Tizedik fejezet

Nathalie magához tért. Lassan tudatosult benne a jelen világ. Végül felült z ágyban, és körülnézett. Suzie az ablaknál állt, neki háttal. Minden bátorságát össze kellett szednie, mert érezte, hogy az előző rohamával megbántotta újdonsült barátnőjét. Megnyalta kiszáradt szája szélét, és nagy levegővétel után megszólalt:

- Suzie!

A lány lassan megfordult. Szeme tele volt könnyel.

- Tessék – mondta kedves hangon.

- Felhívnád nekem a felügyelőt? Ott a száma a fiókban.

Suzie kedvesen rámosolygott, és kivette a felügyelő névjegykártyáját, majd a mobilján felhívta. Berto hangja kissé zaklatott volt. Örült is, meg nem is, hogy az ügy több környékbeli bandát is érintett.

- Tessék kisasszony – szólt bele a telefonba, mikor megismerte Suzie hangját.

- Nathalie akar önnel beszélni, átadom a telefont – mondta Suzie, és a mobilját odanyújtotta a másik lánynak.

- Halló felügyelő úr! Ha volna kedves idefáradni. Eszembe jutott pár dolog. Persze még nem minden, csak részletek, de talán…-bizonytalanodott el.

- Megyünk kisasszony, azonnal – lelkesedett fel a felügyelő.

Letették a telefont, és Nathalie remegő kézzel nyújtotta vissza Suzienak.

- Azt hiszem, bajt csináltam neked – mondta, majdnem suttogva.

- Miért kezdtél el sikítozni, mikor megláttad a barátomat? – Suzie elhatározta, hogyha a lány magához tér, ráolvassa a fejére, hogy a Skót nem bánthatta, hogy ő szereti, és nem hisz abban, hogy bűnös lenne, de aztán elbizonytalanodott, és most nem igen tudott mit kezdeni a dologgal.

- Tudod, fura ez. Ránéztem a fiúra, és beugrott, amikor rám mászott egy ugyan ilyen korú srác. Nem ő volt, most már tudom, de az emlékek, arcok úgy keverednek bennem, mint a forgószél kergette levelek.

Suzie ismét elsírta magát. Leült barátnője ágyára, és magához ölelte. Sírt miatta is, de ezek inkább az öröm könnyei voltak. Felszakadt benne egy félelem, mert azért szíve mélyén ott motoszkált, a hátha mégis benne volt Skót.

Berto felügyelő átsietett a szobán, ahol dolgozott, végigrohant a folyosón, majd kopogás nélkül benyitott a vizsgálóbíróknak fenntartott szobába. Jobert Gould megint a számítógépen játszott.

- Vizsgálóbíró úr, a lány elkezdett emlékezni. Minket hív.

- Ez nagyszerű – mondta Jobert Gould, majd a telefon után nyúlt.

- Kit hív? – kérdezte Berto.

- Az orvosát. Nem akarom megkerülni, nehogy aztán az legyen az oka, hogy visszaesett, hogy mi kihallgattuk.

- Ravasz, vén róka – gondolta magában a felügyelő, és visszavett a lendületéből. A vizsgálóbíró közölte az orvossal a hírt, aztán egy darabig csak hallgatott, és bólogatott.

- Jó, akkor egy fél óra múlva ott leszünk – mondta végül, köszönt, és letette a telefont.

- Hozzon magával magnót, és gyorsírót is. A doktor előkészít egy vizsgálót nekünk, és megkezdődhet a kihallgatás. Azt reméli, hogy így talán gyorsabb lesz az emlékezet visszajövetel is. Nathalie elérte azt a szakaszt, amikor végre szembe akar nézni az őt ért dolgokkal.

A Papagáj a nappalijuk ablakában ült, és nézte, ahogy a kapujuk előtt elhaladnak a kocsik. Gondolatai a présháznál történ tűz körül jártak. Próbálta felidézni a gyújtogató alakját. Szemét be-becsukta, de nem látott mást, csak egy nagydarab fickót marmonkannával. Nem tudta egyértelműen azonosítani az Arany kakas kidobó emberét.

