Tizenegyedik fejezet

A kocsi a Párizsba vezető útkereszteződésétől kicsit messzebb, egy bekötőútnál állt. Berto felügyelő és hű társa, Ligne felügyelő az Adatgyűjtési osztály vezetője ültek benne. Beláthatták az egész környéket. Északra az Arany kakas épülete állt, délre a városka fényi vibráltak. Már erősen esteledett. Nem sok kocsi járt erre. Egy – egy fényszóró pásztázott végig az útjelző bójákon, de a két felügyelő egy fehér terepjárót várt. Végül is addig szorongatták az Arany kakas tulajdonosát, Pongót, míg el nem árulta, hogy a háborúság a helyi fiatalok között a drogdílerség birtoklásáért folyt. Pongó nagyon makacs volt, így Beronak fel kellett forgatnia az egész üzletet, hogy beszéljen, végül a pult alatt, egy titkos rekeszben találták meg az „árút”. Berto elmosolyodott ahogy maga elé képzelte a férfit. Ott állt sápadtan, remegő lábakkal mellette.

- Maga aztán igen –sóhajtotta elismerően. – Ezt a rejtekhelyet a nácik sem találták meg, pedig az apám négy zsidót bújtatott itt a háború alatt.

- Tudom, az egyik az én nagyapám volt – nézett fel rá a felügyelő a válla fölött, majd kiemelte az extazis zacskókat. – Azért az apja értelmesebb dolgokra használta a lukat, ismerje be – mondta ki Berto a közisemrt nevét a kis kamrácskának.

- Igen, így is mondhatjuk, bár ha jól tudom, az apám is a jól tejelő dolgait tartotta itt.

Bertó egy pillanatra elgondolkodott, és igazat kellett, hogy adjon Pogónak, a zsidó menekültektől szép pénzt kértek ezért.

- Na nézd – állt fel, és nyomta a zacskókat a riadt férfi arcába. – Ha elárulod, hogy mi a neve az embernek, aki ezt a szemetet árulja neked, akkor eltekintek a bodegád bezárásától az apád ellenállói múltja miatt, és tarthatod ezentúl is a tjelő dolgaidat a „lukban”, de ha nem, akkor szép kis büntetést kaphatsz kábítószer terjesztésért.

- De hát ez csak extazi, egy jó diszkó sem létezik nélküle – próbálkozott Pongó.

- Árulj inkább rágógumit – csapta le a pultra a zacskókat a felügyelő.

- Nem is olyan rossz ötlet. Kábszerrel bevont rágó.

- Mi? – fordult felé most Ligne.

- Semmi, semmi – kapott észbe Pongó.

- Nos? – fordult felé megint Berto.

- Mit mondjak?

- A pasas nevét, és, hogy mikor jön ismét.

- Az igazi nevét ne tudom, itt csak úgy ismerjük, hogy Törpe. Egyébként egy fehér terepjáróval furikázik, két méternél magasabb, és ma este várható. Ha lehet, ne itt kapcsolják le, mert akkor ugrik az egész boltom.

Berto felkapta a pultról a zacskókat, és a kijárat felé indult. A kezével intett a többieknek, hogy mehetnek ők is. Pongó hamarosan egyedül maradt. Felvette a telefont, és tárcsázott. Két csöngetés után vették fel.

- Halló, itt Pongó!

- Szia, haver. Úgy hallottam, hogy kiszállt hozzád a rendőrség.

- Ja, ja. Megoldottam a személyzeti kérdésedet.

- Hogyan? – kérdezte a kellemes női hang a vonal másik végén.

- Odalöktem nekik Törpét.

- Mindig tudtam, hogy ügyes fiú vagy – nevetett csilingelve a nő.

- És még egy remek ötletem is támadt.

- Hm, és ez mind aközben, miközben a rendőrség megmogyorózott?

- Drága, Lulu, régi ellenállók leszármazottjai nem szokták egymást hirigelni, főleg akkor nem, ha az egyik hálával tartozik a másiknak.

- Szóval, a kis zsidó felügyelő kiürítette a Lukat?

- Na, most azt igen, de nem volt már bent sok cucc. Olyan tizenöt, húsz zacskó.

- És mi az ötleted, hogy miképp szerezd vissza?

- Nem, az már veszteség, de támadt egy ötletem, hogyan lehet még több kuncsaftot szerezni.

- Ha jó, nem kell megfizetned a kárt.

- Extazival átitatott rágó.

- Ügyes, ezért ha legközelebb Párizsba jársz, megkapod egy órára ingyen az egyik lányomat. Honnan támadt ez az ötlet a szép kopasz fejedben?

- A kis zsidó mondta, hogy áruljak rágót, hát szaván fogom.

