|
(folytatás)
És másnap megtörtént az első esés. No leesésnek nem, inkább átesésnek mondanám: Levi tolta a biciklit, és furán, kívülről tartva akart megfordulni vele. Át is esett rajta. Az útszéli betonpadkán jól kibőgte magát. Egyik térdén enyhe pír jelezte az eseményt. Miután sikertelenül próbálkozott rávenni, hogy én toljam haza a bicajt, nagy sántikláva megindult hazafelé:
- Sajnos most néhány napig nem biciklizhetek - állapította meg.
Egyéb okokból ugyan, de tényleg nem próbálkoztunk néhány napig, ellenben nálunk járt Andrea, Zsuzsa húga.
- Tudok biciklizni! Elestem, és BÖMBÖLTEM!! - újságolta Levi.
Legközelebb ismét a játszira mentünk. Egy padon ülve figyeltem, ahogy a kis csibész egyre ügyesebben tekert az aszfalton. Csak egy pillantra bangultam el, visszatekintve azt látom, Levente jön felém. Kicsit megijedtem, de nem sír, nem sántít, nem véres, nagy baj nem lehet. Odaérve:
- Papa te vagy a hibás!
- Miért?
- Mert nem vettünk másik nadrágot!
Valóban, félúton a játszótér felé jutott eszünkbe, hogy elfelejtettük a rövidnadrágját lecserélni térdnadrágra. Megegyeztünk, emiatt már nem fordulunk vissza.
- Csak nem elestél?
- De igen!
- Gyere ülj ide mellém -és mindketten a térdén lévő aprócsa sebre nézünk, melyből ebben a pillanatban indult meg a vér.
- AÚÚÚÚ!! BRÜHÜHŰ!! - tört elő ellenállhatatlan (hang)erővel Leventéből.
- Kilyukadt a lábam!! Elfolyik minden vérem!
Az elementáris hangerőt csak három kisiskolás korú gyerek kíváncsi közelítése segített csillapítani; versenyben mutogatták harci sebeiket, és dicsekedtek tűrőképességükkel. Fáradozásuk eredményeként a sírás lassan szipogásra változott:
- Mi lesz most veled Papa?
- Velem? - hökkentem meg.
- Hogy fogsz hazavinni engem is, meg a biciklit is?
No, erre már nem tudtam visszatartani a nevetést. Egy darabig még elbeszélgettünk bokrok alatti alvásról, orvosért (szigorúan gyermekorvos) telefonálásról, hasonlókról, addig addig, míg a vérzést el is felejtettük, ideje volt hazaindulni. Kompromisszumos javaslatként felajánlottam: üljön fel, hajtania nem kell, majd tolom (az út amúgy is végig hazafelé lejt), ne kezdjen el ismét vérezni a térde. Nem, nem ül fel, inkább tolta a biciklit; csak az út végén ahol már laposon haladtunk, gondolta meg, mégis felülne, a legvégén egy rövid emelkedőn pedig már teljes erővel tekerve segítette a feljutást.
Száz szónak is egy a vége, Levente biciklizik.
Illusztrációink a mai napon készültek
|
