Negyedik fejezet

Csengett Anthony mobilja. Catherine volt az. A hangja csupa izgalom volt.

- Találtak egy holtestet a Kiserdőben.

- Tudom, kedves – mondta megnyugtató hangon a férfi.

- A lányt meg most vitték el a mentők.

- Mi történt? – lett most már izgatott Anthony is.

- Rémálmai voltak. Azt mondta a doki, hogy jobb, ha van mellette egy pszihológus. Valószínűleg emlékszik már dolgokra.

- És azok nem lányregénybe illőek. A talált lány valószínűleg a testvére, vagy a barátnője.

- Ez borzalmas! Most hol vagy?

- A felügyelő után hajtok épp. Megyünk a helyszínre.

Anthony épp a saját kapuja előtt hajtott el, majd lekanyarodott a rendőrségi autó mögött, egy földútra. Messziről látták, hogy az út végén már nagy tömeg verődött össze. Az út felénél egy egyenruhás rendőr állt, tovább nem lehetett menni.

- Fiam, miért engedtétek oda azt a sok embert, összetapossák a nyomokat? – szállt ki a kocsijából a felügyelő.

- Nem mi engedtük oda őket, már itt voltak, mire ideértünk.

A felügyelő csak legyintett és elindult a tett színhelye felé, nyomában Anthonyval.

- Tudod, hogy Te sem jöhetnél oda? – kérdezte visszafordulva a felügyelő.

- Ha akkor, ott a francia órán nem súgok neked – mondta Anthony vigyorogva, - megbuktattak volna, és most nem lennél felügyelő.

- Aljas! – sziszegte a másik, és átlépte a helyszínt körülkerítő szalagot. Anthony megállt közvetlenül a szalag előtt, a felügyelő hálás szemmel nézett vissza rá. Így nem kellett folyton mindenkinek magyarázkodnia.

A holtest felett egy harmincas férfi térdel. Magas, szikár alakja tekintélyt parancsolóan tornyosult a halott fölé. Óvatos kézzel vizsgálta az áldozatot, akin még ott sötétlett a sár, mely rögtönzött sírjából tapadt rá.

- Jó napot Doki! Rég nem találkoztunk – nyújtott kezet a felügyelő.

- Szerencsére. Nem szeretem magát, mert ha látom, mindig valami baj van - nyújtotta viszonzásul az orvos a könyökét, mivel a kezében éppen a hőmérőt tartotta, amivel az áldozat testhőmérsékletét mérte.

- Igen, legutoljára akkor találkoztunk, amikor Edith mamát meggyilkolták.

- Őt jól helyben hagyták. Tulajdonképp agyonverték.

- Jézus! – hajolt közelebb a felügyelő. A lány tele volt friss ütésnyomokkal. Karját valószínűleg eltörték, ahogy hátracsavarták. A ruha véres cafatokban lógott rajta. Hajából maroknyi csomók szóródtak szanaszét a talajon.

Berto nézte egy darabig a borzalmas látványt, aztán elővette a zsebkendőjét és a szájához préselte, hogy visszatartsa az előbb megevett fánkot. A vászon mögül hallatszott visszafojtott hangja:

- Megerőszakolták?

- Többen is. A boncolás után megmondom, hogy hányan, milyen vércsoportúak.

- Honnan tudja, hogy többen voltak?

- Ennyi ondója még egy elefántnak sincs – mutatott a lányra, akinek hasa, nyaka, szája be volt borítva vele. Berto megborzongott. Nem szokott ő ilyen látványhoz. A kisváros csak ritkán adott gyilkossági ügyet. Garázdaság, drog, lopás az volt elég, de immár öt éve nem gyilkoltak meg senkit. Edith mama volt az utolsó. Szegényt agyonszúrták a nyugdíjáért. Azt az ügyet hamar megoldotta. A „kedves” unokája volt a tettes. De ez, ez nehezebb kérdés lesz.

Az orvos összeszedte a holmiját, aztán felállt.

- Én végeztem itt, elvihetik – azzal még vetett egy pillantást a lányra, és leszegett fejjel elsietett. Bert a helyszínelést végző kollegájához fordult.

- Mit tudtatok felderíteni?

- Két kocsival érkeztek. A lány, valószínűleg dulakodás közben, ott, ahol állt az egyik kocsi, kizuhant a földre. Aztán, ahhoz a fához vonszolták, ott több lábnyom is van. Utána az út felé próbált szaladni, de utolérték, és ott verhették agyon. Egy másik lány is volt, azt később rángatták elő.

- Honnan tudod?

- Olyan nyomokat találtunk a másik kocsinál, mintha ki akart volna szállni belőle, de nem tudott.

- Mi?

- Valószínűleg oda volt bilincselve az ajtóhoz.

- Akkor végignézte, ahogy meggyalázzák, majd agyonverik a barátnőjét? El is hiszem, hogy nem akar emlékezni.

- Hol a gyerek? – kérdezte Catherine.

- Nem tudom – tódította Anthony – kitettem a motorjánál, azt mondta, majd jön.

Anthony félt az asszony haragjától. Most már tudta, hogy nem szabadott volna elengednie a fiát. Maga is aggódott. Agnes behozta a levest, a férfi vett az aranysárga tárkonyos csirkeraguból, majd megvárta, hogy az asszony is szedjen, és enni kezdtek.

- Hol van Suzie?

- Az egyetemen.

- El merted engedni? Remélem, kocsival ment.

- Nem élhetünk úgy, mint a remeték. Az élet megy tovább. Suzie épp azért ment kocsival, nehogy utolérje őt is a baj.

- Persze – mondta Anthony, és megtörülte a száját, majd belekortyolt a vörösborba.

- Finom ez a bor. Hol vetted?

- Ez a tavalyi árverésből marad vissza. A sajátodat iszod, szívem – nevetett az asszony. A férfi megcsodálta a nedűt a pohárban, és a fejét csóválva mondta:

- Ha ezt tudom, feljebb kezdték volna a licitet. Elkótyavetyéltem a tavalyi termést.

- Á, több bevételünk volt, mint a tavalyi, meg a tavalyelőtti együttvéve. Apa büszke lenne rád!

- Ő, ugyan nem! Az apád sosem lenne rám büszke.

- Témánál vagyunk – nevetett az asszony, és inkább kivitte a levesestálat a konyhába.

Mauricie, mielőtt bekanyarodott volna az Arany Kakas parkolójába, meglátta a rendőrautót. Tovább robogott hát a nem messze álló benzinkút felé, majd megfordult, és az úton visszafelé haladva megállt a vasútállomásnál. Innen látnia kellett a visszafelé hajtó rendőrautót. Leült az egyik padra, ahonnan látni lehetett az utat is, és várt.

A vasutas először csak nézegette, aztán kiment hozzá.

- Csak két óra múlva jön a következő vonat.

- Köszönöm, de én csak itt ücsörgök. Szép az idő és itt olyan kellemes.

- Á, értem, akkor hagy tegyem még kellemesebbé. Nem akar velem meginni egy pohárka vöröst?

Mauricie nem akarta megsérteni a kedves embert, így mosolyogva bólintott:

- Jó, de csak eggyel, mert ha a barátnőm kocsija jön, mennem kell.

Az öreg beballagott hát, és kihozott egy címkétlen üveget, meg két poharat. Töltött, és átnyújtotta az egyik poharat a fiúnak, aki már bánta, hogy elfogadta az ajánlatot. Gyanús volt neki a „hazai” bor minősége. Koccintottak, aztán beleszagolt a pohárba. Finom gyümölcsös illat csapta meg az orrát, majd belekortyolt, és a kitűnő bor íze, szinte szétolvadt a szájában.

- Kitűnő bor! Maga csinálta?

- Igen, az ott az én szőlőm – mutatott az öreg a vasútállomás mögötti domboldalra. A fiú pedig bólintott, és csöndben itták tovább a bort. Már a harmadik pohárnál tartottak, amikor Mauricie meglátta a rendőrautót.

- Mennem kell – nyomta gyorsan a poharat az öreg kezébe, felpattant a motorra, és otthagyta. Az öreg csodálkozva nézett utána. Arra, amerre ment, nem haladt el egy kocsi sem, és az ellenkező irányba is csak egy rendőrautó.

Berto felügyelő a hivatali telefonjánál ült, a kagylóval a fülén, és sűrűn bólogatott.

- Igen is Miniszter úr…természetesen. Mikor érkezik a vizsgálóbíró úr? Értem – mondta, majd egyértelmű kézmozdulattal jelezte Anthonynak, hogy üljön le.

- Viszonthallásra Miniszter úr! – mondta, és letette a kagylót. Levette a szemüvegét, az asztalra tette maga elé, majd két tenyerével megdörzsölte fáradt szemeit.

- A nyakamba ültették Jobert Gould vizsgálóbírót.

- Az olyan borzasztó?

- Az. Gould közel van már a hetvenhez. Még a régi vágású vizsgálóbírók közé tartozik. Akkurátus, pontos, és mindent nyomtatásban kér.

- Tehát, dolgozhattok egész nap – nevetett Anthony – nem tudom, hogy fogsz elszámolni azzal, hogy nem kezdtetek el nyomozni azonnal.

- Mikor? – nézett a barátjára a felügyelő.

- Amikor a kapuban megtaláltuk…kit is? Tudod már?

- Most szólt ide, Paul Ligne. Az amnéziás kisasszonyt hívják Nathalie - nak.

- Gondoltam. A Naomi név jobban illik a halott lányra. Szerintem egyébként ez művésznév.

- Szerintem is. Miért jöttél? Bocsáss meg, de össze kell szednem az anyagot, nyomtatni, rendszerezni, mappákba dugdosni.

- Mikorra ér ide?

- Másfél órám van rá.

- Kocsival hamarabb le lehet érni Párizsból.

- Igen ám, de ő a 16 órás vonattal jön.

Mauricie végigment az Arany Kakas folyosóján, aztán belépett a nagyterembe.

- Pongó, Pongó – kiáltott, mire a férfi morcosan állt fel a bárpult mögötti székről.

- Te küldted a zsarukat a nyakamra? –nézett fenyegetőn a fiúra, keze, pedig ökölbe szorult.

- A fenét – dörmögött a fiú – Azt hiszed, hogy maguktól nem találtak ide?

- Azt mondták, hogy megtalálták Naomit. Meggyilkolták, ott nálatok, a Kiserdőben. Szegény lány, nem kellett volna kirúgnom.

- Mi volt tulajdonképp?

- Te nem voltál itt tegnap?

- Nem. Tegnap hamar hazamentünk Meggel. Csaptunk egy hancúros estét.

- Semmi különös. Naomi a szünetben bekapott valami anyagot a klotyón, és kissé kifordult magából. Neki ment Pierronak, hogy szar az anyaga, és összekarmolta. Erre kivágtam innen.

- Tulajdonképp én is anyagért jöttem.

- Már Te is eszed eszt a mérget? Másnak hittelek – mondta Pongó őszinte csalódottsággal.

- Nem, nem nekem lesz – nevetett Mauricie – a Skótnak kell.

- A Skótnak nem adok, amíg ki nem fizeti az adóságát.

- Mennyivel tartozik?

- 20 ezer euró.

- Az már szép! –füttyentett Mauricie – de ez most az én kontómra menne.

- Jó, adok egy adagot, és mond meg a barátodnak, ha nem fizeti ki elsejéig legalább a felét, ráküldöm Bernardékat.

- Szóval erős laposodás várható nála? – nevetett a fiú, és leszámolta a pultra az anyag árát.

- Nem hülyülök, Jófiú – emelte fel mutatóujját Pongó.

- Elhiszem. De ha most azt várod tőlem, hogy fizessek helyette, csalódnod kell – mondta Mauricie és elvette a pultról az anyagot, majd elindult kifelé, nehogy Pongó rajta kezdje a behajtást.

- Jó, de azt nem felejtem el, hogy a nyakamra hoztad a jardot!

- Nem én voltam, mondtam már.

- Nekem mindegy, hogy Te voltál – e, vagy az apád – morgott a csapos, majd hozzálátott a poharak törölgetéséhez.

Anthony nem értette, hogy miért is foglakoztatja ennyire ez az ügy, de mikor eszébe jutott a lány, ott az erdőben, tele sárral a szája, orra, és azok a szörnyű zúzódások, vagy a másik lány, akinek az egész mostani élete egy rémület, amit magába akart fojtani, felment a vérnyomása.

Most is a megyei kórházba igyekezett, ahol Nathalie feküdt. Közölni akarta, hogy ki is ő. Befordult a mellékutcába, ahonnan a kórház kapuja nyílt. Leparkolt az erre a célra fent tartott parkolóban, majd belépett a portásfülke melletti kapun.

- Jó napot Ügyvéd úr! – köszönt rá kedvesen a hatvanas portás.

- Á, maga az Serrault? Hogy van a nagymamája?

- Köszönöm kérdését, remekül. Már kilencvenhét éves, de jobb a memóriája, mint az enyém. Nem csak az, hogy mi történt húsz évvel ezelőtt, hanem azt is tudja, mit hova tett.

Anthony tíz éve védte az idős hölgy érdekeit, amikor az amerikai lánya ki akarta forgatni a vagyonából. Könnyen ment. Madame Serrault első férje kivándorolt még a háború előtt az USÁ-ba, és vitte magával a négy éves lányát is. Az asszony elvált tőle, és hozzáment a helyi henteshez, Michel Serraulthoz. Szépen meggazdagodtak. Aztán, mikor az öreg meghalt, az amerikai lány követelte az üzletből befolyt összeg egynegyedét, mert úgy vélte, hogy az anyja az apja hátrahagyott vagyonát fektette be az üzletbe, ám a papírok hamar igazolták, hogy Madame Serrault egy fillér nélkül maradt, miután otthagyta a férje.

- Ugye a lányt keresi, akit maga talált meg.

- Igen.

- A C épületben fekszik a pszihiátrián.

- Köszönöm – mondta Anthonyi, és elindult a gyönyörű parkon át. Végig ment a padok mellett, de most nagyon kevesen üldögéltek rajtuk. Csendes pihenő volt, és a betegek mind a kórtermekben tartózkodtak. A délről származó fákról már hullani kezdtek a falevelek. Csönd borult az egész parkra, és Anthony szentségtörésnek tartotta, hogy felveri a nyugalmat.

A C épület közelében már nem volt olyan csend. A recepciósok kint ültek egy közeli fa alatt és cigarettáztak. Mikor meglátták a közelgő férfit az egyikük felugrott, és berohant az épületbe. Anthonyt mulattatta a dolog. Belépett a nagy lengőajtón és a recepciós pulthoz ment.

- Kint is megmondhatta volna nővér – mondta a terebélyes, néger nőnek – hol találom meg az amnéziás beteget. A nő elvörösödött. Barna bőre szinte égett.

- Igen – hebegte, de dr. Bourgiet hagyott önnek üzenetet.

- És mi az az üzenet – mosolygott az ügyvéd a nő zavarán.

- Az, hogy menjen be hozzá.

- Köszönöm – szánta meg a nővért az ügyvéd, magában, pedig tovább mosolygott rajta, hisz ezt az üzenetet is tovább adhatta volna.

Dr. Bourgiet szobája a mellettük lévő épületben volt, a belgyógyászaton. Anthony bekopogott.

- Igen! – hallotta a jól ismert hangot. Anthony belépett.

- Szia! – köszönt az íróasztalnál ülő férfinek.

- Megtudtál valamit? – lett izgatott a doktor.

- A lány neve Nathalie, és sajnos a barátnője is meglett.

- Tudom, most jöttem a patológiáról. Szomorú história.

- Szeretnéd megmondani neki, ugye?

- Persze, ott a nappalimban tőlem várta a megoldást.

- Nem tehetjük meg. Neki kell felidéznie, mi történt vele. Azt mondta a kollegám a pszihiátrián, hogyha rázúdítjuk az információt, hogy mi történt vele, örökre bezáródhat magába. Azt kinyomoztátok, hogy honnan jött?

- Nem, csak a keresztnevét tudjuk. De szerintem párizsi. Beszélhetek vele?

- Ha tudsz. Kábítjuk. Rengeteget alszik. Rémálmai vannak, de ha felébred, megint nem emlékszik semmire. Vagy még nem akar róla beszélni.

- Szerintem, a nevén kéne szólítani. Abban még semmi nincs.

- Beszéljünk az idegorvosával – mondta dr. Bourgiet. Azzal felállt az asztalától, és átmentek a C épületbe. Az idegorvos irodájába siettek. Odabent agy Einstein frizurás, magas férfi ült. Idegesen ugrott fel az asztal mellől.

- Bemutatom dr. Philippe Leroyt, ő pedig itt az a…

- Tudom, ön talált rá a lányra! – rázta meg Anthony kezét az orvos.

- Anthony megtudta a lány keresztnevét.

- Az jó – mondta az orvos, és egyik lábáról, a másikra állt, hogy végre megmondják neki. Anthony készségesen válaszolt.

- A lány neve Nathalie.

- Akkor jöjjenek, és maga szólítsa a nevén a lányt. Ébresztgesse. Miközben a nevén nevezi – mondta az orvos, és már rohant is a kórterem felé. Alig bírtak lépést tartani vele. A kétszemélyes szobában csak a lány feküdt. Mélyen aludt, amikor beléptek. Szőke haja csapzottan terült szét a párnán.

- Várjon még! – mondta dr. Philippe Leroy, és a zsebéből elővett egy ampullát, meg egy injekcióstűt. Felszívta az aranysárga folyadékot, majd intett a fejével. Antony a lányhoz lépett és halkan megszólalt:

- Nathalie, Nathalie, ébredjen.

A lány kinyitotta a szemét, megismerte Anthonyt, majd rámosolygott.

- Szép napot, Nathalie – mosolygott vissza a férfi. A lány mosolya lassan lehervadt az arcáról, szeme megtelt rémülettel, majd sikítozni kezdett. Anthony arcába akart karmolni. A pszihiáter félrelökte a meglepődött férfit, és a lány karjába fecskendezte az előkészített anyagot, aki néhány pillanat múlva ismét visszazuhant az enyhet hozó álomba.

- Mi volt ez? – ordította felháborodottan Anthony.

- Sokkterápia – vont vállat dr. Philippe Leroy.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra