Az emberek felé kell fordulni : beszélgetés Maier-Kránitz Lászlóval
Maier-Kránitz László, Pilismarót könyvtárosa február 19-ével nyugdíjba vonult. Na és? – mondanák erre sokan. Ám esetünkben ez a tény nem csak egy közösség most erősen beszűkült kulturális lehetőségeit jelenti, hanem a község könyvtárának sorsa is megkérdőjeleződött. Azt mondta, mindig arra törekedett, hogy értéket, maradandót hozzon létre. Ha valaki becsülendő egy jó gondolat, vagy szép, munkás élete miatt, azt mindig meg kell mutatni, különben mi magunk és a közösség is hiányt szenved. Az értékek megmutatása, az emberek felé fordulás, keresztény hite tükröződik verseiben, novelláiban, képein, nevelő és közösségteremtő munkájában. Sokszínűségéből csak szakmai oldalát van lehetőségem megmutatni, a többit tekintsék meg honlapján (http:// maierkranitz.atw.hu).
– Azok közé tartozol, akik hivatásuknak tekintik munkájukat. Teszed ezt másokért felelősséget vállaló pedagógusként, művelődési ház igazgatókét, vagy legutóbb könyvtárosként. A Pilis-maróton eltöltött hét és fél évedet számos sikeres műsor és program fémjelzi. Az adottság mellett milyen tapasztalatokat tudtál felhasználni a gyakorlatban?
– Az Esztergom és Vidéke kulturális rovatába írtam cikkeket, a körzeti tévénél szerkesztő-műsorvezető voltam három évig. Színészekkel, írókkal, politikusokkal beszélgettem. Az írói tevékenységem szintén Esztergomhoz köthető, a képzőművészeti tapasztalataim, a sok jó személyes kapcsolat mind olyan adalék, amiből profitálni tudtam. Ebből az alapból építkezve nem kellett külön készülnöm, nem okozott nehézséget egy műsor megszervezése és lebonyolítása. Az így elsajátított készséget tudtam például hasznosítani a Maróti estéken, ahol megszólaltattuk a polgármestert, az iskolaigazgatót, a volt pedagógusokat, alkotó embereket, az elszármazottakat.
– A verseid, történeteid és képeid születéséről azt mondtad, elég egy sor vagy egy-két vonal, ami aztán továbbépíti, kibontja magát és életre kel a mű. Ezt a szemléletet tudtad-e hasznosítani más téren is?
– Minden mindennel összefügg, az élet ötletek és asszociációk sorozata. Ha nem használtam volna ki a bennem megfogalmazódott ötleteimet, nem tudtam volna létrehozni például a Lengyel Árpád kiállítást, a Maróti estéket. Nem tudtam volna a képzőművészeti kört megalakítani. A Ki tud többet Pilismarótról vetélkedőt a helyi tévé is közvetítette. A Magyar Kultúra Napján indult a Szeretlek Pilismarót, ahova a dömösi, pilismaróti, esztergomi barátaimat hívtam meg, és mindenki előadott valamit, zenei, irodalmi darabot. Ezzel egy csapásra megvalósult, hogy nem csak Pilismarótot „szerettük”, de a magyar kultúrát, Magyarországot is.
– Ez túlmutat egy könyvtáros szorosan vett feladatkörén. Sokan vitatják, hogy egy művelődésszervező feladatát is fel kellene vállalnunk…
– Ez egy szemlélet. De nekem a kultúrház leromlott állaga, a kultúros hiánya miatt lehetőség, sőt, szükségszerűség volt, hogy kulturális tevékenységet is felvállaljak. Akkor teszünk jót a közösségnek, ha a könyvtár tevékenységét kibővítjük, kiszélesítjük a palettáját. A könyvtár leginkább tér, a beszélgetések a könyvtárosi tevékenységekkel csodálatosan megférnek egymás mellett. Én éltem a lehetőséggel, hogy ha nincs „művház” és a könyvtár kicsi, akkor a református közösségi házban, az újonnan létrehozott Szent Család Közösségi Házban vagy a katolikus egyházban hozom létre a programokat, a jó kapcsolatok kialakításával megteremtem máshol a feltételeket.
Egy kis gondolatból kiindulva – ha másé is – lehet építkezni, maradandót alkotni. Segített a szerencsés véletlenek sorozata, a felújított könyvtár.
– Márciusban öt éve, hogy felvette a könyvtár a nyomdász Heckenast Gusztáv nevét…
– Heckenasttal indult minden. A szükségszerűség kényszere és egy szerencsés pályázat segítségével el tudtam indulni egy úton. Ő itt fellendítette a zenei életet, irodalmi szalont hozott létre, politikusokkal találkozott, így azt gondoltam, hogy ha már felvesszük a nevét, varázsoljuk vissza a szellemiségét a 20-21. századra, az életéből és alkotói munkásságából hozzuk vissza ezt a nagyszerű kulturális életet.
– Az önkormányzat mindenben támogatott?
– Amikor odakerültem, egy éve zárva volt a könyvtár. Eredeti elgondolások szerint a Heckenast-kúria épületét az önkormányzat megvette volna az erdészettől. Kidolgoztam a Heckenast Gusztáv Kulturális Centrum és Könyvtár tervét, de a pályázati pénzből nem ez valósult meg.
A Lengyel Árpád emlékét őrző terem kialakítása is kútba fúlt, az önkormányzat csak a márványtáblára adott pénzt. A kiállítás szervezési költségeit is én és a családom állta. Vagy például a Jókai Anna esthez a református tiszteletes úrral jártuk végig az egyes üzemeket, összekalapoztuk a pénzt. Amikor nem volt elég, benyúltunk a zsebünkbe, de egy olyan értékes este volt, ami felért egy igehirdetéssel. Minden rendezvény meghívója, plakátja ingyen készült a jó személyes kapcsolatoknak és az összeköttetéseimnek köszönhetően. Szintén így lett a könyvtárban számítógép, nyomtató, egyedül a faxgép beszerzése történt önkormányzati forrásból – nem is tetszett nekik.
– Úgy tudom, hogy csak a pilismaróti állást, és nem az aktív munkát hagyod ott, annak ellenére sem, hogy az alkotói tevékenységeid folytatod.
– Pilismarót csak fél állás volt eddig is, mellette Szobon dolgoztam. Onnan áthelyezéssel kerültem szeptember elsejétől a Szent István Gimnáziumba. Egyértelműen tanári munkakört töltök be, történelmet tanítok. Van ugyan egy 9–10 ezer kötetes könyvtára, ami rászorulna a fejlesztésre, de mindössze öt órát számoltak be az óraszámaimba a nyitva tartásra, kölcsönzésre és tankönyvfelelős vagyok.
– Ki lesz az utódod Pilismaróton, mi lesz a könyvtár sorsa?
– Szintén az önkormányzat hozzáállását minősíti, hogy nem tettek semmit fél év alatt, hogy új könyvtárost biztosítsanak, pedig a községben, de Budapestről, Esztergomból is akadt volna jelentkező. Február 19-e óta zárva van a könyvtár. Nem törődnek a gyerekekkel, akik nap, mint nap gyűjtőmunka, vagy internet miatt jönnének, sem a felnőtt társadalommal, az idősekkel, akik könyvért keresik fel a könyvtárat. Szerintem az önkormányzat most abban gondolkodik, hogy a hatalmas pénzösszeggel felújított iskola könyvtárát összeolvasztja majd a községi könyvtárral.
– Szinte az egész országot végigjártad életed során hol pedagógusként, hol művelődési ház igazgatóként. Mindenütt egy közösségért dolgoztál közösségteremtő szellemben. Hogy tudod feldolgozni a távozást?
– Azt a legnehezebb feldolgozni, hogy szükségtelenné váltam ott, ahol igazán hasznos voltam. Mindig nehéz volt lemondani egy olyan közösségről, ahol jól éreztem magam, akikért dolgoztam, akik értékeltek és becsültek. Az én felelősségem itt van a lelkemben. Pilismarót esetében az önkormányzat sokallta és sokkolta őket az, amit ott kialakítottam. Az előzőekben pedig mindig politikai indíttatások játszottak szerepet. A rendszerváltozáskor is néhány reformnézet miatt váltam nem kívánatos személlyé. A véleményem kinyilvánítása, a szóvá tett dolgok miatt mindig elritkult körülöttem a levegő, és mindig sikerült a helyi hatalomnak elérnie, hogy továbbmenjek. Ha a vezetés nem értékelte azt, hogy a község, a közösség érdekében cselekedtem, az az ő lelkiismereti dolga.
– Nem lett volna biztosítva valamilyen szinten a könyvtár sorsa, ha az esztergomi tervek szerint Pilismarót is csatlakozik a mozgókönyvtári ellátáshoz?
– Én akadályoztam meg, és szerencsére az önkormányzat belátta, hogy butaság lenne a könyvtár nyilvánosságáról lemondani. Elesnénk a pályázati lehetőségektől, és egy jóval szerényebb összeg állna rendelkezésre fejlesztésre, dokumentum-beszerzésre, rendezvényekre.
– Írásaid, festményeid mély keresztény meggyőződést tükröznek és tudom, hogy hagyománytisztelő, hagyományszerető ember vagy. Ez elegendő lehet a mai törtető, gáncsoskodó világban megmaradni?
– A legfontosabb, hogy a bennünk lévő értékeket mindig ki kell sugározni. A jóságot, a szeretetet, az igazságot, a szépséget mindig ki kell adni. Nem befelé, hanem az emberek felé kell fordulni. Mindig kötelességemnek éreztem ezt közvetíteni. Az előítéleteket és a falakat – nem tudok másképp fogalmazni – keresztény indíttatásból le kell bontani magunkban. Én ebben nőttem fel, ezt kaptam otthonról, ezt a szemléletet vittem tovább. Persze ez roppant nehéz a gyakorlatban, de abszolút véghezvihető, csak akarni kell.
– Ez az oka, hogy a sok megpróbáltatás, az elismerés hiánya ellenére is elégedettnek tűnsz?
– A hangomból vagy a lelkemből nem érezheted ki, hogy én egy borzasztóan csalódott ember lennék, mert amit én letettem, azt letettem az asztalra. Hogy azt hogyan ítélik meg mások, nem az én dolgom. Én megtettem a magam kötelességét. Nem is a hálátlanság fáj nekem. Én minden egyes megnyilvánulásért, egy jó pillantásért, egy kérdésért, egy mosolyért, mindenért – alkatomból adódóan – hálás vagyok. Még az sem fáj, hogy se erkölcsileg, se anyagilag soha nem ismertek el. Mindig is szerény fizetésből kellett élnem, elfogadtam, hogy ezt kell beosztani. Tehát nem ez fáj nekem, hanem hogy ilyen fokú szűklátókörűséggel nehéz szembenézni.
Úgy vélem, a pilismaróti könyvtár esete, működtetésének bizonytalansága, a fenntartók hozzáállása sajnos nem egyedi eset. Szeretnék ellenkező példát is bemutatni. Ki lenne az interjúalanyom?
Kissné Anda Klára, JAMK (Tatabánya)
Ipolysági megnyitó szövege
Tisztelt Közönség!
Maier- Kránitz László, akit itt, mellettem látunk- helyesbítek: mellettem és körülöttünk a falakon, 37 alak- és lélek- változatban- 59 éves magyar- történelem szakos tanár, nagy közös európai folyónk, a Duna mindkét partján otthonos. Munkahelyeit kompjárat köti össze: ideát, Szobon a gimnázium könyvtárosa, a túlparti Pilismaróton pedig a községi bibliotékát működteti. Amikor naponta hazatér, akkor is csak a "szomszédba": Esztergom városának dimbes- dombos dunakanyari széléig kell autóznia vagy motoroznia.
Életútját tekintve messziről érkezett erre a tájra, ahol immár 15 esztendeje él és alkot. Békés megyében, Dombegyházán született, gyermekkorának és ifjúságának idejét a Nagy- Alföldön töltötte. Szabolcs fővárosában Nyíregyházán, a tanárképző főiskolán diplomázott, Hajdú- Bihar megyében vált - a 70-es évek közepén- kiállító művésszé.
Már 12 évesen festeni kezdett, 23 éves, amikor képeivel először szerepel kiállításon. Tanári- közművelői pályája Biharkeresztestől Gárdonyon, Székesfehérváron, Somogysárdon és Balatonlellén át kanyargott Esztergomig- szinte mindenütt kiállításokkal. A legtöbb tárlatát összesen 8-at itt, a történelmi "királyi" városban rendezte, ahol végre igazán megtelepedett.
Az utóbbi évtizedben a dunamenti kisrégióban is "portyázik": Nyergesújfalun, Pilismaróton, tavaly Táton, legutóbb pedig- képeivel először lépve át a Dunán- a szobi Börzsöny Múzeumban. Az onnan ide, Ipolyságra vándoroltatott tárlatával- hála a rendezőknek- Maier- Kránitz László alkotásai most először országhatárt is átlépnek.
A művészetek erre valók: átjárni mindenféle határt, legyen az mesterséges vagy természetes. A határokat véges és végtelen, ember és ember között, személyiségünk felszíne és lényege között. Az a dolguk, hogy közvetítsék az üzenetet "lélektől lélekig": különbözve hasonlítasz,- hasonlítva különbözöl. Meg kell ismerni önmagad, hogy érthesd és szerethesd a világot. Csak így juthatsz el a felszabadító élményig: véges léted ellenére a nagy Egész- az emberiség, a mindenség része vagy.
A művészetnek ezt a küldetését vállalja Maier- Kránitz László is, így fogalmazva meg ars poeticájában: "minden szó, kép, zene, szobor azért készül, hogy keresse,- hogy segítsen keresni a lét értelmét, az emberi viszonyok mozgatórugóit". A művésznek, aki erre törekszik, azt a követelményt kell teljesítenie, amit a költő József Attila így határozott meg: "Az igazat mondd, nem csak a valódit...". A képzőművészet főként a 19-20. század fordulója óta követi ezt az irányt. A külső látvány pontos leképezését ráhagyva a fotográfia mind fejlettebb technikára azt is megkísérli- és egyre tudatosabban- hogy láthatóvá tegye, ami bennünk, legbelül lakozik.
Maier- Kránitz László- már régóta- szintén ezt az utat járja. Képei nem maradnak meg az egyszerű ábrázolás határai között: folyton átlépi azokat, hiszen hangulat, érzelem, gondolat vezérli. Röviden: az önkifejezés. Nem másolhatja tehát az érzékelhető látványt, de azért nem szakad el tőle teljesen. "Hűtlen hűséggel" kötődik hozzá: mindig felismerhető a téma(táj, portré, csendélet), ahonnan elindul. Azonban minden eszközét (színt, vonalat, formát- és főleg a kompozíciót) úgy alkalmazza, hogy a külvilág elemeiből valami önmaguknál több jöjjön létre. Egységgé újraalkotott jelrendszer, amely befelé irányítja figyelmünket, hogy elmélyült párbeszédre késztessen alkotó és befogadó között. - Ki vagyok én?-És te?- Milyenek vagyunk, mire vagyunk mi, emberek, egyszerre hasonlóak és különbözők?:
Ez a képekbe foglalt jelrendszer nemcsak azon mutat túl, ami szemünkkel látható, hanem azon is, amit értelmünk megfogalmazni képes. Érzékeink, érzelmeink mozgósításával formál kérdéseket, sejtet válaszokat- a pusztán rációval átfoghatatlan világunkról. Emberi létünk teljességéről, amely a köznapi, anyagi szükségletektől a mindenségig ér, érhet fel. Miközben folyvást ellentmondásaink között vergődünk, értékeket és ezek hiányát egyszerre hordozva.
" a lét tarkónk és sarkunk
közt feszül(...)
Repülni szeretnénk, mint
a szárnyatlan angyalok"
Most festőnket szólaltattam meg költőként. (nem volt nehéz, hiszen verseket is ír, szintén gyerekkorától kezdve. Ezekből Esztergomban jelentetett meg több füzetnyi válogatást.)
Legjobb festményei: szintén lírai művek, csak éppen láthatóan azok. Megannyi dísztelenül érzelemgazdag, fegyelmezetten szenvedélyes, kevés szóval is több mondatos üzenetet közvetítő önkifejezés. Egy határozott egyéniségé, amely a szellemi közösségre számít. Legjobb versei és képei egyaránt telve vannak azzal a drámai feszültséggel is, amit pillanatokba zárt ember- létünk örök kétkedése táplál: Hol keressük "szárnyainkat"...? A készenlét a biztató válasz érkezésére, állandó nyitottság a párbeszédre- ember és ember, föld és menny között.
Az emberségünk lényegét- hitet, reményt, szeretetet- sugárzó párbeszéd érdekében használja festőnk a modern művészet egyes eljárásait. A külső valóság számára nem cél, hanem anyag ezért a készletektől elvonatkoztat, egyszerűsít, kiemel, akár torzít is rajta. Azonban korántsem dob félre mindent, amit életútján érzékei begyűjtöttek. Nem tekinti fölösleges tehernek, hanem kincsnek.
Kincsnek, amelyből motívumokat lehet választani. Irányjelzőket a magyarság történelmi hagyományai felé- az Alföldtől Somogyországon át Pannóniáig, Erdélyig. Az ősi sajátosságoktól, a középkori freskó- töredéken át, a kereszténység egyetemes üzenetéig. Amely az Evangélium "jó híre": lehetnek "szárnyaink"... A jó művészet segít rájuk találni. Azoknak is, akiknek nincs vallásos hitük, de van humanista reményük az igazságra törekvő szépség és szeretet erejében. Fogadják szeretettel ezt a látásunkat és lelkünket egyszerre erősíteni képes,- erős festészetet.
Nagyfalusi Tibor
ny.könyvtárigazgató
esztéta
