|
Tegnap még nem gondoltam volna, hogy ma már a billentyűzethez ülök. Levente a hét elején megkezdte szokásos felső-légúti megbetegedéseinek soronkövetkező ciklusát a vele járó köhögéssel és 39 fokos lázzal. És ahogy az lenni szokott a hét közepére megérkezett az én köhögésem, péntekre pedig a 39-es csíkot nyaldosó láz is. Tetézésként Zsuzska lányunk jelezte, belázasodott, és erősen köhög! Más években ez a folyamat rutin dolognak számít nálunk, kicsit lájtosabb néhány nap, és már túl is vagyunk rajta. Máskor! De most a koronavírus évében - amikor a bővebb család tagjai is küzdenek a kórral - ilyenkor bizony minden egészen más megvilágítást kap.
Nyugtatom Zsuzsát, ez biztosan nem a vírus, hisz minden évben akár többször is lejátszódik ez nálunk, de belül egyáltalán nem vagyok ennyire biztos a dologban. Állandóan figyelem magam, próbálok árulkodó jeleket találni, de légszomjam nincs, és a szaglásom is megmaradt. Lassan meg is nyugodnék, amikor Merkely professzor leírása, miszerint az első néhány napban csak köhögött és alacsony láza volt, majd azután jöttek a nehezebb napok, - újraéleszti kétségeimet. Nem húzom tovább, a lázcsillapító és a pihenés megtette hatását, túl vagyok rajta. Csak a történeti hűség kedvéért, Levente már csütörtökön lábra állt, Zsuzska viszont még nyűglődik benne.
De nem a fenti kis önsajnálat miatt kezdem el ezt a bejegyzést, hanem a napokban megjelent Demeter Sz. féle zsidózós, holokausztgyalázó írás és az arra érkezett reakciók billentettek át egy határvonalon, és késztettek írásra olyan dolgokról, amik már régóta bennem motoszkálnak. Elöljáróban fontos leszögeznem, nem konkrét esetekről, hanem általánosságban szeretnék írni.
Mert mi is történt? Egy a miniszterelnök által magas pozícióba helyezett személy nemzetközi visszhangot kiváltó, vállalhatatlan kijelentéseket tesz közzé. Jönnek is a reakciók, mondjon le!, távozzon! Könyörgöm, akkor mi fog megváltozni? Az a valaki a kormány hangjaként mondott (vagy tett) valamit, ezek után ő hiába sunnyog el, az elmondottak megmaradnak és továbbra is a magyar álláspontot képviselik. Sőt azt mondom, az esetleges lemondást elfogadni sem szabad, mert a fenti esetet példaként véve láthatjuk hogyan is gondolkodik (a lemondásra készülő): „Függetlenül attól, hogy mit gondolok az igazamról ... publicisztikámat ezennel visszavonom." (Én emeltem ki).
Az ilyen, és hasonló esetekre egyetlen elfogadható eljárás van: Megfelelő hivatalos közlemény kiadásával és szankciók kirovásával egyidejű felmentés (elbocsátás).
Természetesen lehetnek olyan, inkább talán a magánéletet érintő esetek ahol elfogadható megoldásként a felmondás, de véleményem szerint állami magasrangú tisztségviselőknél ezeket is alaposan kéne vizsgálni.
Csak nagyon-nagyon gyenge szálakkal kapcsolódva az előzőekhez, a bocsánatkérésről mondanám el véleményemet. Ha sokadalomban véletlenül valaki lábára lépünk, vendégségben leejtünk egy poharat - és még sorolhatnám -, azonnal bocsánatot kérünk, és az esetek elenyésző számú részétől eltekintve azt meg is kapjuk. Úgy vélem ez az a terület ahol helye van a bocsánatkérésnek. Azt veszem észre, a közvélekedésben teljesen átértékelődött ez az amúgy nagyon egyszerű udvarias gesztus. Sok szándékos bűncselekményt követnek el az országban, amik után nem ritkán olvasunk hasonlókat: ...XY még mindig nem kért bocsánatot az áldozat(ok) családjától... Miért kérne? Talán véletlenül száguldozott holtrészegen(bedrogozva) egy böhöm autóval, és gázolt le egy egész családot? Mennyivel lenne könnyebb egy tragédia feldolgozása, mennyire lehet őszinte egy ilyen eset után a bocsánatkérés? A közvélemény megnyugtatásán kívül kinek tenne jót. Itt csak egy hasonlatot említettem, de a jelenség terjedőnek látszik, már magasabb régiókban is feltűnik.
Hasonló, bár enyhébb formája is elterjedt. Ezt általában politikusok, közéleti szereplők követik el.
XY más emberekre sértő, gyalázó kijelentéseket tesz, majd miután szemben találja magát a többség felháborodásával, gyáván visszavonulót fúj, ő fehéret írt, csak mások olvassák feketének, és ami a lényeg: ... ha esetleg valaki sértve érzi magát, attól elnézést kér... Az előzőnél nemkevésbé aljas képmutatás!
Az utolsó és egyben legrövidebb bekezdés az útmenti halotti emlékművekről szól. Tudom, nagyon érzékeny témát érintek, és vigyáznom kell, mert semmi nem áll távolabb tőlem, minthogy valakinek kegyeleti sérülést okozzak. A téma érzékenységét jelzi az is, ahogy a különböző szolgáltatók viszonyulnak hozzá. A közutak biztonságáért felelős útkezelő drákói szigorral járt el a zebrák mellé kihelyezett jelzőzászlók miatt, de nem lép fel a nemritkán komoly balesetveszélyt jelentő helyen és módon felállított kopjafák, sírkövek, keresztek miatt. Ugyanez elmondható az áramszolgáltató vállalatokra is. Nem szabad senkinek megharagudnia, de ezeknek az emlékműveknek nincs helyük az út mellett, ahogy nem helyezünk sírkövet kórházban elhunyt szerettünk halálos ágya mellé sem. Úgy érzem ezek az emlékművek valaminek a feldolgozatlanságát, talán rejtett lelkifurdalást próbálnak takarni. Talán. De az igazi megnyugvást biztosan nem ezek adják.
|
