A kerékpározás fárasztó? Kit érdekel? Ki foglalkozik evvel? Amikor egy erdőben tépsz az ösvényen. Fák mindenfelé, és egy kanyargós keskeny út. Húzod neki, feszül a lánc, a gumi fogja a talajt, kanyarban tapadáshatáron az elsőkerék, de muszáj megcsinálnod, mert ott az a fa. Emelkedik a talaj, a hüvelykujjad a karon, a váltó már pakol is vissza, tekersz tovább, mert érzed hogy kell. Közeledik egy újabb kanyar, egy újabb fa, alattad gyökerek, pattog a teleszkóp, te meg csak téped neki. Szemed már a kanyaríven, agyad már az egyenesben, kicsit gurulsz, már szaggatod kifelé az ívről. Szinte érzed ahogy nyúlik a gumi, hallod ahogy élveznek az aluminiummolekulák, csillapít levegő a telóban, sír a lánc, de csak téped neki, forgatod a pedált, az arcodon nyúlik a vigyor. Hirtelen elédugrik egy fa, reflexből ráteszed az ujjad a fékkarra, a dugattyúk szorítják a tárcsát. Felengeded a féket, félrerántod a kormányt, átvillan az agyadon életed minden szép pillanata, és már nyomod is tovább, gondolatod a következő kanyarban jár, ezt megúsztad. Tanultál, gazdagodtál, hasítasz tovább.
Kiérsz az aszfaltra, nekilépsz, a gumi csikorog az aszfalton, nyúlnak a bütykök. Forró az aszfalt, meghalsz a melegben, sütnek a gumik, de csak tolod neki, meglesz az az autó előtted. Pakolod felfelé a fokozatokat, 40, 50, lejteni kezd az út, 60, elfogynak a fokozatok, már nem is nézed mennyivel mész, csak tolod. Bízol a technikában ereszted a kanyarokból kifelé. Egy pillanatra bevillan, hogy ez veszélyes lehet. Felejtsd el. Ha ezen tökölsz halott vagy. Ismét emelkedik az út, visszakapcsolsz, lokkolod a telót. Állva nyomod tovább, csavarodik a hajtókar, szenvednek a fogaskerekek, nem érdekel. Az édesanyját, a szembeszél nem ellenfél. Hiába fúj feléd, nem kapsz levegőt, a pulzusod a torkodban érzed, de csak nyomod.
Vissza az erdőbe. Ismét lejt, megérdemelted. Megindulsz lefelé egy vízmosásban, a sziklák, gyökerek összevissza dobálják alattad a gépet, de nem foglalkozol vele, csak tartod. Tested, lelked, a géped, minden azon van, hogy meglegyen az az ösvény amin le tudsz jutni. Tartod az íveket, beleadsz amit lehet. Ujjaid rágörcsölnek a fékkarra, sütnek a tárcsák. Hátrahelyezed a testsúlyod, és ereszted ahogy csak lehet.
Leérkezel. Hazatekersz. Egyszer, még utoljára meghúzod neki, aztán fékezel egy nagyot. Harap az első fék, az előreesés határát súrolod, a hátsó kerék is a blokkoláshoz közel,de ismered már a gépet. Megállsz, betolod a kerót a helyére. Megcsodálod, húzol egy csíkot a porba az alján, és betakarod. Órákig a tested, a lelked részeként létezett, élt, egy tökéletes egységet alkottatok te és a gép.
Ahogy megindulsz felfelé a lépcsőn, majdnem összerogysz. Csak most veszed észre, hogy testileg lelkileg kifáradtál, fáj minden porcikád, lüktet az agyad. De megérte. A kádban ülve visszatekintesz a napodra, majd elmégy aludni. Ismét egy tartalmas hétvégén vagy túl.
Következő hétvégén újra nekiindulsz, hogy mégtöbbet hozz ki magadból és a gépedből. Hisz ez az életed.