Negyedik
fejezet
Mikor reggel lementem az ebédlőbe, Catreine lányom a francia ablak előtt állt, és szomorú arccal nézte a monotonon csöpögő esőt.
- Mi a baj, Drágám – térdeltem le mellé. Arcocskáján ugyan olyan barázdát hagyott egy könnycsepp, mint az eső az ablaküvegen.
- Nem tudom megmutatni a bábszínházat ma Anyusnak. Elmosta az eső – hüppögött.
- Tudod, mikor én voltam kicsi lány, ha esett az eső, a bábszínház beköltözött a pavilonba, és ugyan úgy megtartották az előadást – töröltem meg arcocskáját.
- Valóban? – kerekítette rám nagy, kék szemeit.
- Valóban – mosolyogtam rá. – Mindjárt szólok a kocsisnak, hogy menjen el a parkba, és kérdezze meg, hogy lesz-e előadás. Aztán reggeli után felöltözünk, és kikocsizunk.
- De jó – múlt el kisebbik lányom rosszkedve egy szempillantás alatt.
- Hát itt van kisasszony? – jött be a nevelőnő Colette, Juliette lányommal. – Már mindenütt kerestük.
- Csak az esőt néztem, már nem vagyok szomorú.
A további vitát elkerülendő, felálltam, és megkértem Colettet, hogy küldje el a kocsist a parkba.
Asztalhoz ültünk. André is begurult, és felálltam, hogy az asztalkendőt az ölébe terítsem. Tudom, hogy maga is meg tudta volna csinálni, de ez olyan kedveskedés volt közöttünk.
- Ma mit csinál Barátnőm? – kérdezte, és én megint mérges lettem rá. Nem értettem, hogyan is felejtheti el, hogy a gyerekekkel színházba megyek.
- A lányokat viszem a parkba a bábozásra.
- De, hát esik az eső – méltatlankodott.
- Régen, ilyenkor bevitték a pavilonba. A kocsist már elküldtem megkérdezni.
- Abban reménykedtem, hogy itthon marad velem – szontyolodott el. Pont olyan képet vágott, mint Chaterine szokott. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlenség, még hihettem volna azt is, hogy lányom az ő gyermeke. Megsajnáltam. Kezem ápolt, puha kezére tettem, és megkérdeztem:
- Miért nem jön velünk? Önnek is jót tenne egy kis gyermek zsivaj.
- Igen, igen, Apuska! Jöjjön maga is velünk – lelkendeztek a lányok.
- Tudja, Drága, hogy ez az esős idő, hogy befészkeli magát a gerincembe. A tűz mellett akartam ülni.
- Majd viszünk plédet – mondtam. A gyerekek könyörögve néztek rá. Ekkor jött be a kocsis a jó hírrel. Megtartják a pavilonban az előadást. Andrét már csak egy picit kellett bíztatni. Gyorsan megreggeliztünk, aztán én kimentem összepakolni a dolgokat.
Kitty segített bepakolni a kosárba. Nem csak a keze, de a szája is járt.
- Bejött ám asszonyom, amit terveztünk – mondta lelkesen.
- Megfuttattad Pierrét?
- Nem hallotta asszonyom a csörömpölést?
- De, igen – nevettem, és eszembe jutott az előző este, amikor az inas felhozta a férjemet. Először hatalmas csörömpölést hallottunk a kukák felőle, aztán szegény megugrasztott szerelmesünk még a ház előtt hagyott kerekes kocsin is átesett.
- Az úgy vot, hogy tízkor koporászott az ajtómon. Mondtam néki, hogy menjen el, mert, hogy asszonyom megtiltotta, hogy vele háljak. Hagytam még kicsinység nyivákolni, aztán beeresztettem. Volt is utána témázás. Kisördög ez az ember az ágyban. Aztán éjfél körül elaludtunk. Arra ébredtem fel, hogy beáll a kocsi a ház elé. Rázom az emberem vállát, hogy baj van, rajta leszünk kapva. Ugrik a gatyájába, fogja a cipőjét, ingét, aztán ki az ablakon, bele egyenest a nagykukába. Olyan csuszpájzosan mászott elő, hogy alig bírtam a nevetést visszatartani. Az ebédre el nem fogyasztott spagetti lógott a füliről. Kikászálódott, aztán, uzsgyi, futott tovább. Akkor aztán hanyatt dobtam magam az ágyamon és a párnát kellett a képemre szorítani, hogy ne hallatsszon a kacagásom.
- Szegény ember, igen csak gonoszok voltunk vele – nevettem én is. – De, akkor azt nem is hallottad, hogy még a férjem kerekes kocsiján is keresztül bukott.
- Nem – állt meg a kezében a munka. – Akkor attól húzza a lábát. Mert, mikor még én láttam, igen csak szedte a lábát.
- Ne büntessük tovább – mondtam kacagva – inkább csak szeressétek egymást éjjel.
A pavilon zsúfolásig megtelt. Andrét betoltam a tűzhely közelébe, és betakargattam, mi pedig leültünk a közelben. A két lány önfeledten csacsogott. Juliette összefutott egy társnőjével, akivel a zeneiskolában szokott együtt gyakorolni. Chaterina a szoknyámat fogta, és bőszen magyarázott. Az előadás hamarosan megkezdődött. A Paprika Jancsi épp a banyával harcolt, mikor megláttam Alaint az oszlopok mellett. Engem bámult. El-elfordította a fejét, hogy ne legyen feltűnő, de tudtam, hogy azért jött ide, hogy lásson, sőt csak engem lásson. Ránéztem a férjemre, de láthatólag még nem fedezte fel kedvesem jelenlétét. Valahogy onnantól nem igen érdekelt az előadás. Lopva oda-odapillantottam Alainre. Chaterine lelkesen tapsolt, nevetett mellettem, aztán felém fordulva rám meresztette nagy, kék szemeit.
- Anyuska, nem tetszik?
- Dehogynem, csodálatos – nevettem rá, ő pedig megnyugodva fordult ismét a paraván felé. Végül nem bírtam tovább, és odaszóltam a nevelőnőnek.
- Colette, figyeljen a gyerekekre, mindjárt jövök – azzal felálltam, és elindultam az oszlopok felé. Amint elmentem André mellett, megfogta a karomat.
- Nem gondolja, Kedvesem, hogy ez arcátlanság, hogy még ide is Maga után jön?
- De, és le is állítom – mondtam mérgesen.
- Jó, de ha délutánra pásztorórát tervez, menjen csak – nagyon döbbent képet vághattam, mert férjem arca megenyhült. – Nevelje csak meg, Önre bízom.
Odasiettem hát Alainhoz, és tettetett méreggel szóltam neki. Az az igazság, hogy nem leszidni mentem oda, a hangját akartam hallani, belenézni tengerkék szemébe, érezni az illatát.
- Nem szégyelli magát? Még ide is utánam jön? – kérdeztem, és a karjára csaptam a legyezőmmel.
- Látnom kellett. Odamentem magukhoz, hogy elhívjam ebédelni, de a cseléd ideirányított. Nem bírtam ki. Kínszenvedés minden nap maga nélkül.
- Csendesebben – pirultam el, bár tudtam, hogy úgy sem hall minket senki. Beszélgetésünk zaját elnyomta a gyerekek kacagása.
- Jöjjön el ma is a lakásba – ragadta meg kezemet szenvedélyesen.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálok megszökni ebéd után. Meddig ér rá?
- Hatra kel visszamenjek a laktanyába.
- Várjon rám, de ne legyen dühös, ha nem érek oda.
- Legszívesebben magamhoz ölelném, és megcsókolnám – súgta, hangja remegett a szenvedélytől.
- Türtőztesse magát, Barátom – mondtam, de az én hangomon is hallatszott, hogy legszívesebben a karjába vetném magamat. – Akkor délután – mondtam, és elsiettem, mielőtt még botrányt okoznánk. Épp jókor mentem vissza, mert már álltak fel az emberek. A nevelőnő kézen fogta a két lányt, én pedig a kerekes kocsit toltam.
- Leticia, Drága, toljon a büféhez, innom kell egy forró teát – mondta André.
- Colette, várjanak meg a kocsinál. Mindjárt hozok a lányoknak fagylaltot – mondtam, mert tudtam, hogy a férjem kettesben akar lenni velem. Jól gondoltam. Ahogy kettesben maradt, kérdezgetni kezdett:
- Na, találkoznak ma?
- Ebéd után – mondtam. – Ha nincs szüksége a társaságomra.
- Kérem, este hétre érjen haza, remélem nem feledte el, hogy ma zeneestet adunk.
- Nem – mondtam, de az volt az igazság, hogy tényleg megfeledkeztem róla.
- Hivja meg őt is – bíztatott.
- Nem tudom – mondtam, - vissza kell menjen a laktanyába.
André bólintott, és én nem értettem, hogyan állhat ilyen módon a dologhoz. Az, hogy fiú utódot akart, attól még nem kellett volna a kedvesemmel tölteni az időt. Eddig ezt nem csinálta. Megérezhette rosszallásomat, mert miután a megvett rumos teába belekortyolt, mosolyogva rám nézett:
- Drága, ne feledje, hogy ez a fiatalember családunk tagja. Nem baj, ha együtt mutatkozunk vele.
- Ön tudja – mondtam, és elkezdtem kitolni a pavilonból, nehogy a fagylaltok elolvadjanak.
Az ebéd igazán finom volt, de nem igen volt türelmem enni. Alig vártam, hogy Alain forró tenyere végigsimítson testemen. A lányok csacsogtak, és egymás szavába vágva élték újra a délelőtt eseményeit. Férjem kissé hallgatag volt, de ő sokszor vonult vissza a kis világába. Végül a fél desszer elfogyasztása után már feszengeni kezdtem. Már egy óra volt, és én minél előbb el akartam menni, mert tudtam, hogy Alain türelmetlenül vár a lakásban. Végül André megkegyelmezett, és asztalt bontott.
- Drága, a délutánt a klubban töltöm, örülnék, ha hatfelé értem jönne.
- Örömmel- mondtam, és közben minden porcikám berzenkedett az ellen, hogy szerelmi légyottom után azonnal találkozzam a férjemmel.
Felsiettem a budoáromba, megmosakodtam, és gyorsan öltözni kezdtem. Bugyogót vettem, és azt a ruhámat, ami alá nem kellett fűző, mert maga a ruha volt merevítőkkel ellátva. Hajamat magam tűztem fel, hogy hazafelé is ugyan azt a frizurát tudjam megcsinálni, aztán kocsit hivattam, és elmentem.
Az eső a kocsi tetején pont úgy kalapált, mint a szívem. Az izgalmam ugyan akkor valami hihetetlen jóleső izgalom is volt. Már tudtam, hogy mit is várhatok Kedvesemtől, de a délelőtti események kizökkentettek ebből az érzésből. Még izgatottabb lettem, mint az első randink előtt. Tetszett az, hogy ennyire tetszem, és be kellett vallanom magamnak, hogy Alainhoz nem csak a gyönyörök sorozata kapcsolt immár.
Kedvesem, ahogy meghallotta a kulcsom zörgését, már nyitotta is az ajtót. Alig bírtam becsukni magam mögött, már mohón csókolt, aztán ölelt, és forrón lehelte a fülembe:
- Maga istennő, maga boszorkány. Egyre jobban megbabonáz.
Reszkető keze mellemen pihent, nyakamat, vállamat csókolta. Ellen akartam állni, de nem tudtam ennek a szenvedélynek.
- Jöjjön a hálóba – kértem, mert lábaim már nem bírták a vad hevességet.
Alain egy szál gatyában volt, én sem késlekedtem sokáig. Ledobtam ruhámat, és ott álltam egy szálbugyogóban. Alain elém térdelt, és forró leheletével, szinte perzselte szeméremdombomat. Lassan, milliméterről, milliméterre húzta le a selyemalsóneműt. Az anyag lágyan simogatott. Alain élvezettel fedezte fel bőröm bársonyát. Aztán, mikor lekerült rólam, felkapott, és az ágyra rakott. Láttam, hogy még ingerelni, izgatni akar, de olyan felhevült volt, hogy nem bírta tovább. Gatyájából elővette gyönyöröm tárgyát, és bal lábamat a nyakába véve, belém hatolt. Csodálatos volt, ahogy kitöltött. Hevesen kezdett el mozogni, és mikor már kiélvezte testem, akkor kezdte el keresni az én kedvemet is.
- Bocsáss meg – lihegte, - de tegnap éjjel óta vágyom erre.
- Én is – nyögtem a gyönyörtől, és eszembe jutott, hogy mikor végre egyedül maradtam, hogyan csúszott kezem a hálóingem alá, és Alain nevét rebegve élveztem el. Ezen úgy felizgultam, hogy hüvelyem vitustáncot kezdett járni, és visszatarthatatlanul tört rám a gyönyör.
- Csodálatos vagy – nyögte Alain, aztán éreztem, ahogy robban. Belülről elöntött a forróság. Kedvesem még párat lökött, hogy minden cseppje belém távozzon magjából, aztán lefordult rólam. Pár pillanatig csak lihegtünk, aztán Alain felült, és komolya arccal közölte:
- Szeretlek.
- Tudom – borzongtam bele tekintetébe. Tudtam, hogy valamit mondani akar, de nem meri. – Mit akarsz mondani? – kérdeztem biztatólag.
- Hagyd ott a férjed, szökjünk meg – rájöttem, hogy mindennél jobban szeretném. Szemem megtelt könnyel, szomorúan mondtam.
- Nem tehetem meg, bármennyire is akarom.
- Nekem van egy kis apanázsom, és ha a nagynéném meghal Tulonban, tetemes vagyont öröklök. Addig elmehetnénk a néni birtokára Új-Kaledóniába.
- Mi lenne a gyermekeimmel?
- Visszük őket is, vagy ha a férje annyira ragaszkodik hozzájuk, maradjanak.
Elnevettem magam.
- Tudja jól, hogy egyik lányom sem az övé.
- Akkor visszük őket. Bájosak. Láttam ma délelőtt.
- Nem lehet, drága barátom. Ha elválok, vagy csak elhagyom a férjem, egész családom koldusbotra jut. Aláírtam a házassági szerződést.
- Borzalmas ez a világ – emelte az égnek a kezét kedvesem. – Úgy adják-veszik a nőket, mint a teheneket.
Elsírtam magamat. Jól esett az együttérzés Alaintól, és rájöttem, hogy sorsom megpecsételődött, mikor azt a szerződést aláírtam. Alain hozzám bújt, és minden könnyemet lecsókolta.
- Megbántottam? – kérdezte félve.
- Nem Maga, hanem a világ. Maga kedves, és megértő.
- Ne sírjon Drága, akkor itt fogom szeretni, titokban – mondta, és belecsókolt melleim közé. Gondoltam egyet, és hanyatt lökve felé térdeltem, és ágaskodó péniszét a melleim közé véve kényeztettem. Alain közben mohón itta látványomat. Láttam, egyre jobban felizgul. Hamarosan karom után nyúlt, és magára húzott. Lenyúltam, és magamba igazította, majd lassan mozogni kezdtem. Teljesen beindulva saját mozdulataimtól hangosan nyögdécselve élveztem el. Eleinte Alain vállai fölött támaszkodtam, aztán ahogy pozíciót változtattam, az ágy támlájába kapaszkodtam. Ekkor Alain is mozdult, és heves mozdulataitól ismét elélveztem. Csillogó szemekkel nézte gyönyörömet, aztán mikor abbahagytam a mozgást, lihegve mondta.
- Kérlek, fordulj meg – Hátat fordítottam neki, mire ő ismét belém hatolt, és gyors mozdulatokkal elélvezett.
Közeledett az öt óra, mikor mennünk kellett. A kádban ültünk, és egymást mosdattuk. Alain kicsit csendessé vált a visszautasításom után, de éreztem, hogy az együttlétünket nagyon élvezi. Beszappanozta a szivacsot, és a melleimet, nyakamat mosta, aztán én jöttem. Jól esett fáradt testemnek a kényeztetés. Alain magához húzott, és hosszan megcsókolt. Hallottuk, ahogy a nappaliban elüti a felet az óra.
- Pedig még itt is akarlak – mondta kedvesem.
- Hogyan? – kérdeztem.
- Könyökölj a kád szélére, majd megtudod – nyúlt le szemérmemhez. Egyből csiklómhoz nyúlt. Mellbimbóim azonnal felálltak. Ő persze bekapta, szopta őket.
- Így nem tudok feltérdelni – nevettem, - és elkésel.
- Akkor térdelj – remegett bele Alain testem érintésébe, és a várható élménytől. Feltérdeltem, mire ő mögém állt és belém hatolt. Aztán hátamra dőlt, és melleimmel játszva mozogni kezdett. Nem gondoltam volna, hogy még ez is ennyire jól esik majd. Hamar elélveztünk, aztán kimásztunk a kádból, és ledörzsöltük egymást. Alain gyorsan felöltözött, majd lement kocsiért. Én elkészítettem a toalettemet, majd vártam. Hamar megjött. Még átölelt, hosszan megcsókolt, aztán elütötte az óra az ötöt.
- Akkor kedden – mondta.
- Kedden, igen. Ha nem találunk előbb alkalmat – suttogtam, majd kiszakítva magam a bűvköréből, elsiettem.