~ Előtörténetek - WoD ~

[Thrall]

Üdv. A polgári nevem Lakatos Géza, bár akik ismertek, többnyire Villámkaromnak szólítottak.
1981ben születtem Kolozsváron, erdélyi magyar szülők - egy villamosmérnök apa, és egy titkárnőként dolgozó anya gyerekeként.
Már gyerekkoromban éreztem, valami nem stimmel velem. Az egy dolog, hogy egyesek nagyon nem komálták, ha magyarul beszélek,
de valahogy úgy éreztem még ennél is többről van szó...
Úgy tűnt, mintha egyesek félnének tőlem, másban meg még inkább felébresztettem aggresszivitást. Így hamar rászorultam, tanuljak meg verekedni, de elbújni is.
Ilyen ocsmány pofám lenne? Tény, hogy gyorsan szőrösödtem, és elég hamar rászorultam a borotva használatára.
Irigykedtem a nővéremre, Juliára, amiért ő olyan normális volt, sokat veszekedtünk is, de végül mindig kibékültünk, kedves lány volt, velem ellentétben nem nagyon tudott haragot tartani, én meg rájöttem, nem taszíthatom el magamtól azon kevesek egyikét, akik kedvesek hozzám.
Nem sok jó dologra emlékszem, abból az időszakból, ezek egyikét az jelentette, hogy megtakarított pénzünkből vettek nekem egy
számítógépet 10 éves koromban.
Lenyűgöző masina volt, ami nem csúfolt, nem vert át engem, ellenben mindig hűségesen szolgált, és a szórakoztatáson felül micsoda távlatokat nyitott, mikor bekötötték internetet is!
Már akkor megszületett döntés, hogy felnőtt koromban is ilyen szerkentyűkkel szeretnék foglalkozni, ebből szeretnék megélni.

A középiskolában még zűrösebbé váltak dolgok... Nem, a tanulással sose volt komoly gondom, legalábbis ami általam értelmesnek tartott tantárgyakat illette, (köztük angol nyelvet) a magánéletemmel annál inkább.
Észrevettem anyám is kezd egyre furcsábban nézni rám, sokáig nem értettem, de végül rákérdeztem, mit jelentsen ez?
És akkor bevallotta, hogy nővéremmel ellentétben valójában nem apám gyereke vagyok, hanem egy idegen férfié, anyám úgy érezte, azért a részeg félrelépésért lettem elátkozott...
Összetörtem egy időre, időnként mindenféle kocsmákban tértem magamhoz, aztán volt alkalmam megismerkedni egy arccal, aki drogokat
kínálgatott és árult. Nem kellett sokat győzködnie, hamarosan már én is élveztem ezt az újfajta gyönyört, amit valahogy spirituálisabbnak találtam, mint részegséget, így volt alkalmam kicsit beletanulni alvilági etikettbe is.
Másik jó ismerősöm egy felsőbb évfolyamos gyerek volt, hozzám hasonlóan imádta gépeket, rengeteget tudtunk különféle programokról, szakmai titkokról beszélni. Azóta is tartjuk kapcsolatot neten keresztül, mikor épp mód van rá.

Aztán úgy éreztem, valóra vált a nagy álmom, állást kaptam Kanadában egy informatikai cégnél. Nem könnyes szemmel, azért mégiscsak férfi vagyok, de meghatottan vettem búcsút családtagjaimtól, főleg nővéremtől, aztán útnak indultam.
Elsőre kicsit hidegebb volt, mint számítottam, meg persze totál idegen környezet és emberek, de gyorsan hozzászoktam.
Megkaptam az állampolgárságot is egy idő után, volt szép házam, ami havas, erdős hegyekre nézett. De mégis valami nem stimmelt. Túl sok Mátrixot néztem betépve?

Sosem volt ellenemre némi kirándulás, bár el kell ismernem, egy időben kezdtem kicsit elkényelmesedni, de egyre inkább úgy éreztem, a vadon magához vonz. Jópárszor arról álmodtam, ott futok nagy sebességgel a fák közt. Máskor a táj kifejezetten szürreálissá, ködössé vált, aztán mintha széttöredezett, lebegett volna, párszor egy nagy madarat láttam amint hozzámszól, de nem értem...
Egyszer arra ébredtem, hogy rohadtul fázok, mert ott állok egy szál faszban vonítva az erkélyen. Mi van velem? Magyarázkodás, hogy túl hangosan hallgattam a természetfilmet. Aztán látom, sikerült az erkélykorlátot is elgörbítenem, pedig vasból volt...
Reggel táskás szemekkel ébredek, a világot szürkének és egyhangúnak találom... legalábbis a fizikait, a netet és az erdőt mindig lenyűgözőnek találtam.

Majd egy holdfényes este mikor hazafele tartottam enyhén kábán, belefutottam egy nem túl jól öltözött alakba, aki rám vigyorgott és sokat sejtetően azt mondta : Tudom ám, kicsoda vagy te. Vagy inkább MICSODA.

Először megrémültem, azt hittem, valami őrült, menekülési útvonalakat kezdtem keresni, de ő csak nevetett :
Magad elöl úgyis hiába futsz el kölyök! Gyere velem, majd én bemutatlak téged egy új világba! -

Hihetetlen volt, de mégis úgy éreztem, megbízhatok benne, ez az ember tud valamit, amit már régóta meg akarok tudni, mindig is akartam, de még csak elképzelni se tudtam, merre kell elindulni, hogy megtaláljam választ.
Örömöm fokozódott, mikor megtudtam, hogy Kovács Jánosnak hívják, a családja még 56ban menekült ide.

Ezután kivitt az erdőbe, nem olyan nagyon messze a várostól, de jelentős népesség már nem volt errefele, csak pár tanya.
Aztán megmutatta a valódi formáját...

Azt mondták, a holdállásom alapján Theurge, sámán vagyok, bár sose hittem a szellemekben, igaz a géphez nem egyszer beszéltem már, mikor nem akart működni rendesen, és mikor azt mondták, mindennek van szelleme, és rákérdeztem, elismerték, igen, még annak is. Ennek határozottan megörültem. Ők persze alapvetően a hagyományos, természetszellemeket favorizálták.
Egy tradicionális horda volt alapvetően, főleg Fiannák, Gaiagyermekek, pár Csontrágó.

János volt a másik Árnyúr, Adren rangban, ő lett a falkavezérem. Amúgy Galliard volt Jégvihar Szava garou névvel, szépen tudott regéket mesélni az ősi Erdélyről, hogy küzdtek a vámpírokkal. Bár gyanítottam, hogy egyes történeteket kissé kiszínez, pl mikor azt mondta, az egyik őse hogy ölt meg egymaga egy tucatot egyszerre, néhány másodperc alatt... Egzakt adatbázisnak valahogy jobban örültem volna, jobb lenne haladni a korral.
A falka másik két tagja egy Fostern Fenrir Ahroun férfi volt, Sziklaagyar, aki sosem kedvelt engem, gyenge városi ficsurnak látott. A harmadik tag egy Ragabash Fianna lány volt, Selymes tappancs, aki örült, hogy végre nem ő a leggyengébb, rendszeresen tréfát is űzött belőlem, és az orrom alá dörgölte, túlságosan ragaszkodok az emberi dolgokhoz és technikához.

A fizikai világot valóban kezdtem elhanyagolni az umbra csodái kedvéért... de egy fárasztó nap után még mindig vágytam egy jó kis böngészésre, számítógépes játékra, vmi jó filmre. Nem akartam teljesen lemondani az emberi kényelemről sem.
Természetesen nem hanyagoltam el teljesen a tanulást, pl megtanultam íjászkodni, ha már tűzfegyver nem menő errefele, de mégis rendszeresen lekicsinyelték a munkám.
Volt némi disputa arról, részt vehessek e felnőtté válási rituson, de úgy döntöttek, jelen helyzetben nem lehetnek túlságosan válogatósak.

Az umbrába kellett mennem, ahol Holló nyomait követtem ködtengereken, égig érő fák göcsörtös labirintusában, föld alatti üregeken át, cikázó villámok közt, míg végül utolértem, és íjammal leszedtem. Megköszöntem neki a nemes áldozatot, amit hozott értem, ezzel elnyertem a tiszteletét, és Cliathhá avattak.
Azt hittem ezzel egy csapásra minden megváltozik, de úgy tűnik tévedtem, az ünnepségek után kezdtem ismét ellustulni, a szivatások újrakezdődtek, akárcsak a megjegyzések, hogy túlzottan technika orientált vagyok.

