 |
||||
FŐOLDAL
|
Egy sziget, egy fényesen ragyogó sziget áll örökké, magányosan a tengerben Szikla, homok s fű És agyag, a sziget mely fáktól megfosztva él. Kicsi. Egy csepp a széles kék tengerben. Ez a föld utolsó maradéka. A lakó társtalan szigetünkön, a végső, egyedüli ember? Az Istenekkel élve sosem hagyta el e helyet, egész életében itt maradt. Büntetése hogy vigyázza az örök fényt. A világítótorony, magas és ragyogóan fehér, amely a világ végén áll. Védelmezi a hajókat s a tengerészeket, A szikláktól melyeken összezúzhatják magukat Már senki sem jön és senki sem megy tovább A fényes kék tengereken át. Amely elnyúlt közelre s távolra messzire, hogy az összes ember láthatta. Egy napon, magasan fent a sziklán, egy madár ült és sírt. Egy albatrosz, rápillantott és mélyen eltűnődött, vajon miért? Vajon ez egy figyelő küldött? Egy átkos küldött az Istenektől, ki ül és sír őt bámulva, az életet melyet elraboltak. Minden évben jött és nézte nézte őt, a fentről jött teremtmény. Nem átok volt de egy emékeztető a kedvestől kit szeretett. - Óh fáradt éjjel, a csillagok alatt, lefeküdt és bámult. Fel a hold és csillagok közé. A nap haldokló homályába. Idő s újra, Orion fénye Emberünknek halovány örömet hozott szívébe. Az övben, látta szerelmét emlékezett hangjára. Egy pillantás a csillagok fölé s béke járta át szívét Mindaddig míg kedvese lenéz rá tudta sosem válnak el. Egy nap jó, egy nap rossz Az őrület, a hőség, a nap, Kinn a tengeren, föld után kémlelt. Szeretett Albionja után. Fehérség sziklái és a zöld fái Gyermekek futnak s játszanak, ’Otthonom’ síratott, zokogott, miért oly távoli? Szemei vörösek, gyulladtak. Könnyekkel telve, rohant a tenger felé. Életét kockáztatva, egyetlen érdemes célért, hogy haza jusson. A tengerben, mély és kék, a víz tisztára mosta. Felébredt. Sikoltott. Láza lehűlt. És Albion csak egy álom, eltűnt. Ilyen az élet a szigeten, a kín s bánat szigetén. Egyik nap jó. Másik nap rossz. És némelynap, törékeny a remény. A fény a világ végén fényesen ég mérföldről mérföldre Még vigyázza az ember, arany izzás, kínban fogant fáradozás? Ötven éve őriz és vár, a fény tetején, egyedül. Lenéz szigetére az Istenek teremtették ezt lakhelyül. A figyelő a világ végén a szenvedéstől mocskosan. Visszaidézi azt az éjszakát S megenged egy halvány mosolyt. Az áldozata nem oly hatalmas, bizonygatja szerte a világon. Újra bőnt követ el, Újra fizeti az árát, egy pillanatért azzal a lánnyal. A haja, hosszú s feketén csillog, Szemeinek sötét szépsége, Olíva bőre és forró ölelése, Emlékeiben sosem hal meg. Sok-sok évvel ezelőtt volt, ő mégis tisztán emlékezett az életre melyet egyszer élt. Az élet utáni végtelen szerelem és vágy, megkapták, s ígérték együtt élik tovább. Sajnos, a szerelem s kacagás is, oly rövid volt mint egy elfúló lélegzet Egy sötét éjjel, lelkét megcsókolta a halál árnya. Gyötrelem, mint azelőtt soha emberünket halálra kínozta. Ki óvja a fényt most fényesen vakítót a föld utolsó morzsáján. Harag, düh és szenvedés mint még addig soha. Átkozta az Istent, Embert s Életet, S szívét széjjelmarcangolta. Egy Istenség együttérzett vele és fényt nyújtott hősünknek ’ Szerelmed látni fogod újra, egyetlen éjszakára. De gondold meg jól ifjú, mert az ár: a világ végén kell őrizned a tüzet ahol most állsz. Örökkön át. Messze embertől, élettől s szerelemtől. Magányban élsz. Egy apró szigeten. Egy fényesen ragyogó szigeten az óceán közepén.' Vigyázom a lángot, csak egy éjszakáért a nővel kit szeretek, üvöltötte az ember, könnyező szemekkel, az Istennek felette. És eljött az éjjel szerelme visszatért. A karjaiba, az ágyukba, együtt pihentek le. A legmélyebb szerelmükben, kéjben s szenvedélyben Egymásba fonódva zuhantak. Elveszve egymás karjaiban táncoltak (szerelmesek báljában). Hoszú volt az éj csordultig szerelemmel. Számukra a világ most csodás volt, teljes. Felébredve a legvakítóbb fényre, szeretője s élete oda. Talpra ugrott. Meglátta a tengert. A tornyot a sziklán. Az ár megfizettetett, s mostantól egyedül egy életen át. Ötven éve már hogy itt él s nem látott egy lelket sem. De szerelme ott él vele minden -minden éjjelen. Ki búsul mert ily fiatal szerelem meghalt ki hallja hogy egyedül, valaki sír. De emlékeinkben őrizzük őket. Adjunk nekik új életet, álmainkban. | |||