|
Az előző bejegyzést azzal az örömhírrel kezdtem, hogy túlvagyok az évi szokásos felsőlégútin. Nos nem voltam túl, és nem a szokásos volt, hanem bizony a koronavírus, és még legalább három hétig nyűglődtem vele. Zsuzsát két héttel később kapta el, de neki csak három napig voltak tünetei. Szerencsésen átvészeltük.
Akár hiszed akár nem, nyájas olvasóm, engem látsz az alábbi képen (melyre ha rákattintasz bár nem kevésbé homályosan, de nagyobb méretben is szemügyre vehetsz).
Az még a homály ellenére is látható, hogy a kép téli időszakot rögzített, és ha elmondom, hogy Karácsony utáni napok egyikén készült, akkor abból két dolgot olvashatunk ki. Az első és a fénykép létezéséből nyilvánvaló, hogy Laci bátyám -és vele a családunk- megkapta első fényképezőgépét, egy NDK gyártmányú ... nem, nem turmixot, hanem egy Altissa típusú box gépet. Csak mellékesen jegyzem meg, nagyon kevés képet készítettünk vele, mert ez bizony még tekercsfilmmel működött, melynek mibenlétéről szerintem ma már az emberek nagy részének fogalma sincs. Nos ennek a filmtípusnak a gépbe helyezése és eltávolítása nem túl egyszerű, és mivel abban az időben családunknak még nem volt kellő affinitása a dologhoz, ezért apám leginkább ismerősét, a bányászkodás mellett fotózással is foglalkozó Váradi Jani bácsit (aki később az annavölgyi fotó-szakkör oszlopos tagja volt) kérte meg erre a feladatra. És ugye nem lehet minden fénykép mellé egy Váradi bácsit állítani.(by P.Howard) . Tájékoztatásul: sok évvel később, amikor az ötödik oszály befejezése után háromnapos buszos osztálykirándulásra mentünk, vittem magammal a Jani bácsi által betöltött gépet, sőt még némi instrukciókkal is ellátott. Elég ha annyit mondok, családi fényképeink között egyetlen sincs arról a kirándulásról.
A másik dolog amit a fénykép elárul, hogy míg Laci fényképezőgépet kapott addig én megkaptam életem első, és ezidáig utolsó tapadókorongos puskáját! Nagyon jó puska volt. Olyan erővel lőtte ki a kb. ceruza vastagságú fapálcát végén a gumi tapadókororggal, hogy a lakás teljes szélességén keresztül lőttem, és tapasztottam a bejárati ajtónkra. Olyan erővel lőtte ki a pácát, hogy a fejem feletti csillár egyik üveg búrája hangos csörömpöléssel zúzódott ezer darabra. Szerencsére nem lett bajom sem az üvegszilánkoktól, sem anyámtól, bizonyítottan véletlen lövés volt.
Körülbelül ennyi az összes emlékem a dugós puskáról és csak azért mondtam el, hogy következtetni tudjunk mi maradhatott meg bennem a még korábbi időkből. Szinte semmi. Az első képen ülök apukám nyakában, aki a szomszédunkban lakó Imre doktorbácsival beszélget. A következő és egyben utolsó képkockán a Herésnek nevezett domboldalon talán valami pokrócon fekszünk, és egy balta nyelével lövöldözök. Azt már csak szüleim későbbi elmondásaiból tudom, azokban az időkben esti mese helyett a doktorbácsitól kölcsön kapott Kittenberger Kálmán vadászkönyvből kellett felolvasniuk. Mindenesetre ezután évekig ha orvoshoz mentünk, - Na hogy vagy oroszlánvadász? - fogadott Imre doktor.