Úgy döntöttem, bizonyítok nekik, meg tudok idézni bármilyen szellemet amit akarok, és belekezdtem egy erdőszellem megidézésébe a caern területén... éreztem valami rosszul sül el, nem végeztem el kellően jól az előkészületeket, de akkor már késő volt... A föld iszonyatos bűzt kezdett árasztani, egy ocsmány Tisztátalan, valami szennyszellem tört elő, nem tudtam megállítani, átgázolt rajtam, és ha mások nem lépnek közbe időben, meg is öl, vagy még rosszabb.

Megsemmisülve álltam bíráim előtt, inkább nem is próbáltam védekezni, mikor kimondták rám az ítéletet... takarodjak innen vissza se merjek nézni, míg nem tanulom meg rendesen a Vad útját. Utána elküldtek valahova a halál faszára északra, valami visszamaradott Rőtkarom-Wendigo hordához. Szemem lesütve távoztam... hogy baszhattam így el?? Miért vagyok ilyen szerencsétlen?

Sziklaagyar kiköpött egyet elém, Selymes tappancsot nem is kellett látnom, hogy érezzem gúnyos megsemmisítő nézését, Jégvihar
Szava nem köpködött vagy gúnyolódott, csak annyit mondott, mélységesen csalódott, de ez talán még jobban fájt.
Utána megjegyezte : Tanulj tinó, ökör lesz belőled, és tartsd ott nyitva a szemed és füled... deríts ki mindent amit lehet!

Némileg meglepődtem ezen a kétértelmű megjegyzésen, de ugyanúgy lehorgasztott fejjel távoztam.
A munkahelyen bejelentettem határozatlan idejű betegszabadságot, és útnak indultam északra. Inuvikban lepakoltam az emberi dolgokat, mobil, bankkártya, fű, igazolványok, és farkasformában próbálok eljutni a megadott helyre...
_________________
Spórolj a könnyel, míg véget nem ér minden fájdalom
Kövess, de saját lábadon
Katonák vagyunk, állunk, vagy meghalunk

Spórolj a könnyel, foglald el helyed
Ítélet napjáig ne felejtsd neved
Kövess gyorsan és szabadon
Katonák vagyunk győzünk, vagy meghalunk

Itt az ideje az áldozathozatalnak

[Freiherr von Rosen]

Solveig Lyngstad



A hó csak hullott.
Gazdagon, méretes pelyhekben érkezett az égi áldás, mely megméretteti a földi halandókat, s elfedi a gyengék fagyott holttesteit. Észak-Norvégia vadonjában nincs ez másképp most, még a Krisztus-imádók második évezredének legvégén sem. A lélegzetelállító, fagyott fjordra egy magas szirtről letekintő férfi és nő azonban könnyedén állták a próbát. Ezt, és az élet még sok más, keserves próbáját is.
„A világ forrong, én imádott Heidrunom.” – mondta Gunnar „Béltépő” Lyngstad, valóságos mitológiai viking óriásként állva a sziklaszirt szélén. „Ragnarok közel.”
„Elmész hát?” – kérdezte szomorúan az Ætling, végighúzva a kezét a hatalmas Modi karján.
„El.” Gunnar hátrafordult, gyengéden erős kezébe fogva Heidrunét. „Elhajózok Vinland földjére, dicső őseink útját követve, hogy rendet vágjak Jormungandr fattyainak sorai között, felszabadítva tiszteletreméltó unokabátyám birtokait.” Egy hosszú pillanatnyi csend következett.
„Repülőgéppel hamarabb odaérnél...” – jött a válasz. Kisvártatva mindketten nevetésben törtek ki.
„Vigyázz magadra, amíg távol vagyok, te asszony. Tövisagyar és cimborái aligha védenek majd meg – túlzottan is el lesznek foglalva, hogy a sárga földig leigyák magukat!” A nő nem válaszolt, csak mosolyogva duzzadó hasára helyezte Gunnar ujjait. A kevély harcos arca mindjárt meglágyult, jégkék szemei felcsillantak.
„Azt akarom, hogy mikor megszületik, te nevezd el a gyermekünket. Azt akarom, neveld törzsünkhöz és fajtánkhoz méltóan, hogy ha majd visszatérek, büszke utódra lelhessek benne. Maradj erős, Heidrun.” Bár összeölelkeztek a hóviharban, mindketten tudták, ez a pillanat nagyon rövid lesz. Az elválás pedig hosszú és gondterhelt.
„Így lesz, szerelmem.” Még egy percig néztek egymás szemébe szótlanul, mielőtt Gunnar belesimított volna az asszony összefont hajába, s sarkon fordulva el nem indult volna a caern felé.
Néhány tucat lépés után megállt. Lassan hátrafordult, mintegy parancsolóan Heidrun felé mutatva, s egy viharóriásként felcsattanva túldübörögte az északi szelet.
„Aztán telihold alatt szülj ám nekem!”
Bár nem látta, a nő érezte a férfi ajkain játszó pajkos mosolyt.

***

Végül nem így történt. Az Üvöltő Szelek Hordája hősének, Gunnar Lyngstadnak gyermeke a félhold fogyó orcája alatt született. Leány lett, s anyjától a ’Solveig’ nevet kapta. A sámánok közölték: egy nap Garou lesz belőle.
Mivel viszonylag békés idők jártak a Fenrir őshazára – pontosabban a Féreg áttette a hangsúlyt a nyílt erőszak frontjáról máshová -, a vitéz törzs sok erre képes tagja, lépést tartva az ellenséggel, más módokon is szembeszállt vele. Politikai lobbik, pártok, aktivizmus, jogi csaták, pénzintézetek feletti uralom és szakszervezeti kampányolás; csupa olyan dolog, ami Fenris bármely ivadékát rosszullétbe kergeti. Nem is csoda hát, hogy ezen feladatok oroszlánrésze az Ætlingekre hárult. Köztük Heidrunra.
A büszke asszony és újdonsült anya Osloba költözött, hogy a dél eme gőzölgő fővárosában vívja meg a Pentex és csökevényei elleni háborúját. Lassú, indirekt küzdelem volt ez, de minden egyes gáncs Jormungandr szolgáin a világvégét késlelteti.
Mivel Heidrun minden politikai és szakszervezeti forradalmár munkája ellenére a nap végén mégiscsak tanár volt, egyedül nevelt leánya igen gyorsan, igen alapos képzést kapott. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, Heidrun ragaszkodott hozzá, hogy Solveig hagyományos, polgári iskolába is járjon, mélyedjen el az emberi társadalomban, ismerje azt meg, hisz’ Forsetiként, holdállása által elrendelt szerepében szüksége lesz rá. Nagyon is.
Az évek teltek, apja pedig nem tért haza. Hír felőle nem érkezett, leszámítva a halovány nyugtatást, hogy életben van. Hát igen. Gondtalanul irtja a férgesét távoli földeken. A hősök élete már csak ilyen. De végül, egy nap... a hősök is hazatérnek.

***

„Naa! Add már oda! Nem hallod?”
„Nem, nem hallom!”
„De olyan hülye vagy! Silje néni rám bízta a kérdőívet!”
Solveig felsóhajtott. A hozzá kényelmetlenül közül ülő két notórius bajkeverő, Mats és Aisha már megint sikeresen egymásnak estek. Bár a fiú megpróbálta elszedni a lánytól az ominózus papírlapot, nem sokat segített rajta a tény, hogy Aisha tulajdonképpen magasabb volt nála.
„Talán mentél volna ki érte időben! Lusta malac vagy!”
„Nem igaz! Elloptad!”
„De srácok... srácok! Nyugodjatok meg.” – játszotta kelletlenül és immáron sokadszor a békefenntartó szerepét Solveig. „Nem teljesen mindegy, ki viszi körbe azt a lapot?”
„Ellopta!” – ismételte Mats. „A tanárnő engem kért meg rá. A hülye fekete csajnak a vérében van a lopás!” Némileg megdöbbent, vagy megrökönyödött tekintetek feszültek a fiúra, aki egyből rájött, ezt talán nem kellett volna. Aisha igyekezett is gyorsan kihasználni a helyzetet.
„Na szép! Nem csak lusta, még rasszista is.”
„Persze, ti mindig ezt a kártyát húzzátok elő! A szegény kis áldozatok!” – esett kétségbe Mats. Solveig már éppen kommentált volna, de hirtelen megelőzte a Mats mögött ülő lány.
„Te már csak tudod. A te nagymamád volt egy náci katona fattya.” Hangjában undor és megvetés. A fiú erre elhallgatott. Ez telibe talált. Solveig megdöbbenéssel nézett rá. Egy másik srác, kezét a fejbúbjára téve, egy elektromos borotva hangjának gúnyos imitálásába kezdett.
„Undorító vagy...” – közölte Solveig Matssal és minden további nélkül otthagyta őket.
Az az érzés odabent. Nem szerette, amikor előtört a Düh...

