Hetedik fejezet

Amikor felébredt már nem fájt annyira a feje. Megint rosszat álmodott, de az előtoluló képek már nem zaklatták annyira fel. Szétnézett a szobában, de nem volt ott senki. Aztán felsejlett a kép előtte. Egy férfi, aki ismerős volt, a nevén szólította, amitől ő rettenetesen megijedt. Az is felrémlett neki, hogy előtte egy rémalak szólította utoljára a nevén. De, ki? És mi is az a név? Megint nem tudta. Sírni kezdett. Egyre nehezebben viselte el, hogy nem tudta ki is. Ugyan már jöttek elő képek, de ugyan olyan gyorsan el is tűntek. A könnyei végigcsorogtak az arcán, nem törölte le.

Nyílt az ajtó. Egy nővér jelent meg rajta. Kedves gömbölyű arca volt. A lány emlékezett rá, hogy tegnap is ez a nővér volt éjszakás.

- Jó estét, Kedves. Látom sír. Az jó jel.

- Nővérke – nézett rá esdeklőn a lány, - mi a nevem?

- Na, végre, tudni akarja! Várjon, megkérdezem, hogy megmondhatom e? – azzal kisietett az ajtón, a lány pedig törni kezdte a fejét, hátha eszébe jut a név.

A nővér öt perc múlva tért vissza. Kezében egy injekciós tűvel.

- Az minek? – kérdezte a lány idegesen.

- Csak ha megint kiborulna – tette le a lány éjjeliszekrényére a nyugtatót a nővér. Mögötte egy bivaly erős ápoló jött be. A lány kezdett ideges lenni.

- Felkészült kislány? – a lány bólintott.

- A neve Nathalie – a lány csendesen elgondolkodott.

- Milyen Nathalie? – az ápoló kiment, csendesen betette maga után az ajtót.

- Azt már magácskának kell majd megmondania. Már az egész országban keresik.

A lány behunyta a szemét. Félelmetesen gyorsan kezdtek pörögni a szeme előtt a képek. Kényszeríteni kellett magát, hogy valamit is megértsen belőle, aztán fáradtan ismét a nővérre nézett.

- Párizsi vagyok, az biztos.

- Mondtam én a professzor úrnak – simogatta meg a lány arcát a nővér. – Aludjon csak. Pihentesse az agyát, hamarább jönnek elő majd a dolgok.

Nathalie pedig behunyta a szemét, majd mikor a nővér kiment, felült az ágyban. Nem akart aludni, nem akarta megtudni, hogy mi is történt vele.

- Kérném, hogy nézzen utána ennek a kocsinak – tette le Berto felügyelő asztalára az előző napon felírt kocsi rendszámát a vizsgálóbíró.

- Honnan a rendszám?

- Tegnap, mikor kimentem innen, majdnem elütött a zebrán. Egy csomó félrészeg fiatal ült benne.

- Azonnal nézem. Az asztalára tettem két új jelentést. A labor küldte.

- Köszönöm. A lány kihallgatható már?

- Nem, sajnos. Bár, mára állítólag sokat javult.

Jobert Gould bólintott, és bement a szobájába. A számítógép ott volt már az asztalán, előtte a szokásos dossziéban a jelentések. A nyomtató pedig egy pótasztalkára téve. Gould leült az asztalához, és bekapcsolta a gépet. Amíg az töltődött, kinyitotta a felső dossziét. Átnézte gyorsan az adatokat, majd megállt az alkohol tartalomnál. Megdöbbent, azt hitte, hogy a lány részeg volt, de nem. Az ujja leszaladt a drogfogyasztáshoz, de az sem volt kritikus. Elgondolkodott, azt olvasta még előző nap, hogy az Arany Kakas tulajdonosa azt nyilatkozta, hogy a halott lány, Naomi teljesen kifordult magából, miután kijött a mosdóból, mint, aki belőtte magát. A telefon után nyúlt, és megnyomta azt a gombot, ami Bero asztalán szólt. A felügyelő hamarosan megjelent.

- Látta ezt?

- Persze, uram.

- Akkor tudja, hogy Naomi nem volt kábítószer befolyása alatt.

- Igen, de nem értem az egészet. Akkor miért dobták ki az Arany Kakasból?

- Mert, azt hitték, hogy részeg, pedig tényleg az anyag miatt balhézott. Csak egy esetben láthatta, hogy az anyag rossz, ha a kanálban vörösre színeződött.

- Akkor pedig, lehet, hogy a terjesztő ölte meg?

- Gyerünk a helyszínre, hátha olyan szerencsénk lesz, hogy megtaláljuk az anyagot – kapta fel a kabátját Gould.

Mauricie és Anthony a présház maradványai körül őgyelegtek. Várták a bandát. Mauricie nem nagyon örült, hogy az apja is jött, de az annyira fel volt dúlva, hogy nem tudott otthon maradni. A rendőrség, és a tűzoltóság már elvonultak.

- Te is aludtál már itt?

- Hát, persze, ha Suzie nem sérül tegnap meg, én is itt dekkoltam volna.

Anthony beleborzongott, hogy a fia is megsérülhetett volna a tűznél. Hamarosan befordult egy kocsi az útra. Lassan közeledett, aztán megállt a romok mellett. A Skót szállt ki elsőnek. Feltűnően józan volt, és nagyon sápadt. Aztán a tagbaszakadt Góliát préselte ki magát az ajtón, majd visszanyúlt és kiemelte az ülésről Papagájt. Skót a csomagtartóból elővette az összecsukható kórházi tolószéket, és Papagájt beleültették, aztán lassan elindultak Derayék felé. Maurice kezet nyújtott a barátainak, Anthony pedig megengedett egy kedves mosolyt, aztán megkérdezte:

- Hogy van, fiam a lába?

- Nem vészes, hamar rendbe jön – legyintett Papagáj és két lábát igyekezett minél messzebb tartani egymástól.

- Azt mondod, hogy láttál valaki a szőlőben? – szegezte a kérdést egyből a barátjának Mauricie.

- Igen – lett izgatott a fiú – ott fent, annál az útelágazásnál, ott, ahol az étkezésre szánt tövek vannak.

- Szólt a rendőröknek? – kérdezte Anthony.

- Én megpróbáltam, de mindenki rohangált, mint pók a falon, aztán jött a mentő és elvittek.

- Menjünk fel – javasolta a Skót, és el kezdett felfelé kapaszkodni a lejtőn.

- Várjon fiam, így összetaposhatjuk a nyomokat. Tegyünk egy kis kerülőt.

Úgy is lett. Pár tővel odébb indultak fel, libasorban, aztán óvatosan figyelve értek oda arra a helyre, amit Papagáj mutatott. Egy szép nagy cipő nyomait látták, az olajos kannát az egyik tőke alatt, és két szivarka csikket.

- Bernard szív ilyeneket, az Arany Kakas kidobó embere – szólat meg mellettük Papagáj.

- Te, feljöttél utánunk? – Dohogott Góliát – Én meg cipellek egész nap.

- Most ne ezen huzakodjanak – mondta Anthony – hívni kell a rendőrséget.

- Lakó társa érkezett – sietett be a nővér Nathalie szobájába, mögötte kocsin tolták Suziet. Nathalie fáradt szemmel nézte meg a felkötött karú lányt.

- Én, ismerem magát. Abban a házban lakik, ahova bevittek.

-Igen – mosolygott Suzie – balesetem volt.

- De, akkor miért nem a balesetin van?

- Mert…szóval, azt hittem, hogy üldöztek.

- Ki? – Suzie beharapta az ajkát, majd kérdően nézett a nővérre. Az tagadólag rázta meg a fejét.

- Egy férfi. Felhívott és megfenyegetett.

- Borzalmas – hüledezett Nathalie, és egy kicsit jobban érezte magát, mert nem csak neki volt baja.

A nővér lefektette Suziet, majd kiment. A két lány egy darabig hallgatott, majd Nathalie megszólalt:

- Ugye, az én támadóm ijesztett rád?

- Lehet, nem tudják. Azóta minden idegen férfitól félek.

- Te, legalább tudod, hogy ki vagy.

- Rossz lehet, hogy nincs múltad – sajnálkozott Suzie.

- Azért, most már vannak emlékfoszlányok. Például, egyszer nyaraltam egy tanyán. Jó volt. Délután pedig megyek hipnotizálásra. Fel kell szabadítani a tudatalattimat.

- Nem félsz tőle?

- Jó kérdés, még attól is félek, hogy a másik oldalamra forduljak éjjel – nevetett kényszeredetten a lány.

A vizsgáló bíró és a főfelügyelő épp visszaértek a kapitányságra, amikor befutott a hívás. Anthony egyből a barátját hívta.

- Maradjatok ott – mondta izgatottan Berto, majd bontotta a vonalat. – Uram, a barátaim nyomot találtak a város déli részénél egy leégett présháznál – Fordult Gouldhoz, aki épp három zacskót adott át Paul Lignek. Az egyik üresnek tűnt, a másikban egy maréknyi föld volt, a harmadikban pedig egy óvszer. Lign már ugrott is, és rohant a laborba.

Az öreg nagyot sóhajtott, most akarta megenni a maradék kocsonyát, amit Edith, a szállásadó nője csomagolt reggelire.

- Hová megyünk?

- Egy leégett présházhoz – mosolygott magában Berto, majd az öreghez lépett, és a fülébe súgta – Ha enyém a fele, megeheti a kocsiban.

Az öreg elnevette magát, és besietett az irodába. Hamarosan egy zacskóval tért vissza.

- Még egy jó hír – mondta kifelé Bendo – az amnéziás lány hozzájárult, hogy végig ott legyünk, mikor hipnotizálják, hátha előrelendíti a nyomozást.

- Rendes tőle – dörmögte Gould.

- Maga ott állt, a kút mellett? – tömött a szájába még egy kis kocsonyát Bendo. Isteni volt.

- Nem álltam, a kútnak voltam támasztva, mert megsérültem.

- Meddig látta az idegent?

- Csak pár pillanatig, aztán a tűzoltóknak sikerült lefojtani a tüzet olyan tíz másodpercre. Mire megint fellobbant, már nem volt ott az ürge.

- Le tudja írni? – vette elő a jegyzetfüzetét a felügyelő.

- Olyas forma volt, mint Góliát, csak idősebb.

Közben megérkeztek a nyombiztosítók, és ellepték a szőlőt.

- Gyanakszik valakire?

- Igen. A személyleírás ráillik az Arany Kakas kidobó emberére, Bernardra, ráadásul olyan szivarkákat szokott szívni, mint ami oda fenn van.

- Meg is esküdne rá, hogy ő volt az?

- Nem – visszakozott Papagáj – azért ahhoz sötét volt.

Catherine fogta a lánya kezét. Nathalie a másik ágyon végre elaludt, ezért csendben maradtak. A húsleveses tányér ott állt üresen az éjjeliszekrényen. A másik lány is kapott belőle, és az asszony elcsodálkozva vette tudomásul, hogy a leves milyen hatással van az emberekre. Nathalie jóllakottan dőlt le a párnájára, és jóleső bágyadtság telepedett rá.

- Nagyon a terhedre van? – súgta Catherine Suzienek.

- Rendes lány. Ne aggódj már annyira anyu.

- Jó – fogta meg a lánya kezét az asszony.

- Apa hol van?

- Mauricievel csavarog. Állítólag valami nyomot találtak a régi présházaknál.

- Teljesen felforgatta ez a lány az életünket – kuncogott Suzie.

Nathalie megfordult és felnyögött. Karját rángatni kezdte, mintha valaki a csuklóját szorította volna. Nyöszörgése hangos zokogásba fordult át, aztán kiabálni kezdett:

- Átkozott, maga átkozott strici, engedje el a nővéremet!

Catherine nyomta nővércsengőt. A nővér nem érkezett egyedül. Két ápoló is jött vele. Lefogták a lányt, és nyugtató injekciót kapott. Hamarosan kiáltásai motyogássá szelídültek, álma pedig békés lett. A nővér oda ült mellé, a kis szobára csend borult. Catherine bánta, hogy olyan hamar megnyomta a nővérriasztót. Úgy érezte, hogy most átlendült a lány tudata határán. Aztán eszébe jutott, hogy mit is kiáltott szegény Nathalie.

- Mindjárt jövök – engedte el Suzie kezét, és kiment a folyosóra, majd a mobilján felhívta Anthonyt.

- Szia – szólt bele a telefonba, mikor meghallotta kedvese hangját.

- Valami baj van Suzieval? – kérdezte aggódva.

- Nem, nem – nyugtatta meg az asszony. – Csak azért hívlak, mert előbb Nathalie - nak rohama volt. Azt kiáltozta, hogy engedjék el a nővéremet.

- Értem, akkor már biztosan testvérek voltak a halott lánnyal.

Következő fejezet

Vissza a főoldalra