Ben Moorgen lázas aggyal feküdt
a teherautóban. Minden egyes huppanásnál úgy érezte, hogy kiszakad a tüdeje.
Jobban volt, mint előző nap, de azt azért érezte, hogy sosem fog már teljesen
rendbe jönni. Eva mindig gondoskodott forró levesről
egy termoszban, és langyos citromos teáról. Penicillin kellett volna neki, és
lázcsillapító. Helyette az asszony a lábán és a csukóján hűtötte
vizesborogatással. Most valami szent áhítattal nézett fel az ápolójára. Szinte
már szerelmes lett belé. A férjét viszont annál jobban gyűlölte. Most is azon
törte a fejét, hogy miként ölje meg. Az előző éjjel is felkelt, megkereste a nő
bicskáját a konyhai eszközök között, kerített egy zseblámpát és kínkeservesen
elindult, hogy a sötétben alvó ellenségét leszúrja. Egy negyed órán keresztül
kóválygott az alvó alakok között, de nem találta sem Evát,
sem Adamot. Végül beleakadt Ali Hasszánba. Az azt
hitte, hogy vécéznie kell, így készségesen elvezette az egyik bokorhoz.
Másnap aztán látta, hogy miért nem találta Wagnert.
Az asszonnyal a bozótos mögül tértek vissza. Mind a kettő sugárzott a
boldogságtól.
- Gyere már Eva! Neked
lenni sosem elég!? - nevetett Ali Hasszán - Mi meg
haljunk szomjan éhesen?! - Mindenki nevetett, csak Moorgen nem.
- Te Wagner! Te sem lennél olyan nagy legény ha minden nap elvittek volna megkínozni. - morogta,
és gyilkos szemeket meregetett Adam felé. Eva felszította a tüzet, kávét és teát főzött és két
termoszt is megtöltött velük. Aztán még egy adagot csinált,
és a bádogbögrékbe töltögette, kinek- kinek kívánsága szerint. Megmérte Ben Moorgen lázát. Harminckilenc
fok volt. Sípolt a tüdeje, és időnként heves köhögési roham jött rá. Vért is
köpött. Adam odament hozzá.
- Ben, béküljünk már ki.
Szavamat adom, hogy nem jelentelek fel. Hisz eddig sem tettem meg. Nézd, azaz
igazság, hogy én csak azt akarom, hogy eltűnhessünk Evával.
- Az első adandó alkalommal kinyírlak! - villogott a
szeme. Adam megvonta a vállát és odament a
feleségének segíteni, kiporciózni a rántottát.
- Kedvesem - súgta oda Evának
- ha valami furcsa történne velem, vagy eltűnnék, ne ijedjél meg. Menj
Velencébe, és szálljál meg abba a hotelba, ahol a nászutunkat töltöttük volna.
- Jó. - mondta az asszony, és csodálkozva nézett a
férjére. Az gyöngéden megpuszilta, és átment a férfiak csoportjához. Ali
Hasszán félrehívta.
- Te! Vigyázni Ben Moorgennek! Éjjel megfigyelni. Úgy mászkál alvó emberek
között, mintha lenni neki gyilkos szándék.
- Igen, tudom. Szegény beleőrült a kínzásokba, és
most mindenért engem okol. Magamat nem féltem tőle, de Evát
igen.
- Mit akarsz tenni te?
- Még nem tudom, de majd csak kifőzök valamit!
Most pedig itt robognak az úttalan utakon. Kikerülik
a nagyobb utakat, és így talán nem futnak bele egy ellenőrzésbe sem. Estére a
határ közelében lesznek. Éjjel megalszanak Ali Hasszán szülőfalujában, ahonnan
aztán teveháton szöknek át a határon. Eva most
odalépett Moorgenhez.
- Nem jól van? Megálljunk?
- Köszönöm. Nem kell megállni. Már túl szeretnék
lenni az egészen.
- Teát kér?
- Igen. - mohón ivott, és
megint köhögni kezdett. Eva kicserélte a borogatását,
aztán visszaült Adam mellé. Nézte őket a láz
ködfátyolán át, és sajgott a szíve az asszonyért. Elhatározta, hogy a férfit az
élete árán is megöli. Gyűlölte amióta a fejét a vécébe nyomta. Nem értette,
hogy miért volt úgy oda azért a hülye kis Pierre Leblanchért?! Végül is győzött a betegség és a láz. Elaludt.