Harminchetedik
fejezet
- Nem láttak semmit? Mi az, hogy nem láttak semmit? - ordította Abu Seham, és bevett egy rózsaszínű
tablettát. Megivott rá egy bögre Whiskhys teát és
kissé megnyugodva és halkabban folytatta:
- Nem tűnhettek el, mint a kámfor. Tudjuk, hogy egy
teherautóval mentek tovább.
- Minden teherautónak utána mentünk, amit láttunk a
helikopterről, de ennek a vidéknek rengeteg olyan sziklás útvonala van, amit
nem lehet a magasból rendesen belátni. Mire erre rájöttünk és ezeknek a
szakaszoknak a két végére kordont vontunk, már biztosan eltűnhettek. - mondta
Mohamed Sehib
- Hülyék! Kapitális barmok!
És még azt merik állítani, hogy maguk az ország legjobb bűnüldözői?!
- A teherautó nem a bűn. - súgta oda Khaleb Muszuf a mellette állónak.
Mindenki hallotta és halk kuncogás söpört végig a kis csoporton. Már
mindenkinek elege volt az egészből. Üldözni egy olyan csoportot, akik semmit
sem csináltak. Tudták, hogy a két amerikait milyen
körülmények között ítélték el. Aztán meg ez az akció elvonta őket a rendes
munkájuktól. Muszuf éppen egy nemzetközi bűnözőt
próbált elkapni, aki az Arabfélszigeten már több városban is nagy értékű ékszereket
lopott, és azt Kuvaitban értékesítette. A legjobban mégis abból volt elegük,
hogy Abu Seham mindenért
velük ordítozott. Most is odalépett Muszuf elé és a
szemébe nézett.
- Viccelődünk? - sziszegte - Akkor menjen és üljön
be a helikopterbe, és repüljön végig a határon! Jelentse, ha talált valamit! -
mindenkibe meghűlt a vér. Az „Öböl háború” óta ez felért egy halálos ítélettel.
A kuvaitiak féltve őrizték a határukat, főleg éjjel. Felszólítás nélkül
tüzeltek minden gyanús repülő tárgyra, ami Irakból jött. Még egy ufó sem tudott
volna átmenni. Khaleb Muszuf
Halál sápadt lett.
- Igen is uram! - mondta - Megyek. - azzal
megfordult és elindult a tetőre a helikopterhez. Magában
pedig azt gondolta, hogy tőle ne múljék a dolog, hagy szökjenek meg azok az emberek.
Abu Seham egyedül maradt az incidens után a
szobájában. Fáradtan leült az íróasztala mögé és belebámult a szemközti falon
lévő tükörbe. Már bánta, hogy így ráripakodott az egyik emberére, de az
értekezlet előtt volt az elnöknél. Hussein nem
ordítozott vele, hanem miután meghallgatta a jelentését megcsóválta a fejét
majd benyúlt az íróasztala fiókjába és elővett egy papírt. Odaadta neki, hogy
olvassa el. Abu Seham
legalább olyan sápadt lett, mint Khaleb Muszuf. Az irat így festett:
Elnöki parancs SZIGORÚAN
TITKOS
Életbe lép 1998. Augusztus 21. -én
tárgy: Abu
Seham hazaárulása
Indoklás: Fenti személy hagyta, hogy
hazánk és a szent Korán ellenségei elhagyják az országot. A rábízott feladatot
hanyagul és felületesen kezelte. A rábízott elsőrangú nyomozókat nem tudta
hatékonyan irányítani így az akciók eleve kudarcra voltak ítélve.
Következmény: Halálbüntetés
Bagdad, 1998. augusztus 18.
Szaddam Husszein
Még nem volt aláírva, de Seham
tudta, hogy akármikor megtörténhet. Az elnök lányai és vejei is ilyet kaptak a
haláluk előtt. Most Husszein elővett egy pisztolyt és rászegezte.
- Ha legközelebb bejön és nem azt mondja, hogy
megvannak akkor életbe lép a parancs, és én fogom végrehajtani ezzel itt. Ha
elfogta őket, még meggondolom, hogy mi legyen. Megértett barátom?
- Igen. – mondta, és remegő térdel kiment. Hát ezért
kiabált úgy, és ezért zavarta ki azt a szemtelen, tudálékos frátert a határra.
Nem lett volna szabad bevenni a csapatba, mert mint utólag hallotta, ellenezte
ezt a pert. Lehet, hogy az elnököt is gyűlöli. De most már mindegy. Legalább ő
is életveszélyben van. - Hisz életünk és vérünk a nagy elnöké, aki Perzsiát
újra nagy és erős hatalommá teszi. Csak azt tudnám, hogy ebből miként másszak
ki? - töprengett majd benyúlt a fiókba és elővette a wishkhysüveget,
és jó alaposan meghúzta.