- Nem jött még haza a gyerek? - lépett be az ajtón a magas,
barna, negyvenes férfi. Esőkabátjáról lerázta a vizet és felakasztotta a
fogasra.
- Nem - lépett ki a konyhából a magas
vékony asszony, és megcsókolta a férje arcát.
- Biztosan belefeledkeztek Zsófival a
játékba. Hívd már fel őket, és parancsold haza. Lesz egy- két keresetlen szavam
a lányunkhoz. - Az asszony nevetve
csóválta meg a fejét, és felvette a telefonkagylót, aztán tárcsázott.
- Mi van, kedves? - nézett
csodálkozva a feleségére az apa. Az asszony halálsápadtan állt a nappali
ajtajában.
- Matild egy órája eljött már
Kemeneséktől. Hol lehet?
- Nem tudom. - állt fel a férfi a
fotelből, és rossz előérzetét nem tudta palástolni a felesége elől. - Lemegyek,
és körülnézek. Addig igyál egy konyakot a nagy ijedségre! Lehet, hogy azt
gondolta, van elég ideje még, és beült a moziba. - ennek az ötletnek saját maga
is megörült, és szinte felvillanyozódva vette fel újra a kabátját, és gyors
csókot nyomva a felesége arcára már rohant is le a lépcsőn.
Kiment a kapun, és átvágva a téren
szinte szaladt a mozihoz. Akkor lett éppen vége az előadásnak. Szép számmal
jöttek ki a kijáratokon, az eső bekergette az embereket, de Matild nem volt
köztük. Az ismét aggódó apa bement a jegypénztárhoz, de Terike, aki a házukban
lakott, sem látta a kislányt. Ezután egy telefonfülkéhez ment, és felhívta
Arankát, a húgát, de ő sem látta.
Sírni szeretett volna. Érezte, hogy
valami baja lett az ”ő kis angyalkájának”. Nagyon megszenvedtek ezért a
gyerekért. Évekig hiába kísérleteztek, csak nem akart összejönni. Mid a ketten
rengeteget jártak kezelésre, aztán végül is mesterségesen, lombikban lett
megtermékenyítve a felesége petesejtje az ő magjával. Ezt ültették be aztán a
felesége, Mária méhébe. Az asszony nyolc hónapot feküdt a korházba, szinte
mozdulatlanul, aztán pedig majdnem belehalt a szülésbe. De megérte a rengeteg
aggódás, mert Matild okos, talpraesett, jó kislány. Ezért sem értette, hogy
miért nem szólt haza. Ilyet még sosem csinált.
Bement hát még a közértbe, hátha ott
látták, de nem. Így elindult hazafelé.
- Biztosan otthon van már, csak
elkerültük egymást. Nem vitt esernyőt, és valószínűleg beült egy presszóba,
amíg az eső alább nem hagy. - Átment a Körúton, és megkerülve a bódékat,
belépett a térre. Az eső elállt és az emberek előbújtak a házak rejtekéből.
Többen kutyát sétáltattak. Két örömlány is előjött, és nem túl nagy
lelkesedéssel léptek oda hozzá.
- Béla, nem fizet nekünk egy rundot?
- mosolyogtak rá, aztán rémülten látták a zaklatottságot rajta.
- Mi történt magával, Béla? -
kérdezte az idősebbik.
- A lányom nem jött haza! - sírta el
magát.
- Biztos fiúzik - legyintett a
fiatalabbik, egy széparcú, szőke. - Nem mindenki olyan, mint te, Bea! -
torkolta le a másik, a már kicsit fonnyadt barna lány. Ugye a maga lánya
Matildka, az a szép barna kislány.
- Igen - szedte magát össze a férfi -
nem látták?
- Sajnos nem. De jöjjön, nézzük meg a
lángosos bódénál. Rossz az ajtaja, és hátha oda állt be az eső elől. Oda mentek
hát, de nem találtak senkit. Amikor elléptek a bódé mellől, éktelen
kutyaugatásra lettek figyelmesek, aztán egy éles sikolyra, majd egy női hang
segítségért kiáltott.
Béla nekilódult, nyomában a két
lánnyal. Minden irányból kurvák és stricik igyekeztek a hang irányába. A nő már
abbahagyta a kiabálást, de a kutya őrjöngve ugatott. Béla már látta a bokrot,
ami mögött a kutya volt. Egy férfit hallott, aki azt kiáltotta, hogy” Jézusom”,
egy nő felzokogott, aztán ő is megkerülte a bokrot és földbegyökerezett a lába.
A padon ott feküdt kicsavarodott tagokkal, véresen, kidülledt szemekkel a
halott kislánya. A fák koronái összeszaladtak, a tárgyak táncolni kezdek,
hirtelen minden olyan távolinak tűnt, aztán sötét lett.