Második fejezet

A kocsi befordult a Fő térre. Anthony már messziről meglátta a fiát. Nagyon hasonlított saját magára, mikor ilyen korú volt. Széles váll, sötét haj. Kék szem, lányos arc. Mégis, valami hiányzott belőle, hogy az a tuti vagány legyen belőle, mint az apjából.

- Szia Apa! – ült be a kocsiba, mikor Anthony mellé kanyarodott.

- Szia! Látom kemény éjszakád volt – nevetett a férfi, ám a fiú savanyú képet vágott.

- Kényelmetlen kettőnknek az ágy Megnél.

- Oda se neki, végül is nem aludni jársz oda.

- Mi ez a história, ami miatt nem mehetek aludni?

- Egy lányt találtunk hajnalban, a kapunkban. Megverték, megerőszakolták és most nem emlékszik semmire. Ki kéne nyomozni, hogy kicsoda. Arra emlékszik, hogy valahol táncolt. Te melyik diszkóban kezdenéd?

- A vasútállomás mellett a Tropicanában?

- Miért pont ott?

- Mondta Suzie, hogy idegen. Hátha vonattal jött. Akkor én oda tértem volna be, hogy szállást keressek.

Anthony örült neki, hogy a fia ilyen eszes, bólintott, majd az állomás felé kanyarodott.

- Anyád mondta, hogy Birkinéknek vendégük van. Tudod, hogy ki az?

- Persze. Pierre, a párizsi hülyegyerek rokonuk.

Csönd borult közéjük. Végül Anthony mobilja törte meg. Az asszony volt az. Felhívta Birkinéket, és ő is megtudta, hogy ki a vendégük. A doktor ismét ott volt, és adott egy injekciót a lánynak. Azóta alszik a kitakarított vendégszobában.

Közben a Mercédesz bekanyarodott a Tropicana elé. A két férfi kiszállt, és elindultak a bejárat felé. A bejáraton kilépett Michel, a mázsás kidobó fiú.

- Zárva vagyunk, nagyapó – mondta, és jót nevetett a saját viccén.

- Igen, fiam? Majd én is így állok hozzá, ha legközelebb hozzám jön, hogy beperelték könnyű testiért – tolta félre a meghökkent férfit Anthony.

Végigmentek a sötét folyosón, ahol a kabátmegőrző pult most feketén tátongott, aztán beléptek a diszkóba. A tulaj, nagydarab, kövér, ötvenes férfi, épp a söntéspult mögött kotorászott. Gyorsan belökte a pult alá a ládát, amit épp a kezében tartott, azután fordult csak meg.

- Jó napot! – mondta Anthony.

- Maguknak is. Mit keresnek itt? Zárva vagyunk. Hogy jutottak keresztül azon a lökött zombin?

- Tudjuk, hogy zárva van. Nem táncolni jöttünk. A zombi ismerős, így beengedett, és azt szeretnénk tudni, hogy tegnap nem látta-e ezt a lányt itt.

Anthony egy polaroid képet húzott elő a zsebéből. Még otthon készítette a lányról.

- A tulaj elvette a képet, és jól megnézte, miközben rázta a nagy dagadt fejét.

- Erre a bigére emlékeznék. Jó bőr, én meg azt kiszúrom. De, sosem láttam.

- Nem maradt itt gazdátlan táska, vagy kabát.

- Minek néz engem, ócskásnak?

- Nem – nevette el magát Anthony – köszönjük, most már visszatérhet az extazi csomagoláshoz.

Aztán karon ragadta Mauriciet és kisiettek a teremből, mielőtt a tulaj rájött volna, hogy mit is mondtak neki.

- Nem szeretem, ha így viselkedsz – dühöngött Mauricie a kocsiban. Anthony pedig a bajsza alatt mosolygott. Szeretett ilyen lenni. Az ügyvédi fordulatok közé sorolta, ha így bánhatott az emberekkel.

- Úgy oktatsz, mintha Te lennél az apám – nevetett a fia dühén. – Most, merre?

- Talán menjünk a Petit Loui-ba. Az ott van az országút mellett. Ha stoppal jött, oda mehetett be.

Anthony nem örült, hogy a város másik végéig szaladnak most, de hát, ha már rá bízta magát a gyerekre, nem volt mit tenni.

Kicsi Louit már rég óta ismerte. Tulajdonképp egy gimnáziumba jártak, csak az érettségi után ő a jogi egyetemre ment, Loui pedig a gengszter továbbképzőbe, így hívták a jogon a börtönöket. Louit fegyveres rablásért sittelték le, és akkor szabadult, amikor ő megkapta a diplomáját. Loui bámulatos karriert futott be. Apjától átvette a város déli felének irányítását. Az öreg Loui ma is békésen élt a város legnagyobb szőlőskertjének közepén, három igen csinos nővérke társaságában. A helyi ügyész sosem tudta rábizonyítani, hogy ő ölte meg az előző polgármestert, mert nem volt hajlandó úgy építkezni, ahogyan Loui akarta.

A Kicsi Loui nevű lokál, mindig is a család nevén volt. Ám a mostani tulaj hozzáépített egy szárnyat, és diszkót és éttermet is működtettek benne.

A két férfi az étterembe ment. Loui széles mosollyal, és kézfogásra nyújtott kézzel sietett feléjük.

- Á, az ügyvéd úr, és a fia! Végre eljöttek a jó öreg Louihoz. Foglaljatok helyet, ez itt a legjobb asztal – tüsténkedett körülöttük a férfi, aki valamivel alacsonyabb volt, mint Anthony, és tíz kilóval nehezebb.

- Nem enni jöttünk, Loui – mondta Anthony.

- De most nem mehettek el így, meg kell kóstolnod a kakasomat – méltatlankodott a férfi.

- Te ettél ma már? – fordult Mauriciehoz az apja.

- Nem, nem értem rá reggelizni.

- Hát jó - adta be a derekát a férfi.

- Két kakas? Azonnal jövök, csak leadom a rendelést – mondta Loui, és már is elviharzott.

- Úgy látszik, a vendéglősök mind elhíznak – nevetett Anthony.

- Ez miért ilyen furcsa? – kérdezte Mauricie.

- Louit ausvitzi reklámnak hívtuk a gimiben, és gondolom, hogy nem a börtönkoszton hízott meg.

Ezen már a fiú is nevetett végre. Mindenesetre a férfinak nem tetszett a mogorva sápadtság, ami a fiú arcán ült.

Loui visszatért egy üveg vörösborral, és egy tál pástétommal.

- Egy kis előétel.

- Loui, láttad itt már ezt a lányt? – adta oda Anthony a férfinak a lány fényképét, aztán nagy adag pástétomot rakott a tányérjára. Loui elővette a szemüvegét, és alaposan megvizsgálta a képet, még a hátulját is megnézte, mintha oda lenne elrejtve valami információ.

- Nem tudom, annyi mindenki megfordul itt.

- Tegnap este?

- Várj csak, bejött ide egy hasonló lány, hogy nem keresek-e táncosnőt. De elküldtem.

- Miért?

- Ki van a kar. Arról a lányról pedig lesírt, hogy narkós volt.

- Akkor ez nem ő – vette vissza a képet Anthony.

- Az lehet, de nagyon hasonlít. A parkolóban pedig, a lány kocsijában még egy lány ült.

- Az hogy nézett ki?

- Sötét volt, nem tudom.

- Akkor meg honnan tudod, hogy lány volt?

- Vak azért nem vagyok – mondta Loui, és elkacsázott a kakasért.

- Gondolod, hogy testvérek voltak?

- Vagy barátnők, vagy mit tudom én! Minden esetre nagyon egyformán akartak kinézni. Loui pontosan elmondta, hogy milyen ruhában volt a lány. Pont, mint a mi Anonimkánk.

- Miket találsz ki apa, Anonimka – hahotázott Maurice.

- Na, végre, megjött a kedved. Gondok vannak Mag-gal?

- A fenét, bár az agyamra megy az esküvői készületeivel.

- Csak, nem?

- Csak nem. A dolognak az a hátulütője, hogy én nem kértem meg a kezét, ő meg már az esküvőt tervezi.

- Mikorra?

- Azt még nem tudja, hisz nem kértem meg a kezét.

Anthony jókorát nevetett.

- Anyával, ti hogy voltatok?

Anthonynak eszébe jutott az a nap. Szakadtra gyűrögette a celofánt a csokron, míg Marie, a szobalány beengedte. Apósa szúrós szemmel nézett rá, a kis felkapaszkodott senkire. Pontosan tudta, hogy hozományvadásznak nézi. Igaz is lett volna, ha nem lettek volna a péntek esték. Apósáék ilyenkor bridzselni jártak. Chatrine ilyenkor hamar aludni küldte a cselédséget, akik a kerti házban aludtak, aztán leosont a hátsó lépcsőn, és beengedte Anthonyt. Csodálatos esték voltak. Ők ketten pontosan tudták mit akartak. Egymást. Az após pénze másodlagos volt, de volt. Ha tudta volna a kedves papa, hogy mit figuráztak, biztosan kivágta volna, csokrostul.

Aztán még is keresztül vitte az akaratát. Chatrine és a vagyon is az övé lett.

- Mi tudtuk mit akartunk. Fiam, ha nem szereted a lányt, ne vedd el.

- De, szeretem, csak még olyan keveset éltem.

- Ilyen koromban már mind a ketten megvoltatok. Jó volt. De, persze mindenki más.

Maurice elgondolkodott.

- Szerinted mennyire hihetünk Louinak?

- A délfelé elhajtó lányokról? Megér egy misét. Nem tudod, hogy hol van ez az Arany Kakas?

- De, már voltam ott Meggel. Jó hely. Biztos, hogy nem drogos a lány a vendégszobában?

- Nem, egy darab szúrás sem volt rajta.

Bekanyarodtak a következő kisváros egyik mellékútjára. Már messzire látszott a diszkó neonja, mely egy hatalmas, aranyszínű gall kakast ábrázolt.

- Apa, itt hadd beszéljek én. Mindenki ismer, Téged meg nem.

- Kik járnak még ide? Kit szégyell a gyereke? – Maurice nagyot nevetett.

- Hát, a híres szülők készülhetnek arra, hogy a gyerekeik a szomszéd városba járnak szórakozni. Cserébe az itteniek járnak hozzánk.

Anthony végül is megértette a gyerekeket. Ő is utálta a potyalesőket, meg az újságírókat, lesi fotósokat.

Bementek az üresen kongó épületbe. A nagyterembe lépve, csak a díszjocke üvegkalitkájában láttak fényt.

- Ki az lent? – kiáltott le egy másnapos férfihang.

- Én vagyok az Pongó!

- Még négy óra a nyitásig.

- Beszélni szeretnék veled.

- Jó, mindjárt lemegyek!

Pár pillanat múlva megjelent egy hatalmas, kopasz néger az ajtóban. Kezében rekesz borral, a söntéshez ment.

- Ki ez a vén szivar? – bökött Anthony felé, mire fülbevalója meglibbent a balfülében.

- Az apám, te lökött.

- Jaj, bocsánat – nyújtott kezet a férfi. – Mit akarsz, mondd gyorsan, mert át kell vennem az árút.

- Láttad ezt a lányt tegnap? – vette át apjától a fényképet a fiú.

- Miért keresitek?

- Láttad?

- Igen. Ide jött a lökött nővérével, hogy táncoljanak a ketrecekben – mutatott Pongó az acélketrecekre az üvegkalitka mellett – na semmi szex, csak finom erotika – magyarázta az apának – de valahonnan drogot szereztek, és az a hülye tyúk balhézni kezdett, hogy ő nem rakja ki a cickót, meg minden. Összetört egy széket, meg a képét Mumus öklén, aztán kidobtam mind a kettőjüket. A képen lévő lányt sajnáltam. Rendes bige volt, hú, de a nővére, hát az egy istencsapása. Ha ezek bedrogoznak, nem lehet birni velük.

- Tudod a nevüket?

- Várj, megnézem a könyvben – mondta a férfi, és hátra ment az irodába. Maurice az apjára nézett, aki szokatlanul csendes volt. Összefont karokkal állt az egyik bárszék mellett, és büszkén nézett rá. Akkor nézett rá így utoljára, amikor tizenhárom évesen megnyerte azt a kerékpár versenyt. Kihúzta magát, és a visszaérkező Pongó felé fordult.

- Naomi és Nathalie. Címük: Párizs, rue Victor Hugo 123.

- 123? – szólalt meg most először Anthony.

- Hát, igen. Szerintem is kamu – mondta Pongó.

- Tudod hová mentek innen? – szólalt meg ismét a fiú.

- Kocsival voltak. Beszállt melléjük a Skót.

- Á, a Skót? Szia, majd jövő héten jövünk Meggel – mondta Maurice, és most ő kapta el az apja karját, majd sietve távoztak.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra