Első
fejezet
Gyönyörű tavasz volt abban az évben. A fák teljes pompájukban díszelegtek a Bois de Boulogne útjai mellett. Egész Párizs kitódult a friss levegőre. Én is minden nap kikocsikáztam férjemmel, André de Montigne báróval, majd a hintóból kiszállva, húsz percet tologattam az árnyas sétányokon a székében. Férjem egy ütközetben kapott találatban sérült meg még a negyvennyolcas forradalmak idején, azóta tolókocsiba kényszerült, és igen csak a nyolcvanas éveit taposta. Engem tíz éve adtak hozzá a szüleim, ezzel megszabadítva családomat a teljes anyagi romlástól. André az első éjszaka elmondta elvárásait. Fiúgyermeket akar. Persze ő már nem képes a gyermeknemzésre, ezért tartsak minél több szeretőt. Két leánygyermeknek adtam azóta életet. Férjem pedig egyre türelmetlenebb lett a fiúcska eljövetelével szemben.
De ma nem törődtem ilyesmivel. Élveztem a nap melegét arcomon, amikor egy lovast láttam meg felénk közeledni. A pompás fehérszőrű paripát magas, vállas férfi ülte meg, a testőrök csinos egyenruhájában. Amikor közelebb ért, lassított, és megszólalt.
- Grófúr, grófné! – azzal sapkájához emelte kezét, szalutált. Férjem felriadt gondolataiból és a lovasra emelte a tekintetét.
- Á, maga az Alain? Jó napot magának is! Drágám, ugye ismered Alain Courtroit? – a férfi megeresztett egy kisfiúsan pimasz mosolyt felém. Egyébként is kölyök képe volt. Nem lehetett huszonnégynél több, és nagyon fess volt az egyenruhájában. Derengeni kezdett az agyamban, hogy már láttam őt, de régen. Még kamasz fiú volt.
- Ő a bordoixi Courtroik fia. Csak fiúk vannak a családban – magyarázta férjem, és engem elfogott a méreg, ahogy tudtomra adta, hogy következő gyermekem apja ki legyen.
- Áh – mondtam, és nem tudtam eldönteni, hogy vörös vagyok-e, vagy sápadt a haragtól.
- Édes fiam – fűzte tovább férjem a szerelmi románcomat – jössz ma este a miniszterelnök báljára?
- Igen – válaszolt Alain, és szomorúan vettem észre, hogy hangja kellemes bizsergést indít el a testemben.
- Szeretném, ha a feleségemet olyan éjfél körül hazakísérnéd. Nekem tárgyalásom lesz a Miniszterelnökkel. Egy ilyen gyönyörű fiatalasszony pedig nem kocsizhat haza éjjel.
- Örömömre szolgál – hajolt meg felém a lovon Alain. Rövid búcsúzkodás után továbbmentünk, és én gondolataimba merültem. Bántott, hogy férjem, úgy árul, mint egy telivér kancát. Pedig az évek során meghitt barátság alakult ki kettőnk között, de annyira szerette volna, ha fiú örökös marad utána, hogy ilyenkor teljesen elveszítette a rá jellemző józan eszét. Végül is Alain Courtroi tetszett. Most már emlékszem rá. Az esküvőmön láttam, tíz éve. A fogadás után, visszavonultam a szobámba, és a fürdőkamarában meztelenül mosakodtam, amikor megláttam a fiút a tükörben. Megfordultam és elmosolyodtam, ahogy nézett rám. Teljesen meg volt kövülve. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül szelíd hangon, de határozottan szólaltam meg:
- Menj ki! Ez a látvány még nem való neked.
Ő pedig összerezzent és kiszaladt. Milyen helyes is volt már akkor is? Férjem hangjára riadtam:
- Leticia! Leticia, kedves! Vissza akarok menni Párizsba. Már harmadszor szóltam.
- Bocsásson meg Barátom, elméláztam.
Azzal visszafordultunk. A kocsis épp a negyedik sörét itta a kertvendéglőben. A lányaim a nevelőnővel akkor jöttek vissza az egyik útról. Beültünk a kocsiba és haza hajtottunk.
