Hetedik fejezet
A császárné másnap udvarhölgyeinek elmesélte a Nu Csi porcelán történetét, és mindenki örömmel gratulált Tang Linnek, hogy milyen ügyesen juttatta el azt őt megillető értéket a helyére. Az ügy a feledés homályába burkolózott ezzel.
Mindenki a Sárkány ünnepre készülődött. A folyót pedig kezdték ellepni a gyönyörű sárkányfejekkel feldíszített csónakok, bárkák, és tutajok.
Jü Sziangh
– Liut pedig ismét hatalmába kerítette a félelem.
- Ne félj –
mondta a császár neki, - kitaláltam valamit. – Az asszony, kérdően nézett rá.
- Építettem
a torkolat előtti egyik szigetecskére egy apró kis pagodát. Onnan fogjuk
végignézni a hajók felvonulását.
- Attól
félek, hogy valaki odaúszik, és…
- A pagodát
körülásattam, és az árokba karókat rakattam.
Jü Sziangh
– Liu lassan megnyugodott, arcába visszatért a szín, Vu Ven - Sziung pedig azon
gondolkodott, hogy mit tegyen, hogy az asszony soha többé ne féljen.
Eljött a
Sárkányünnep napja. A császári pár a palota erkélyéről nézte végig a színházi
előadást, mely azt mesélte el, hogyan győzedelmeskedett a nappal sárkánya az
éjszaka sárkányán. Szóltak a dobok, és a színészek lábára erősített csengettyűk
lüktetve töltötték be a teret. Az álarcok mögé bújtatott férfiak jól
érzékeltették a jellemeket szögletes mozgásukkal, vagy éppen lágy
mozdulataikkal.
Az előadás
után lányok szaladtak be a térre, és kecses, hajladozó táncba kezdtek. A
császárok annakidején ezekből a lányokból választották ki ágyasaikat, a
császárnék pedig udvarhölgyeiket, de Vu Ven – Sziung nem tartott ágyasokat, így
a lányok közül csak a császárné választott ki kettőt. Aztán a császári pár
udvartartásával átvonult a folyóhoz, és beültek a legnagyobb festett hajóba.
Lecsorogtak a kis szigetig, és elfoglalták helyüket a pagodában. Estig itt
ettek, ittak, aztán amikor besötétedett, a hajókon meggyulladtak a lampionok,
és az emberek lassan elkezdtek leereszkedni a folyón a tenger felé. Közben
virágokat, rizst, és tealeveleket szórtak a habokba. Gyönyörű látvány volt.
Este aztán
a császárné férje ölébe bújt. Már csak pár lampion égett a szobában.
- Boldog
vagyok, hogy végre láthattam egy Sárkány ünnepet. Valamikor négy évesen voltam
apámékkal ilyenen. Milyen szépek voltak a fények a vízen.
A császár
megcsókolta kedvese arcát, száját. Aztán hanyatt döntötte, és ruhája selymén
keresztül simogatta combjait. A császárné köntöse kioldódott, és kibuggyantak
mellei. Bőre bársonyát a lampionok pirosra, meg zöldre festették. A császár
boldogan itta magába – e szépséget. Kibontotta kedvese haját, mely zuhatagkén terült
el a párnán. A férfi belefúrta az arcát, és kábultan szívta be asszonya
illatát. Érezte, ahogyan rúdja életre kel, növekszik, követelőzik. Keze Jü
Sziangh – Liu lába közé siklott, és megkereste gyönyörmagját. Az asszony háta
ívbe feszült, amikor hozzáért. Simogatni, ingerelni kezdte, és mikor
kelyhecskéje tárulkozni kezdett, ujjaival segítette a gyorsabb kinyílásra. Az
asszony széttárta lábait, Vu Ven – Sziung közéfeküdt, és kedvesével egyesülve
betetőzték a boldog nap élményeit.
A császárné ismét kedvese ölébe hajtotta
fejét, és halkan mondta: - Négy évesen, talán azért emlékeztem ilyen sokáig,
mert a mese élt bennem, amit még a dajkám mondott el egy régi ünnepről –
mosolygott a császárné, és halkan belefogott a legközelebbi mesébe.
Hetedik
mese:
A
csónakkészítő fiúról
Vang Ji –Fu
fent dolgozott a hegyek között. Csónakkészítő volt. A hatalmas fenyvesekben, a
megfelelő fákból csónakokat készített, és az elejükre gyönyörű sárkányfejeket faragott.
Mikor készvoltak, eladta őket egy kereskedőnek, aki leúsztatta őket a patakok,
folyók vizén.
A fiú
minden évben, a sárkány havában, amikor az aratás elkezdődött, leballagott a
nagyvárosba, és ott elvállalta, hogy a Sárkány ünnepre felújítja és kicsinosítja
a vízalkalmatosságokat.
Ebben az
évben is ez történt Vang Ji – Fu elfoglalta rakparti kis műhelyét, és neki állt
a faragványok kitisztításához, és újrafestéséhez.
Egy este
egy férfi lépett be az ajtón két lányával. Az egyik magas, sudár, haja rendezett
kontyban a fején. Látszott, hogy már férjnél van, vagy nagyon közel az esküvő.
A másik piciny, törékeny teremtés. Vastag szálú, fényes haja két varkocsba
fonva lógott vállaira. „Mint egy porcelán baba.” – gondolta a fiú, és epekedve
nézett a lány felé.
Az apa
elhozta a csónakját javításra. Megalkudtak az árban, aztán elmentek.
Vang Ji – Funak pedig nem ment a munka. Egész
nap csak a pici lányon járt az esze. Kezét kétszer is megsértette a reszelő, és
nem értette, hogy miként is kerülhetett ennyire a lány hatása alá. Végül nagy
nehezen elkészült a csónakokkal, és elhatározta, hogy abban az évben és ő is
csónakba száll, és nem a partról nézi végig az esti szertartást.
A Sárkány
ünnep reggelén, miután gyötrő álmából felébredt, megfürdött, és felöltötte
ünnepi ruháját, és elindult a színielőadást megnézni. A város egy hadúr
birtokán feküdt. A vár egy kisebb domb tetején magaslott. A nép alig bírt
beférni a falak közé, és bizony, aki későn érkezett, nem láthatott semmit az
előadásból. Vang Ji – Funak a falak tövében jutott már csak hely. Hallgatta a
zenét, dübörögtek a dobok, a színészek hangja pedig messze szállt. Egyszer csak
felnézett a feje fölé a falra, és megpillantotta az apát, és két lányát. A
férfi integetett neki, hogy menjen fel hozzájuk. Vang Ji – Fu pedig boldogan
tört magának utat a vállával. Mikor felért, illően köszöntötték egymást, majd a
férfi bemutatta a feleségét is.
- Gyönyörű
munkát végzett, uram – mondta az asszony, és hálásan nézett a fiúra, aki nem
értette, hogy miért részesítik ily nagy tisztességben. Az asszony ezt látta, és
mosolyogva világosította fel:
- A
nagyobbik lányom holnap megy férjhez, egy kereskedőhöz. Nem állhattunk ki az
ünnepen egy ócska bárkával előttük. A vőm gazdag kereskedő. – a fiú
meghajlással köszönte meg az információt, és lopva, a kisebbik leány arcát
nézegette.
- Nem túl
szép a kisebbik lányom, Li – Sufang. Túl aprócska maradt, az arca pedig, mint
egy gyermeké – a fiú elvörösödött, és hirtelen nem jutott eszébe semmi, ami ne
tűnt volna kimondva túlzottnak, ám az asszonyt nem zavarta, hogy nem kapott
válasz, tovább fecsegett.
- Honnan
valósi vagy, csak nem a fővárosból?
- Nem
asszonyom, ebben a városban születtem. Már az apám, meg a nagyapám is
csónakkészítő volt.
- Nekünk
tíz tábla rizsföldünk, és egy kelmefestő üzemünk van, neked vannak
rizsföldjeid?
- Nem,
rizsföldem nincsen, de van fönt a hegyen három erdőm, azokból készítem a
csónakjaimat.
- Az is
eltartja majd a családodat – bólintott az asszony, és Vang Ji – Fu rájött, hogy
épp most kérdezték ki a vagyoni állapotáról, hogy megfelel – e vejnek. A lány
szégyenkezve nézegetett felé. Arca hol vörös, hol sápadt volt. Az asszony
félrevonta a férjét, és pár szót súgott a fülébe, mire az, bólintott, majd a
fiú mellé lépett.
- Lennél ma
Li – Sufang lányom kísérője? Nekünk testvérével kell törődnünk, hogy holnap
létre jöhessen násza. Apósával, és anyósával beszélgetni, hogy ne unatkozzanak.
Ő, szegény nagyon elveszettnek érezné magát. - Vang Ji – Fu meghajolt, és alig
leplezett boldogsággal mondta:
- Köszönöm,
a megtiszteltetést – a két testvér erre összenézett, és boldogan kezdtek el
sugdolózni. A fiú pedig Li – Sufang mellé állt és lelke messzi a vár fölött
szárnyalt a boldogságtól. A színielőadásnak vége lett. Megszólaltak a harsonák,
és lányok csoportja lépett a várudvarra. Sudárak, bájosak és üdék voltak. A
dobok, és fuvolák hangjára táncolni, kecsesen hajladozni kezdtek. A hadúr
leánytestvérei, és unokatestvérei voltak. Most választották ki azokat a
lánykákat, akik jövőre a császár udvarában ismét táncolhatnak. A hadúr három
testvérét, és két unokatestvérét választotta, mire a nő rokonok lesiettek a
térre, és kék szalagot fontak a kiválasztottak hajába.
- Gondolom,
neked is jobban tetszenek a magas lányok, mint én? – súgta Li – Sufang, most
először megszólalva. Vang Ji – Fu hosszan a lány szemébe nézett. Az állta
először a pillantást, aztán szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nekem Te
tetszel, amióta csak megláttalak – mondta a fiú, és most először ért a lány
kezéhez.
A parti
kocsmánál áll a csónakunk – szólt oda a lány apja, - ott találkozunk.
Megindult a
tömeg áradata, és Van Ji – Funak meg kellett fognia a lány kezét, hogy el ne
sodródjanak egymás mellől. A picinyke kéz szinte elveszett a hatalmas
tenyérben. Bőrének finom bársonyától megremegett a fiú. A várból kilépve, ahol
a tömeg oszladozni kezdett, sem engedték el egymást. A fiú hozzáigazította a
lépéseit a picinyke láb lépéseihez. Lassan sétáltak a műhely felé. A fiú
megállt az ajtó előtt, és ahogy illik mikor egyedül vagy egy lánnyal,
megkérdezte:
- Bejössz a
házba, vagy megvársz idekint a padon?
- Bemegyek
– bólintott a lány, és beléptek a tágas lakószobába.
- Mindjárt
készítek teát – mondta a fiú, és felszította a tűzhelyben a tüzet. A kampóra
vízzel teli teáskannát akasztott, és a lányt is hellyel kínálva, leült az
ebédlőasztal mellé. Csendben, zavartan ültek, aztán egyszerre szólaltak meg,
aminek megint csak zavart csend lett a vége. Felforrt a víz, és a fiú felállt,
hogy elkészítse a teát.
- Majd én –
mondta most határozottan, ellentmondást nem tűrve a lány, azzal felállt, és
begyakorolt mozdulatokkal elkezdte felszolgálni a teát. Leemelte a konyhai
polcról a porcelán kannát, és beleszórta a tealeveleket, majd ráöntötte a forró
vizet. Az asztalra rakta a csészéket, és a szűrőket a tetejükre helyezte. Aztán
a kannát vette a kezébe, és szertartásosan öntött mind a két csészébe egy kis
teát. A saját csészéjét felemelve kis kört írt le vele a levegőben, majd
tartalmát a tűzbe öntötte, az Isteneknek ajánlva, aztán a fiú csészéje
következett. Ezzel is kört írt le, majd a teát a seprűre öntötte, és az ősöknek
ajánlotta. A fiú kis meghajlással köszönte meg a vendég kedvességét. A lány
most teletöltötte a csészéket, a szűrőket a mosogató tálba rakta, aztán
visszaült az asztalhoz. Kezébe fogta a forró csészét, és várakozóan nézett a
fiúra.
Csend volt.
Mind a ketten érezték, hogy ott lapul bennük a szerelem csírája. Az ital lassan
fogyott, és a meghitt szokás lassan föloldotta gátlásaikat. A fiú szólalt meg
végül:
- Li –
Sufang, amióta csak ismerlek, csak rajtad jár az eszem. Gyönyörű vagy mint a
csillagok. Piciny, de mégis sugárzó. Hajad, mint az éjszaka fényei, termeted,
mint az őzgidáé, lábad karcsú és piciny. Teljesen elbűvöltél.
- Anyám, és
apám meg akarnak fogni téged. Otthon még hat húgom van. Valószínűleg nem kapsz
velem hozományt – hajtotta le szomorúan a fejét a lány.
- Kit
érdekel a hozomány! – kiáltott fel a fiú, és megfogta a lány kezét, az asztalon
keresztül. – Menjünk, nem akarlak hírbe hozni.
Azzal
felálltak, és elindultak a fiú csónakjáért. A lányt besegítette Vang Ji – Fu a
csónakba, aztán betette a rizses kosarat is, meg a virágokat. Utána beugrott ő
is a lány mellé, és ügyes mozdulatokkal kezdett el lefelé evezni a folyón.
Egyre
többen és többen jelentek meg mellette, ahogy leváltak a csónakok a mólókról. A
lány elkezdte énekelni a Sárkány ünnep dalát:
Ó Te nagy
és jóságos Sárkány,
Ne törjön
ellened ármány,
Győzd le az
éjszaka démonait,
Áld meg a
termésünk magvait.
Li – Sufang
hangja végigszárnyalt a vízen, és csatlakozott hozzá a többi lány is. A fiú
pedig szerelmesen itta magába a látványt. A lány arca, hangja betöltötték a
szívét, és érzéki játékba kezdtek a lelkével.
A kocsma
előtt kötöttek ki. Hatalmas sátrat állítottak a partra, és gyümölcsöket,
sülteket, meg zöldséget árultak a partraszállóknak. A fiatal lányok és fiúk
táncot jártak a kocsma udvarán. Könnyű, vizezett bort ittak, amitől a leánykák
arca kipirult, és folyton nevettek. A rizst aznap csak a csónakok aljában
lehetett látni, az most csak a Nagysárkánynak dukált.
Vang Ji –
Fu és Li – Sufang megkeresték a sokadalomban a szülőket. Éppen a kocsmárossal
beszélgettek, meg még valaki volt velük, de annak csak a hátát látta, mikor
odaértek, aztán megfordult, és Vang Ji – Fu felismerte a kereskedőt, akiknek a
csónakjait eladta. Elmosolyodott. „Hát innen vannak az információik. Tényleg
meg akarnak fogni, de nem bánom.”
Rövid
üdvözlések után az apa negédesen megszólalt:
- Menjetek
táncolni Li. A nővéred már ott lejti a kereskedő úr fiával – az anya még
félrehúzta a lányt, és kérdezett tőle valamit, mire a lány elvörösödött, és
megrázta a fejét. A fiú ismét elmosolyodott, tudta, hogy a lánynak az lett
volna a feladata, hogy odaadja magát a fiúnak. Pillanatra megfordult a fejében,
hogy miért, de aztán fogta a lány kezét, és vitte táncolni.
A kocsma
kapujában kis csengettyűket kötöttek a lányok lábára, és kezére. A piciny lábak
toppantásaira megszólaltak a csengettyűk, és gyönyörű összhangba kerültek a
lányok énekhangjával.
A
szürkülettel aztán kigyúltak a lampionok a csónakok orrában, és az emberek
lassan elkezdtek leereszkedni a tenger felé. Egy – egy csónakból verset mondtak
a Nagysárkány tiszteletére, utána pedig minden csónakból felhangzott az ének:
Ó Te nagy és jóságos Sárkány,
Ne törjön
ellened ármány,
Győzd le az
éjszaka démonait,
Áld meg a
termésünk magvait.
Közben a
lányok és asszonyok két marékkal szórták a rizst, és a virágokat a vízbe. A
parti dombokról nézve olyan volt a sötétben imbolygó sok kis fény, mintha az ég
leköltözött volna a földre.
- Szeretnék
majd kimenni egy dombra – mondta Li – Sufang.
-
Megmutatom, hogy honnan szoktam nézni az ünnepet – egy kilométerrel lejjebb a
fiú kikormányozta a csónakot a partra, és felsétáltak a lánnyal a dombra, majd leültek
egy kis beugróra. Nézték a csónakokat, ahogyan elsiklottak alattuk, hallgatták
a dalokat. Kezük lassan összefonódott. A sötétség jótékonyan takarta be őket,
amikor a fiú óvatosan a lányhoz hajolt, aztán gyöngéden megcsókolta. A lány
reszketve bújt kedvese karjába, és mohón, szédülten adta oda magát a fiú egyre
merészebben kutakodó kezének. Aztán hirtelen ellökte magától, és talpra ugrott.
- Nem
foglak becsapni! A szüleim azért akartak megfogni, mert már nem vagyok
ártatlan! Apám és anyám a városba voltak éppen nővéremmel a múlt hónapban,
amikor haramiák törtek ránk. Húgaimat el tudtam rejteni, de engem elkaptak, és
megerőszakoltak! – kiáltotta, és zokogva rogyott össze. A fiú csak állt, és
nézte a holdvilágnál zokogó lányt, most megtudta a titkot, aztán lassan odament
hozzá, és felemelte az arcát:
- Megölöm,
aki az én kis porcelánbabámat bántja. Szeretlek, és nem érdekel, hogy nem vagy
már szűz.
- És ha
gyermekem lesz a dologból? – nézett rá fekete csillogó szemeivel a lány.
- A gyermek
nem tehet semmiről. Felneveljük, mint sajátunkat.
-
Szeretlek. Hidd el nem hazudok – rebegte a lány.
- Tudom,
megérezte a lelkem – rebegte a fiú, és újból megcsókolta a lányt. Aztán hanyatt
döntötte, és csókolgatni kezdte az arcát, nyakát. Közben kezei bejárták kedvese
egész testét. Kibontották a ruhákból, majd csupasszá vált dombocskáját kezdték
el becézgetni.
- Itt, itt
bántottak? Fáj még?
- Már nem.
A Te érintésed olyan más – pihegte a lány. A fiú a formás kis lábacskák közé
hajolt, és nyelvével ingerelve nedvesítette be a lány ölét, majd bevezette
jáderúdját.
- Óh, ez ilyen is lehet? – remegett bele a lány a
mozdulatba, aztán már csak halk nyögések, és zihálások hagyták el száját.
Lelkük pedig a boldogság fehér galambjaként ott szárnyalt a folyó felett a
tenger felé, ahogyan testük megülte szerelmük menyegzőjét.