Az út hosszú volt, és alig láttunk a tejfel ködben. Áldottam az eszemet, hogy két pulóvert is húztam, meg egy jackiet. Rocco forró teás termosza nélkül meg, meg is fagytunk volna. Dél körül egy nagy kapuhoz értünk. Rocco kiszállt a kocsiból, és odament a kapu mellett ácsorgó emberhez. Pár szót váltottak, majd odajöttek hozzám. A kínai férfi mondott pár szót. Kérdően néztem Roccora.

- Köszönt Téged – mondta a doktor. Meghajoltam, ahogy illik. A férfi, pedig elment kinyitni a kaput, mi pedig begördültünk a Nagy Nemzeti Park területére, ahol majd életem következő fél évét töltöttem el.

Egy órája mentünk, mikor a Nap első sugarai langymelegen megsimogatták az arcomat. Lassan oszlott a köd. Most már láttam, hogy egy völgy mentén haladunk.

- Sokáig megyünk még? – kérdeztem kissé nyűgösen.

- Nem. Még egy negyed óra, és ha minden igaz, meglátjuk az Alvó sárkány-hegyét. Majd meglátod milyen szép ott – mondta Rocco biztatóan, de én csak azt láttam, hogy a völgy elől mindent takar a két hegy, ami fölénk tornyosult. Majd egy éles kanyar után kiértünk egy síkságra. Mindenütt dús, zöld növényzet pompázott. Bambusz vége láthatatlanul. A tavaszi napfény végigömlött a tájon, és szemközt ott terült el békésen egy nagy hegy. Gerincét szelídre simogatta az évezredek szele, és ahogy az ember végighordozta a szemét rajta, olyan volt, mint egy hatalmas, alvó sárkány.

- Még fél óra, és Lee-Gia forró zöldség levesétől felmelegszel.

- Ez, gyönyörű! – mondtam, szemem, pedig nem tudta elég gyorsan felfogni a rengeteg élményt. – Merre élnek a pandák?

- Mindenfelé – mondta Rocco – Ez itt pont Tizeske élőterülete.

- Tizeske? –nevettem.

- Igen, nem adok neki nevet. Nem szabad kötődni hozzájuk.

Hamar eltelt a fél óra. Egy falucska közelébe igyekeztünk a hegy lábához. Fehér falú faház állt nem messze a hegyről lezúduló patak mellett. Mikor megáll a kocsi, középkorú házaspár sietett elénk. Rocco bemutatott:

- Ő itt dr. Geo-Miny, ő pedig a felesége dr. Lee-Gia. Ő pedig a párizsi hölgy, Sophye Legrand.

Kölcsönös meghajlások és kézfogások után bementünk a házba. Tágas volt, és világos. Dr. Lee-Gea felvezetett az emeletre egy fürdőszobás szobába lettem elszállásolva. Semmi másra nem vágytam, csak egy forró zuhanyra, meg tiszta száraz ruhára. Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. A forró víz jótékonyan melegítette áthűlt bőrömet. Egyszer csak nyílt az ajtó.

- Jövök azonnal – kiáltottam ki.

- Letettem az ágyadra a csomagjaidat. Várunk a konyhában – hallottam Rocco hangját, aztán megláttam a szoba szekrényének ajtajában. – Akkor ő is lát engem – villant át az agyamon, és belém bújt a kisördög. Egy pillanattal később zártam össze magamon a törölközőt. Láttam Rocco szemében a fellobbanó tüzet.

Rövidnadrágban, bő pólóban mentem le az ebédlőbe. Rocco már a két tudóssal beszélgetett. Az asszony hideg uzsonnát készített, és én jó étvággyal estem neki. A délután eseménytelenül telt. Nagyrész pihentem a ház előtti hintaszékben.

Estefelé Rocco sétálni hívott. Megmutatta a kis hegyi falu poros utcácskáit, a fenyőfa – ligetet, ahová esti teájukat jártak inni, és közben a naplementét nézték. Csodálatos volt.

Már sötétben értünk vissza a kis házhoz.

- Feküdj le korán, holnap ötkor kelünk – mondta Rocco, és maga is bement a szobájába.

Meleg volt, így meztelenül bújtam a takaró alá, és hamar elaludtam az élményektől fáradtan. Arra ébredtem, hogy Rocco felettem áll, és néz. Az ajtóból halvány fény áradt be a szobámba.

- Mit képzelsz? - tört ki rajtam az ősi ösztön, de magamnak sem akartam bevallani, hogy nem bántam a dolgot.

- Boocsáss meg, nem akartalak megbántani, de hoztam neked vizet éjjelre – mutatott az éjjeliszekrényen álló pohárra. – Egyébként sem láttam semmit – nevetett, és elindult kifelé.

- Várj – nyúltam keze után – nem akartam rád förmedni.

Visszafordult és belenézett a szemembe. Átható, kutató pillantása volt. Lassan lehajolt, és megcsókolt. Gyöngéd volt a csókja. Nyelvével lágyan simogatta a nyelvemet. Kezem lassan elindult, és átöleltem a nyakát. Kicsit elhúzta a fejét a fejemtől, és halkan suttogta.

- Azóta vágyom erre, amióta megláttalak a reptéren. Gyönyörű vagy! – karja hátam mögé siklott, és meztelen hátamat égette simogató tenyere. Újra csókolóztunk, és éreztem, hogy oda kell adnom magamat. Eddigi két szeretőmmel nem éreztem magam valami jól. Nem mondom, hogy sosem ért utol a kéj, de mindig valami üresség maradt utána bennem. Rocco keze olyan tájakat kezdtek bejárni testemen, amit még magam sem ismertem. Hátamról fenekemre csusszant, valamelyik ujja a kis vájatot kezdte el simogatni. Érdekes érzés volt, ahogy hozzá, hozzáért a lyukhoz. Közben, államat harapdálta, aztán nyakamat csókolta, majd melleimet. Hanyatt dőltem, és élveztem a lágy, gyöngéd mozdulatokat, ám Rocco nem állt meg. Hasamat, majd combjaimat is végigcsókolta, majd legnagyobb döbbenetemre, lábaim közé csókolt. Apró, kéjes sikkantás hagyta el a számat, mint egy szellő, ő pedig felbuzdulva szívta be ajkai közé csiklómat.

- Csukd be az ajtót! – lihegtem, ő pedig lábával kalimpálva rúgta be azt. Teljes sötétség borult ránk. A Hold sem világított.

- Nem látlak – emelte fel fejét lábaim közül, én pedig csodálkozva néztem rá. Azt hittem, az ilyesmit sötétben kell csinálni. Matatást hallottam, aztán az éjjeliszekrényen álló lámpa meggyulladt.

- Nem kapcsolnád le? – kérdeztem szégyenlősen.

- Nem – rázta meg bozontos haját, melyet én kócoltam össze. – Látni szeretném közben az arcodat.

Azzal ismét eltűnt a lábaim között. Nyelve ügyesen ingerelt. Aztán átbukott rajtam a még sosem érzett gyönyör. Sokkal mélyebb és intenzívebb volt, mint akármikor eddig. Kívántam, akartam, hogy belém hatoljon. Lenyúltam merev péniszéért, és megmarkoltam. Most ő nyögött fel. Hagyta, hogy magamba igazítsam, aztán hosszan belém nyomult. Most értettem meg, miért akarta világosban csinálni. Arcára hihetetlen gyönyör ült ki, mosolyogva nézte az arcomat.

- Szeress – nyöszörögtem – szeress!

És ő szeretett. Teljes lelkével, és testével. Hosszúakat lökve rajtam, betöltve, simogatva egész bensőmet, aztán zihálva, nyögve, belém élvezett, miközben hüvelyem rángatózva juttatott el engem is a kielégüléshez. Aztán rám rogyott, arcát a vállamba fúrta. Keze a lámpa kapcsolója után kutatott. Sötét borult ránk, és úgy, egymás karjában aludtunk el.

Reggel, mikor felébredtem, Roccó már nem volt mellettem. Pár pillanat múlva kopogtak az ajtón, és beszóltak kínaiul valamit. Felkeltem hát, és magam köré tekertem a takarót, majd kinyitottam az ajtót. Lee-Gea állt ott, és kedvesen mosolygott rám.

- Várni téged reggelivel – mondta és meghajolt. Roccó akkor lépett ki a szemközti ajtón frissen zuhanyozva. Kicsit mérges voltam rá, hogy otthagyott szó nélkül. Lee-Gea elindult lefelé a lépcsőn, Roccó megvárta, míg eltűnik, aztán odalépett hozzám, és átölelve, hosszan megcsókolt. Haja, szakálla még vizes volt a zuhanytól.

- Jó reggelt, Kincsecske! – súgta a számba. – Ugye nem baj, hogy hagytalak még egy kicsit aludni?

- Hány óra van? – néztem körül, és láttam, hogy még alig pirkad.

- Négy. Jó lenne elindulni egy órán belül, bár most inkább máshoz lenne kedvem – markolt fenekembe a takarón át.

- Zuhanyozhattunk volna együtt – tért vissza morcosságom amiért otthagyott szó nélkül.

- Akkor sosem értünk volna ki a terepre – nevetett Roccó. – Na, hess zuhanyozni – simogatta meg arcomat, én pedig mosolyogva engedelmeskedtem.

Jól esett a melegvíz. Gyorsan felöltöztem, és lesiettem a konyhába. Az asztalon gyümölcsös rizs, kávé és forró, fűszeres bor gőzölgött. Roccó már befejezte a reggelit, épp a forraltbort itta.

- Mindent fogyassz el. Kell az energia, délig nem igen állhatunk meg – csendesen bólintottam, és nekiálltam a rizsnek. Isteni volt. Aztán a kávéba mártogattam a rizslepényt, viszont a bort eltoltam magamtól.

- Azt is idd meg, kérlek – mondta Rokkó.

- Én reggel nem iszom szeszesitalt – mondtam.

- Nem vad, főleg tea, a bor kevés benne, és ellenállóvá tesz a hideg ellen.

- Felöltöztem – makacskodtam.

- Te tudod, de garantálom, hogy egy hétig fogd nyomni az ágyat – mondta Roccó, és töltött magának még egy csészével. Magam elé húztam a csészémet és beleszagoltam. Roccó elmosolyodott. „Azért sem iszom meg”. Gondoltam, de azért a kezemet ráfontam a csészére. Jó meleg volt. Roccó nagyon kedvesen nézett rám, szinte a szemével biztatott.

- Ha Te egy félrészeg nővel akarod végig botorkálni a napodat, akkor megiszom – Mondtam. Roccó biztatóan elmosolyodott, így végül felemeltem a csészét, és beleittam. Finom volt. Végül kortyonként megittam.

- Akkor gyere, menjünk – állt fel Roccó, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Felhúzattam hát magam, és kedvesem után lépdeltem az előszobába. Belebújtunk a kabátunkba, és mindkettőnk hátára került egy-egy hátizsák is. Kiléptünk a derengő világosságba, és végigmentünk a főutcán a hegyszoros felé. Először felfelé kaptattunk, próbáltam Roccó lábai nyomába lépni a csúszós hegyi úton, aztán felértünk a legmagasabb pontra. Szétnéztünk a tájon, de még sok látnivaló nem volt rajta. A tegnapi ködhöz hasonló pára paplan borította be az egész völgyet.

- Igyunk egy kis forró teát – mondta Roccó és elővette a hátizsákjából a termoszt. Nagyot húztam belőle, és már nem is csodálkoztam, hogy az előbbi boros ital volt abban is. - Innentől csak suttogva beszélhetünk, és próbáljunk nem csörtetni. A pandák nagyon félénk állatok. Lent, a leskunyhókban már nem zavarjuk őket, de az idegenek mozgását nem szeretik.

- Jó, majd befogom a szám – nevettem.

- Majd én – lépett oda hozzám Roccó és forrón, édesen megcsókolt. Nyelve bejárta a számat, és én mázsás súlynak éreztem a hátizsákot. Legszívesebben ott, helyben ismét odaadtam volna neki magamat. De, kénytelenek voltunk elszakadni egymástól és megindulni a leshelyre.

Hamarosan megtudtam minek is kellett a lélekmelegítő. Lefelé haladva a völgybe a köd bekúszott ruhánk alá, és nedvesebbnek kezdtem magam érezni, mint a leg bővízübb zuhany után. A több réteg ruha ellenére is fáztam, szinte már reszkettem. Roccó ügyesen, tapasztaltan lépkedett előttem, én meg-megcsúsztam. Ilyenkor kedvesem mindig megfordult, hogy nem kell-e segítenie, de valahogy mindig talpon tudtam maradni. Sűrűn nyomta a kezembe a termoszt. A meleg ital egy darabig enyhítette a vizes ruhák szörnyű érzését. Végül leértünk egy olyan fél órai járás után a völgybe. Roccó csendesen az út mellé mutatott. Egy kupac panda kaki volt az. Roccó felemelte három ujját, mutatva, hogy a csomag hármaskától származik. Csendesen bólintottam, hogy megértettem. Aztán egész közel hajolt az arcomhoz és odasúgta:

- Még tíz percet bírj ki, és odaérünk a leshez – aztán elindult gyors léptekkel az immár síkká szelídült úton.

A ház picike volt. Mellette volt felhalmozva a tűzifa. Bent talán még hidegebb volt, mint kint. Roccó kiment, és tűzifával tért vissza. Megrakta a kis vaskályhát, ami azonnal árasztani kezdte a meleget.

- Mindjárt meleg lesz – mondta Roccó. – A hátizsákban lévő ruháidat akaszd fel a tűzhely fölé. Hamar átmelegednek, és akkor átöltözhetsz.

Megettem, és hálás voltam a gondoskodásért. Nekem eszembe sem jutott volna vinni váltást. Roccó addig is az egyik széket a kályha mellé húzta, és leültetett rá. Az dermesztő hideg után jól esett a meleg.

- te nem öltözöl át? – kérdeztem aggódva.

- Én már megszoktam ezt. Majd utánad én is megszárítkozom – eresztett meg ismét egy kedves mosolyt felém. Elővette a termoszt ismét, és kitöltötte a maradék ital felét a kupakba, majd odaadta, ő pedig a termoszból itta ki a maradékot. A ruhák kezdtek átmelegedni, így gyorsan vetkőzni kezdtem. Rokkó is a kályha mellé ült, és nézte, ahogy megszabadulok a ruháimtól, egyre többet mutatva a testemből. Végül, mikor a pólóm alól kivillant a mellem, nem bírta tovább. Felállt, a hátam mögé lépett és a bugyimat ő maga húzta le, aztán hallottam, ahogy a nadrágján surrant a cipzár.

- Akarod? – lihegte a nyakamba, és én mindennél jobban akartam.

- Igen – mondtam felizgulva, ő pedig a hátamra téve a kezét, szelíden kényszerített, hogy támaszkodjam a szék ülőkéjére, aztán keze szemérmemre csúszva ingerelni kezdte csiklómat. Boldogan észlelhette, hogy már teljesen nedves vagyok. Lassan, finoman vezette belém merev, kőkemény szerszámát, aztán egyre gyorsulva mozogni kezdett bennem. Közben kezei a melleimet simogatták, miközben kibuggyantak a melltartóból. Hamar élvezni kezdtem. Halk nyögdécseléssel, remegve elégültem ki. Rokkó még párat húzott rajtam, aztán éreztem, ahogy elönt belülről a forró ondó.

