Első fejezet

- Mi van, Pierre? Olyan sápadt, mintha halottat látott volna – nézett Anthony az inasára.

- Bocsásson meg uram, de egy lány fekszik a nagykapu előtt. Azt hiszem, megerőszakolták.

Anthony felugrott a hintaszékből és az öreg után sietett. Magas volt és karcsú. Nem látszott meg rajta, hogy már betöltötte az ötvenet. Haja még mindig sötétbarna volt, és még csak itt-ott látszott benne egy-két őszhajszál. Járása rugalmas volt a reggeli futásoktól.

Pierren viszont meglátszott már a kor. Tíz évvel volt idősebb, mint Anthony. Erősen kopaszodott, és sokszor alig bírt menni a reumától. Ilyenkor Anthony ágyba parancsolta, és a család látta el a napi feladatokat.

Átsiettek a villa előtti parkon, mely dél felé hatalmas erdős birtokká szélesült.
A kövezett kocsifeljárón szaladtak végig, majd a kapu elé értek. A kertész már ott állt a lány felett. A tikkasztó nyár után aranysárga volt minden. A lány ott feküdt hason a hajnali harmattól nyirkos füvön. Fekete haja eltakarta arcát, könnyű, nyári ruhája felcsúszott hosszú combjain.

Anthony lehajolt hozzá, és kitapintotta a pulzusát:

- Még él. Pierre, menj, és hívd fel Bourgiet doktort, hogy jöjjön ide azonnal, utána pedig a rendőrséget! Yves, maga pedig hozza a talicskáját! Bevisszük a kisasszonyt a házba.

Mikor a két férfi elment, levette a köntösét, és betakarta vele a lányt, akinek keze, lába hideg volt, mint a jég. Hamarosan egy selyem köntösbe burkolódzott asszony jelent meg a kapuban. Negyvenöt éves, dús, szőke hajkoronájú szépség volt.

- Ki az? – kérdezte a férje mellé guggolva.

- Nem tudom, úgy látom, hogy idegen.

- Birkinéknek vendégük van.

- Lehet ő?

- Nem tudom, azt sem tudom, hogy fiú, vagy lány.

A kertész megérkezett a talicskával. Egy régi lepedőt terített bele, és két plédet is hozott még magával. Óvatosan megfogták a lányt és belefektették az alkalmi hordágyba, majd betakargatták. Szegény teremtés nyögött, mikor felemelték. Talán kissé magához is tért, de mikor a meleg takarók befedték majdnem meztelen testét, ismét az önkívületbe süllyedt. A kertész elkezdte a ház felé tolni, Anthony és a neje pedig lépdelt utánuk.

- Feltétlenül hívd fel reggeli után Madame Birkint!

- Természetesen, kedvesem.

- Úgy érzem, mintha nekem lenne szégyellni valóm azért, mert ez a lány ilyen állapotban van.

- Ne érezd úgy, szerelmem, hogy ez kollektív bűn. Vannak őrült férfiak, és vannak rendesek. Te az utóbbi kategóriába tartozol.

- Köszönöm Catherine – nyomott könnyű csókot felesége arcára a férfi.

- Megyek, melegítek vizet. A nappaliba vigyétek! Agnes-sel még ki kell takaríttatnom a vendégszobát.

Azzal előre szaladt az asszony. A talicska nyikorogva állt meg a bejáratnál. A két férfi ismét megemelte a lányt, aki most riadtan nyitotta ki a szemét.

- Ne féljen, kisasszony – szólalt meg Anthony kellemes baritonján – segíteni szeretnénk.

A lány kissé megnyugodott, és hagyta, hogy becipeljék a nappaliba. A kanapén már tiszta lepedő feszült, törölközők és mosdókesztyűk, frissen húzott ágynemű várta a lányt. Catherine lépett be a szobába, kezében lavór.

- Most menjetek ki – mondta, és a férfiak átmentek az ebédlőbe. Anthony leült az asztalhoz, a kertész pedig idegesen várakozott. A tálaló szekrényen hét órát mutatott a XVI. Lajos korabeli óra.

- Mi ez a ribillió? – nézett be az ajtón egy 26 év körüli lány. Kócos, rövid, vörös hajába túrt. Szeme okos kék csillogással szegeződött Anthonyra.

- Szia madárkám! – mondta kedvesen neki Anthony – találtunk egy megerőszakolt lányt a kapu előtt. Isten tudja mikortól feküdt ott. Már teljesen kihűlt. Anyád most teszi rendbe.

- Nahát! Hány éves lehet? Fiatalabb, mint én?

- Nagyon fiatal még, olyan húsz körül lehet.

- Szegény!

- A bátyádat nem verte fel Agnes?

- Nem tudta, mivel még mindig nem érkezett haza. Biztosan a cicababájánál töltötte az éjszakát.

- Kérlek Suzie, ne hívd Ronet kisasszonyt cicababának!

- Miért, Maurice is így hívja?

- Ő így becézi, az más. Én is bimbócskának hívom anyátokat, ti mégsem hívjátok így.

- Persze, mert az anyám nem egy tehén.

Anthony elnevette magát. Chatrine lépett be.

- Látni szeretne téged a lány – szólt és nagyon sápadt volt. A férfi aggódva nézett rá, aztán felállt, és kisietett.

A lány a heverőn feküdt, állig be volt takarózva, de még így is reszketett. Anthony odahúzta az egyik fotelt, és leült.

- Beszélni akart velem – nézett rá kedvesen. A lány, pedig erőt gyűjtött, aztán megszólalt. Szép ívű szája még mindig lila volt a hidegtől, szép arcocskája meg, megvonaglott az idegességtől. Szeplős orra alól a rászáradt vért nem tudta teljesen lemosni Chatrine. Kellemes, fiatalos hangja most remegett a megpróbáltatásoktól.

- Ne haragudjon, de mi történt velem?

- Azt hiszem, megerőszakolták, aztán kidobták a kapu előtt. Nem emlékszik semmire?

- Nem – rázta meg a fejét a lány.

- Nem kéne értesíteni valakit?

- Uram, nem emlékszem semmire, arra sem, hogy ki vagyok.

Anthony szeme elkerekedett.

- Szegénykém, min mehetett keresztül! De, az orvos mindjárt ideér, talán ő többet tud segíteni. Az én nevem egyébként Anthony Deray, a feleségemet, Chatrine-t már ismeri, azon kívül van egy lányom Suzie, és egy fiam, Maurice.

- Köszönöm, hogy ilyen rendesek velem – mondta elhaló hangon a lány.

- Most pedig aludjon, amíg az orvos ide nem ér. Ha valami kell, csak kiáltson, a másik szobában leszünk – mondta a férfi és kiment.

- Na mi van vele? – kérdezte Chatrine.

- Zavart, és kimerült. Azt sem tudja, hogy ki.

- Ezt, hogy érted? – kérdezte csodálkozva Suzie.

- Amnéziás lett a sokktól.

- Nem kellett volna inkább mentőt hívni? – érdeklődött az asszony.

- Nem, nem hiszem. A kórházak olyan személytelenek. Ott, hogy találja meg valaki magát?

- Szerintem reggelizzünk meg – tette az asztalra a damasztterítőt az asszony. Bejött Agnes is, szikár, munkabíró hatvanas asszony, egyébként az inas felesége, és hamarosan tea, pirítós gőzölgött az asztalon.

- Maurice még mindig nem jött meg?- kérdezte a férfi, miközben a pirítósát vajazta.

- Nem – válaszolt mogorván az asszony.

- Nem kérek mást senkitől, csak azt, hogy szóljon haza, ha nem itthon éjszakázik! – csapta oda a kávés csészét a csészealjhoz Anthony.

- Már huszonnégy éves a fiúnk. Nem köteles mindenről beszámolni – csattant föl Chatrine.

- Igen is, be kell tartani a szabályokat, amíg egy fedél alatt lakik velem! Suzie miért tudja betartani?

Suzie kihúzta magát, aztán rájött, hogy neki kell megmentenie a helyzetet, mert különben a szülei összevesznek, menthetetlenül. Az apja ideges a lány miatt, és ilyenkor kiállhatatlan tud lenni.

- De hát, tegnap este telefonált a bátyókám, csak ti már aludtatok – füllentett.

- Miért nem szóltál reggel? – zsörtölődött a férfi.

- Kiment a fejemből a lány miatt. Most szólok.

Kínos csend feszült közéjük, de a lány örült, hogy elodázta a veszekedést. Tudta, az apja azért ragaszkodik a hazajelentkezéshez, mert a bátyját huszonkét évesen elveszítette. Ha a szülei ragaszkodtak volna ahhoz, hogy hazaszóljon, talán még előkerült volna, de így azt sem tudták, hogy merre járt. Sosem került elő, még a holtteste sem. A szülők belerokkantak nagyobbik fiúk elvesztésébe. Anthony még a mai napig abban reménykedett, hogy egyszer csak előkerül valahonnan, Ausztráliából, vagy tudj Isten honnan.

Csengettek. Az orvos volt az. Kopasz, alacsony, kövérkés férfi volt. Kezében az orvosi táskával egyenesen a nappaliba sietett, és becsapta a család előtt az ajtót. Ők a nappali ajtaja előtt várakoztak, hogy mit is mond. Egy negyed óra múlva jött ki. A fejét csóválta.

- Rondán elbántak vele. Fojtogatás nyomok a nyakán, zúzódások a testén, és az erőszak is bizonyított. Csináltam pár fényképet is. A rendőrség is mindjárt itt lesz. Beszéltem Bertoval. Már elindult, csak nem tudott szabadulni a múlt heti bankrablóktól. Megvannak végre.

- És az amnéziája? – kérdezte Anthony.

- A sokk okozta. Lassan majd kitisztul az emlékezete. Pár nap, talán egy hét. Ha megtudná, hogy kicsoda, gyorsabban is menne.

- Jöjjön doktor úr, egyen velünk egy pár falatot – invitálta Chatrine.

- Köszönöm asszonyom, enni nem kérek, viszont egy jó erős kávét, azt elfogadok.

Bementek, hát mind az ebédlőbe. Agnes friss kávét tett a kancsóba, Chatrine pedig egy újabb csészét vett elő a korabeli tálalóbol. Az egész lakásra egyébként rányomta a bélyegét Chatrine kifinomult ízlése. Imádott árverésekre járni, és nem volt olyan hónap, hogy ne állított volna be valamilyen szép darabbal. A doktor nagyot húzott a meleg italból, aztán Anthonyra nézett.

- Úgy érzi, maga a felelős, kedves barátom? – kérdezte csendesen az orvos. Anthony bólintott. – Ne bántsa magát, meg egyébként, akkor az én ugyanilyen érzéseimmel mi lesz?

Elmosolyodták magukat.

- Nem kellett volna kórházba vitetni? – kérdezte ismét az asszony.

- Nem, a sérülései maguktól is begyógyulnak, a lelke…talán, egy család jobbat tesz neki.

Ismét csöngettek.

- Ez talán már Berto lesz – állt fel az orvos.

Tényleg a rendőr volt. Magas, széles vállú, igazi bretagne-i.

- Bementek a nappaliba. Mindenki hallani akarta, hogy miket válaszol a lány.

- Jó napot, kisasszony – mosolygott a rendőr. – Feltennék pár kérdést önnek.

- Jó, csak nem hiszem, hogy tudnék válaszolni.

- Nem emlékszik semmire?

- Se a nevemre, hogy ki vagyok, sőt arra sem igen, hogy mi történt velem.

- Akkor valamire emlékszik?

- Két dologra…az egyik, hogy táncolok.

- Kivel? Hol?

- Azt nem tudom. A másik az, hogy futok valaki, vagy valami elől.

- Ennyi?

- Utána csak arra, hogy ezek a kedves emberek behoznak ide. Éhes vagyok!

- Jaj, kedvesem, már is hozunk magának enni!

- Ha lehet, kérek kávét is.

- Hány cukorral?

- Cukor nélkül, tejjel.

- Arra emlékszik, hogy issza a kávét, de a nevére nem? – hökkent meg a rendőr.

- Ez természetes dolog. A neve szükséges, hogy szembenézzen saját magával, a kávé nem.

Suzie benn maradt a lánnyal, a többiek kimentek.

- Mit akartok tenni Berto? – kérdezte Anthony.

- Mit, mit. Körözés ismeretlen személy ellen. Meg megnézzük az eltűntek listáját.

- Nem kéne körbejárni a helyi diszkókat?

- Kinek van arra embere? Majd szép lassan eszébe jut, ki tette ezt vele, akkor majd letartóztatjuk.

Chatrine közben megrakott egy tálcát finomságokkal, és átvitte a lánynak. Csöngött a telefon. Suzie hangját hallották. Bőszen mesélte a reggeli eseményeket.

- Nekem mennem kell - törte meg a csendet dr. Bourgiet. – Délután majd benézek, hogy van a kis betegünk. A rendőr is a sapkájához emelte a kezét, és a kijárat felé indultak, Anthonyval a sarkukban. Mikor becsukódott utánuk az ajtó, a férfi a lánya felé fordult:

- Mauricievel beszélsz?

- Igen.

- Kérem!

A lány átadta a kagylót.

- Te vagy az, fiam?

- Igen – válaszolt egy fáradt hang a vonal másik végén.

- Helyes. Elmondta a nővéred, mi történt?

- Igen.

- Jó. Várj meg a Főtéren. Én nem várom me,g míg a rendőrség tesz valamit. Kinyomozzuk, ki ez a lány.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra