~ Előtörténetek - M.A.G.U.S. ~

[Freiherr von Rosen]

Felcsapó lángok, vérvörös izzás, bódító illatok, egy csörgő, egy dob, egy fuvola. Émelyítő pörgés, köröskörül gyönyörű, tetovált arcok, ugyanabban a transzban. Halál és kecsesség minden egyes mozdulatban. Újra és újra, végül mi, a Gyilkosok egy színpadias mozdulattal meghajlunk a Hercegnő előtt. A tánc véget ért, következnek a Vadászok...
Kihátrálok a máglya fényéből, miközben a győzelmi tánc vadul folyik tovább. Kimerülten leülök a közelben egy feketetölgy alá és körülnézek az éjszakában. A vörös hold pályája csúcsán jár, s a frissen felgyújtott Kath'ul'Nathuum rendház nappali fényben világítja meg a tájat.
A Tettekkel Emlékezők háza - ahová én is születtem, mintegy három évszázaddal ezelőtt - hadban áll a féregéltűek fejvadászklánjával, s most a Shi-Shiquant bérelte föl egy rendház megtisztítására. A feladatot túlteljesítettük...
Gyűlölöm őket. Tiszta szívből. A Kath'ul'Nathuum klánját, a Fekete Özvegyeket, akik meggyilkolták egyetlen, igaz szerelmem. Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. A mai éjszaka egy újabb lépés volt a bosszúm felé. A múltba révedek, mint oly' sokszor....és túl gyakran.

"....meglegyint a mulandóság szele, bezárul a két szembogár, s a lélegzet megszakad örökre...."

Sírva fakadok ismét...pedig tudom, hogy nem lenne szabad. De képtelen vagyok elfelejteni Őt, amint a karjaimban hal meg, s onnan a lángokba kerül a többi dicső halottal együtt. Nem érdekel, hogy megláthatnak, nem érdekel, hogy csorba eshet a hírnevemen, csak zokogok, keservesen a sötét fák alatt.
Nem erre neveltek. Már ifjúkoromban bebizonyosodott, hogy a kalahorák is fejvadásznak teremtettek. Gyors voltam és, ha kellett, öltem, gondolkodás nelkül.....ám a lelkem sosem sikerült teljesen megfékezni. Néha csendes vagyok és nyugodt, mint egy kristálytiszta tó felszíne, néha pedig olyan, mint a háborgó tenger. Apám Ashirru, egy asztrálmágus, a sors fintora lenne csupán, hogy leánya lelke ily' szeszélyes lett?
Nem volt könnyű életem, de mindennek meglett a gyümölcse. Édesanyám sosem volt harcos, egyszerű szolgálóleánya csupán az Ötödik Dombnak, a Ly'Shematenel háznak. Egyetlen gyermeke született mindössze, egyetlen leánya, akit odaadóan és önzetlenül nevelt. Megismertette velem a Természetet, amelyhez mindannyian tartozunk, s annak törvényeit: Ranagol tanításait. Inspirációt állított elém: nőket, s férfiakat, akik dicsőséget hoztak a Ly'Shemateneleknek, s az Igazak Népének, hősöket, egészen fel Malliorig. Az én életem is szolgálat lett volna, feltétlen hűség és önzetlen szolgálat. Így is lett, ám a sors más utat szánt nekem.
Még igen fiatal voltam, a századik évemet sem töltöttem még be, amikor a klánhoz kerültem, miután megmentettem egyik tagjukat néhány ráeresztett sessaryenn orvgyilkostól. A vakszerencse, vagy netán Verrion akarata vezérelte kezemet, nem tudom, de sikerült legyőznöm őket egy egyszerű faragókéssel.....habár a mérgük kis híján a halálomat okozta.
A Shi-Shiquan hálából magához vett, s miután felépültem, megkezdődött az igen hosszú kiképzésem...kín volt és gyötrelem, főleg eleinte, de most már bizonyosan halott lennék nélküle. Alig félszáz év alatt Gyilkos - Mortel, ahogy a Birodalom nyelvén mondják - lettem. Nagyon sok utam vezetett az emberek közé, akik legalább annyira szenvedélyesen gyűlölnek minket, mint mi őket...megtanultam felhasználni ezernyi fortélyt ellenük, csakúgy, mint a kardot és a tőrt. Az évek peregtek, s életem egyre inkább kiteljesedett, míg végül megismertem Faldiont, a Dai'Hylassien házból, haja ragyogó ezüst, szeme szikrázó zafír, léptei, mint a lágy, tavaszi szellő....
Ő volt a férfi, aki teljessé tette életem, akivel együtt gyarapodtunk erőben és tudásban egyaránt. Lelkeink összeforrtak, életem a csúcsára ért, büszke voltam, mint elf, mint Shi-Shiquan, mint Mortel......és, mint nő.
Ám minden nyarat ősz követ, a falevelek lehullanak, az ég beborul egyszer. Egy évszázad volt a mi nyarunk Faldionnal, ennyi adatott, míg kedvesem élete alá nem hullott....üde, ám leszakított falevélként. Kath'ul'Nathuum.....örökké átkozott ez a név.
Hiába vígasztaltak. Hiába mondták el újra és újra, hogy ez Ranagol törvénye, ez a Természet rendje, ez a kalahorák akarata, ez az élet velejárója....nem tudtam felfogni, hogy miért éppen Őt nyelte el a Sötétség Szája......most sem tudom.
Gyengeségemnek fájdalmas következményei lettek, ám életben mardtam....hogy tovább szolgáljak. Semmi más nem maradt nekem az életben......
Ebben a pillanatban vége a múltba tekintésnek, hátam mögött jól ismert és tisztelt hang szólal meg, édesapám hangja.....
"-Líthas, Febrith. Leányom...."
Apám közeledtére felállok és meghajolok. A neves Ashirru büszke mosollyal hozzám lép.....szomorú és könnyes szemeimmel köszönök neki. Többet mond ez minden szónál....
"-Ismét gyönyörű voltál. Túl ritkán láthatlak, leányom. És akkor is szomorúan."
Egy örökkévalóságnak tűnő, néma perc köztünk....majd fennhangon köszönetet mondok neki a dícséretéért.
"-A Suspheryas üzeni, hogy látni kíván, Febrith. Beszélnetek kell. Tudom, hogy dicsőséget fogsz hozni apádra, ahogy eddig is tetted....."
Igen.....hiszen ezért élek....hallom....és engedelmeskedem.....
_________________

[Malkáv]

Gúnyos hang töri meg a barlang csendjét.
A szellemek táncolnak a fák lombjai között. Mindennek van szelleme, esszenciája, ha így tetszik. A növényeknek, az állatoknak, a szikláknak, nektek, tündéreknek, az eszméknek, álmoknak, és céloknak. Mindennek. Mi történik, ha ezt a szellemet elszakítjuk a tárgyától a kapcsolatától az anyagi világgal? Ha a lelket kitépik a testből?
A hang távolodik, a hosszúéltű szemében megtörik a fény, ahogy a litánia hatni kezd. Csupán egy gyenge sóhaj, erre képes, másra nem.
Ansinatis. Igen, így hívják. Az ősök nyelvén annyit tesz, rosszabb a halálnál. A tested lassan elenyészik, a lelked pedig örökre itt marad, a pengéhez láncolva, ami annyit jelentett neked. Elbuktál elf. Líthas.
A fényt felváltja a sötétség, az élet melegét a fagy. Napok, hetek, hónapok váltják egymást. Az óra jár, majd megáll. Először még számolja az éveket, aztán belefárad, magába omlik az, amit az elme évszázadok alatt felépített. Nem marad más, csupán az emlékek, és az őrület. Fénytelen börtönében a tudat újrajátsza, újra és újra az életet, melyett elvesztett.
Napsugarak szűrődnek át az ágak között. Szédülök a sok játéktól, rohanástól, pörgéstől, és nevetéstől. A fűben heverek, mellettem Ő, szerelmem. Aztán vége. Sötét tollú, olajban áztatott gyújtónyíl fúródik a mellkasába. Egy, kettő, három. Utoljára néz a szemembe, és az övéből végképp kihúny a fény. Nem bírok kiáltani. Édesapám kap fel a földről, és visz, akár egy tehetetlen rongybabát. Mögöttünk a falu lángol, acél csattan acélon, éles kiáltások vegyülnek az orkok harci dobjának monoton ritmusába. A fa megnyílik, innentől már Narmiaren vigyáz rank. Nem tudok gondolkozni, nem látok, nem hallok, csak könnyezem.
Évek telnek el, a mosoly pedig eltűnt az arcomról, és a szememből. A mészárlás után elhagytam a szüleimet, és beljebb húzódtam, Rehyar szívébe. Hajamban a gyász fekete tollai, hátamon a vadászok hegtetoválásai. Öröm nélkül kacagunk, én és a pengém. Magába issza a vért, az ellenségeim, az ellenségeink vérét. Védem az erdőt, védem a népem, hogy többé ne történhessen meg az, ami velem történt.
De kudarcot vallottam, akkor először, és még utána sokszor.
A kék hold fényében rohanunk, kezünkben íj, az idegen vessző. Átugrok egy patakon, a híd túl messze van, nem veszthetek időt. Az ugrást egy őztől tanultam, évekkel ezelőtt. Feltámad a szél, felhő takarja el a holdat. A szemem előtt a világ vörösen izzik fel, látom a távolban a lángok izzását, a mellettem rohanó társaim szívének dobogását. Ahogy a kis, mélyvörös csomó összehúzódik és elernyed. Végül odaérünk. A szövedék sír – hallom jobbról, de már érzem én is, a harmadik szemem, a felébredtek anyagon túli látása megsúgja, hogy csak úgy tombol köröttünk a mágia. Tébolyult kacaj, denevérszárnyú szörnyek, elszánt, borostyánszín szempárok. Megfeszül a húr, savas vér marja a földet.
Aznap este csatát nyertünk, de én vesztettem. Egyenként sirattam el minden halottat. Valahol bent, a mellkasom mélyén a sötétben felcsendült Mallior hívó szava.
Megváltoztál, hallom egy régi baráttól, amikor az egyik utamról hazaérek. Évek óta járom már a külvilágot, a gyász tollait megtartottam, testem újabb hegek – harci trófeák, és tetoválások – tarkítják. Bal karomon ott a serenayak szent pecsétje. Akkor még nem értem mire gondolt. Hogy is érthettem volna, hisz nem láttam magam kívülről. Gondolataim közül eltűnt a napfény, az öröm, a tánc, a régi dalok emléke. Minden percemben, ezerféleképp bosszultam meg a népemet ért sérelmeket.
Dohos tárnákba szálltam alá, halott erdőkben üldöztem a zsákmányt. Megjártam az emberek városait, láttam észak nagy birodalmait. Láttam, ahogy a dawaiak megépítik a síkokat áthidaló kapujukat, láttam ahogy az ünnepségeiken a téboly hullámokat vet az emberek fejében. Hallottam, ahogy túlvilági lények kapnak szárnyra Ryek utcái fölött, és hallottam a démonidéző shraddok utolsó sóhaját, miközben átvágtam a torkukat.
Csak azt nem hallottam, ahogy a társaim összesúgnak a hátam mögött. Hogy, amikor visszatértem a hazámba, az utcán nem a büszkeség, hanem a sajnálat, és a félelem tükröződött a többi elf szemében. Hogy a történetírók keze remegve megállt, ha a nevem helyéhez értek a történetben.
Annyi mindent tettem, és annyi mindent bantam meg. Feláldoztam magam azért, hogy még otthon is féljenek tőlem, hogy elveszítsek mindent, amiért évtizedeken át harcoltam? Élhettem volna tovább, lehettem volna boldog. Emlékszem, emlékszem, hogy egyszer találkoztam egy lánnyal, a szülőfalumból. Boldog volt, rámmosolygott, bemutatta a férjét és az fiatalabb fiat .. én is élhettem volna ilyen életet. Most pedig minden elveszett. Elbuktam, most, utoljára.
Egy könyvben bukkantam rá a névre: Orpheus, a Rajzás Szolgája. Óvilági szörnyeteg, aminek már a puszta léte is bosszúért kiált. Kutattam utána, a mániámmá vált, ő mégis előbb talált rám, mint én rá. Meglepett, elkapott, és …
Gúnyos hang töri meg a barlang csendjét – Elbuktál elf. Líthas.
És körbeölel, elborít a sötétség. Nem tudok sikítani, mert nincs szám, nem tudok sírni, mert nincs többé szemem. Nem tudok neki véget vetni, mert nincs mit elpusztítanom.
_________________
This is not even my final form.
***

[Malkáv]

Istentelenül fáj a fejem. Minden bűzlik az alkoholtól, mellettem pedig egy ronda nő fekszik, a nevét, hogy kurva-e, hogy számítanom kell-e a felszarvazott férj bosszújára, nem tudom. Nem is érdekel. Helyette próbálom összeszedni magam. A szemem ég, testemben ott a másnaposság utáni tompa fájdalom. Aztán fölkelek, és lendületből kihajolok az ablakon, elárasztva a sikátort a kihányt epével. Nincs pénz, nincs étel, a gyomromnak pedig lassan vége. Nem lesz ez így jó, gondolom, miközben a számat törölgetve felkapom a szétszórt ruháimat (ha mégis kurva volt, akkor most megúsztam a fizetést). Kint az utcán az első sikátorban egy vízgyűjtő hordóban megmosom az arcom, de hogy miért, azt nem tudom. Körbevesz, beborít a sár, a butított városi parasztok mocska. A víz tükréből egy szürke hajú, sápadt, sárga szemű korcs néz vissza rám. Köpök egyet, és megyek tovább, a dolgomra. Új nap kezdődött, megkezdem hát újra a szokott körutam a belváros kocsmáiban, és tavernáiban, ha kell, akkor fenyegetve, kést dobálva és csonkítva behajtom a pénzt az árnyaknak, aztán a maradékot pedig eliszom, egy következő reggel pedig újra egy másnapos ribanc mellett ébredek. Fenébe, megint hánynom kell ..

Ma nem volt szerencsém. Megtörlöm a számat, és vért köpök a sárba. Nemrég mentek el, talán egy másik céh pribékjei, talán csak pár kötekedő kedvű zsoldos. Ki tudja. Én pedig itt maradtam, az oldalam szúr, az arcom felrepedt, és átkozottul semmi kedvem sincs felkelni a földről. Így hát ülve maradok, és az összevert emberek szokásához híven elkezdem sajnálni magam, persze csak egy kicsit.

Hány hónapja is volt? Kilenc, vagy tíz. Ennyi idő telt el azóta, hogy lezártam az eddigi életem, töröltem mindent, és újrakezdtem. Új történet, mert a régiben túl sok a fájdalom, és a gennyes, sűrűn folyó szenny, ami ha egyszer elnyel, többé nem tudsz kimászni belőle. Emlékek. Hogy addig hogy éltem? A kosfejes legyen tanúm, pocsékul. Négy éves voltam, amikor anyámat feláldozták Ranagol oltárán – az őrültekkel nálunk így bánnak – apám pedig egy hosszú éjszaka után kártyán elvesztett. Gondolom nem sokkal utána megölték az adósságai miatt, de ez már sosem fog kiderülni. Nem érdekel annyira, hogy utána nézzek, van elég bajom így is. A férfi, aki apámtól elnyert egy szikkadt, negyvenes, lila fogú, égő szemű fekete mágus volt. Abból a fajtából, amit egyetlen szekta, szervezet, vagy céh sem tűr meg a sorai között. Nem mintha nem lett volna elég jó, inkább túl jó volt. Boszorkánymester, de nem a villámszóró, vajákos fajtából (abból látni eleget a seregben, ahogy a kocsmaasztal körüli mesékből ki tudtam venni), hanem méregmester volt, méghozzá a betegebb, befordultabb, kísérletezőbb kedvű fajtából.

Ez volt .. tizennégy éve. Azóta nap, nap után tűrtem a megalázást, a kínzást, a tanítást, és a többi szörnyűséget, amit az adeptusi lét magába foglal. Nem mintha valaha is hivatalosan tanítvánnyá fogadott volna, helyette részletenként, vigyázva, amikor aludt, vagy amikor részegen belefeledkezett a magyarázásba, vagy amikor az egyik közös éjszakázás (megint hánynom kell, istenem) után ki tudtam olvasni a varázskönyvéből, összeszedtem a tudás egy kevés részletét. Persze egy kis részét magától is átadta, hisz nem akart elveszteni egy értékes kísérleti alanyt. Megtanított, hogyan rekesszem ki a fájdalmat a fejemből, koncentráljak annyira, hogy a tudatom, mint valami ocsmány, torz tengeri szörny, kinyújtsa tapadókorongos csápjait, és felmérje, megváltoztassa a valóságot. Hogy hogyan éljem túl az ő nagyszabású tervét, miszerint lecsapolja a vérem, és méreggel tölti fel a testem.


Ahogy az idő telt, egyre inkább megszoktam, hogy órákon át fekszem a hideg asztalon, a testem minden porcikájából tűk borítják, a tűkhöz kötve pedig vékony csövek futnak ki. Hogy tölcsérrel tölti belém a különböző drogjait, mérgeit, és varázsfőzeteit. A testem lassan tönkrement, de éltem, ahogy bírtam. Bőröm elsápadt, hajam kifakult, a szemem besárgult, termetem sem lett sokkal magasabb, erősebb, mint egy suhancé. Már örökre az a morbid, kifacsart, törékeny nyomorék maradok, mint amivé tett. Közben pedig próbáltam nem gondolkozni, kirekeszteni a valóságot a fejemből, ami állandóan újra és újra betört, megtöltve a semmit valamivel, amitől újra gondolkodni kezdtem. Egy ideig el tudtam játszani, hogy azon gondolkozom, hogyan tudnék semmire sem gondolni, de ez sosem volt tartós, mindig jött valami új, valami még fájdalmasabb, amitől újra felsikoltottam a kiégett bérház pincéjében. Ő pedig röhögött, és újból fölém hajolt.

Végül megszöktem. Otthagytam azt a patkányfészket, a dohos, szúrágta ággyal, a hideg kőpadlóval, a mérges kígyókkal, hosszú asztalokkal, üvegcsékkel, és bájitalokkal. Sikerült olyan messzire menekülnöm, hogy többé már nem ért el a csontos kéz. Karavánok mellé szegődtem, loptam, csaltam, hazudtam, hogy pénzhez jussak. A pénzt pedig utána beváltottam az alkohol, vagy kábítószer adagomra, hogy elűzzem a rémálmaim, a szorongást és nyomott érzést. A félelmet. Munkát vállaltam, szállítók mellett, bejártam sok várost, és falut, mellettem a bakon hortyogó mosdatlan kocsissal, én pedig néztem a napkeltét. Valahogy mindig reményt adott.

De ez az idő is elmúlt. Cittadina városába érve magába fogadott az árnyak szövetsége, az alvilág az alvilágok mögött, a fekete testvériség. Sötét tapogatóival már így is délynev majdnem minden részén megvetette a lábát. Most pedig elkapott, bekebelezett engem is. Vállamon ott van az égett seb, az összetartozás jele, a fekete félhold. Még mindig sajog néha, az esősebb napokon, amikor öntudatomon kívül tántorgok hazafele (vagy valahova, ahol védve vagyok az időjárástól). Aztán felkeresnek, levelet küldenek, nekem pedig lépnem kell. Mindennek tökéletesnek kell lenni. Mert ha nem az, akkor végem.
_________________
This is not even my final form.
***

[Sephiroth]

Vinidiss Re'Lass vagyok. Születésemre nézve pietor, jelenlegi rangom azonban vagabund. Hogy mivel érdemeltem ki ezt a szép státuszt? Nos, az hosszú történet...

A Kyr Birodalom megalapításától számított 4368. évben (a műveletlen északi barbárok kedvéért Pyarron szerint 3664-ben - hogy dögölnének meg mind!) fontos változás történt a Re'Lass famíliában. Arthemius Re'lassnak végre utóda született. Arthemius a Kyr Birodalom dicső harcosa volt, hosszú évtizedekig szolgálta a császárt pietorként. Bár számtalan hőstettet hajtott végre, ellenfelei miatt sohasem érte el az áhított famori rangot (Sogron kénköves poklában égjenek a Birodalom feltámadásáig!), és ez nem csak az ő, de az én életemre is kihatással lett. Először is nem lettem nemes... aztán kénytelen voltam elviselni azt a sok tudatlan marhát (Sogron bocsássa meg, hogy hű harcosait szidalmazom) akik a Maraten család testőrei voltak, mint én. De térjünk vissza az eredeti témához. Apám -szolgálatai ellenére- nem jutott feljebb a ranglétrán, így egy harcos dinasztiába születtem, hol minden ősöm pietorként szolgálta a Császárt a Birodalom megalapítása óta. Könnyű gyermekkorom volt. Apám vigyázott rám, hisz én voltam ez egyetlen fiú gyermeke, bár 2 lánya is született. 8 éves koromig anyám nevelt, megtanított mindent, amire egy művelt kyr származéknak tudnia kell. Megtanultam írni, olvasni, táncolni és megismerkedtem az etiketttel. Aztán, amikor betöltöttem 8. életévem, apám vette kezébe a nevelésem. Megtanultam fegyvert forgatni (köztük apám kedvenc fegyverét, a másfélkezes pallost), hadrendben harcolni, lovagolni és úszni (nehogy már a víz végezzen egy harcossal!). Teltek -múltak az évek, én felnőttem és a fegyverek mellett megimerkedtem a női nemmel is... Apám nem avatkozott bele a szerelmi életembe, vallotta, hogy minden párbaj erősebbé tesz - párbajban pedig nem volt hiány (különösen egy olyan riválisom megszégyenítése okozott örömet, akinek akkora pofája folt mint egy vénasszonynak, viszont a kardját már az első ütésváltás után eldobta és kegyelemért könyörgött - hogy mért teremt Sogron ilyen férfi ruhába bújt asszonyokat?!). Egy szó mint 101 (ami egy szerencsés szám a kyr számmisztikában), izgalmas volt felnőni. Amikor betöltöttem 23. életévem, munkába álltam a Maraten családnál és testőr lettem. Ez már nem volt olyan izgalmas, csupán néhány merénylőt kellett eltenni lábalól, akik nemátallottak uram életére törni! Bár meg kell jegyeznem, hogy Sogron valószínűleg elvette az eszüket és ezért próbáloztak meg ilyesmivel. Időnként azonban akadt izgalmasabb dolgunk is, amikor más nemesi házak ellen vonultunk és taszítottuk porba őket. Teletek az évek. Aztán beköszöntött munkába állásom 4. éve (ó, szerencsétlen szám!) amikor is megfordult a Re'Lass família szerencséje. Egy bálon védelmeztem uramat 6 társammal együtt, és tettük a dolgunkat. Egész pontosan megkötöttük a szokásos fogadásokat, hogy ki tud több anyámasszonykatonáját párbajban megalázni. Én nyertem, bár ne tettem volna! Ugyanis egyik ellenfelem egy pietor álcába bújt famor volt, akit az apja nem engedett el a bálba, ezért álruhába bújt. A párbaj lezajlott, én bezsebeltem 10 nyolcszögletű aranytallért, a fiút pedig lepedőben vitték el. NEm, nem öltem meg, csak egy kicsit túlzásba vittem a dolgot... nincs az a vajákos, aki vissza varázsol egy levágott nyelvett, amit kiöltött, hogy engem ingereljen. Valamint egy egész fegyverforgató alkart... Balszerencsémre az apa kártérítést kért, engem Liones Maraten elbocsátott, és Rangor bérgyilkosokkal a nyomomban menekülésre kényszerültem. Az egész családot megfosztották a pietori címtől és örök időkre obsorrá minősítették. Mikor hazatértem, apám semmibe vett, anyám meg belehalt a bánatba. A nővéreim pedig a néma ifjú ágyasai lettek. Sogron bocsáss meg nekem, bár tudom, hogy nem vagyok méltó rá! Nem volt más lehetőségem, ezért sz északi barbárok országába menekültem. Valami Honlevélbe vagy hova... Eltelt néhány hónap, megtanultam a nelvüket és fegyverforgató tudásomnak hála nem kellett éheznem. Időnként felbukkantak a bérgyilkosok és ha nem lennék olyan jó harcos, amilyen vagyok, már rég nem élnék. Sogron azonban a kegyeibe fogadhatott, mert életben maradtam. Azóta ott élek, megtanultam kimondani az ország nevét (Haonwell), és külsőmnek hála nem volt hiány fehérnépben sem... És ekkor beköszöntött a 14. Zászlóháború, mely egykori hazám sikereivel kezdődött. Én meg ahelyett, hogy ott lennék és harcolnék Sogron dicsőségéért, itt ülök egy kocsmában, és hagyom, hogy éjszakánként a kocsmárosné lefújja a rozsdát a kardomról...
_________________
Bújj rókalyukba, vagy küzdj az első sorokban, a halál úgy is csak akkor talál meg, amikor neki is jól esik...

Karakterek: Jason DeMarco, Zajokkal Éneklő

[Feoras]

A M.A.G.U.S világába szánt karaktereink előtörténeteit oszthatjuk meg itt a közönséggel