Este nehezen készültem el a toalettemmel. Kitty a cselédem, többször is meghúzta a hajamat. Nem szoktam büntetni őket, de most szívesen pofon vágtam volna. Azon törtem a fejemet, hogyan kerülhetném el férjem kívánságát, úgy hogy baráti viszonyunk ne sérüljön. Eddig engedte, hogy magam válasszam ki szeretőimet, de úgy látszik megelégelte a lányok sorát. Végül úgy döntöttem, hogy a kocsiban, kerek perec elutasítom, és kész.
Végül tökéletesnek éreztem magam. Hajamban gyémánt diadém. Sötétkék nagyestélyimben maga voltam a 37 éves csoda. Mindig is karcsú voltam. A két gyermek kihordása sem látszott rajtam meg. Kitty megelégedetten nézett végig rajtam, majd nyakamba akasztotta a diadémhoz való nyakéket. Fülembe azt a fülbevalót tettem, amit akkor kaptam Andrétól, amikor a kisebbik lányom született. Elengedtem Kittyt estére, aztán levonultam a lépcsőn. André a hallban ült a kocsijában, és pezsgőkoktélt szürcsölgetett. Szomorúsággal keveredett csodálattal nézett rám.
- Maga milyen gyönyörű tud lenni, Barátnőm! Ha nem lennék így, nagyon boldogok lehetnénk – feledkezett meg magáról, a cselédek előtt.
- De hát maga így is boldoggá tesz, hisz két lányunk is van már – mondtam, és gyors, könnyű csókot leheltem a szájára, ő pedig hálásan nézett rám, hogy ily hamar jár az eszem, és elhárítottam a katasztrófát.
- Kedvesem, kér pezsgőkoktélt? – kérdezte zavartan, és én úgy éreztem, hogy ilyen öregnek még sosem láttam.
- Ó nem, majd a bálon – mosolyogtam rá. Felhörpintette a maradék italát, aztán Pierre, a lakáj felnyalábolta, és kivitte a kocsiba. Én is beültem vele szemben. Hallottam, ahogy a kocsis berakja a hátsó csomagtartóba az összecsukott tolókocsit, aztán megkerüli a fogatot, és felül a bakra, majd meglódul velünk a kocsi, és a lovak patái el kezdenek csattogni a kövezeten.
A bál fergeteges volt. A kormányzóné nagyon ért az ilyenek szervezéséhez. A fiatalemberek nem közeledhettek a lányokhoz csak úgy. Először a gardedámok seregén kellett átküzdeniük magukat. Ebben a házban szigorú rend uralkodott. A táncrendek folytonos ellenőrzése már szinte apácakolostori szigort eredményeztek. A kisasszonyok nem táncolhattak egy este ugyan-azzal a fiatalemberrel, hacsak nem álltak velük rokoni kapcsolatban. Ha ez a paszulykaró, savanyú nőszemély tudta volna, hogy a férjem pont most akar összeboronálni, egy fiatalemberrel, elájult volna, az biztos.
Alaint hamar megleltük. Ránk várt a büfé szobában. Megittunk hármasban egy-egy pohár pezsgőt, aztán odalépett hozzánk Petité admirális, és udvariasan megkért, hogy engedjem el a férjemet a tárgyalásra. Mosolyogva mondtam igent, aztán az alacsony, potrohos ember megindult a tömegen át tolva a férjemet. Nevetségesek voltak. Mintha egy pingvin tolna egy másikat. Alainra néztem, és láttam rajta, hogy ő is ugyan ezt gondolhatja.
- Táncolunk? – kérdezte és fiatalos hévvel felállt a bársonypamlagról.
- Igen – nyújtottam a kezemet.
A bálteremben ép valcert játszottak. Alain erős keze gyöngéden csúszott a derekamra. Kezem a bal kezébe simult, és lépkedni kezdtünk a keringő zenéjére. Nagyon jól táncolt. Úgy éreztem végig, mintha szállnánk a parkett felett. Kék tüzű szeme végig a szemembe nézett, szinte elbűvölt. Tudtam, éreztem, hogy nem tudok majd ellenállni neki. A szám végén, ismét a büfé teremben kötöttünk ki. Pezsgőt ittunk, és kaviárt ettünk. Beszélgettünk a lányaimról, a katonaságról, hogy hogyan lett testőr. A lovakat mind a ketten nagyon szerettük. Aztán összetalálkoztam két ismerősömmel. Alain egy idő után elnézést kért, megígérte, hogy éjfélre visszajön, és otthagyott barátaim körében. Kissé megsértődtem, de aztán láttam, hogy csak kötelességét teljesíti. Megtáncoltatta a kormányzóné két ronda lányát, és már sietett is vissza hozzám.
Az éjfél hamar eljött, és mi elindultunk a bejárat felé. Alain szólt a lakájnak, hogy keresse meg a kocsiját. Magamra terítettem a köpenyem, majd rosszkedvűen szálltam be a kocsiba. Alain velem szembe ült, szemét le nem vette rólam. Elindult a kocsi. Két utcasarkig csak mosolygott rám, aztán lesütötte a szemét, és halkan megszólalt.
- Hálás vagyok önnek – mondta.
- De miért? – döbbentem meg.
- Mert akkor nem ütött meg, vagy nem csinált botrányt.
- Minek, mert egy kíváncsi kisfiú meglesett mosakodás közben?
- Azóta is szeretem Önt! – ragadta meg a kezem, és hevesen megszorította. De én kihúztam kezeimet, és könnyeimmel küszködve mondtam.
- Tudja, hogy a férjem azt akarja, hogy a szeretőm legyen, és fiút nemzzen a számára? – Alain egy pillanatig megütközve nézett rám, aztán átült mellém és magához ölelt.
- Szegény, szegény Leticia! Milyen boldogtalan lehet! – erre eleredtek könnyeim. Óh, végre egy ember, aki megért! Keze először csak vállamat simogatta, aztán arcomra tévedt. Egymás szemébe néztünk, és tudtuk, hogy beteljesedett a sorsunk. Ajkunk a másik ajkát kereste, majd szomjasan egymásra tapadt. Vérem forrón lüktetett ereimben. Alain kiszabadította a ruha alól ball mellemet, és boldogan temetkezett bele.
- Nem érdekel, szeretlek, akarlak! – mondta elhaló hangon, én pedig átadtam magam a boldogító kéjnek. A kocsis hangja ugrasztott szét minket. Hazaértem. Gyorsan rendbe szedtem magam, azután Alain megfogta a két kezem ismét.
- Mikor láthatom? Ugye az enyém lesz?
Gyorsan járt az agyam, aztán táskámba nyúltam, és elővettem a rue Saint Germaini lakásom kulcsát. Sablonos voltam, előző szeretőimet is mindig ide vittem, de nem jutott jobb az eszembe. Alain megcsókolta a kis kulcsot, majd a zsebébe csúsztatta.
- Rue Saint Germain 34. második emelet öt. Délután hatra várom – mondtam, azzal szédelegve kiszálltam a kocsiból.
Felhevült testtel rohantam fel a lépcsőn. Ledobáltam magamról a ruhát. Kitti felébredt, és segített levetkőznöm. Kedvesen csacsogott. Ő is mulatságban volt a vőlegényével a vursliban. Milyen kedves lány! Fürdőt csináltattam vele, aztán háziköntösben lementem még egy italt meginni a szalonba. Kár volt. André az ablaknál ült, és konyakot szopogatott a szivarjához. Láthatólag izgatott volt.
- Na, hogy sikerült? Befűzte a fiatalembert, kedvesem?
Egy pillanatig arra gondoltam, hogy hazudok, de akkor később, hogyan magyarázom meg majd a délutáni kiruccanásaimat?
- Igen, a viszony elkezdődött – mondtam, és éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
- Remek, remek – szívott nagyot a szivaron André. – Persze, ha ez Önnek terhes, nem kell folytatnia – mondta, és most még dühösebb lettem rá. Elhatároztam, gonosz leszek vele.
- Nem, nem. Nagyon is kellemes fiatalember – mondtam túlzott lelkesedéssel, és vártam a megsértődést, de nem az jött.
- Ennek nagyon örülök – mondta – igyon egy konyakot, Barátnőm.
- Nem, köszönöm, fáradt vagyok, mondtam, azzal vizet töltöttem egy kristálypohárba és felmentem a szobámba.