Fáradtan, kiégve értem haza, a gyomromban valami furcsa érzéssel. Ott motoszkált bennem, hogy valami nem stimmel Chatreina körül. Már a folyosón megcsapta az orromat a frissen sülő hús illata, de valahogy most ez sem derített jókedvre. Belépve az ajtón, Csillagszem szinte röpült felém. A nyakamba ugrott, és boldogan megcsókolt.

- Nem is kérded meg? – látva bamba arcomat elnevette magát.

- Jeles lett! Jeles lett a zh-m! – ragyogott rám, és már nyoma sem volt rajta az előző napi kétségbeesésnek. Az orrom alá dugta az indexét, meg egy pohár pezsgőt. Rossz hangulatom múlóban volt. Bementünk a nappaliba, és koccintottunk. Úgy határoztam, hogy csak később kérdezem meg tőle, hol is volt előző nap.

Ő pedig csacsogott. Elmondta, hogyan kapták rajta egy társát a puskázáson. Miközben a szerencsétlent egreciroztatták, a többiek simán tudták használni a saját puskájukat. De, neki nem kellett. Ő tudott mindent.

Leültünk a vacsorához. Csendben ettünk pár falatot, aztán rám emelte csillagszemét, úgy, mint azon az első napon.

- Ezt már szeretem – mondta halkan. – Rossz nézni, ha borús vagy. Mi volt a gond?

- Chaterina – tettem le a villát. – Hol voltál tegnap?

- Az évfolyamtársaimmal. Tanultunk, meg ittunk, meg megpróbáltam kikérdezni őket, ahogy megkértél, de aztán a szaké kiütött.

- Miért hazudsz? Tegnap nem voltál velük. Tudom, beszéltem velük.

Chaterina szeme szikrákat hányt. Nyílt, vad tekintettel nézett rám pár pillanatig, aztán kirúgta maga alól a széket, és hozzám vágta a pezsgős poharat.

- Nem vagy a hülye, kibaszott férjem – ordította teljesen kikelve magából. Éreztem, nem feszíthetem tovább a húrt, még is megkérdeztem még egyszer.

- Hol voltál?

- Ha tudni akarod, hát megmondom – sziszegte előre hajolva egészen az arcomig.

- Basztam. A dékánnal, hogy meglegyen a jelesem. Tudod, nem mindig érek rá tanulni, miattad! – Azzal megfordult, és kiviharzott a lakásból, én, pedig ott maradtam a vacsorával, és a szégyennel.

Csípte a cigarettafüst a szememet. Bántam már az egészet és féltem, hogy soha többé nem fogom látni. Talán három óra lehetett, mikor fordult a zárban a kulcs. Ő volt az. Egyenesen a hálószobába jött. Reszketett, könnyek csorogtak végig az arcán. Csak állt ott az ágyam felett. Kérdően, könyörgően. Eloltottam a cigarettát, és kinyújtottam felé a kezemet. Zokogva vetette a karjaimba magát.

- Borzalmas volt. Csak dugott, és dugott. Nem akarta abba hagyni. Majdnem lehánytam- zokogta.

- Segítettem volna a tanulásban. Miért csináltad?

- Nem tudom – zokogta. – Talán, mert úgy éreztem, túlságosan kötődök hozzád már!

- Semmi baj, már túl vagy rajta.

- Nem hagysz el? – tolt el magától. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy soha többé nem csal meg. Éreztem, tudtam, a végtelenségig szeret. Mintha meghallotta volna a gondolataimat sóhajként tört föl belőle a vallomás:

- Szeretlek. Kimondhatatlanul.

Nem bírtam tovább, és letéptem róla a blúzt. Mellecskéi a kinti hidegtől és az izgalomtól előre meredtek. Hanyatt döntöttem, és nyalni, szopni, harapni kezdtem őket. Sírva, nevetve vonaglott alattam. Lábait derekam köré fonta és puha szemérem szőrzetét merevedező farkamhoz dörzsölte. Sosem gondoltam, hogy valaha is kell majd nekem így egy másik lény. Voltam már szerelmes, de ez több volt annál. Barlangjába akartam nyúlni, de ellökte a kezemet, és szerszámomat igazította magába. Durván, mohón csusszantam belé. Úgy fogadott magába, mintha most hagyta volna abba a szeretkezést, és bennem ismét fölkapta a fejét a zöldszemű szörnyeteg.

- Te, csak Te kellesz nekem – nyögte, és potyogni kezdtek a könnyei. Körmeit a fenekembe vájta, és sikongatva élvezett. Pillanatok alatt elfelejtettem előző gondolataimat, és csak teste és testem rezdüléseire figyeltem. Vadul tört rám a kéj, és könyörtelenül élveztem belé. Aztán csak feküdtünk egymás mellett, és hallgattuk egymás lassuló lélegzetét.

- Azt hittem, hogy elveszítettelek – törte meg végül a csendet.

- Én is – mondtam, és megszorítottam a kezét.

- Tudod, ez már rég meg volt beszélve vele. Ha nem teszem meg, kivágott volna, akár tudok, akár nem.

- Azért pár szavam nekem is lett volna – nevettem el magam.

- Undorító volt – sírta el magát megint. Magamhoz vontam, és ringatni kezdtem. Így aludtunk el.

Csöngött a telefon. Ránéztem az órára, és láttam, hogy öt óra. Aludhattam vagy egy órát. Lassan, fáradt tagokkal ültem fel. Chaterina is megmozdult. Felvettem végre a mobilt, és álmos hangon szóltam bele.

- Ki az?

- Itt Moorgen. Megint lecsapott a szuka.

- Öltözök. Megyek. Küldjetek egy kocsit értem.

- Nem kell, csak gyere le az elsőre. A hulla helyben van.

- Ki az?

- A tévés. Ben Jonson.

- Megyek – mondtam, azzal elindultam a fürdőbe.

- Mi van? – kérdezte Csillagszem.

- Megölték Ben Jonsont.

- Innen, a házból?

- Igen – mondtam.

- Szegény, mindig akkorákat köszönt nekem. Azt hiszem tetszettem neki.

- Kinek nem? – nevettem. Gyönyörű vagy.

Mire kijöttem, ő is felöltözött.

- Feküdj le, nem jöhetsz velem.

- Főzök teát, meg pirítóst, ha kéne valakinek.

- Tündér vagy – pusziltam meg. Gyorsan cipőt húztam, és lesiettem az elsőre.

Ez most tiszta munka volt. Ismét kikötözte az ágyhoz, aztán egy sálat tekert a nyaka köré és megfojtotta. Az ember azt hinné, hogy hatalmas erő kéne ahhoz, hogy így valakit megfojtsunk, de nem így van. Az ágy tele volt megint testnedvekkel, a v. Eszembe jutott, hogy Csillagszem milyen nedves volt, de elhessegettem a gondolatot. Az ügyre kellett koncentrálnom. Moorgen nyűgösen utasította a közrendőröket, ő sem aludt már második éjjel.

Megjött a fényképész is. Fél pillanatonként vakított a álmos szemünkbe a vaku. Szegény szomszéd lassan bekerült a nejlonzsákba, és elvitték. A helyszínelőknek volt munkája, én pedig megint a fiókokat kezdtem el húzogatni, de nem találtam semmit.

Aztán kikérdeztük a szomszédokat, de senki nem hallott semmit. Az áldozat korán jött haza. Mintha nyolcfelé csöngettek volna nála, de nem biztos benne senki. Mindenki begubózott a saját lakásába, és élte a saját életét. Nem, nem hallottak kiáltozást, vagy furcsa zajokat. Nem értettük. Hogy tudták ilyen csöndben megfojtani, aztán rátaláltunk az ágy alatt a nyelvszorítóra. Szadista szexhez szokták használni. Beleszorítják az ember szájába, így a legélesebb sikítás is csak halk nyöszörgéssé válik.

- Mindenre gondol – forgatta a fekete zsinórra rögzített golyót a társam, és beleborzongott a gondolatba.

Csillagszem jelent meg az ajtóban. Kezében tálcán gőzölgő tea, és pirítós hegy.

- Ki kér? – kérdezte. Moorgen felé fordult, és megállt a keze a levegőben.

- Köszönjük, Kedves – mondtam, és letettem a tálcát az ablak előtti asztalkára. Elnéztem kedvesemet. Ott állt megfésülködve, arcán enyhe smink. Üde volt, és nagyon fiatal. Maga a tökéletesség. A kollegák hálásan léptek hozzánk, és ittak egy-egy forró italt, közben irigykedve méregettek. Csillagszem, mikor látta, hogy az ital fogy, elment pótlásért.

- Ő az? – bökött oldalba Moorgen.

- Ő – húztam ki magam.

- El is hiszem, hogy elkésel mostanában – nevetett. Jól esett az irigykedés. Semmi pénzért nem árultam volna el, hogy az este majdnem szakítottunk.

Végül elvonultak a helyszínelők, elkészültek az első jegyzőkönyvek, és nekünk is menni kellett az irodába. Bementem még elköszönni, de Csillagszem mélyen aludt, így csak egy csókot adtam az arcára. Megmozdult.

- Aludj csak – mondtam, és kisiettem.

Egész nap csak kóvályogtam a fáradtságtól, és nem fogott az agyam. Végül úgy döntöttünk, hogy négykor hazamegyünk aludni.

Chaterina ugyan úgy feküdt az ágyban, és aludt. Megijedtem egy pillanatra, de aztán lassan megfordult.

- Nem mentél ma be az egyetemre?

- Nem, aludtam. Ki akartam aludni magamból az összes rémséget – ölelt át.

- Sikerült? – kérdeztem, és puhán szájon csókoltam.

- Nagyjából – mosolygott. Majd mellére vonta a kezemet. Fáradt voltam, nem volt kedvem szeretkezni.

- Van valami enni? Éhes vagyok – hárítottam el a közeledést.

- Nincs, a sültet kidobtam – szontyolodott el.

- Jól tetted – mondtam. – Rendeljünk pizzát.

- Jó – lelkesedett, és a telefonért nyúlt. Mire megjött az étel, letusoltam, és én is az ágyba bújtam. Mohón ettünk, aztán egymás karjába bújva elaludtunk.

Arra ébredtem, hogy sír. Mikor meglátta, hogy kinyitottam a szememet, oda bújt mellém és tovább pityergett. Nem kérdeztem miért sír, tudtam, így csak csendben simogattam a hátát, és hagytam, hogy a szégyen, és a bánat elmúljon a könnyektől. A bensőségességtől merevedésem lett. Kezét odahúztam, ő pedig megcsókolta a bőrömet, ahol épp volt a szája. Magamra vontam. Lábait széttárva feküdt rám. Haját, hátát simogatva, szelíden szerettem. Szerszámom szinte magától csúszott belé. Átcsapott rajtunk a szerelem, és csendesen, lettünk egymáséi.

- Csillagszem – lihegtem. – Drága Csillagszem.

Halkan sikkantott, és ismét elöntött a nedvesség. Egymásba gabalyodva pihegtünk. Arca az arcomon, lábai között félig merev szerszámom.

- Fáradt leszel megint reggel. Aludni kellene.

- Maradj! – riadtam meg, hogy legördül rólam. Így, hát maradt. Hátára húztam a takarót, és ismét elaludt. Álmában kéjesen nyögdécselt, ahányszor mozdultam. Haját simogattam. Csodáltam gyönyörű barna színét. Hol is láttam ilyet? Valahogy Beához tuttam kötni. Aztán rájöttem. Igen, a gyilkos hajszíne ilyen.

Következő fejezet

Vissza a kezdőlapra