Sosem hittem volna, hogy pont Kínában ér utol a mindent elsöprő szerelem. Talán az Alvó Sárkány hegyének ködje varázsolt el ennyire, talán a bambusz ligetek illata, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy mikor a Nap előbukkant az Alvó Sárkány háta mögül, mindig beleborzongtam a boldogsága.

A történet a reptéren kezdődött Párizsban. Anyám és apám ott álltak, szemük könnyben ázott…, de nem is ott kezdődött.

Az elejétől kell kezdenem. 26 évesen megkaptam a Sorbonon a diplomámat. Természettannal akartam foglakozni. A professzorom, Pierre Lelivre, igazi magas, karót nyelt, savanyú ember, nagyon tehetségesnek tartott, így elintézte nekem, hogy elhelyezkedhessek a Természettudományi tanszéken. Boldog voltam, és hatalmas elánnal estem neki a munkának, de valahogy első feladatom nem boldogított túlságosan. A laborban elemeztem az állatkertből küldött csimpánzok ürülékét, hogy megtudjam, egyes táplálékcsoportokat miként hasznosít a szervezetük. Én fajok megmentésére, világ megváltásra vágytam, ehelyett turkálhattam a végtermékben.

- Egy hétfő reggel a professzor maga elé citált.

- Na, Sophie, hogy van megelégedve a munkájával?- mosolygott rám, és föl-le szaladgált a szeme rajtam, mint mindig. Mérges voltam, mert épp egy hasmenésbe kellett beletúrnom, és váll rándítva feleltem:

- Kissé szagos.

Pierre Lelivre professzor hátra dőlt a székében, és őszintén, gurgulázva nevetett. Mosolyogni is alig láttam, most meg kicsordult a könnye is.

- Nos, Sophie, akkor szedje a szütyőjét – törölgette a könnyét – és menjen ki a ZOO-ba a frisslevegőre. A Pandákat fogja megfigyelni.

Izgalomba jöttem. Most született egy kispanda a kertben, és nem vágytam jobban másra, minthogy megfigyelhessem a fejlődését. A kert igazgatója kedvesen fogadott, aztán a pandák gondozójához irányított, Susi Lie-hez. Vállamon hátizsákommal, mellemen a belépőmmel, dudorászva siettem a panda-ház felé, és nem értettem, hogy miért is kell a pandák mellé egy kínai lány. Bekopogtam, mire egy nagyon csinos sárga arc bukkant elő az ajtó mögül.

- Hello Susi én Sophie vagyok.

- Az jó – mosolygott rám – én nem fogni veled kezet, mert itt van kicsi panda bent és meghal.

- Bocs – rántottam vissza a kezem – ide osztottak be, hogy megfigyeljem a pandákat.

- Az jó – bólintott Susi, haja fekete keretként libbent meg az arca körül. – Menj be oda, ottani szerrel zuhanyozzál le, és vegyél fel ottani ruhát, aztán gyere át a nagyajtón. Várlak.

Elindultam hát a „Nagy úton”. Ruhák le, tusolás, valami borzalmas fertőtlenítő szagú szerrel, aztán nemkülönben büdös ám makulátlanul tiszta ruhák felhúzása. Nem találtam magamra valót, csak két számmal nagyobbat. Viszont a steril cipő kissé nyomott.

Susi alacsony volt, és karcsú. Előre tartott kézzel indult felém, jelezve, hogy nem megsérteni akart az előbb.

- Szia – mondta közvetlen stílusban – Gyere megmutatni…izé - tom a picinyemet.

Megragadta a kezem, és már húzott is maga után a terem végébe. Elhúzott egy nagy vasajtót, és elém tárult addigi életem legszebb látványa. A nőstény panda a hatalmas terem közepén ült, komótosan tömte magába a bambuszt, a pici, pedig az egyik lábának dőlve aludt.

Susi könyörtelenül visszazárta az ajtót és csak utána szólat meg.

- Ugye milyen szépseggesek?

Elnevettem magam, Susi pedig zavarba jött.

- Már megint mondtam rosszul?

- Igen. A szépsegges azt jelenti, hogy szép a popsija. Úgy kell mondani szépséges.

- Jó – nevetett – Te javítgatsz engem, én tanítalak pandákra.

Ebbe meg is egyeztünk. Susi beszéde napról napra javult, csiszolódott, én pedig egyre többet tudtam meg ezekről az állatokról. Susi elárulta, hogy azért osztották be őt ide, mert a pandák nagyon érzékenyek az európai vírusokra, baktériumokra. A fogságban született kicsik 90%-a elpusztul valamilyen fertőzésben. Ha el kezd hasmenésük lenni, biztosan elviszi őket. A mi kis Mongunk szépen fejlődött. Öröm volt látni, hogy nyiladozott a kis értelme.

Mind a ketten fél hatkor érkeztünk meg. Én elfoglaltam a helyemet a monitorok előtt. Az egész terem, ahol a mama pandát és a kicsit tartották, be volt kamerázva. Naplót vezettem minden mozdulatukról.

Susi pedig almozta, etette őket. Én még a közelükbe sem mehettem, nehogy megfertőzzem valamelyiküket a fertőtlenítő ellenére. Éjjelre csak egy kis derengés volt a teremben, épp úgy, ahogy a természetben. Aztán fel kelt a nap, és a pandák tevékenyek lettek. Este tízkor hagytuk ott őket, és én szaladtam be a székletükkel a tanszékre. Most már nem bántam a szagos melót sem.

Három hónap telt el ebben a boldogságban, amikor egy este coli baktériumot találtam az egyik ürülékben. Reggel remegő lábbal léptem a monitorok elé. Szerencsére a kicsi még élt, bár nagyon bágyadt volt. Susi épp a belső terembe terelte őket, aztán nekilátott kihordani a beton padlót takaró bambuszágyat. Egész délelőtt dolgozott. Erős fertőtlenítővel mosta le a falakat és a padlót, majd új bambuszokat hordott be. Végül beengedte a pandákat, és kezdte elölről a belső teremmel. Mong a munka ellenére leállt a fejlődésben. Félő volt, hogy bekövetkezhet a legrosszabb.

Másnap Lelivre ismét behivatott.

- Mi történt lányom?

- Nem tudjuk. Coli baktérium.

- Gondolom, ügyeltek a tisztaságra.

- Igen – bólintottam – Nekem van egy elméletem.

- Ki vele – csillant fel a szeme – ezt már szeretem, ha egy tanársegéd gondolkodni is tud.

- Szerintem a beadott táplálék erjedéséből és a vizeletből alakul ki a baktérium tenyészet. A medvéket nem betonon kéne tartani, hanem földön, és a bambuszt elültetve kéne adni nekik.

A professzor elgondolkodott.

- Ez már az én agyamban is megfordult. Tíz éve foglakoztunk ezzel a problémával. Már próbáltuk dézsákba ültetve adni a táplálékot. Azt mivel magyarázza, hogy csak kölyköt szoptató anyáknál található meg ez a baktérium?

- A nőstény vizelete savasabb ilyenkor.

- Egy esetben tudhatjuk meg az igazat, ha valaki kiutazik Kínába, és megvizsgálja az eredeti élőhelyen a problémát. Holnap összeül az igazgatóság, mindent megteszek majd, hogy maga legyen az a valaki.

Így hát ott álltam a Degolon, és néztem a szüleim kisírt szemét. Egyszerre féltettek és büszkék voltak rám. Zsebemben ott lapult dr. Rocco Mizettinek szóló ajánlásom. Ő már évek óta tanulmányozta a pandákat. Hatalmas izgalommal vártam a találkozást. A repülőutat végigaludtam szinte teljesen. Aztán leszálltunk Pekingben. Ócska buszba tereltek minket, majd a vámvizsgálat következett. Bőröndjeinket egy szakadozott futószalag szállította, mely minden második táskánál beszorult. Rettegtem, hogy drága felszerelésem tönkremegy, és még csak el sem tudok majd számolni az egyetemnek.

A vámos kinyittatta velem a bőröndjeimet. Elcsodálkozva nézte a tégelyek, pipetták özönét.

- Ki maga? Robbántos? – kérdezte rossz angolsággal.

- Nem – mondtam – tudós vagyok, és a pandákat jöttem tanulmányozni.

- Jönni velem! – jött izgalomba. Bevezetett egy aprócska irodába, és elővett egy űrlapot.

- Kitölteni tessek.

Nekiláttam az angol nyelvű űrlap kitöltéséhez, melynek végén megfogattam, hogy egyetlen állatot sem fogok kivinni a Kínai Népköztársaság területéről, sőt azokra nem vadászom. Aláírtam.

- Na azert! Nekünk lenni sok szép állat. Tavaly jöttek sok ember, és kicseméztek pandákat római állat kertnekbe.

- Én nem ezért jöttem.

- Van most már papiros rólad. Ha mersz csempézni, le lehet lőni.

Helyzetemet nem fogadtam túláradó örömmel, de mit tehettem mást, fogtam a bőröndjeimet, és mint egy málhás szamár, mert kocsi nem volt, elindultam a kijárat felé.

Dr. Mizetti a kijáratnál várt. Magas volt, napbarnított, és szakállas. Széles mosollyal indult meg felém. Elvette a csomagjaimat, majd megszólat. Hangja bársonyos volt, illett egész lényéhez.

- Hogy utazott?

- Köszönöm, tűrhetően – nyújtottam a kezemet kézfogásra, mire ő szélesen elmosolyodva próbálta a csomagokkal együtt még az én kezemet is megfogni.

- Rocco Mizetti.

- Sophye Legrand

Átmentünk a hatalmas tömegen, amely a csarnokban ácsorgott, és kiléptünk a szabadba.

- Jézus, mennyien vannak! – szakadt ki belőlem az őszinteség,

- Hisz kínaiak – nevetett őszintén Mizetti. Tetszett, ahogyan nevet. Szinte az egész lényét megrázta a nevetés. Úgy nézett ki, mintha mindjárt elejti az összes csomagomat.

- Jöjjön, ez az én kocsim, mutatott egy ősrégi dzsipre. A csomagokat bepakoltuk a hátsó ülésre, majd megindultunk a városba. Mindenütt tömeg. A kerékpárosok özöne lepte el az utakat, és mint valami óriás sárkány araszolt a forgalom a széles utakon. Közben a doktor elmondta, hogy ezt a napot a fővárosban töltjük majd, mert be kell vásárolnia egy – két dolgot. Bekanyarodtunk egy mellékutcába, és megálltunk egy szálloda előtt. Mizetti pénzt adott az ott álló fiúnak, hogy leparkolja az autót, és utánunk hozassa a csomagokat, aztán bementünk a tiszta hallba. A portás meghajolt, majd elkérte az útleveleinket, és betette egy fakkba, aztán átadta a kulcsokat, és sűrű hajlongások közepette elindultunk a lift felé.

A szobák szép tágasak voltak, csak az ablakokat nem lehetett kinyitni, légkondi meg nem volt. Hiába magyaráztam a fiúnak, aki felkísért minket, hogy melegem van, csak a fejét rázta, és hajlongott. Végül Rocco oldotta meg a gondot, mikor átjött, hogy megkérdezze, vele tartok-e a piacra. Az ablakok tényleg nem nyithatók, mert szabvány, hogy a szállodai ablakokon keresztül nehogy le lehessen lőni valakit. Inkább fulladjon meg a vendég. Letusoltam, átöltöztem, majd elmentem a piacra Roccoval.

Hatalmas volt a tömeg. Rocco a kapunál felfogadott két férfit, aki a csomagokat cipelte, majd mikor minden megvolt, bámulatos ügyességgel rakták be a kocsiba. Volt ott minden a szalmakalaptól kezdve a babarugdalózón keresztül a vibrátorig. Amikor az utóbbit kínálgatták nekem, azt hiszem, igen elvörösödhettem. Rocco nem szólt semmit, csak gyorsan odébb terelt, aztán eltűnt pár pillanatra. Néztem, ahogyan a tömegben utánam verekszi magát. Bele tudtam volna szeretni. Éreztem, hogy teljesen elbűvöl megnyerő mosolyával. Megállt előttem, és szorosra zárt kezét felém nyújtotta:

- A megaláztatás miatt, és mert itt van – mondta mosolyogva, és kinyitotta a tenyerét. Vékony ezüstlánc volt benne, rajta ezüstmedál, mely egy sárkány fejét ábrázolta.

- Ez…ez gyönyörű! – mondtam – Igazán szép, de nem fogadhatom el – tértem végre észhez, és visszaejtettem a nagy tenyérbe az apró ékszert.

- Dehogynem – mondta szelíden Rocco, a hátam mögé lépett, és feladta a láncot.

- Jöjjön, bemutatom valakinek – és már húzott is maga után. A piac végébe mentünk, és beléptünk egy aprócska étterembe. Rocco vett két tavaszi tekercset, meg forró édes teát. Nagyon jól esett.

- Meg kell még két barátomat látogatnom. Visszamegy a szállodába, vagy velem tart? – kérdezte, és én örömmel mentem vele. Az első család nagyon kedves népség volt. Zajosak, és népesek. Rocco még a Nemzeti Parkból ismerte őket. Sokat segítettek neki a park őrzésében, míg nem aztán az egyik fiúk fővárosi lányt vett el feleségül, és az unokák miatt ők is felköltöztek, de már bánják. Azt fontolgatták, hogy visszaköltöznek a környékre fiastul, unokástul, menyestül.

A második családban csak ketten voltak. Egy 90 éves anyóka, meg a fia. A férfi nagyon hallgatag volt. Rocco elmondta, hogy a feleségét megölték két éve a Nemzeti Parkban az orvvadászok. Azóta csak a legszükségesebb szavak hagyják el a száját. Hírt hozott neki Rocco. Meglett a gyilkos. Annyi bűn terhelte már a lelkét, hogy nem bírta tovább, és öngyilkos lett. Levelet küldött a férfinak, amelyben neje és az ő bocsánatát kérte. Házigazdánk felállt, és a belső szobába ment, ahol egy kis oltárféleségen a felesége képe állt két gyertya között. A férfi letérdelt a kis oltár elé, füstölőt gyújtott, a levelet a kép elé terítette szétnyitva, és imádkozni kezdett. Felálltunk hát, meghajoltunk az anyó felé, és elmentünk.

Csendesen ültünk az élmény után a kocsiban. Végül Mizetti szólalt meg elsőnek.

- Ne haragudjon, fordítva kellett volna megejtenünk a látogatást.

- Nem, nem. Jó volt ez így. Szegény Lee úr, hogy szerethette a nejét – bukott ki belőlem az őszinteség.

- Nagyszerű asszony volt. Teljes odaadással dolgozott a Panda programon. Erre jön pár európai barom, és befogják a fiatal medvéket, hogy örök életükre megnyomorítva őket egy állatkertbe dugja őket.

- De az állatkertekre szükség van a gén állomány miatt! – próbáltam védeni a munkáltatómat.

- Igen – nézett rám Mizetti szomorú szemekkel, és nagyot sóhajtott – nem engednék elvinni a természetes élőhelyéről egy állatot sem. Ha jól tudom, maga is azért van itt, hogy megtudja, fogságban miért betegednek meg az állatok?

- Igen – bólintottam.

- Hát, üljön be egy börtönbe, és mindjárt megtudja!

Kitapintható lett a csönd közöttünk. A doktor mereven bámulta az utat. Nem tudtam, mit mondjak, hisz úgy véltem igaza van, aztán eszembe jutott Susi állhatatos munkája, meg a hajnali felkelések és rájöttem, hogy mégis több út van.

- Tudja, Párizsban van egy lány, aki mindent megtesz, hogy jobb körülményeket teremtsen a pandáknak. Maga szerint az ő munkája is bűnös?

- Nem, nem bűnös. Félre ne értsen. Tudom, hogy a maguk munkája is lényeges. De most már több példányt nem kéne befogni. A természetben kell őket megfigyelni. A természetes környezetüket kell biztosítani. A panda ott jó, ahová lerakta az Isten.

- Értem – mondtam, és bámultam meggyőző erejét.

- Maga éhes lehet – vigyorodott el megint, és a feszültség már is oldódott – Meghívom vacsorázni a szálloda éttermébe, aztán feküdjünk le korán, mert hatkor indulunk.

Az étel finom volt. Aztán összetegeződtünk, majd egy kicsit táncoltunk, aztán ágyba parancsolt. Nehezen aludtam el a sok élménytől és mikor elaludtam, azt álmodtam, hogy Rocco arca néz rám, és kezei a lábam között matatnak. Azt hittem az éjszaka közepén járunk, mikor meghallottam a kopogást. Fél hat volt.

Percekig álltam a zuhany alatt, hogy magamhoz térjek. Felöltöztem, aztán átvittem a csomagjaimat Rocconak.

Következő fejezet

Vissza a kezdőlapra