Történet
Egy mai szamuráj
A Tosa Inu (inu = kutya) egészen az utóbbi évekig kevéssé volt ismert hazáján kívül, sőt még Japánban sem kimondottan széles körben terjedt el. Ugyanakkor olyan kutya, amely joggal tarthat igényt a nagyszerű fajták iránt rajongók figyelmére, különösen, ha maguk és családjuk számára az ideális társat és egyben a világ egyik leghatékonyabb őrző-védő ebét keresik.
A fajta megismertetésének legjobb módja olyanokkal, akik még nem találkoztak vele, az, hogy megkérjük őket: képzeljenek el egy igazán erős masztiffot, majd csökkentsék méretét 30%-kal. Ezek után vegyék ezt az 50-60 kilós kutyát és tisztítsák meg mindattól a negatív tulajdonságtól (lassúság, nehézkesség), amely az ó- és középkor nagyszerű harcosától mai elpuhult utódját megkülönbözteti. Megtörtént? Akkor kaptunk egy olyan ebet, amely az 5-600 évvel ezelőtti Anglia arénáiban medvékkel és oroszlánokkal viaskodó rettenthetetlen kutya eredeti formáját idézi: nagytermetű és roppant erős, de nem gólemszerű és lomha. Robosztus, mégis atletikus - ez a Tosa Inu.
Noha a fajta ismertsége csak nagyon lassan nő, az ,,igazi" kutyák kedvelői szerencsés helyzetben vannak, mivel a Tosa a mai napig megőrizte temperamentumos, bátor jellemét, kiegyensúlyozott idegrendszerét. Jelenünkben talán valaha volt legkiválóbb ,,formájában" van, ami nagyszerű alapot ad népszerűsítéséhez. Ennek oka pedig az, hogy hazájában ma is gyakorlati szempontok alapján tenyésztik: a kutyaharc Japánban ugyanis még mindig törvényes dolognak számít, és a viszonylag kisszámú rajongó szinte csak erre a célra tenyészti és fejleszti állományát. Kivételes fizikuma mellett ebből ered egyik legérdekesebb tulajdonsága is: a Tosa rendkívül csendes fajta, s még mérgében sem ad hangot. Harc közben ugyanis a résztvevők nem vesztegethetik idejüket morgassal, ugatással, sőt a hangadást a viadalokon kizárással büntetik: ,,Harapni kell, nem ugatni" - mondják a tenyésztők. Emellett olyan őrkutya hírében áll, amely hihetetlen eltökéltséggel, felelősséggel - és persze hatékonyan -végzi munkáját. Ilyetén alkalmazása során is jelentőséggel bír fenti tulajdonsága, a japánok ugyanis nem azért tartják, hogy elriassza a behatolót, hanem hogy megfogja és ártalmatlanná tegye azt (?!).
Az eredet
A fajta története roppant érdekes, de a könyvben szereplő fajták többségéhez hasonlóan nem túlságosan hosszú: mindössze a múlt század közepére nyúlik viszsza, mikor is Nyugat és Kelet között állandósultak a gazdasági kapcsolatok. Ez elsősorban Japán esetében nem ment zökkenőmentesen, amely a végsőkig fenntartotta a külvilágtól való teljes elszigeteltségét, s végül amerikai hadihajók ágyútüze kényszerítette kikötőinek megnyitására 1854-ben. Az idegenek haditengerészek így elsőként léphettek partra abban az országban, ahol azelőtt még a hajótörötteket vagy az ideérkező szerzeteseket is azonnal megölték. Japán tehát megnyílt a Nyugat előtt, majd rövid időn belül megindult és fellendült a kereskedelem. Az angolszász és spanyol kereskedelmi képviselők nemcsak egy új kultúrát, de jónéhány masztiffot, bulldogot és alanot is magukkal hoztak hajóik, raktáraik védelmére. Ezek a kutyák - általános utálatnak örvendő gazdáikkal ellenétben - hamar kivívták a helybéliek csodálatát: nemcsak félelmetes és megvesz-tegethetetlen őrök voltak, de a Japánban már évszázados hagyományokkal rendelkező és nagy népszerűségnek örvendő viadalokon is szerepeltették őket. Az idegen harcosok rövid időn belül diadalmaskodtak a küzdőtereken, s amikor megjelentek az első, Angliából kimondottan erre a célra importált buli és terrierek, a japánok megkapták a kegyelemdöfést: a helybéliek által viadalra tenyésztett kutyák (pl.: Akita Inu) nem voltak egyenrangú ellenfelei a jóval erősebb és harcosabb jövevény ebeknek, és ellenük rendre megalázó vereséget szenvedtek.
A japán viadorkutya tenyésztők számára hamar világossá vált, hogy a siker reményével hadba indítható versenyzőiknek rendelkezniük kell a ,,gadjik" (a fehér idegenek csúfneve a szigetországban) ebeinek legjobb tulajdonságaival: ezért a tökéletes harcos megteremtésének érdekében - legalábbis a történet szerint -legkiválóbb saját egyedeiket párosítani kezdték a sikeres nyugati gladiátorokkal. Attól függően, hogy a tenyésztők mely idegen fajtával való keresztezés révén reméltek sikereket elérni, kezdetben sokféle keverék képviselte az új irányzatot a harci arénákban. A half and halfok hatását kisebb testű, a bulldogok és alánok befolyását közepes termetű kutyák mutatták, míg akadtak hatalmas masztiff-leszármazottak is. Ezek az ebek a teljes méret- és színskálát felvonultatták, azonban rövid idő után itt is megindult a homogenizálódás: mivel a viadorkutyák gazdái csak az erős, kitartó egyedeket vonták tenyésztésbe, és csak a legjobb küzdőket tartották meg, az állományból kihullottak azok a példányok, melyek valamilyen okból nem voltak elég eredményesek a harcban. Ha viszont egy ,,keverék" gladiátor sikeres volt, minden környékbeli tenyésztő csak azzal az egyeddel akart fedeztetni: ennek - és a legjobb kutyák hamarosan meginduló vonaltenyésztésének - eredményeként az új ,,japán" viadorkutyatípus megjelenése rövid időn belül egységes lett.
Nem véletlen, hogy éppen a déli Shi-koko-sziget Kochi tartományában, Tosa városkában - ahol már évszázadok óta a legjobb, leghíresebb gladiátorebeket tenyésztették egész Japánban - voltak a leglelkesebb hívei ezeknek a ,,keverék" harcosoknak. Az itteniek felhasználták hatalmas tapasztalatukat az eszményi küz-dőeb megteremtéséhez, s munkájukat hamarosan siker koronázta. Miután az innen származó keverékek minden másnál eredményesebben szerepeltek az országos viadalokon, az új ,,fajtát" Tosa Inu (Tosa városából való kutya) néven kezdték emlegetni. Egyébként a fajta már ekkor teljesen molosszoid volt, azaz jócskán elütött a Japánban őshonos fajtáktól: azok ugyanis mind északi spicc eredetű -lupoid, azaz farkasszerű - kutyák voltak, középhosszú szőrrel, felálló füllel és kun-korodó farokkal. Ezek között a Tosa igazi kakukktojás volt, s az mind a mai napig: ő a robosztus termeten és széles koponyán túl rövid szőrt, lebernyeges nyakbőrt és egyenes farkat örökölt masztiff és bulldog őseitől. Szinte félve jegyzem meg, de - mivel a Tosában egyáltalán nem fedezhető fel az ősi szigetországi fajták hatása - véleményem szerint a rendkívül leleményes japánok csak és kizárólag a jövevényeket párosították egymással. Egyszerűen semmi olyat nem találhattak saját kutyáikban, amire a tökéletes harcos megteremtése során szükségük lehetett volna, sem fizikum, sem harckészség, jellem dolgában.
Ahogy ezeket a kutyákat figyelem, mindig megcsodálom páratlan felépítésüket, fantasztikus izmaikat. Ugyanakkor sajnálkozom, hogy a legtöbb nagytestű fajta képviselőinél nyoma sincs az ilyenféle mozgékonyságnak.
Az 1930-as években még egy jelentős behatás érte a fajtát: a kutyaharc lelkes hívei számos Bordeaux-i dogot importáltak Franciaországból, hogy a Tosa testének és fejének méretet megnöveljék, és a fizikumot tovább erősítsék. Ezzel gyakorlatilag lezárult a kialakulás folyamata, és az elmúlt hatvan évben hősünket minden mástól elkülönítve tenyésztik. Azonban ezzel korántsem jött el a virágkor: a II. világháború alatt a fajta csaknem kipusztult, mivel az élelemhiány következtében a legtöbb kutya egyszerűen éhen-pusztult. Japán katasztrofális vereségét követő amerikai megszállás szintén sem kedvezett a Tosának, mivel az idegen parancsnokok - akárcsak a szamuráj-hagyomány legfontosabb részét, a küzdősportokat - az ősi kutyaharcokat is betiltották, és megkezdődött a szigetország kulturális-gazdasági átformálása.
Néhány tenyésztő azonban nem nyugodott bele az évezredes japán kultúra ilyetén való meggyalázásába, s titokban kezdték meg fajtamentő munkájukat. Felkutatták az idegen katonai jelenléttől leginkább sújtott városoktól távoleső vidékeket, ahol a csaknem teljesen elszigetelt falvakban még fennmaradt néhány egyed. Sokan közülük a déli országrészből északra, Aomori vidékére költöztek, s ott kezdték újra a fajta talpra állítását: munkájuk eredményeként ma is itt van a Tosa tenyésztésének fővárosa. A ,,földalatti mozgalom" a '60-as évek elején aztán felfedte magát, és színre lépett a megmentett fajtával, minek eredményeként nem sokkal később a Japán Kennel Klub rögzítette a standardot. Különös módon mégsem az anyaország tenyésztőinek köszönhető a fajta népszerűségének az elmúlt évtizedben világszerte tapasztalható növekedése. A japánok ugyanis még mindig szinte kizárólag viadalok céljára tenyésztik kutyáikat, s a kennelek száma nagyon alacsony. A Tosákat a nemzeti örökség részének tartják, így gyakorlatilag egyáltalán nem exportálják idegen országokba, a legjobb egyedekhez pedig még egy ,,outsider", kívülálló japán számára is egyszerűen lehetetlen hozzájutni - ezeket ugyanis a tenyésztő mindig magának tartja meg.