- Jó volt, Kicsim? Csodálatos vagy – súgta a fülembe.

- Igen, nagyon jó – mondtam, és nagyon boldog voltam.

Amikor mind a ketten már száraz ruhában voltunk, Rokkó lekapcsolta a világítást, ami egy kis generátorról ment, és felhúzta a kalyiba hátulját takaró redőnyt. Csodálatos látvány tárult elém. A tisztásra kezdett besütni a nap. A bambuszerdőt élénk zöldre festették a sugarak. Roccó csendesen mondta:

- Ötöske és Hármaska is ide járnak. Nemsokára érkeznek. Hármaskának kölyke van, valószínűleg, Ötöskétől.

Elnevettem magamat.

- Min nevetsz? – kérdezte kedvesem kicsit furcsállva viselkedésemet.

- Tudod, olyan furcsa ez a számozás. Észre sem vetted talán, de ugyan olyan személyesek lettek a számok, mintha nevet adtál volna nekik.

- De, észre vettem – nevetett Roccó is, - de el ne áruld senkinek.

Csöndben ültünk ezután. Roccó a távcsővel kémlelte a vidéket, én leginkább őt néztem és nem értettem magam. Soha életemben nem bűvölt még el így férfi. Tulajdonképp egyből odaadtam neki magamat, megszegve az öt hét legalább tíz randi elvemet. Azon gondolkodtam épp, hogy mit is szólna ehhez anyám, mikor Roccó a kezembe adta a távcsövemet, és a hegyoldal felé mutatott. Arra néztem hát, és ismét csak életem legnagyobb élményét élhettem át a társaságában. Megláttam életem első szabad pandáját, Hármaskát, amint lassan ereszkedik le a tisztásra, maga előtt terelgetve a kölykét.

- Neki mi a neve? – céloztam a kölyökre?

- Még semmi, adj neki nevet Te?

- Nőstény, vagy hím? – kérdeztem.

- Nagyon nehéz így megállapítani, de szerintem hím.

- Akkor legyen Baat.

Roccó rám nézett, és a szeme huncutul ragyogott.

- Nyolc?

- Igen, három meg öt, az nyolc.

Csodás vagy – csókolt meg Roccó.

- Nézd, mindjárt letelepednek.

Egészen közel ültek le hozzánk. A nőstény enni kezdte a mellette lévő bambusz friss hajtásait, a kicsi pedig felfedező útra indult. Amit csak elért, arra felmászott, és persze le is esett. Anyja egykedvűen bámulta. Ha túl magasra ment, rámordult, mire a kicsi méltatlankodva lejjebb mászott. Aztán elkövetkezett az, amire vártam. A kis Baat anyjához kocogott, és az ölébe mászott, majd szopni kezdett. Mikor végzett, az anyja a popsiját nyalva eltávolította az ürülékét, majd odébb ment, ásott egy gödröt, és beleköpte, majd elásta.

Ezt a viselkedést sosem láttam az állatkerti pandáknál. Pedig milyen egyszerű! Roccó nézte csodálkozó arcomat, és csendesen megjegyezte.

- Mert a fogságban elveszítik ezt az ösztönüket. Hetekig utaznak a föld biztonsága nélkül, és már nem értik, már meg sem próbálják kaparni maguk alatt a talajt. Mond meg nekem, hogyan élnének meg ezek az állatok, ha szabadon engednénk őket? Ezért zsákutca az állatkert.

Néztem bús arcát, a sajnálatát irántam, és rájöttem, hogy mennyire igaza van.

Következő fejezet

Vissza a kezdőlapra