Az elhárítás
nyomozója, Khaleb Muszuf, a
bagdadi irodájában ült, és az útelzáró szakaszok jelentéseit böngészte.
Száztizennégyezer kocsit állítottak meg az utóbbi kilenc órában, köztük
negyvenkilenc mentőt. Elsősorban ezek érdekelték, bár az is lehetséges, hogy a
szökevények kocsit váltottak, vagy, hogy visszajöttek Bagdadba, és most
valamelyik házban rejtőztek. Az egyik amerikainak tüdőgyulladása volt, orvosra
lett volna szüksége. Három nagy csoportra osztotta a jelentéseket. Mentők,
teherjárművek és magánautók. Aztán az egészet szkennerrel bevitte a
számítógépbe. Problémás eseteket keresett. Tizet talált. Négy ebből lopott
kocsi volt. Ezek nem az ő emberei voltak, mert letartóztatták őket, és rögtön
kiderült volna, hogyha köztük lettek volna a szökevények. Kettőnél lopott árút
szállító teherautóról volt szó. Ezek között sem talált érdemes adatokat. Három
férfi a szeretőjével volt és ezért mondott be hamis adatokat. A tizedik pedig mentő volt. Az űrlapra a katona csak annyit
írt, hogy sok volt az orvos, de Muszuf fejébe szöget
ütött a dolog. Felemelte a telefont, és az útlezárás számát tárcsázta.
- Haló? Ott a 567-es
állomás?
- Igen.
- Itt Khaleb Muszuf, a „Szökevény ügy” főmunkatársa. Ott van Zenhaf őrmester
- Nincs uram, már leváltották.
- Címe? Telefonszáma? - kérdezte Muszuf.
A vonal másik végén rövid szünet következett, aztán a katona bediktálta az
adatokat. Az elhárítós bontotta a vonalat, aztán felhívta a megadott számot. A
csöngetés után azonnal felvették a kagyló.
- Haló! Itt Khaleb Muszuf a „Szökevény ügy” főmunkatársa. Zenhaf
őrmesterrel szeretnék beszélni.
- Én vagyok az.
- Előttem van a jelentése
egy mentőautóról. Arról, amihez azt írta, hogy túl sok benne az orvos.
- Igen uram. Emlékszem rá.
- Elmondaná, hogy mi is történt pontosan?
- Igen. Nekem már az is gyanús volt, hogy a sofőr
úgy kiabált, hogy mért kell megállniuk, ha a sziréna szól. Aztán kinyitottam
hátul az ajtót. Egy beteg volt csak benne, de úgy látszott, hogy nagyon rossz
bőrben van. Egy női orvos az arcát kezelte le éppen. Volt még egy másik orvos
is. Azzal beszéltem. Azt mondta? Hogy azért van a kocsiban annyi orvos, mert a
sebesült valami magas rangú ember. Aztán a beteg elkezdett köhögni, és
vértköpött. Nagyon megijedtem, és tovább engedtem őket. De az mégis csak furcsa
volt, hogy hordágycipelő nem is volt a kocsiban, csak négy orvos. Az egyik majd
elaludt. Ezért írtam föl.
- Köszönöm fiam. Nagyon jól tette. - mondta, és
közben majd fel robbant a méregtől. Ha feltartóztatják őket, ha azonnal
jelentik, most nem kéne az ünnepet itt töltenie. Fogta a jelentést, és átment Seham irodájába.
- Megvannak! - tálalta föl az ügyet pozitívan.
- Na mondja! - csillant fel a szeme a főnöknek.
- Délután ötkor mentek át az 567-es ellenőrző ponton
a mentővel.
- Tehát jól sejtettem. Az útirány Kuvait. Honnan gondolja,
hogy ők azok?
- Felhívtam a jelentést
készítő katonát. Azt mondta, hogy egy betegre esett a kocsiban négy orvos.
Betegszállító nem volt. A beteg pedig vért köpött.
Azon kívül, az egyik orvos majd elaludt.
- Igen, ezek azok lesznek. Át kell fésülni a terepet
az ellenőrző ponttól a határig az egész területet. Menjen, és szóljon a
helikoptervezetőnek, hogy felszállunk. Maga is velem jön.
Egy óra múlva már az ellenőrző pont felett
keringtek. Lassan egyre nagyobb sugarakat tettek meg. Másfél óra keresés után
meglátták a mentőt. Egy sziklafal mögött állt olyan ügyesen, hogy az útról nem
lehetett észrevenni. A helikopter nem messze tőle landolt. A két férfi oda
futott, és feltépték az ajtót. Persze üres volt, ám névjegynek a padlón ott
volt Ben Moorgen vére.
- Már megint
kicsúsztak a kezünk közül! - dühöngött Seham. - Most
aztán milyen járművet üldözzünk, és hól?