***

Dacára Solveig minden igyekezetének, iskolai éveinek egésze alatt nem sikerült egy igazi, szó szoros értelmében vett „legjobb barátra” szert tennie. Általában kedvelték, vagy legalábbis elnéztek mellette, de a kora kamaszkor furcsa kis világában a lányoknak túl fiús, a fiúknak túl lányos volt. Az utolsó évben bepróbálkozott nála egy arab srác, úgy próbálva kezelni őt, mint ahogy Fenrir az Ætlinget – avagy Modi a tolvajkulcsot. Viccnek jó volt.
Tizenöt éves volt, mikor egyszerre sok dolog is történt. Egyik este édesanyja holtsápadtan lépett be a szobájába. Közölte vele, hogy a nagytiszteletű Jarl, Olaf „Ködjáró” Hilleren, Hammerfest caernjének vezetője elhalálozott. Szinte elképesztő módon csendben, természetes halállal, mint bölcs öreg és legendás emlékű harcos. Rituális temetésére nem kérés volt a megjelenés. Bár Solveig már sok időt töltött „otthon”, a messzi északi caernben, ez a tartózkodása némiképp hosszabbnak bizonyult.
Tizenöt év. Ennyi idő telt el. Ennyi esztendőn át járta Észak-Amerikát „Béltépő” Gunnar, győzelmet győzelemre halmozva, keresztes hadjáratot folytatva a romlottság erőivel szemben. A minnesotai Fenrirek valóságos messiásként üdvözölték őt és harcosait, de ők nem álltak meg a meghívás keretein belül; továbbhaladtak nyugatra, keletre, északra – bárhova, ahol Jormungandr felütötte rusnya fejét. „Ködjáró” halálakor nem meglepő hát, hogy az Üvöltő Szelek Hordája ki után nézett, mint méltó utód. Ideje volt, hogy a hős megtérjen otthonába. És a hős tétovázás nélkül haza is tért.
Mint az emberi települést a közelben, Hammerfest caernjét – A Közelgő Ár Caernt - is elválaszthatatlan szálak fűzték a tengerhez. Olyannyira, hogy halottaiknak sem tartottak sírhelyet; ehelyett egy másik ősi szokás, a tengeren való elhamvasztás eszközéhez nyúltak. Ez volt a hagyomány, márpedig a hagyományok szentek kell, hogy maradjanak ebben a szédítően gyorsan változó világban.
Itt találkozott először apa és lánya, mikor Gunnar teljes dicsőségében, őszülő szakállal és megannyi trófeával bevonult, hogy egy szomorú, de méltóságteljesen felemelő beszédet mondjon.
Az Üvöltő Szelek Hordája másnap már az új Jarlt ünnepelte.

***

„És akkor így szól a Skaldom, hogy aszongya: „Gunnar, nem látom őket, merre vannak a férgek? A mosómedvék mögött?” Nem! – mondom. A mosómedvék azok, te sügér!” Egy újabb nap, egy újabb történet, egy újabb felhőtlen pillanat a Jarl és ivadéka között. Teendője volt bőven Fenris hősének, de legnagyobb büszkeségére mindig tudott időt szánni. Mint annyiszor máskor, ott ültek most is ők ketten a vezéri faház előtti tűznél, felettük a sarki fény, közöttük felszabadult, vidám kacagás. Solveig imádta apját – hősét, vezetőjét, példaképét. Még akkor is, ha az ő szerepe egy lehelletnyit különbözött.
„Mondd, édesapám...” – kérdezte. „Mi volt a legnagyobb kihívás, amellyel Amerikában szembenéztél?” A Jarl vidám vigyora egyfajta szomorkás, emlékező mosollyá komorult.
„Tudod, drága, az ellenségeink sokan vannak. Se szeri, se száma az olyan lényeknek – négy- és kétlábú, szőrös és pikkelyes, anyagi és szellemi, élő és halott, úszó és repülő – amelyek így vagy úgy, de a koponyánkból szeretnének bográcsot csinálni. A legtöbb ilyen lényt azonban látjuk, halljuk, szagoljuk, ismerjük, le tudjuk nyakazni, el tudjuk taposni, össze tudjuk zúzni a csontjait, fel tudjuk lógatni a beleinél fogva, egyszóval tudjuk, ki ő, mit akar és mit kell tennünk vele.” Gunnar felsóhajtott.
„Amikor az ellenség belülről támad... amikor azt hiszed, barátodról, bajtársadról, testvéredről van szó... és talán az is, de a felszín alatt már beette magát a húsába és szívébe a romlottság; amikor bízol valakiben és számítasz rá, csak hogy a legrosszabbkor ellened forduljon – na, ez a legnagyobb kihívás. A legnehezebb csata. A legsötétebb álnokság.” Egy pillanatnyi szünet, hagyta a szavakat emésztődni.
„Nem csak remélem, de tudom is, hogy te, leányom, idővel megtanulod kiszűrni eme álnokságot és bölcsességeddel a fajtánk sok másik tagját mented majd meg eme vérzivataros időkben.”
Solveig kérdőn nézett rá, de nem érezte szükségesnek, hogy szavakkal törje meg apja mondandóját.
„Itt és most nyugodalomban vagyunk. Béke van. De nem a „gyengédség” és a „tolerancia” és a „kompromisszumkészség” miatt van béke, hanem kizárólag erőnk, elszántságunk, bátorságunk és ha kell, kegyetlenségünk által. Jormungandr nem oszt és nem is vár kegyelmet. Kivívtuk magunknak Gaia tiszta ölelését. A világ többi része azonban...” Gunnar megvetően felhorkant. „Fél.”



Telt-múlt az idő, a Jarl leánya, a horda ifjú büszkesége pedig nem maradt rest. Sok behoznivalója akadt az itt született Lupusokkal szemben, egy kis egészséges versengés pedig nem hogy nem árt, csak használ. Apja közelsége, tanításai és gondoskodása meghatározónak bizonyult, ahogy Solveig testben, lélekben, tudásban és szellemben egyaránt gyarapodott. Úgy érezte, bizonyítania kell, hogy méltó lehessen egy ilyen hősre, ezért a Garou élet minden terén igyekezett túlteljesíteni az elvárásokat; történelmet, rítusokat tanult ősi dalokkal és mondákkal, Fenris bajnokainak neveivel, megtanult harcolni, megismerte a fagyos természetben való túlélés mikéntjeit, s mikor végre eljött az Első Átváltozás ideje – a felkészültségnek hála a lehető legnagyobb rendben, vérontás nélkül -, immáron teljes mértékben felkarolhatta új életét.
A Beavatás Rítusa nagy horda-esemény volt, Solveig pedig úgy érezte, az egész világ súlya nehezedik rá. De összeszedte magát – vannak dolgok, amelyeknek egyszerűen meg kell történnie – és szembenézett a kihívással. A feladata az volt, hogy próbára tegye mind kitartását, mind mértékletességét, mind erejét. Összegyűjtötték a horda tucat legvitézebb Ætlingjét, akik ellen a reménybeli Cliath meg kellett, hogy vesse a lábát és anélkül legyőznie amennyit csak tud, hogy bármelyiküket is megölné. Mielőtt a túlerő legyűri, természetesen, de ez volt a próba „kitartás” része. A horda sámánjai és gyógyítói mind elhelyezkedtek, hogy szükség esetén villámgyorsan közbe tudjanak lépni.
Az Ætlingek azonban, mint oly sokszor egy nagy esemény előtt, pusztulatosan leitták magukat az éjszakai próbatételt megelőző estén, szemben Solveigel, aki titkon rémesen nem bírta az ivást.
A lány elfoglalta a helyét, próbálva magabiztosnak tűnni a még mindig eléggé szokatlan harci formájában. Az Ætlingek megindultak, ám ekkor váratlanul feltámadt a szél és irdatlan erejű hóvihar tört ki. Kihasználva a helyzetet, Solveig visszavonult a még zajosabb és még ködösebb tengerpart felé, a részeg és félrészeg harcosok pedig idővel szétváltak, eltévedtek a viharban. A fiatal, józan, bundával védett Garou egyesével „vadászta le” őket, néhány jól irányzott ütéssel álomba taszítva a rettenthetetlen harcosokat. Azon négyfős „mag” pedig, akik végig együtt maradtak, nem bizonyultak elégségesnek a legyőzésére – a regeneráció nagy áldás.
Így történt hát, hogy a horda döbbenetére és megrökönyödésére – és persze sokak büszkeségére – az újdonsült Cliath megnyerte, ami nem volt elvárva, hogy meg legyen nyerve. Innen eredt Garou neve is. Bár a linkóci Ætingeket alaposan megbüntették, egyiknek sem esett komoly baja, s hamarosan még az előzőnél is nagyobb tobzódásba kezdtek.
Az volt élete legszebb napja. A hatalmas Jarl kimondhatatlanul büszke volt rá.
A következő hónapok során tudása és gyakorlata tovább mélyült, továbbá részesült két gyönyörű ajándékban a horda kovácsától egy míves lemezvért és egy mestermunka hosszúkard formájában.
De semmi sem tart örökké. Egyik nap, azon a bizonyos éjszakán eljöttek a sötét fellegek.
Egy amerikai tengerjáró kötött ki nem messze Hammerfest fő dokkjától. Egy óra sem telt el, s egy furcsa idegen jelent meg a caern határánál, fájdalmas hangon vonyítva a levegőbe nevét, az „Ég Kalapácsát”. Mire a Homid Fenrir sámán a táborba ért, már emberi alakját viselte; egy középkorú, megtépázott, több sebből vérző afro-amerikai férfiét szakadt military ruházatban. Segítséget kért, s elmondta, a Fekete Spiráltáncosok megtámadták a hajót, amelyen falkája Oroszországba kívánt utazni, s ő az utolsó túlélő.
Több sem kellett a Jarlnak, összeszedte a horda javát, hogy a gyűlölt ellenség ellen induljon, többek között Solveigt azonban hátrahagyta „a caern védelmére”. Amit az öreg nem mondott ki, nem is mondhatott ki, az a leánya iránt érzett féltés volt. Elindultak hát ők, egy tucatnyian, s dicső dalokkal várták, hívták, kívánták a vérontást. Elérték a hajót... amelyet teljesen üresen találtak.
És ekkor jött az árulás.
Csak rájuk várva, a Szellemvilágból mindenhonnan Táncosok léptek elő, a „Béltépő” Gunnar mögé osonó „Ég Kalapácsa” pedig belemélyesztette szentségtelen tőrét a nagy harcos vértjének gyenge pontjába. Túl gyorsan, túl szenvedélyesen ítéltek. A puszta lehetősége annak, hogy Jormungandr talpnyalói az ő caernjük közelében legyenek elvakította őket minden elővigyázatosság iránt. A seb halálos volt, a gyilkos azon nyomban az Umbrába menekült, a többit pedig vagy lekaszálta, vagy utána küldte az őrjöngő, bömbölő Fenrir-sereg. Néhányan utánuk vetették magukat, az ott maradtakra azonban nagyon, nagyon nagy csend borult.
Ahogy a szóbeszéd tartotta róla, erejénél és jókedélyénél eme dicső halottnak csupán a szíve volt nagyobb.

***

„Szóval bosszút akar állni... hrrmm.” Az idegen hosszasan ízlelgette a szót, mintha csak egy régi, patinás, kitűnő évjáratú bor lett volna.
„Igen.” - válaszolta Solveig komor elhatározással. Mint az év ezen időszakában mindig, most is éjszakai sötétség borult a városra, így tehát a titokzatos Glabro arcvonásait sem tudta kivenni Erik Bisztrójának sötét sarkában.
„Nos, kedves hölgyem, amint mondottam volt, pontos tudomásom van a Táncosok jelenlegi hollétéről; testvéreimmel kitűnő összeköttetésekkel rendelkezünk az Umbrában. Ugyanakkor sajnálatos módon nem vagyunk elegen egy megfelelő eséllyel sikerre vihető rajtaütéshez. Azonban, ha ön és néhány további hordatag készek velünk tartani, nos, hogy úgy mondjam, bosszújának tárgya zsigeri élményben fog részesülni. Garantáltan.” Az idegen elhallgatott, hagyta, hadd ülepedjenek a szavak. Szavak, melyekhez Solveig nem kifejezetten volt hozzászokva. Főleg nem egy újabb állítólagos Fenrir vérfarkastól.
„Miért nem jön velem és mondja el mindezt a caern vezetőinek? Én csak egy Cliath vagyok. Talán valami rejtegetnivalója van?”
A férfi torokhangon felkuncogott, s mintegy mellékesen húzott egyet az italából.
„Ezt jól látja, Solveig drága. Egy sajnálatos félreértésnek köszönhetően az önök hordája legfeljebb egy fokkal fejezne ki kevésbé heves gyűlöletet irántunk, mint a Táncosok iránt. Senki nem lenne kíváncsi a mi nézőpontunkra, a történet ezen oldalára. Önnek azonban aligha van más választása. Egy az ellenségünk.” – mondta az idegen, rövid karmaival halkan, ritmikusan dobolva az üvegpohár szélén. A lánynak nagyon nem tetszett a beszélgetés menete, viszont érzékei egyértelműen jelezték, partnere igazat beszél. Egyelőre...
„Mi a terve?...”
„A tervem roppantul egyszerű. Most szépen elmegy, összeszed egy maréknyi alacsony rangú Fenrirt a hordájából, meggátolandó ezzel mindennemű kínos kérdést. Harcolni tudjanak és a szájukat befogva tartani; amennyiben ez nem így történik, a megállapodás semmis, mi pedig már itt sem vagyunk. Elhozza őket a keleti külvárosban található Hevneren utcába – úgy látom, értékelni fogja a hely szimbolikus jelentőségét -, ahol is a régi raktárépületben fogunk találkozni. Arra kérem, gyakoroljanak némi diszkréciót; csakis civilizált, Homid alakot használjanak az odaúton.”
„Rendben van...”
„Örülök, hogy önnek is fontosak az olyan ősi értékek, mint a vérbosszú, Fräulein. Remélem, a hűség és a becsület is egy lapra tartoznak vele.” – jegyezte meg a férfi. Bár az arca nem látszott, a rá kiülő vigyort érezni lehetett.
„Kicsodák maguk?” – érkezett végül a kérdés, amely mindvégig böködte Solveig oldalát.
„Hogy kik vagyunk? Népünk és fajtánk Kardjai.”

***

Az események innentől kezdve gyorsan követték egymást. Solveig sikeresen rávette két szintén fiatal társát – köztük egy Lupust – a vele tartásra, azzal érvelve, az apja utáni vezetőség képtelen volt megtalálni a gyilkosságért felelős Spiráltáncosokat. Hogy a bosszú már nem is számít nekik; hatalmuk megszilárdítása annál inkább. Felvázolta nekik a tervet és elmondta, mekkora dicsőségre számíthatnak, ha ilyen fiatalon ilyen ellenségekkel végeznek. Sikeresen és észrevétlenül eljutottak hát a megadott helyre, ahol Solveig legnagyobb megrökönyödésére három, tetőtől-talpig SS egyenruhába öltözött férfit találtak nem mellékesen egy kisebb fegyverarzenált őrizve.
Egy ismerős hang köszöntötte őket, s jól megválogatott szavakkal és kellő karizmával könnyedén leszerelte a két Homid kezdeti felháborodását. Miközben társai elindultak „előkészíteni a támadást”, Dietrich Müller, avagy „Éjhozó” elmondta, kik is Heimdall Kardjai, mintegy csillámport hintve a fiatal Garouk szemébe a tábor nemes céljairól és Fenris hagyatékának megmentéséről. Még „Fagykarom”, a Lupus sem maradt érdektelen. Különösen akkor nem, amikor „Éjhozó” közölte, az ellenség Ætlingjei között bújkál a szomáliai negyedben, nekik pedig nincs idejük szűrni és válogatni. Mind meg kell, hogy haljon; ez az az út, amely gyorsan és hatékonyan tényleges eredményhez vezet, szemben a fősodratú törzs egyre liberálisabb és humanistább módszereivel. Csak így lehet gyökeresen kiirtani a fertőt az Őshaza földjéről. Csak így lehet bosszút állni.
A fiatal Garouk vére, elemi Dühe felpezsdült. Nem jött több kétkedő szó.
Mikor a másik két náci visszatért, felszerelkeztek és kezdetét vette a maró gúnnyal elnevezett „Valkűr Hadművelet”. A Kardok sámánja a Szellemvilágból felügyelte az operációt, egy régi harci rituáléval vágva el az ellenség menekülési lehetőségeit, míg a többiek egy páncélozott furgonnal törtek be a negyedbe. Ekkor „Éjhozó” detonálta az elhelyezett robbanótölteteket. A kisváros belerázkódott az irdatlan pusztításba, házak, viskók dőltek le, omlottak össze, repültek égve szanaszét, emberek tucatjai rohantak az utcára meggyulladva, sikoltozva, fájdalomtól ordítva. A két német azonnal kipattant, majd Crinos alakban folytatták a munkát; egy gránát jobbra, egy sorozat balra a kezükben lévő, kolosszális golyószórókból. Nem csata volt ez. Népirtás. A hajdani Jarl leányában még megszólalt egy hang, még eliszonyodott a lelkiismerete, ám a háborús hős, „Béltépő” vére nem válik vízzé. Két hordatársával csatlakozott ő is a támadáshoz, fajtájuk legendás Dühe által vezérelve. „Éjhozó” szerint ezek a bevándorlók mind potenciális Spiráltáncos-Ætlingek, tehát téptek és szaggattak, törtek és zúztak ők is, Solveig kardja első ízben fürdött embervérben. Szinte rá sem ébredt, mit is csinál. Sőt... kifejezetten élvezte.
Képtelenek lévén az Umbrába menekülni, alakváltó ellenségeik idővel megjelentek, remélvén, hogy a tényleges Ætlingek adta támogatás elégségesnek bizonyul a támadók lemészárlására. Négyen voltak... és Solveig apjának gyilkosa. Nem látva, nem hallva, a lány előrerohant, hogy elégtételt vegyen, hogy saját karmával tépje ki a Jormungandr-fatty szívét. A világ lángokban állt.
Ugyanekkor, egy másik helyen, egy holló sebesen felemelkedett a földről, minél előbb eltávolodva szövetségeseitől, felkészülve rá, hogy mutassa az utat. Tudta jól, ha egy helyben, egy nagy adag Fenrir nagyon dühös, célszerű minél előbb irányt adni ennek a dühnek...
Solveig nagyot nyekkent, ahogy „Reménytörő”, a fekete bundás ál-Fenrir Spiráltáncos lefegyverezte, majd egy irdatlan erejű visszakezes pofonnal egy ház falához vágta. Valahogy őrjöngés közben nem tudta a legjobban felmérni a szituációt. De sebaj... csapásokat adunk és csapásokat kapunk! Már pattant is föl, miközben barátai igyekeztek távoltartani tőle legalább a többi Spiráltáncost, ők maguk is kétségbeesetten harcolva az életbenmaradásért a jóval tapasztaltabb ellenséggel szemben. Közben megjelent a harmadik Kard is. Azok hárman gyilkos hatékonysággal láttak neki eliminálni a Spiráltáncoskat. Az ember – vagy Garou – azt hihetné, akár szükségük sem lett volna az ágyútöltelékekre...

***

„Krieg! Krieg! Krieg, krieg, krieg, KRIEG!” – bömbölte az emberi szavakat teli Crinos torokból az „Éjhozó” alá tartozó Modi, üvöltése visszhangzott a lángok és az Aurora Borealis által megvilágított téren. Egy hatalmas rúgással a földre küldte azt a Táncost, akinek a mellkasába egyik karmos keze tövig belefúródott, hangos recsegéssel kiszakítva belőle még dobogó, aszott, fekete szívét. Vezérüket leszámítva az összes halott volt. „Fagykarom” és „Balder Ökle” sebesülten, mancsaikat a testükön lévő gennyes tályogokra szorítva feküdtek a földön, fájdalmasan nyüszítve. A Féreg tombolt azon az éjszakán.
„Gyere csak... te mocskos fehér kurva. Mielőtt megdöglesz, tudd meg, az a fattyú apád disznóként visított, mikor kibeleztem azon az éjszakán.” „Reménytörő” maga is viselt néhány karomnyomot, ám mindez nem gátolta meg a kaján, eszelős ragadozóvigyor kiülését az arcára. Solveig szédült, vérzett, hányingere volt, teste pedig egyszerűen össze akart omlani, de fájdalmat nem érzett - nem engedhette meg magának itt és most. A három Kard szótlanul körbevette őket, tisztes távolságot tartva.
„Elvetted tőlem, ami a legdrágább volt nekem... akárki is vagy, akármilyen erősnek is képzeled magad, most megfizetsz.”
A Cliath hangja szinte tisztán csengett. Végre összeszedte magát, végre felülkerekedett a Dühén, végre az a Forseti volt, akit apja oly’ hőn szeretett volna kinevelni. A hergelés lepergett róla, s Solveig tiszta fejjel, gyorsan, de megfontoltan előreszökkent. Mikor a Táncos elé ért, bal lábával a hóba rúgott, fehér permetet söpörve „Reménytörő” arcába. Ezután kihajolt oldalra és karmait a sziszegő Táncos bordái közé mélyesztette.
Fájdalmas, magas hangú üvöltés hasított az éjszakába, a fekete farkas pedig visszasújtott, karmaival kishíján kibelezve Fenris Ivadékát. A lány a földre esett, ellenfele pedig nem tervezett kegyelmet osztani. Rávetette magát... és ekkor felugatott egy golyószóró. Hátbadöfve a hátbadöfőt; a kigúvadt szemű „Reménytörő” egyenest Solveig felé zuhant, aki összeszedve utolsó erejét, félregurult. A Táncos torkának maradványai gennyes, zöld vérével vegyülve csorogtak le karmairól...
„Öröm volt önnel üzletelni, Fräulein.” – lépett oda „Éjhozó”, kezét nyújtva Solveig felé. A lány nem is igazán tudta, mit feleljen. Nem is volt rá szüksége.
Suhogás hasított a levegőbe, majd egy jókora, törzsi jelekkel díszített ezüstdárda csapódott „Éjhozó” oldalába. A Kard dühödten felhörgött, kirántva és kettétörve a fegyvert. Az Üvöltő Szelek Hordája pusztító fergetegként rohamozta meg a csatateret.
„Mocskos férgek... nem most találkoztunk utoljára.”
A következő pillanatban mindhárom náci szürreális sebességgel köddé vált, az őrjöngő hazaiak többsége azonnal nekilátott, hogy utat hasítson magának az Umbrába és üldözőbe vegye őket. Solveig... csak feküdt, pihegett és nem tudott másra gondolni, csak szeretett édesapjára. Ahogy fejét oldalt fordította, egy érmét pillantott meg a letaposott, sáros-véres hóban. Mancsát kinyújtva összekulcsolta körülötte az ujjait, mielőtt hatalmas alakok állták volna körül.
És a hó hullott, csak egyre hullott...



http://www.youtube.com/watch?v=CypMR95GHeA
http://www.youtube.com/watch?v=DIkoMm2Q6tU
http://www.youtube.com/watch?v=PnylZ3zPP80
http://www.youtube.com/watch?v=jJHCe9EPJI0
http://www.youtube.com/watch?v=mXQVKx0IKN4
http://www.youtube.com/watch?v=81TBAVSqgO8
http://www.youtube.com/watch?v=NndhtLltM7Q
http://www.youtube.com/watch?v=HzS1IyJx5Dw
_________________

[Freiherr von Rosen]

Jean-Marie Dubois





Aláfestés


Mélysötét újhold volt azon a koraőszi éjszakán, az Úrnak 1764. esztendejében, amikor belső-Párizs Les Halles negyedében egy Jean-Marie nevű fiúgyermek a világra jött. Vagyona nem volt a háznak, s teteje is alig, az egyszerű szülők, szegénypolgárok, mégis olyan örömmel emelték magasba gyermeküket, mint bármely király és királyné tenné elsőszülött trónörökösükkel.
Az apa, Sévère, hivatásánál fogva Lajos király katonaságának altisztje, bár La Rochelleből, az Atlanti-óceán partjáról származott, a párizsi helyőrségbe lett vezényelve, s eme városban ismerte meg majdani feleségét, a varrónő Isabellet. Bár pénzük kevés volt, legalább nyugtuk adatott helyette, a nagy hétéves háború, Istennek hála, nemrégiben ért véget. Ideális időszak ez a családalapításra.
A gyermek cseperedett, s egymás után születtek húgai és öccsei egy mozgalmas, nehézkes, de boldog életbe. Veterán édesapja sok történettel izzította fiatal elsőszülöttje szívét azokon a régi éjszakákon; távoli földek, hajóóriások, vad indiánok és epikus csaták meséivel, melyeket személyesen élt át.
Ahogy Sévère Dubois káplár szolgálati idejének végére ért, s végre leszerelhetett, úgy költözött a család is az egyre zsúfoltabb Párizsból haza, a családfő szülővárosába. Végre valóra válhattak Jean-Marie álmai a tengerről. Sévère visszatért a halászathoz, fia pedig önérzetesen nekilátott elsajátítani a hajósmesterség csínyját, s bínyját.
A kor és a körülmények adta lehetőségekhez képest felívelt a soruk; igényük kicsiny volt, szorgalmuk annál nagyobb, az egyszerű ember keresztényi hitével igyekezett a család megteremteni a nyolcfős asztalra valót. A halat mindig megveszik, ruhákat mindig kell szőni, s idővel már a gyermekek is besegíthettek, a nagy kikötőben el tudták adni a saját maguk készítette kis bábúkat, eszközöket, s a mező gyógyfüveit.





Aláfestés


Jean-Marie tizennégy esztendős volt, mikor Franciaország ismét hadba lépett. A sors iróniája hozta úgy, hogy azok a gyarmati britek, akik ellen apja vért és verejtéket izzadt, most barátaik és szövetségeseik lettek a nagy, zsarnoki szomszéd ellen. Bár emberünk még túl fiatal volt, tudta, hamarosan eljön az ő ideje is, és hazafias lelkesedéssel várta, hogy hősként tisztelt édesapja nyomdokaiba léphessen.
Tudatosan készült hát, matrózképzést kapott a kikötő hatalmas sorhajóin, megtanult lőni, vívni, s úgy úszni, akár egy delfin. 1780 tavaszán, életének mindössze tizenhatodik évében, apja büszkeségétől és anyja könnyeitől övezve kihajózott Rochambeau grófjának hadiflottájával, az Expédition Particulière-rel La Rochelle kikötőjéből.
Az út az Atlanti-óceánon át hosszú volt és embert próbáló, azonban az ámulatban lévő ifjú szívesen vette a kihívásokat, s hamarosan közkedvelt lett a kapitány és újdonsült bajtársai körében. Mikor júliusban kikötöttek Rhode Islandnél, Jean-Marie Dubois közlegény is részesévé vált az amerikai függetlenségi háborúnak.
Az elkövetkező néhány év eseményei valósággal pörögtek a hatalmas amerikai gyarmatokon. Hajózás, rajtaütés, masírozás, mégtöbb hajózás, mégtöbb menetelés és elszórt csaták követték egymást, ahogy a kezdeti partizánharcokból az elszánt szabadságharcosok fokozatosan a nyerő féllé váltak. Ideáik pedig bizony szöget vertek XVI. Lajos embereinek fejébe és szívébe is.
Végül eljött Yorktown ostroma, a végső ütközet, ahol tengerészgyalogosi minőségében muskétával-bajonettel Jean-Marie is derekasan helytállt. A britek békét kértek, a frissen felnőtt francia katona pedig néhány további hónap eltöltése után az újszülött Amerikai Egyesült Államokban, visszahajózott hazájába.





Aláfestés


1783-at írtunk, s most, hogy visszaállt a béke, a kalandtörténetek kupa fölötti sokszoros elmesélése után hősünknek meg kellett állnia helyét a civil életben is. Néha-néha behívták ugyan helyi szolgálatra, a hátralevő időt azonban a tengeren töltötte, egyre nagyobb hajókon. Ennek ellenére Jean-Marien kezdett egyre jobban elhatalmasodni egy furcsa, megfoghatatlan, meghatározhatatlan üresség. Különösen azokban az órákban, amelyeket a tengeren töltött, nyugat felé hajózva, alig fért a bőrébe, kalandokra vágyott, s nem az édes otthon halászhálóira.
Nem is sejtette még, mennyivel nagyobb porcióban fog részesülni ebből, mint szerette volna...
Hat évvel a hazatérése után kezdőtt minden. A külföldi háborúk, a király nemtörődömsége, s a Felvilágosulás eszméi elszegényedett, éhező méhkassá változtatták az országot, s ugyan hol máshol ütközhetett volna ki ez jobban, mint a hatalmas Párizsban?
A nép, az istenadta nép... lázongott, nemcsak kenyeret, jogokat is követelt, s alkotmányt, amely többé teszi őket értéktelen, állami tulajdonú "alattvalóknál". Mikor ledöntötték a Bastillet és a fővárosba kényszerítették az uralkodót, az öreg Sévère sem bírt magával; úgy döntött, újra része akar lenni a történelemnek. Fogta hát családját és visszaköltözött Isabelle párizsi rokonaihoz, égő utcákon és barikádok tövében járva a harmadik rend táncát.
Elindult a Forradalom... és az Isten maga sem tudta már megállítani.





Kezdetnek Sévère, Jean-Marieval és öccsével, Gilberttel együtt, csatlakozott a Nemzeti Gárdához. Mindhárman azt remélték, az események jobb belátásra térítik majd a királyt, ők pedig hamarosan egy alkotmányosan átrendezkedett monarchiát élvezhetnek majd. Kevéssé sejtették azonban, hogy a La Rochelleben töltött évek alatt a helyzet milyen mértékben elmérgesedett, a forradalom hajtóerői mennyire radikálisak és megállíthatatlanok, s Lajos maga mennyire képtelen elfogadni a "koszos csűrhe" követeléseit.
A történelem pergett a fiatal francia előtt, ő pedig egyre kevésbé volt képes irányítani az eseményeit. Nemzetőrként ott volt a Konvent megalakításánál, a köztársaság kikiáltásánál, XVI. Lajos lefejezésénél, harcolt a betörő külső ellenség ellen, majd jutalomként azt kapta, apja immáron a belsők közé tartozik.
Az év 1793 volt, a helyszín a Place des Vosges, Párizs. A férfi magas volt, sovány, egyik lábára enyhén sánta, s jakobinus létére úgy öltözött, akár egy nemes. Hát persze. Most ők voltak a kiskirályok. Látszott rajta, megjárt ma már néhány utcát, s a vele lévő verőlegények sem egy embert rángattak láncon.
'François Louviere'.
François Louviere, A Konvent népbiztosa, a Népjóléti Bizottság teljes felhatalmazásából, azért jött, hogy letartóztassa Sévère Dubois nemzetőr-hadnagyot forradalom-ellenes tevékenységek folytatásának alapos gyanújával.
Jean-Marie sosem felejtette el azt a pillanatot. Az az arrogáns, nyíltan kárörvendő arc örökre, visszavonhatatlanul beleégette magát a szívébe. Keze gyűlölettől szorult ökölbe ahogy, családját kímélve, imádott édesapja azonnal kilépett, átadva magát hóhérjainak. A fiú a puskájához nyúlt a sötét kis utca sötét ablakában... aztán leengedte. Túl sokan voltak. És a bosszúját édesanyja, s testvérei szenvednék meg.
Hosszú, vívódással teli percek következtek. Fel-alá járkált kicsiny szobájában, női zokogást hallgatva. Végül nem bírta tovább; lelkiismerete hajtotta előre. Búcsútt vett a családtól, mint aki utoljára látja őket, és minden tiltakozást mellőzve kiviharzott a házból, muskéta a kézben. A cél: Place de la Revolution, a forradalom véráztatta tere, ahol a guillotine működik.
A tömeg óriási volt ezen az estén, a kivégzendők száma nagy. Nők és férfiak, fiatalok és idősek rutinszerűen jöttek, hogy élvezhessék a látványosságot. Az általános lincshangulatban szinte fel sem tűnt egy újabb ifjú felbukkanása. Igazából még az sem, ahogy vállhoz emelte és célra tartotta puskáját. Aztán a dörrenésre az egész téren csend lett.
Az átokverte jakobinus háttal állt Jean-Marienak, s éppen utasításokat osztogatott a nyaktiló kezelőjének, mikor a lövés belészaggatott. A világ megfordult a fiatal férfi körül. Vállövés...
Elhibázta...
Bár a gyűlölt népbiztos a földre zuhant, tisztában volt vele, ez a lövés nem fogja megölni. És több dobása nincs. Már törtek is rá, hogy tüstént a guillotine alá cipeljék, Jean-Marie pedig üres puskáját a tömegbe vágva sarkon fordult és futásnak eredt.
Tudta, az életéért fut.
És tudta, semmi esélye.





Mint a halál előtt oly' sokaknak, neki is lepörgött az élete, ott, Párizs tüzek világította éji utcáin. Gondolatfoszlányok furakodtak, tolakodtak lázasan lüktető elméjébe, dolgok, melyeket megtett, s melyeket olyan jó lett volna még megtenni. Dehát, c'est la vie. Üldözői egyre közelebb értek, s mikor az utolsó sarkon befordult...
Nem is igazán tudta, min kellene jobban meglepődnie; a tényen, hogy valamilyen kérlelhetetlen erő egy női kebelhez szorítja, avagy a lázasan kutakodó sans-culotte-ok teljes érthetetlenségén, amint nem látnak semmit és senkit. Hamarosan aztán már ők futottak az életükért, amikor a furcsa, megmagyarázhatatlan sötétség feléjük hömpölygött, hogy beborítsa őket, s fáklyáik fényét. Ekkor hallotta meg az érzéki, suttogásnál is alig hangosabb szavakat: "Bonsoir, mon capitaine."
Jean-Marie szerencséjére nem viselt nemzetőr uniformist a gyilkossági kísérletnél, és felismerni sem ismerte fel senki ama néhány pillanat alatt, tehát nem kellett bújdosnia. Ugyanakkor megmentője - aki Charlotte Castillionként mutatkozott be - mégis azt tanácsolta neki, családjával együtt, amelynek immáron ő lett a feje, hagyják el Párizst a történelem eme vérviharos időszakában.
Ugyan ki tudott volna ellenállni annak a lágy altnak, azoknak az igéző szemeknek? Minden, amit a nő mondott, teljességgel egyértelmű parancsnak tűnt a volt tengerészgyalogos számára, hamarosan tehát úton is voltak mindannyian... délnek, Marseille felé. Ő mindvégig kísérte őket, éjjelente könnyűszerrel elhárítva az akadályokat. Nappal elnyomta az álom, a család pedig bármi áron megvédte Jean-Marie legújabb hölgyismerősét.
Idővel a miértekre is válasz érkezett, Charlotte nem titkolta örökké új és hűséges vér-rabszolgája előtt, mi is ő valójában. "Az éjszaka vérivó ragadozója" már nem is hangzik annyira vészesen a kellő mennyiségben elfogyasztott Vitae után. Madame Castillion meglehetősen szűkszavúan bánt a természetfeletti világ, s annak társadalmának bemutatásával, de annyit elárult, az ő cipellői alatt is nagyon hirtelen, s nagyon is forró lett a talaj. Jean-Marie az életét ajánlotta neki végtelen hálából.
Az idők múltak, s ahogy a Dubois család elhelyezkedett a Földközi-tenger partján, az ország is átalakult körülöttük. A jakobinus rémuralmat megdöntötték, éppen úgy, ahogy az utána következő Direktóriumot. Az osztrák, porosz, spanyol, olasz, angol fenyegetés egymás után, egytől-egyig el lett hárítva. Franciaországban egy új név jelent meg, egy új vezetőről kezdtek egyre többet beszélni, ez pedig az első konzul, Napóleon Bonaparte volt. A rend, biztonság, nyugalom megteremtője odahaza, s a győzelmek halmozója idegenben.
Annyi év után először, habár gyász alatt nyögve, de a Dubois-k is fellélegezhettek.
Nagyon hiányzott az apja ifjú családfőnknek, ám a rettenetes kínt és űrt szinte azonnal egy új személy töltötte be; álmai nője, akiért bármit megtett volna. Az ő bíztatására tért hát vissza a tengerészethez, s az ő múltjával és tehetségével gyorsan haladt előre. Öt év alatt beutazták Franciaországot, Charlotte és ő, intézve mindkettejük ügyes-bajos dolgait, remekül kiegészítve egymást. A háború a régi ellenséggel, Angliával, újra és újra kitört, a haza pedig nem nélkülözhette tovább tehetséges tengerészeit.





Aláfestés


Karrierje hirtelen felívelést nyert, mikor az egyiptomi hadjárat kezdetén felsőbb vezetésre a Généreux fedélzetére küldték, mint első tisztet. Feladataik közé tartozott Napóleon hajójának, az Orientnek közvetlen fedezete, amelyet Jean-Marie és a legénység többi tagja ámulattal vegyes tisztelettel látott el.
Következett Málta ősi sziget-erődjének vér nélküli meghódítása, majd a kalandos hajóút keletre, a britek flottája elől rejtőzve, s nem sokkal a hadsereg alexandriai landolása után végre horgonyvetés Aboukir öblében, a Nílus deltájához közel. Dubois első tiszt azonban nem sokáig pihenhetett; Horatio Nelson admirális flottája már a sarkukban volt. Végül augusztus első éjjelén megütköztek, s az irdatlan dörejjel felrobbanó francia zászlóshajó tüze szinte nappali világosságot biztosított mindehhez.
A csata ádáz volt és elkeseredett, de hiába az igyekezet, az ellenfél minden szinten bámulatosan jól képzetten harcolt. Végül a tizenhét francia hajóból csupán négy tudott elmenekülni. A Généreux köztük volt. Többezer bajtársuk maradt ott a hullámsírban.





Ezt követően Jean-Marie a frissen meghódított Kairóban töltött egy évet, míg a sereg és a konzul - a lázadásokat leverve és a túlélő matrózokat egyszerűen besorozva - Szíriában kalandozott, ő hátramaradt a helyőrség tagjaként, s a kicsiny tudós-történész expedíció egyik önkéntes testőreként. Itt összebarátkozott a mérnök Nicolas-Jacques Contével, akinek hatalmas légballonjai ámulatot csaltak az egyiptomiak szívébe.
Elérkezett 1799, a hadiszerencse fordult, s Napóleon elhatározta, titokban visszatér Franciaországba. A néhány rendelkezésére álló hajóra tapasztalt és tehetséges tengerészekre volt szüksége, Jean-Marie Dubois pedig szerencsésnek bizonyult. 41 nap múlva ő maga is partra szállhatott Fréjus városánál. Mielőtt a partot blokád alatt tartó angol hajók közt átcsusszantak volna, a rangidős tengernagy azt javasolta Napóleonnak, forduljanak vissza Korzika irányába. A konzul csak így válaszolt: "Nem, ez a manőver Angliába juttatna minket, én pedig Franciaországba akarok eljutni."
A hazárdjáték sikeresnek bizonyult.