Családunkban nincs kultusza sem a vadászatnak, sem a fegyvereknek (dugós puska nem ér), ennek ellenére gyerekkoromtól kezdve mindig volt egy-két vadászkönyv a polcon Róna István összegyűjtött kalandjai, Molnár Gábor Brazíliai vadászatai, és utóbb saját jogon is hozzánk került Kittenberger Kálmán egyik kötete. Nem mondható túl bő választéknak, de ahhoz képest, hogy én általában a vadnak drukkolok, éppen elég. Talán már nyolcadikos voltam, amikor a karácsonyi ajándékok között egy könyv is lapult, vagy inkább vastagodott: Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című kötete. Első belelapozásra hatalmas csalódás ért. A vadásznak mi lehet az ünnepnap, mit várhat az olvasó ilyen cím után? Afrikai elefántbikát óriási agyarakkal, csíkos Bengáli-tigrist estleg hatalmas Kodiak-medvét. Ezek helyett tele volt a könyv vadlibával, nyúllal, fácánnal, jó - jó tudom, van benne szarvas, meg zerge meg vaddisznó, de akkor is milyen ünnep ez! Aki elovassa, én többször megtettem, az tudja. Széchenyi könyvét olvasva rájövük, nem a trófea nagysága, különlegessége tesz ünnepnappá egy vadászatot.
Tudom hogy van aki a fejemhez vágná, ezt megelőzendő inkább leírom siheder korom legnagyobb vadászélményét. Tán 1971-ben lehetett, Feri barátommal bóklásztunk a korábban már említett Herés nevű dombon, velünk volt Feri légpuskája is. Sétáltunk, dumáltunk és közben lövöldöztünk. Már hazafelé tartva a meddőhányói siklóhoz közelítettünk, volt vagy harminc méterre, mondom Ferinek - Ide nézz! -, és a nagy távolság miatt vaktában, valami irgalmatlan fölétartással lőttem a síneket szegélyező világítás egyik lámpaoszlopa felé. Én lepődtem meg legjobban, kicsit meg is ijedve, hogy a lámpa csörömpölve összetörött. Ez szép lövés volt Kollár! - mondta a bakter a hátunk mögött.
Honlapunk Kalandozások menüpontjánál olvashattak kedves látogatóink a 2009-ben megejtett Gannai nyaralásunkról - aki nem olvasta eddig, gyorsan pótolja be - , amelynek nem csak képletes, de valóságos csúcspontja is a Kőris-hegy megmászása volt. A gyalogtúra kezdőpontjára Bakonybélbe autóval mentünk, amikoris az egyik útjelző táblán Ugod nevét pillantottam meg. Hahó! - kiáltok fel, mert lelki szemeim előtt megjelent egy fénykép:
És már mesélem is Zsuzsának, hogy kedves könyvemben az Ünnepnapok-ban milyen elismeréssel ír Széchenyi az ugodi vaddisznó hajtásokról, és milyen megbecsüléssel említi azok fő szervezőjét Fuchs Antal fővadászt.
Hosszú ideje tervezem, de inkább úgy mondom régóta érzem már, hogy valamivel adós vagyok még az Annavölgy régi életét bemutató sorozatban. Nekünk Annavölgyieknek, legalábbis a magamfajta öregeknek, fontos dolog volt a települést körülölelő kopár dombok fásítása. Ennek az 1936-ban kezdődött munkának a legfőbb levezénylője Vezér Károly, a telep utolsó térmestere volt. Erről a fatelepítésről és Vezér Károly szerepéről kellett volna csinálnom egy leírást, de olyan kevés információm volt, nem láttam magam előtt hogy össze tudok állítani egy önálló cikket.
És akkor jött a Tenkes kapitánya Flórián Pannika és átadott néhány papírlapot. Az egyik egy Dobay Pál nevű erdőmérnök - aki nem mellesleg Vezér Károly unokaöccse -, erdőgazdálkodással foglalkozó szakmai tanulmányának egy részlete. Bár azt mondják az interneten minden fent van, sajnos ezt az anyagot nem találtam; sebaj, az Annavölgy fásításával foglalkozó három lap éppen elegendő.
A maradék néhány lap már szomorúbb információkat tartalmazot: egy gyászjelentés, amiből megtudtam Vezér Károly 1974-ben Süttőn elhunyt. És végül még három lap, a temetésén elhangzott megemlékező beszéddel. A búcsúztató beszédet ifj.Fuchs Antal erdőmérnök, az ugodi fővadász fia mondta.
Az írás elkészült, szokás szerint itt, saját oldalamon is olvasható a Bányászat menüpont alatt.
|