Anthony hanyatt feküdt és a plafont nézte. Chaterine mellette aludt. Popsija nekinyomódott a combjának, mint régen, mielőtt Luie eltűnt volna. Az után a nap után az asszony az ágy másik végébe vonulva aludt.

Ma, mikor Anthony lélekszakadva rohant be a nappaliba, és kisírt szemekkel térdelt a szófán ülő asszony elé, Chaterine egyből tudta mit akar mondani.

- Semmi baja?

- Semmi, hétfőn érkezik.

- De, hát hol volt? – emelte égnek a karjait az asszony.

- Elrabolták Marsellezből.

- Honnan tudod, hogy él?

- Beszéltem vele – suttogta Anthony. Az asszony egy darabig csak nézte, szeme először csak fénylett, aztán kékből smaragdzölddé vált, majd megeredtek szeméből a könnyei. Megfogta a férje kezét és a mellére vonta. A férfi lassan, finoman cirógatta meg a régen megkapott kincset, aztán szenvedélyes boldogsággal ölelte át gyermekei anyját, és a délután hátramaradó részét szeretkezéssel töltötték. Végül az asszony tért észhez. Lassan megfordult, és a férje mellére bújt.

- Önzők vagyunk, nem is szóltunk a gyerekeknek.

- Tényleg – nevetett Anthoni, és a mobilja után nyúlt. Maurice azonnal felvette.

- Mi van Apa, valami baj van? – kérdezte aggódva. A Papagájnál ült és az ügyet tárgyalták.

- Nem, nem – mondta nyugtatólag Anthony. - Csak megkerült a bátyád.

Nathalie sírt. Suzie fogta a kezét, és a fejét simogatta.

- Holnap visszajövök, de most tényleg mennem kell. Apám itt vár. A bátyám előkerült.

- Miért, eltűnt? – nézett fel barátnőjére a másik. – Hisz a minap is itt volt.

- Ő az öcsém – nevetett Suzie. – A bátyámat évekkel ezelőtt elrabolták egy marselli kocsmából egy meccs után.

- Ezt nem is tudtam, csak magammal voltam elfoglalva – nézett fel könnyes szemmel Nathalie. Olyan kiegyensúlyozottnak néztetek ki.

- Pedig azóta csak vegetált a család – húzta ki a kezét Suzie a lány szorításából.

- Érezzétek jól magatokat ma este – nézett most már teljesen megnyugodva Nathalie Suziéra.

- Tényleg, nem akarsz velünk jönni? Az orvos biztosan elengedne.

- Nem, nem, ez családi ünnep – rázta meg fejét a lány, majd rámosolygott Suziere.

- Akkor, szia! – mondta az, és kisietett, nehogy Nathalie meggondolja magát. Anthony a folyosón várta. Liftel mentek le a mélygarázsba, aztán besegítette a kocsiba a lányát.

- Nem kell már ennyire pátyolgatni, Apa – nevetett Suzie, mikor apja még a biztonsági övét is bekapcsolta.

- Hallgass, és élvezd – nevetett az apja, majd beszállt, és indított. Végighaladtak a belvároson, majd rákanyarodtak a párizsi útra. Suzie telefonja közel az Arany kakashoz szólalt meg.

- Ki a fene lehet az – mérgelődött a lány, és előkotorta a mobilt a táskájából. Megnyomta a felvevő gombot, és beleszólt:

- Halló, ki az?

- Jó, hogy ott hagytad, Szépségem, a barátnődet a kórházban. Legalább lesz alkalmam kinyírni.

- Ki maga? – kérdezte Suzie.

- Te, nem ismersz, de én téged igen. Szívesen beléd mártanám magamat, de Te észre sem vettél eddig. Ne izgulj, nem leszek durva, hamar végzek vele.

- Ne bántsd?

- Túl sok mindenre kezd emlékezni. Egyébként mit ajánlsz fel azért, hogy ne bántsam?

- Magamat –mondta Suzie, és beleremegett a lehetőségbe.

- Magad sem hiszed – mondta a vonal másik felén lévő ember, és letette.

- Ki volt az? -kérdezte Anthony.

- Aki a balesetem előtt is. Meg akarja ölni éjjel Nathaliet.

Anthony lehúzódott az út mellé, és a saját mobilján hívta Bertot.

- Szép estét!

- Szia, kérlek menj inne, mert elállod at utunkat.

- Jó, mindjárt, csak kérlek siess a kórházba, mert most kapott egy telefont a lányom, hogy Nathaliet meg akarják ölni.

- Ki?

- Aki a balesete előtt megfenyegette.

- Én most nem tudok oda menni, akciózom, de beszólok, és odaküldetek egy rendőrnőt civilben a lányod helyére. Most, pedig, kérlek guruljatok odébb, mert feltűnt a célszemély.

Anthony indított, és továbbmentek, épp idejében, mert szemben jött velük a fehér terepjáró.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra