- Gáborka. Kistücsök!
- Mi van? - ásított a fiúcska.
- Ébredj. Elment. A bilincset, meg levette rólunk. - Bea
felkapcsolta a villanyt, és a szekrényhez ment, amit nem értek el. Kinyitotta,
de nem volt benne semmi.
- A fenébe!
- sírta el magát most már Bea is.
- Azt gondoltad, hogy itt hagyja a pótkulcsokat?
- nézett rá gúnyosan a nővérére. Bea az ágyon ült és rázta a zokogás. Hírtelen
odaugrott az öccséhez, és pofon vágta.
- Undok, undok! - zokogta, majd
magához ölelte a megszeppent fiúcskát, és össze - visszacsókolgatta. Mikor
kicsit megnyugodtak Bea megszólalt:
- Ne rágjuk egymás életét. Gyere,
hátha ki tudjuk feszíteni az ajtót.
- Törjük ki az ablakot. - javasolta
Gáborka.
- Rács van rajta, de
ha találnánk valamilyen vasrudat, talán ki tudnánk feszíteni az ajtót.
- Nincs itt semmi. Kitakarított
rendesen az ipse.
- Akkor meg kitolunk vele. Láttam,
hogy a kulcsot kívülről a zárban hagyja, ha bejön. Legközelebb, amikor belép,
te úgy csinálsz, mintha elájulnál, én gyorsan
kirohanok, és amikor megfogom a kilincset, te is kiszaladsz, aztán rázárjuk az
ajtót, és iszkiri.
- Jó.
- De most alvás. Két órán belül nem
jön vissza sosem. Amikorra ide ér, teljesen fittnek kell lennünk.