben.

   Bár ma is nálam volt a már korábban üvegszállításra is bevetett törülköző, de mivel négy tábla üveget találtam, így az a becsomagolásukhoz kevésnek bizonyult, mire fel a szemétkupachoz segítségül fordulván, azonnal ott volt előttem néhány tekercsnyi dombormintás tapéta, mint igencsak masszív csomagolóanyag.

   Amit aztán a járdán a csodálkozó arra járók szeme láttára kigurítottam, rátettem az üveget, belefordítottam, megint rátettem egy üveget, majd miután mind a négy tábla üveg a papíron belül volt, rájuk tekertem még ki tudja hány újabb réteget.

   Mivel épp csurig megtelt a bicikli, természetesen most találtam néhány tábla rétegelt lemezt. Ezeket amúgy kénytelen voltam otthagyni, pedig első ránézésre befértek volna a kormányról lógó szatyorba, csakhogy azt be kellett tennem a bicaj kosarába, mert úgy képtelenségnek éreztem a hazabiciklizést, hogy miközben hátul négy tábla üveg billeg, én elől folyamatosan egy tömött szatyrot rugdosok.

   A szélessége ugyan megegyezik, a magassága azonban már nem. Az üvegeket alaposabban szemügyre véve, azt sikerült róluk megállapítanom, hogy ezek nem gyári példányok. Mármint az összes lyuk pereme arra utal, és még az élek lecsiszolása is, hogy ezeket egy ügyes kezű ezermester barkácsolta.

   Az írható CD lemezt azért hoztam el, mert a múltkor kellett volna egy, de nem találtam, míg az apró, amúgy videokazettán Dóri farsangja van. (vagy legalábbis ez van ráírva) Az izzókészletet nem az izzók miatt hoztam el, mint inkább a puha anyaga miatt. Hogy mire kellett a múltkor ilyen vastag és puha gumi, azt persze mára már rég elfelejtettem. Az a színes tárcsás valami pedig egyértelműen azért került a kosárba, mert egy szétszedést ugye az is minimum megér.

   Most jön az, hogy még néhány aprósággal elszaladok a helyéig, majd a 2020-as lomtalanításkor begyűjtött kincsek felsorolásáról szóló cikket (vagyis ezt amit épp olvasol) befejezettnek nyilvánítom.