Ötödik fejezet

Mauricie megállt a présház előtt. Igyekezett, hogy még időben odaérjen, és kettesben tudjon beszélni a Skóttal, ám bentről nevetgélés hangja szűrődött ki. Mérgében úgy rúgta ki a motor kitámasztójá,. hogy elgörbült. Nyugalmat erőltetett magára, aztán belökte az ajtót.

- Megjött a Kölyök! – kiáltott fel egy alacsony punk, vörösre, lilára, és sárgára festett hajjal.

- Szia,Papagáj! – nézett körül a szobában Mauricie – Mizujs?

A Skót még mindig az ágyon feküdt, a falnak fordulva. Egész testét átjárta az elvonás okozta hidegrázás. Papagáj mellette ült, és viz sborogatást tett a homlokára. Banga, a körzeti orvos fia, a maradék italt hörpölte. Egész kiállása úri gyerek mivoltára vallott. Szőke, ritkás haját a homlokába fésülte, hogy ne látsszon korai kopaszodása. Fémkeretes szemüvegét folyton vissza kellett tolnia az orrára, jól szabott öltönye pedig erősen kirítt a bőrdzsekis társaságból. Az asztalon lóbálta a lábát Keresztapus. Az olasz származású fiú a patikus gyereke volt. Igazi belevaló fazonnak nézett ki. Arca napbarnított, válla széles, arca kisfiúsan szép. Nem egyszer került elő esténként a diszkók hátsó udvarán a bicska a zsebéből. Szeplős az ablakon bámult ki. Ő az állatorvos fiacskája volt. Szeplős gyűlölte az anyját. Tőle örökölte répavörös haját, és tejfehér bőrén a rengeteg szeplőt. Végül, pedig a présen üldögélt Góliát. Ő a hentes lapátkezű két méter feletti gyereke volt. Ereje, mint a bivalynak, esze, mint a tyúknak.

- Látod, rosszul van – nyafogott Papagáj. Mauricie az asztalhoz lépett, és elővette az anyagot.

- Nézd, a Jófiú anyagot vett! –kiáltott fel Banga.

- Ne csodálkozz már, inkább segíts! Nem látod, hogy majd elpatkol? Keresztapus leszállt az asztalról, és hozta a segédeszközöket. Az adag hamarosan elkészült, majd beadták a reszkető Skótnak, aki hamarosan boldog bódulatba esett.

- Hallom, tudni szeretnéd, hogy merre randalíroztunk tegnap éjjel?!

- Igen.

- Felvettünk két bigét az Arany Kakasnál, aztán hazaindultunk. Játszadozni akartunk velük, de ők nem akarták, erre kidobtuk őket valahol a Ti környéketeken.

- Szép, az egyiket megölték, a másik meg félhülye lett.

- Biztos stoppoltak, és melléhúztak.

Mauricie végignézett a barátain, és nem tudta, hogy mit higgyen. Az első osztály óta először rendült meg a bizalma a többiekben. Tudta, hogy szeretnek mókázni a lányokkal, de nem tudta elképzelni, hogy nemi erőszakot kövessenek el. Mielőtt Megget megismerte volna, ő is részt vett egy – két gruppenben, de azok a lányok mindig benne voltak a dologban.

- Hol a kocsitok?

- Hátul. Jobb, ha te is oda viszed a motorod, mert, a Skót apja megint be fog rágni ránk.

- Igazad van – mondta Mauricie és kiment, hogy a motorját hátra vigye.

Anthony az öklével verte az íróasztalt.

- Ez egy őrült. Még, hogy sokkterápia! Nem történt szegény lánnyal még elég baj?

Dr. Bourgiet hagyta a barátját, hogy kidühöngje magát, aztán csendesen válaszolt.

- Dr. Leroy az egyik legnagyobb szaktekintély ilyen téren. Ha ő úgy gondolta, hogy segít ezzel a betegen, akkor úgy is van.

- De a lány kiborult, teljesen.

- Egyenlőre. A pszihoszomatikus amnézia jellemzője, hogy a rapid impulzusok elősegítik a gyorsabb regenerálódást.

- Érthetően, ha jól meggyötröd a beteged, visszaakadhat?

- Valahogy úgy – nevetett dr. Bourgiet.

- Azt is mondtad nekem, hogy a hirtelen behatástól be is zárulhat a lány, teljesen.

- Igen, eddig ez volt a gyakorlat, de a doktor jó eredményeket ért el eddig a név-terápiával.

- Áh, rajtatok kiigazodni, öregem!

Csengett Anthony mobilja.

- Bocsáss meg – mondta, és felvette. Catherine volt az.

- Mi van drágám?

- A gyerek még nem jött haza – hallotta az asszony aggódó hangját.

- Melyik?

- Egyik sem – sírta el magát Catherine.

- Biztosan jönnek majd. Még csak hat óra. Hívtad őket?

- Egyik sem veszi fel –most már zokogott.

- Megyek haza – mondta a férfi, majd az orvoshoz fordult – Ha van valami változás a lány állapotában, kérlek, hívj.

- Jó.

Azzal Anthony elviharzott.

Ott állt az állomáson a fél bűnügyi osztály vezetősége. A vonat lassan megállt, és a középső kocsik egyikében megjelent egy magas, galambősz, öregúr. Jobert Gould volt az, a vizsgálóbíró. Bőröndjével komótosan haladt a szinte nyargaló rendőrök felé.

- Jó napot uraim! – nyújtotta a kezét.

- Berto felügyelő vagyok, a társaim, Paul Ligne az Adatgyűjtési osztály vezetője, valamint Caren Richard a helyettesem.

- Akkor, nem sokan nyomoznak épp – csóválta a fejét a felügyelő. Berto elvörösödött.

- Hol akarja kezdeni uram, az irodában…

Az öreg félbeszakította:

- Vigyenek a helyszínre – mondta dörmögős, nyugodt hangján, és elindult a parkolóba, nyomában a három rendőrrel.

Anthony a szalonban találta meg Catherine-t. Sírt. Mellé ült és átölelte.

- Egyik sem telefonált?

- Nem – zokogta a nő, és könnyei eláztatták férje ingét.

- Figyelj, Mauricie biztosan a barátaival lóg.

- De, mi van Suzie-val? Nem kellett volna elengednem ma!

- Te mondtad, hogy nem élhetünk remeteként.

- De igen, ha baj van, csak egymásra számíthatunk!

- Várj, figyelj! Felhívtad már az egyetemet? – az asszony csak a fejét rázta. Anthony lefejtette magáról a felesége ujjait, és kikereste az egyetem számát. Óráknak tűnt, mire felvették.

- Iggen – szólt bele egy flegma női hang. Anthony hallotta, hogy rágózik.

- Szeretném megtudni, hogy egy hallgatójuk bent volt –e ma.

- Egyszemke ellenőrzés – kiáltott valakinek Mlle. Flegma, mire egy férfi szólt bele a kagylóba.

- Jó napot, tessék.

- A lányom még nem ért haza, és tudni szeretném, hogy volt – e ma bent. A Neve Suzie Deray.

- Egy pillanat – monda a kellemes hang, és Anthony arra gondolt, hogy mekkora különbség is van két fiatal között.

- Igen, uram. Kettőkor volt az utolsó előadása.

- Meddig tartott?

- Háromnál tovább nem.

Anthony elsápadt. Rebegett valami köszönöm félét, aztán bontotta a vonalat. Remegő kézzel ütötte be a lánya számát, de az még mindig nem vette fel.

- Itt feküdt a lány?

- Igen, uram. Félig elhantolták.

- Barbárok! – jelentette ki ugyan abban a hanghordozásban a vizsgálóbíró, mintha csak egy pohár vizet kérne. A rögtönzött sír körül felemelt minden kis falevelet, aztán ismét óvatosan körüljárta a terepet. Egy ágon szövetdarabot talált. Paul Ligne rohant a bizonyítékos zacskóval.

- Ilyet többet is találtunk – szólalt meg Berto – mind a megmenekült lánytól származik.

- Akkor szegény ruhája cafatokban lógott róla?

- Igen, így volt.

- Ligne fiam, hívja fel a kórházat, hogy milyen állapotban van a lány! –mondta a vizsgálóbíró, majd Bertohoz fordult – Azt hiszem, nagyszerű munkát végzett. Szeretném, ha a kapitányságra vinnének.

Beszálltak az autóba, és végighajtottak a városkán, majd megálltak a rendőrség előtt.

- Tudják, hogy itt oldottam meg az első ügyemet? – kérdezte mosolyogva – Mindig szívesen jövök ide vissza.

- Igen, tudom – húzta el a száját Berto.

- Hova szállásoltak el?

- Természetesen Michou mamához.

- Hálás vagyok érte – mondta az öreg, és komótosan felballagott a lépcsőn, belépett a rendőrök nagytermébe, köszönt, és eltűnt a vizsgálóbíróknak fenntartott irodában. Elégedetten bólintott. Az íróasztalon ott várta már a részletes ügyirat.

Souzie hazafelé tartott. Feje zúgott a rengeteg adattól. Szinte már gondolkodni sem tudott. Sokszor volt ez így, csak amikor vonaton ült, vagy a bátyja mögött a motoron, nem zavarta ennyire. Most egyre sűrűbben kellett korrigálnia a vezetés közben. Csöngött a mobilja. Felvette, majd áttette a ball kezébe. Egyre jobban elvonódott a figyelme a vezetésről. Érezte meg kéne állnia.

- Halló, ki az?

- Meg fogsz halni, mint az a lány az erdőben – hallott egy elváltoztatott férfihangot.

- Ki az? Mit akar? – kérdezte hitetlenkedve.

- Megbaszlak, hogy beledöglesz – sziszegte a férfi. Souzi egy barna foltot látott az úton, vészesen közeledett. Aztán csak az eget látta, majd a földet, majd ismét az eget, aztán elájult.