A testőre a konyhában dekkolt, és mint rendesen Papagáj apjának, aki a helyi borkereskedők elnöke volt, a legjobb vörösborát itta. Nagydarab, kövérkés, negyvenes férfi volt. Papagáj azon nevetett, hogy nem, hogy őt, de még a leglassúbb Góliátot sem érte volna utol, bár azt elismerte, hogy termete tekintélyt parancsoló volt.

Papagáj azon gondolkodott, hogy mégis csak lelép tőle, és benéz az Arany kakasba. De, félt is. Lábai még mindig fájtak, a nadrágot alig bírta magán elviselni, hát még futni, ha baj van. Végül maga mellé húzta a telefonos asztalkát és el kezdett telefonálgatni, hátha valami kiderül.

Nathalie a frissen húzott ágyban feküdt. Dr. Leroy úgy döntött, hogy nem változtatja meg a lány környezetét, inkább a saját szobájába vitt be pár dolgot, és két ápoló állt az ajtó előtt. Berto és a viszgálóbíró épp most érkeztek meg. Dr. Leroy elmagyarázta, hogy milyen jeleknél kell abbahagyni a kihallgatást.

- Legjobb lenne, ha csak meghallgatnák, amit mondani akar. Valószínűleg elég zavaros lesz a dolog, és ezer kérdés tolul majd fel önökben, de csak óvatosan.

- Ne féljen doktor úr – nyugtatgatta Berto, van tapasztalatom.

Az orvos kétkedve nétett a felügyelőre, de aztán vállat vont, és kinyitotta az ajtót. Bementek. Nathalie kedvesen mosolygott rájuk.

- Jó napot felügyelő úr. Foglaljanak helyet – mutatott a két odakészített székre. – Ön bizonyára Jobert Gould, a vizsgáló bíró.

Az öregnek jól esett, hogy utána érdeklődött ki is. Egyből arra következtetett, hogy az orvos nem jól ítéli meg a lány állapotát, aki szerinte az utolsó rosszul léte óta hatalmasat javult. Leültek, majd Gould megszólalt:

- Kedves Nathalie, szeretném megtudakolni, hogy megengedi-e, hogy egy magnót beindítsunk, és, hogy egy gyorsíró beüljön a háttérbe.

- Természetesem. Szeretnék annyi segítséget nyújtani, amennyit csak tudok ahhoz, hogy elkapják azokat a disznókat, akik, a nővéremet meggyilkolták, engem pedig… - elharapta a mondatot, szeme megtelt könnyel, de aztán folytatta. – Kérem, tegyék meg a megfelelő lépéseket, mert csak egyszer tudom elmondani amit akarok. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy többször is visszaidézzem a dolgokat, amin keresztül mentem.

- Ha kell, itt vagyok a nyugtatóval – szólalt meg dr. Leroy.

- Köszönöm doktor úr, de nem akarok több nyugtatót. Elég volt a butításomból. Ezzel szembe kell, nézzek – mondta, és az arcára kiült valami vad dac. Berto közben behívta a gyorsírót, aki az ablak mellé ült le. Jegyzettömbjét a párkánynak döntötte, és kihegyezett ceruzákkal várt.

- Kérem, kapcsolja be a magnót. – Berto megtette. - A délelőttömet azzal töltöttem, hogy összeszedtem a gondolataimat. Mindenre még mindig nem emlékszem, de talán, most ahogy mesélem, még több információ előbújik. – Az orvos halkan maga elé motyorászta, hogy” mentsen tőle az Isten”. – A nevem Nathalie Bearte. A nővérem Naomi Beatre volt. Leléptünk otthonról, ha azt még otthonnak lehetett nevezni. A szüleink meghaltak autóbalesetben, és azóta nem igen találtuk a helyünket. Naomi drogozott, erősen. Amikor ide értünk, már semmi pénzünk nem volt. Bementünk az Arany kakasba, hogy hátha van valami meló. Fel is vettek a diszkóketrecbe rázni magunkat. Naomi addig nyavalygott a tulajnak, hogy legalább kajára adjon valamit, amire előre fizetett. Persze azonnal drogra költötte. Betépett rendesen, és összekarmolta az elosztót, mire Pongó, vagy, hogy a fenébe hívták, kihajított minket. Akkor jött utánunk az a srác, aki itt volt reggel. Azt mondták, ha elmókázunk velük, akkor adnak annyi pénzt, amin megszállhatunk valahol, mer elég lesz egy szerényebb vacsira is. Beszálltunk a kocsijukba. Az a vörös, szeplős már a kocsiban fogdosni kezdett. Nem sok kedvem volt hozzá. Végül megálltunk egy sötét helyen, és az olasz pasi, kigombolta Naomi blúzát, és szopni kezdte a mellét. Megnyomhatta a hasát, vagy mi, mert Naomi lehányta. Erre kidobtak a kocsiból. Naomi még félig kábán ordítozott utánuk, de otthagytak minket. – Nathalie elhallgatott, érződött, hogy közeledik a borzalmak felé. Gould kedvesen, biztatóan mosolygott rá.

- Emlékszik hányan voltak a kocsiban? – kérdezte. A lányon látszott, hogy erőlteti az agyát, aztán sorolni kezdte.

- Volt egy punk, színes hajjal. Aztán e szeplős, vörös. Azt hiszem, övé volt a kocsi, na és aki itt volt.

- Akkor csak hárman?

- Igen, de aki itt volt, az nem vett részt semmiben. Azt mondta, hogy ő már foglalt az ilyesmihez. Bevallom, nekem még lett is volna kedvem a szeplőshöz, de neki meg Naoni kellett.

Elhallgatott. Keze remegett az idegességtől. Az orvos idegesen babrált a zsebében a nyugtatós injekciós tűvel.

- Kér egy pohár vizet, kisasszony? – Kérdezte Berto, és felállt, hogy töltsön a vízcsapnál lévő pohárba.

- A hűtőben van kristályvíz. Ha óhajtanak, igyanak önök is – mondta a lány, és látszott rajta, hogy örül a kis szünetnek. Gould kért egy pohárral, és ő viszont bevett vele egy nyugtatót. Nathalie lenyelte az utolsó korty vizet is, a poharat szertartásosan letette, majd egy hatalmas sóhaj után folytatta. A gyorsíró ceruzája sebesen sercegett a papíron.

- Kimentünk az útra. A nálunk lévő vízből lemostam őt, meg a száját is kiöblítette. Egy órát állhattunk ott. Veszekedtem vele, hogy miért kell ennyire benyomnia magát, tök hülye lesz tőle, de ő csak nevetett, majd a fejemhez vágta, hogy stréber vagyok, és nem tudom élni az életet. Stoppolni akarunk, de nem volt kit. Én javasoltam, hogy induljunk vissza az Arany kakasba gyalog, de Naomi nyűgös volt, nem volt hajlandó egy lépést sem tenni. Leült egy kőre, és hiába rángattam, csak nem akart moccanni. Akkor jöttek a fíúk a kocsival a másik irányból. Lassítottak, és kihajolt egy srác az ablakon. Olyan hirtelen szőke volt, majdnem ősz. És a szeme…- Nathalie szeme tágra nyílt a félelemtől. El kezdett teljes testében remegni. Az orvos odaugrott hozzá a nyugtatóval, de a lány lefogta a kezét. Szeméből patakzott a könny, de mindent legyőzve, magát, az emlékeit és félelmeit, még kimondta:

- A szemei is majdnem fehérek voltak. A srác, azt hiszem, albinó volt – azzal utat engedett az orvosnak. Tudta, érezte, ha most nem nyugtatózzák le, beleőrül.

Anthony Deray az íróasztalánál ült az ügyvédi irodában. Előtte egy kibontott levél feküdt. Nézte a papírlapon sorakozó betűket és az utóbbi három év fájdalmai felszakadtak benn. A levél az algíri nagykövetségről jött, és arról szólt, hogy a több éves kitartó nyomozás eredményt hozott a Lui Deray ügyben előrelépés történt. Megtalálták a fiú nyomait. A nyomozás pontosan három éve kezdődött, itt a városban. Anthyony még emlékezett Chaterina kétségbeesett reménykedésére. Aztán arra, amint éjszakánként mindent megtagadott tőle az asszony, majd arra az egy évre, amikor kénytelen volt teljesen megtagadni magától a szexet. Foglalkoztatta a gondolat, hogy szeretőt tartson, de tudta, ha kiderülne, az asszony bizalma teljesen megrendülne benne. Így is a fiú eltűnését nagyban az ő számlájára írta. Aztán felsejlett benne az az éjszaka, amikor a felesége teljesen kiborulva végre a karjaiba bújt, és sírva, remegve lett újra az övé. Akkor adott igazán hálát az Istennek, és a józan eszének, hogy sosem csalta meg az asszonyt.

Aztán a remény, majd a teljes beletörődés, hogy Lui már sosem fog előkerülni, és most itt ez a levél. Anthony felállt, és a szekrénysorhoz lépett. Lenyitotta a bárszekrény ajtaját, és töltött magának egy pohár Whiskyt. Leült újra az asztalhoz, és kortyolgatni kezdte az erős italt. Kopogás hallatszott, és belépet a titkárnője.

- Monsieur Berto van itt, beszélni akar veled.

- Küld be – mondta nagyot sóhajtva a férfi, és a levelet belökte a középső fiókjába. Berto vidám arccal jött be.

- Szia! Újságot hoztam.

- Na, mesélj! – állt fel Anthony kezet nyújtva – Kérsz egy pohárkával?

- Nem, és Te sem szoktál napközben ilyesmit inni. Baj van?

- Nem tudom – vont vállat Anthony.

- Meséld el – mondta a felügyelő.

- Előbb Te. Csak nincs valami fejlemény?

- De, igen. A lány emlékezni kezdett. Bár lassan, és nehezen jönnek elő a dolgok. Végül csak be kellett újra nyugtatózni. De, azt még elárulta, hogy a támadójuk egyike egy albinó.

- Mi ez? Az Óvakodj a törpétől? – nevetett Anthony.

- Nem, nem hinném. Szeretnék majd a fiaddal beszélni, hátha ismeri a fiút.

- Jó, persze, mindjárt idehívom.

- Az jó lesz – mondta Bertó. – Nos addig is meséld el, miért iszol vacsora előtt whiskyt?

- Mindjárt – mondta Anthony és a telefon után nyúlt.

- Elvira, kérlek, próbáld meg utolérni a fiamat. Ha vonalban van, kapcsold be.

Aztán a fiókba nyúlt és odaadta a levelet a barátjának. Az elolvasta, és vállat vonva nézett rá:

- Mi ezzel a baj? Hisz ez jó hír.

- Nem – rázta a fejét Anthony. - Nem tudni, hogy él – e még a gyerek. Az asszony csendes belenyugvással él az életét, és ez a levél csak felkavarná. Lehet, pár hét múlva az jönne válaszul, hogy meghalt, vagy újra évekig várakozhatnánk. Azt hiszem, Chatrine eltemette már Luit. Nem tudom, hogy mit tegyek.

- Menj haza, és mutasd meg ezt a levelet neki. Joga van tudni, hisz az anyja – komorodott el Berto. Barátja most kibámult az ablakon. Nem lett okosabb, nem tudta, hogyan védje meg az újabb csalódástól élete nagy szerelmét. Megszólalt a telefon, Anthony felvette. Elvira csodálkozó hangja szólt bele:

- A fiad van a vonalban – Anthony hallotta ahogy a titkárnője átkapcsol. A vonal sercegett, mintha nagyon messziről jött volna a hang.

- Apa, Apa! Kiszabadítottak.

- Mi van, kérem? Ki az? Milyen buta tréfa ez – kérdezte Anthony és belesápadt.

- Apa, itt Lui, a jövő héten hazajöhetek.

- Drága fiam! – rúgta ki a széket maga alól az ügyvéd. Szeméből patakzottak a könnyek. – Hol vagy most?

- Kórházban, de ne ijedj meg, csak megfigyelésen.

- Hol voltál eddig?

- Elraboltak Marsellesből.

- Kik?

- Nacionalisták.

- De miért?

- Át akartak nevelni. Nem sikerült. Tudod, makacs ember vagyok.

- Nagyon várunk. Mikor jössz?

- Párizsba érkezem 23-án. A délutáni járattal. Mi van anyával?

- Most tetted a világ legboldogabb asszonyává.

- Le kell tennem Apa.

- Add meg a számod – a fiú bediktálta, majd letették. Anthony, pedig csak sírt, és sírt. Nem törődött most se albínókkal, sem kapu előtti lányokkal. Fölállt és szaladt haza. Ott hagyott csodálkozó titkárnőt és barátot.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra