A Sokorói dombvidék ravazd-csanaki vonulatának dél-nyugati részén helyezkedik el. Személykocsival Győrből Győr-Ménfőcsanakon, Tényőn át, a 8309-es összekötő úton, Pápa és Kisbér irányából a Pápát Kisbérrel összekötő országút gici elágazása felől közelíthető meg. Autóbusz-közlekedés szempontjából a győri járatok ajánlatosak. Más megközelítési lehetőségek is adódnak akár a gyalogos, akár a biciklis turisták számára. A legközelebbi vasútállomás a Tatabánya-Pápa vonalon lévő Gic megállóhely, ami biciklis és gyalogos turisták számára kedvező. Sokorópátka - a maga 7 km-es hosszával - Győr-Moson-Sopron megye egyik leghosszabb községe. A faluközpontnak számító községháza Győrtől 28, Pápától, Kisbértől 30 km távolságra van. Természeti szépségét a falu határát ölelő erdők, a domborzati viszonyok adják, kiváló rálátással egyfelől a Bakonyra, másfelől a Kisalföldre. Ezt a megkülönböztetett helyzetet, még vizekben való szegénysége sem csökkenti. Őseink lakóhelye a Harangozó-hegy és az előtte elterülő lápos terület lehetett, amiről az itt előkerült kőbalta és őrlőkő leletek tanúskodnak, melyeket 1991-ben Dénes Zoltán talált a környéken. Kora vaskori leletek Nagy László 1937-es ásatásai során kerültek elő. A Középrépás-pusztán végzett feltárások során vörös és szürke edénymaradványok, innen nem messze pedig II-IV. sz-i villatelepülés maradványai kerültek elő. Ekkor bukkantak egy 33,5 cm-es Apollo-szoborra, mely egy Pannóniába települt italicus házioltárához tartozhatott. A római uralom emlékeként pénzek is előkerültek. Az itteni ásatásokat mintegy fél évszázaddal később folytatták, ekkor egy sírból kora vaskori edények kerültek elő. Okleveles előtörténete 1258-ra nyúlik vissza, mikor is a mai faluhoz a dombvidék nyugati vonulatának - a Sokorónak - teknő alakú völgyében fekvő Potkát Egyed comes a zsámbéki premontreieknek adományozta. 1482-ben pálosok zsámbéki, később pedig pápai monostorára szállt. Volt itt birtokrésze a pannonhalmi apátságnak is. Maga a település nyilván az adományozó oklevélben körülírt területen volt, hisz ez a Pátka - Nagydém határának északkeleti csücskét foglalta el, északnyugat felé pedig Kajárral volt határos. Délről Répás - a község mostani határaihoz tartozó terület - mint külön határokkal jelölt település szerepel. A mai Sokorópátka helyét 1323-ban a Szt. Márton apátság birtokaként említik. Egyéb írásos említései Pathka, Patka formában 1358-ra, 1387-re, 1453-ra, 1490-re datálhatók. Egy 1527-ből származó oklevél a falut szintén Patka néven említi. A törökök környékbeli megjelenése más településekkel együtt ennek pusztulását is okozta. 1592-ben Dereskey Demeter mint enyingi Török István képviselője tiltakozott a pápai városhoz tartozó pátkai erdők elfoglalása ellen. 1621-ben pedig Bethlen Gábor átirati levelében Pátkát mint pusztát említi, mint a lövöldi perjelséghez tartozó birtokot. Húsz évvel később, 1641-ben viszont a Skothinszky János pápai pálos perjel nevében eljáró Radich Miklós Győr megyei főbíró tiltott mindenkit Pátka birtokba vételétől. A pápai pálosok birtokjoga fönn is állt egészen a rend megszüntetéséig. A névadó település minden valószínűség szerint a Várhegynek és Harangozónak nevezett terület környékén lehetett. Ezt a még ma is élő ,,faluhely´´ dűlőnév is megerősíteni látszik. A pálosok pátkai pusztájához tartozó hegy promontoriális hasznosításának megerősítését az 1765. május 20-i keltezésű hegyközségi szerződés bizonyítja. Eszerint a tényői határtól a Szt.-Mártoni gyalogúttal a gici határig érintett terünotletet ,,szőlők tsinálására" kiadták. A mai - újratelepült - község történtének innen számítható a kezdete. A névazonosság könnyen magyarázható Pátkapusztának - mint birtokigazgatási helynek - továbbélésével. A ,,vállalkozó" környékbeliek 1766. január 1-től számítva nyolc évet kaptak a hegy megnottisznottínottánotsánotra, szőlőkkel való betelepítésére, mely idő lejárásával dézsmálásra alkalmasnak kellett lennünk. Új helyzetet teremtett a rend megszüntetése. A kimért szőlőterületen kívüli rendi birtok kincstári kezelésbe került. Megjelentek a továbbra is Pátka-pusztán székelő bérlők, akikkel nem kevés gondja támadt a hegyközségbelieknek. Az 1765-tel kezdődő szakasz a megtelepedés első és legfontosabb időszaka. A XIX. század végére azonban jelentősen megnő az Amerikába véglegesen vagy ideiglenesen kivándoroltak száma. Lakói elsősorban szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Így kaphatta a község a "kenyeretlen Pátka" nevet, ugyanakkor a "gyümölcsös Pátka" nevet is. Nem véletlen, hogy az erdők közvetlen közelében élő erdőbirtoklásból kizárt lakosság körében az erdőhasználat különböző szokásai is kialakultak, a gombázástól a téli tüzelő beszerzéséig. Az ölfavágás, folyamatos erdei munka még a 60-as évek közepén is rendszeres vagy idény jellegű tevékenység volt. Az un. Nagyatádi-féle földreform enyhített gondjaikon azzal, hogy a házhelyek juttatása mellett a vallásalapítványi birtokokból szántóföldhöz is juttatott családokat. Ennél jelentősebb volt az 1945-ös földreform újabb házhely- és szántóföld-juttatásai révén. A településnek az 1898. évi IV. törvénycikk alapján megállapított neve Sokorópátka. 1900-ben a hivatalos helységnévtárban Pátka szerepel. Mai előnévfelvétele ezután történt. Mindenesetre a Pannonhalmi-, jobban mondva Sokorói-dombvidék lakott helyei közül ez az, amely viseli a "Sokoró" megkülönböztető jegyet. (Habár tudni lehet pl. Sokorókajárról vagy Sokoróbarátiról, de még Sokorógyömörőről vagy Sokorószemeréről is). A falu 1934-ig a Tényői Körjegyzőséghez tartozott, utána önálló 1977-ig. Ekkor a Tényői Községi Közös Tanács társközsége lett. 1990 után ismét önálló a községi önkormányzat. Az itteni gazdálkodás lehetőségeit nem csupán a szűkre szabott tér, hanem az erősen kötött anyagos talaj is befolyásolta. A megélhetés biztosítéka az ugyanolyan nagyságú területen elvégzett - szerencsésebb határú településekhez képest - dupla vagy tripla munkaenergia volt. Mindemellett a falu határa kiválóan alkalmasnak bizonyult egy önellátásra, belterjes állattartásra épülő mezőgazdálkodásra. Kiegészítő jövedelmet századunk első felében a gyümölcstermesztés, később az intenzív állattartás biztosított az embereknek. A málna és egyéb bogyós gyümölcsűek lassacskán a mezőgazdasági terület üde színfoltjává válnak. A termelőszövetkezetet 1959-ben szervezték meg, az egész megyében az utolsók között. Később egyesítették a tényői tsz-szel. Ennek felszámolása után - az 1990-es évektől egészen napjainkig új birtok- és gazdálkodási viszonyok formálódnak. Lakónépessége 1870-1960-ig növekvő, attól kezdve csökkenő tendenciát mutat. 1870-ben 937, 1910-ben 1204, 1941-ben 1293, 1960-ban 1461, 1970-ben 1386, 1980-ban 1288, 1990-ben 1121, jelenleg valamivel 1150 alatt van az állandó népessége. Közintézményei jó állapotban vannak. Művelődési házát 1932-ben, a községházát 1934-ben építették. 1992-ben új orvosi rendelővel gazdagodott a község, ezáltal az egészségügyi ellátás színvonala jelentősen javult. Infrastrukturális fejlődésében nagy előrelépést jelentett az 1960-ban bevezetett villany. A gici út és a Ravazd irányába kiépített erdei út (bár ez utóbbi gazdasági célú) szintén a jobb megközelítést, más részről a jobb kapcsolattartást szolgálja. Vezetékes ivóvízzel való ellátása, szennyvízhálózat kiépítése, gázfűtés megoldása befejeződött. A telefonellátottságot is hozzászámítva azt lehet mondani, a község mindenben igyekszik megfelelni a modern infrastrukturális elvárásoknak. A helytörténet ápolásában komoly szerepet vállalt Kovács Imre nyugalmazott iskolaigazgató. Az irányításával összeállított helytörténeti gyűjtemény az iskolában kapott helyet. Közintézményei közül a községháza helyi védelem alatt áll. Birkmayer, győri kőfaragó által készített I. világháborús emlékmű a templom előtt, a II. világháború helyi áldozatait megörökítő emléktábla a templomban található. Itt született és itt van eltemetve Sokorópátkai Szabó István, a Friedrich-, Huszár-, Simonyi- Semandam-kormány és Teleki első kormányának kisgazdaügyi minisztere, később a szentmártoni kerület országgyűlési képviselője.