Jobert Gould lelapozta az utolsó jelentést is, aztán komótosan kinyitotta az aktatáskáját, és elővett belőle egy gyógyszeres fiolát. A szobához tartozó kis fürdőbe ment és jól kicsurgatva a vizet, töltött magának, majd visszament az íróasztalhoz. Lepattintotta a gyógyszeres fiola tetejét, és a tenyerébe tett két szem gyógyszert. Megint szívdobogása volt. A meggyilkolt lány rémképként lebegett a szeme előtt. Az orvosának és egyben sakktársának megígérte már három éve, hogy elmegy nyugdíjba, de nem tudta elképzelni, hogy otthon üljön a felesége szoknyáján. Viszont azt is érezte, hogy az esetek egyre jobban felizgatják. Tavaly, amikor a kukoricásban meggyilkolt kisgyerek ügyében nyomozott, kétszer is volt szívrohama, és ez erősen hátráltatta a nyomozást. Elgondolkodva nézett az aktákra.

- Azt hinné az ember, hogy a nyomozók, vizsgáló bírók belefásulnak a halott látásba, de nem. Egyre jobban érezzük a kikristályosodott fájdalmat – dörmögte maga elé, azzal bevette a gyógyszert. Nyílt az ajtó.

- Uram, még két jelentés – tett le az asztalra Berto felügyelő az asztalra két új lapot.

- Unják már a papír munkát, mi? Jobban örülnének, ha átküldhetnék a számítógépen.

- Hát.. uram…

- Tudják, nem vagyok ám olyan fafej. Rakjanak be holnapra ide egy masinát egy nyomtatóval. Az öregedő szemem nem bírja már az állandó fényt.

- A plazma monitor már nagyon jó, majd azt hozatok.

- Köszönöm. Csak ne terjessze, mert annyi a tekintélyemnek – nevetett mackósan, és a főfelügyelő vele nevetett. Rájött, hogy az öreg mennyire tele van emberséggel, majd meglátta a keze ügyében lévő gyógyszert. Benyúlt a zsebébe, markába vett valamit, aztán a vizsgálóbíró orra alá dugva kezét, szétnyitotta ujjait. Tenyerén ugyan olyan fiola pihent.

- Nem, nem jött bejelentés, uram – Anthony a telefonnál állt, és halálsápadt volt. Souzie már három órája eltűnt. Már végig telefonálta a környék kórházait, sőt az egyetemre is többször beszólt, de semmi. A fiát már el tudta érni. Azt mondta, nemsokára indul, csak még meg akart nézni valamit. Catherine a fotelban ült, halott- sápadt volt, és néha meg- megrázta a zokogás. Csengettek. A hallból a cselédlány rémült hangja szólt. Nem értették, hogy mit mond, csak azt ahogyan. Néhány pillanat múlva Souzie jelent meg az ajtóban. Sántított, bal karját a blúzába akasztotta, valószínűleg eltört, az arca, pedig csupa vér volt.

- Mi történt veled? – ugrott fel az anyja.

- Balesetem volt.

- De, miért nem a kórházban vagy? – bámult rá az apja.

- Gyalog…gyalog jöttem. A telefonom…összetört.

- Senki sem látott?

- Nem mertem stoppolni – zokogott most már a lány. Anthony hívta a mentőket.

- De, miért? – ültette le az anyja a fotelba a lányt.

- Mert, megfenyegettek! Azt mondták, hogy megölnek, mint azt a lányt. Akkor mentem az olajfoltra – borult ki teljesen Souzie. Hátradőlt, és csak zokogott, és zokogott.

Mauricie elhatározta, hogy megnézi barátai kocsiját, hátha valamit kiderít. Ha mást nem, azt, hogy semmi nincs a kocsival. Ennek örült volna a legjobban. Fogta a motort, és megkerülte vele a présházat. A Kocsi ott állt az eperfa alatt. Egybeolvadt a szürkülettel. A fiú begyújtotta a motort, majd a reflektort ráirányította a kocsira, hogy lásson valamit. Ekkor jelent meg a ház sarkánál Papagáj.

- Nem boldogulsz vele? – kérdezte cigarettával a szája sarkában.

- Elgörbült a kitámasztó – guggolt le gyorsan a motor mellé Mauricie.

- Hozzad be a Gurigához, lecseréli.

- Hát, igen, egyszer mindenen el kell kezdeni lecserélni a dolgokat – vont vállat Mauricie.

- Azért jöttem utánad, mert meg akarom köszönni, hogy segítettél a Skóton.

- Nincs mit, délután nagyon szenvedett, amikor itt voltam.

- Kérsz egy cigit?

- Még mindig nem dohányzom – nevetett Mauricie, és megindultak visszafelé a házhoz.

Több mint három órát kellett várnia, hogy ismét lehetősége adódjon megnézni a kocsit. Elég sokat ivott. Fogytak a sörök, a Skót is magához tért, és sokkal jobban nézett ki, mint pár órája. Hülyültek, meg tervezgettek másnapra. Mauricie végül kiment pisilni. Ismét meggyújtotta a reflektorát. Körbejárta a kocsit, benézett az ablakokon, de semmit sem látott. Végül előkotort a szerszámtáskájából egy zseblámpát. A vezető mögötti ajtóról le volt pattogva a festék, mintha valami éles tárgy több helyen is felsértette volna. Akár bilincs is lehetett.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra