|
Második rész:
Tisza
A vihar elül, de az eső nem
enged,
Az órák gyorsan, egyre-másra telnek.
Jó meleg a kunyhó, kinn a hűvös eső,
"Hát lehet, hogy máma én má' nem bújok elő…"
Ezen morfondírozik az öreg Gergő bácsi,
Eléri az alkohol - jó nagyokat ásít.
Ruhája száraz, hát magára ölti,
"Mit gondolsz, Kavics, tán le kéne dőlni?"
Felnéz a gazdára, de ô is nagyon bágyadt,
Nem emlékszik, volt-e már ennyire fáradt.
"Pihenj csak kiskutyám!" - szól halkan a csordás,
"Megvár minket szépen odakint a jószág."
"Bólintok egyet, aztán ellátom őket,
Fúná el a szél a sötét fölhőket!"
Leheveredik az egyszerű ágyra,
Csak az eső kopog, nem zavarja lárma.
A tanyától nem messze két
kiéhezett csikasz-
Kiálló bordák, beesett horpasz.
Szimatolnak, hallgatóznak valamire várnak,
A farkas-párra rossz idők járnak.
Ritkán esznek, akkor is keveset,
Többnyire pockot vagy mezei egeret.
Bundájuk ütött-kopott, egyik sem egy szépség,
Egyre vakmerőbbek - nagy úr az éhség!
A porta felől finom szagokat hoz a szél,
A gulya mellett a tanyán néhány kecske is él.
Megcsípni egy fiatal gidát volna csodás dolog,
A két ordas egyre közelebb sompolyog.
Szüntelen fülelnek, de nem hallatszik mozgás,
Talán kutya sincsen -se ugatás, se morgás.
Halkan osonnak, már a karámnál vannak,
Puhán lépkednek, nyoma sincs zajnak.
Tisza a pajtában, Kavics a konyhában,
A két ordas biztos a dolgában!
Ugrásra készek, nem csapnak semmi neszt,
Ráadásul a szél is a farkasoknak kedvez!
Eszegetnek a kecskék gyanútlanul,
Kis gidák játszadoznak gondtalanul.
Feszülő izmokkal a két csikasz csak azt várja,
Hogy a sors az egyiket a kezükre játssza!
Játék közben az egyik -fene a dolgát-
Túl közel kerül - elmarják a combját!
Keservesen feljajdul a szegény pára,
Felriad a két jó kutya, mi ez a lárma?
Az öreg Tisza tudja - farkasok lesznek,
Kisebb ragadozók ilyet nem tesznek!
Bömbölve, üvöltve az ajtónak ugrik,
Kitart a karó - ez aztán nem nyílik!
Kavics is talpon van, menne a szabadba,
Meglepődne nagyon, ha nekik szaladna!
Fiatal még, farkast sosem látott,
Nem úgy az öreg - ki elég soknak ártott!
Felnyüszít, szűköl, de a gulyás nem mozdul,
A porta végében a komondor veszettül tombol!
Megretten a két csikasz, erre nem számított,
Kutyákkal verekedni egyik sem áhított!
Eleresztik egy pillanatra a növendék gidát,
Sajnos a kiskecske már egyet sem kiált…
Tanácstalan a két ordas, maradjunk - vagy menjünk?
Nem támadnak a kutyák se külön se együtt…
Győzött az éhség a józan ész felett,
A két farkas a vértől - megrészegedett!
Egyre messzebb cibálják a zsákmányt,
A többi jószág csapott iszonyatos lármát!
Tisza az ajtót agyarával tépi,
Kavics fordul egyet - az ablakot nézi!
Nem ébred az öreg, nincs mit tenni,
Hátrál egy kicsit lendületet venni!
Nekirugaszkodik - hopp fel az asztalra,
Onnan az ablakon át, ki a szabadba!
Tudja honnan jön a lárma, szélsebesen vágtat,
Ennél gyorsabban csak a sólyommadár szállhat!
Karám mellett döbbenten fékez,
Nagy szürke testek - istenem, mi ez?
Meglátja rögvest a riadalom okát:
A két vadul vicsorgó farkas-pofát!
Felizzik az ősi gyűlölet, támadna, ha merne,
De érzi jól, hogy neki esélye se lenne!
Segítség kell, egyből forul,
A két farkas csak utána mordul.
Irány a pajta, mi lehet Tiszával?
Az ordasok még meglépnek a zsákmányolt gidával!
Harcolna az öreg, habzó szájjal őrjöng,
Érti már Kavics - a pajta most börtön!
Vissza a kunyhóhoz - kell ide a pásztor,
Az ajtót kaparja, felugat párszor!
De nem ébred az öreg, hangosan horkol,
Túl sokat ivott pálinkából, borból!
Az okos kiskutya, tudja mit kell tenni,
A karó az, amit el kell onnan venni!
Perdül-fordul nyomban, minden perc drága,
Ha látná Tiszának, hogy habzik a szája!
Ráharap az ékre, egyből húzza-vonja,
Jól beékelődött - mi a sárban cseppet sem csoda!
Rángatja-tépi érzi, hogy enged,
Tehetetlen dühében a komondor már szenved!
Kifordul a karó, szabad a pálya,
A felbőszült kutya hörögve támad!
Rettenetes szörny az, kit Kavics most kienged,
A haragos, ősz Toldit képzelem ilyennek!
Szeme vérben forog, fehér agyara villog,
Megijed a nyőstény ordas, szinte már vinnyog!
Rettenetes erő, ilyet ő sem látott,
Mint mikor vad folyó töri át a gátot!
A hím farkas bátrabb, megáll harcra készen,
A komondor dühöng - tán lenyeli egészben!
Kavics is ledöbben - micsoda változás!
Olyan ez a Tisza, mint valami látomás!
A fáradt-öregségnek egy időre vége,
Harci lázban ég, lüktet a vére!
Mint egy lavina, söpri el a férget,
Kavics ugat: "Ez az öreg, tépjed!"
Nem kell bíztatni, elemében vagyon,
Megrágja a farkast iszonyatos nagyon!
A harcnak vége lenne, mire ember számol hármat,
Igen ám, de a nyőstény meg az oldalába támad!
Az öreg vitéz, két tűz közé kerül,
Nem tudni - ki veszít, ki marad majd felül!
A nagy, vastag bunda hál' istennek védi,
Miközben a csikaszokat felváltva tépi!
De azért már fárad - mégis ketten vannak,
Hatalmas állkapcsa sokszor üresen csattan!
Zihál a két farkas is, több sebből vérzik,
Elkeseredett csata, mindhárman érzik!
Vérre megy a játék, bizony nem babra,
Tisza oldalán Kavics - beszáll a harcba!
Mint a villám, pörögve cikázik,
Feltartja a nyőstényt, aki folyton hibázik!
Eddig sem volt néma csend a tanyán,
De most kéne csak hallani a küzdelem zaját!
Vinnyogás, szűkölés, acsarkodás, morgás,
Mély álmából végre - felriad a csordás!
Felpattan a szeme, agya gyorsan tisztul,
Fejszével a kézben az udvarra indul!
Az ajtót feltépi csuda elszánt képpel,
Tudja, hogy nagy baj van, szaporán lépdel!
Csúszkál a sárban, igen nagy a setét,
Erősen markolja a nehéz balta nyelét!
"Ez nem róka lesz..." -gondolja magában,
"Biztos, hogy farkasok törtek a karámba!"
Eközben a küzdelemnek lassan már vége,
Tisza bundáját elönti a hím farkas vére!
Egy az egyben az ordasnak semmi esélye,
A felbőszült komondor megeszi ebédre!
Kavicsnak a haja szála sem görbül,
Messze a leggyorsabb a verekedők közül!
Ide ugrik, oda kap, mint valami ördög,
Nem éri el soha - a nyőstény őrjöng!
A hím már kinyúlt, nincs abban hiba,
"Bátor vagy, kölyök!" - szól Kavicsnak Tisza.
"Jókor jöttél, de most már állj félre,
Hadd tegyem fel a pontot az i-re!"
Ahogy ezt kimondta a csikasznak rontott,
Úgy rázta a harminc kilót, mint foxi a rongyot!
Odaér a gulyás is, már csak pár lépés,
Hogy ki lesz a győztes - nem lehet kérdés!
Kavics jelez: "Itt vagyunk, erre..!"
Elernyed lassan a nyőstényfarkas teste.
A csigolyája egy utolsót roppan,
Elengedi Tisza - a sárba toccsan.
Gergő bá' közeleg elszorult szívvel,
"Túl nagy lett a csend - mi történt itten?"
Most érzi csak, mennyire szereti őket,
"Mi lesz velem, ha a farkasok győztek!?"
Ahogy odaér felragyog az arca,
Pusztult a csikasz, vége a harcnak.
Két kutyája farkcsóválva várja,
Az öreg ember lerogyott a sárba…
Csillog a szeme, remeg a hangja,
Kavics és Tisza az arcát nyalja.
Rájuk borul, átöleli őket,
Eső mossa arcáról a könnyet.
Beszélne hozzájuk, bocsánatot kérne,
Dicsérni őket - tudja azt kéne,
De egy hang sem hagyja el a száját,
Bűntudat mardossa öreg szíve táját!
A három test mostan egy lélek,
Ki a kutyát szereti - tudja mit érzett.
Megszűnt a világ, csak ők hárman voltak,
Ezek a percek a szeretetről szóltak…
- Ad(u-papa) -
Alternatív befejezés - csak
erős idegzetűeknek! |