Hálátlan dolog egy olyan háborúban csatát csata után veszteni a tengeren, amelyben a szárazföldön a dicsőség oly' gyorsan halmozódik, akár a skandináv hó. Az elkövetkezendő évek meghozták a gloiret és grandeurt a Francia Birodalomnak, a blokád alatt sínylődő Marseillenek azonban legfőképpen csak nyomort. A konzulból császár lett, a Dubois-k jómódú polgárokból lecsúszott szegényekké váltak. Ha más nem is, hát a büszkeség megmaradt nekik, hiszen a család elsőszülöttjét azóta kinevezték egy vadonatúj sorhajó, az Achille kapitányává.
Nélkülözniük szerencsére nem kellett, Madame Castillion gondoskodott "védenceiről", ám a szépséges hölgy idővel egyre távolibbá, egyre gondterheltebbé vált, s továbbra sem beszélt a miértekről. Mikor 1805-ben Jean-Mariet a legnagyobb sürgősséggel Toulonba rendelték a mediterrán flottához, az egyre aggályosabb Charlotte ragaszkodott hozzá, hogy vele tarthasson. Ugyan hogy is mondhatott volna nemet?
Mikor bemutatta az úri dámát az egyszerű, fiatal legénységnek, mint az "unokatestvérét", egy részük felháborodva duzzogott, egy másik részük elbűvölve bámulta őt, de végül mindenki megegyezett egy "igen, kapitányban". Kihasználva egy rést Nelson blokádján, a francia hajók Villeneuve admirális vezetésével megszöktek Toulonból, s egyesülve spanyol szövetségeseikkel a Karib-tenger felé vették az irányt. A flottaterv szerint eképpen elcsalva Nelsont, a mediterrán hajóhad egyesülne majd az atlantival az Antillákon, s közös erővel visszatérve a La Manche-csatornába kellő ideig biztosítani tudnák azt a francia inváziós csónakok átkeléséig.
Charlotte igen diszkrét volt a táplálkozásban, ennek ellenére a naphosszat a hajó gyomrában tartózkodó, éjjel díszes ruhában a fedélzetet "kísértő" szépség hamar belopta magát a legénység imádatába - és félelmeibe. Ha valamelyik matróz illetlenül mert volna bánni a kapitány "rokonával", egyetlen röpke pillantás azokból az igéző szemekből elégséges volt a megsemmisítő erejű eltántorításra. Időről-időre, éjféltájt, a szomszédos hajók matrózai is lágyhangú éneket véltek hallani az Achille irányából. A babonásabbak neki tulajdonították a tényt, hogy egész úton egyetlen viharba sem keveredtek.
A másfél hónapig tartó hánykolódás során vámpír és szolgája rengeteg időt töltöttek együtt a hölgy díszkabinjában, gyertyafény mellett, végtelen beszélgetésekkel múlatva az időt. Rég letűnt korokról mesélt Charlotte Jean-Marienak, azonban nem úgy hívta elő az elmúlt két és fél évszázadot, mint egy mesemondó, hanem egy olyasvalakiként, aki személyesen élte meg mindazt. A capitaine, ha lehet, csak méginkább rabigába esett, s megesküdött, bármi áron megvédi szíve hölgyét a veszedelmektől, amelyek miatt el kényszerült hagyni Marseille városát. Keveset tudhatott az okokról, s Madame Castillion is csak halványan, szomorkásan mosolygott eme felajánlásokon.
Mikor végre megérkeztek a Karib-térségbe, s kikötöttek Martinique szigeténél, Villeneuve admirális, a bresti flottára várva, horgonyt vettetett, s több hétnyi várakozás következett. A hajókon lévő matrózok és katonák végre alaposan kimulathatták magukat, ám a semmittevés idővel elégedetlenkedéshez vezetett. Ekkor maga a sziget kormányzója javasolta hogy tegyék magukat hasznossá, s ugyan foglalják már el neki azt a túlméretezett sziklát, amelyet támaszpontul használva az angolok annyi fejtörést okoznak neki. Másnap hajnalra az úgynevezett Gyémánt Szikla kék-fehér-piros lett.





Az üzenettől, ami ekkor érkezett, majd' megütötte a guta Villeneuveöt. Nemcsak hogy Ganteaume admirális és hajóhada képtelen volt áttörni Brest blokádján, ráadásul a rettegett nemezis, Nelson itt van és üldözi őket. Több sem kellett. Az armada irányt váltott északnak, majd keletnek, sebesen menekülve vissza Európába. Ahogy Honoré Charles Reille tábornok írta volt visszaemlékezéseiben: "A tengerek urai voltunk három teljes héten keresztül egy hét-nyolcezer fős partraszálló haderővel, és nem voltunk képesek megtámadni egy fia szigetet sem."
Ám Jean-Marie Dubois kapitány nem vesztette el a fejét, vagy bizakodását. Legénységét azzal vígasztalta, hogy hamarosan így is, úgy is egyesülhetnek a flotta többi részével, kisöprik majd a La Manche-ot, és Anglia sorsa megpecsételődik az átkelő Grande Armée csizmái alatt. Az Antillákról való visszaút elején történt, hogy egy elszabadult gerenda lezuhant a fedélzetre, szétzúzással fenyegetve egy szerencsétlen tengerész fejét. A capitaine, aki néhány méternyire állt, puszta kézzel tartotta meg a súlyos fadarabot, s már-már szürreális könnyedtséggel lökte odébb. Népszerűsége, ha lehet, még feljebb szökkent az ámult matrózok közt.
Egy újabb feszült hónapnyi hajózás következett, melyet a vezetőség Nelsontól, a legénység a rum elfogyásától való rettegésben élt meg. Jean-Mariet egyre jobban zavarta Villeneuve attitűdje, hiszen a fenébe is, spanyol szövetségeseikkel együtt még több sorhajóval is rendelkeznek, mint a britek. Hitt benne, hogy a megfelelő hadvezetés az égő lelkesedéssel és halált megvető bátorsággal ki tudja egyenlíteni az ellenséges hajók legénységének nagyobb gyakorlatát. Végül, az ibériai partokat elérve, nekiláttak észak felé hajózni, ám az Admiralitás már értesült a jelenlétükről, s ellenük küldte Robert Calder tengernagy tizenöt sorhajóját. Már csak ők álltak Napóleon és Anglia között.
A kitörő ütközetben bár az Achillet egy karcolás sem érte, mégsem tudtak áttörni. Ugyanakkor, mintegy mennyei beavatkozásra, Calder flottája visszavonult... másnap reggelre pedig a szél irányt váltott, tökéletes támogatást nyújtva egy francia-spanyol támadáshoz. Eljött az idő. Az angolok hezitáltak. Jean-Marie Dubois kapitány átszellemülten állt a hajóorrban, kezeit hátratéve, szemeiben az előtte álló győzelem eufóriája csillogott. Gloire. Grandeur.





Aláfestés


Ami soha nem jött el. Villeneuve visszavonulót fújt.
Először nem akarta elhinni. Csak állt némán a fedélzeten, akár egy hátbadöfött óriás, bámulva a jelzőzászlókat és a szép sorjában elaraszoló hajókat. Scipion. Formidable. Pluton. Neptune. Intrépide. Argonauta. España. Bucentaure.
Ahogy a zászlóshajó elhaladt mellettük, a kapitány végre meghallotta emberei noszogatását. Fogait csikorgatva kiadta az utasítást az indulásra. Ő katona. A parancs... pedig parancs. Még akkor is, ha a jövője úszik el vele.
Aznap éjszakáját Jean-Marie Dubois vendége kabinjába zárkózva töltötte. Vígasztaló szavakat kapott, s vért, amely testileg-lelkileg megerősíti. Már-már azon volt, átmegy a Bucentaure-ra és felpofozza az admirálist az ostobaságáért, de a lágy női ölelés, s az elsuttogott, türelemre intő szavak nyugalomba ringatták.
Veszteségeik minimálisak voltak, ennek ellenére Villeneuve úgy döntött, a flotta a közeli Vigoba hajózik "javításokra". Itt hetekig cövekeltek, s miután végre újra nekivágtak a Brest felé vezető útnak, a második napon egy hajóraj tűnt fel a láthatáron, egyenesen előttük. Minden további információ nélkül, nyíltan szembeszegülve a Császár ellentmondást nem tűrő parancsával, Villeneuve ismét visszavonulót fújt, ezúttal a jóval délibb, Gibraltártól nyugatra fekvő Cádiz ősi kikötővárosába, örökké szertefoszlatva Napóleon Anglia megszállásához fűzött reményeit. Akkor és ott még egyikük sem tudta, a feléjük közeledő hajóhad nem brit volt... hanem Allemand tengernagy "Láthatatlan Szakasza". A francia flotta, amely a segítségükre érkezett.
Mindeközben az Achille kapitánya egyre inkább elzárkózott a külvilágtól. Kényszerítve magát, hogy ne kövessen el hadi vétséget, minden szabad percét imádott Charlottejával töltötte, aki furcsán nyugodtnak, közömbösnek bizonyult az eseményekkel kapcsolatban. Úgy tűnt, mintha a nőnek teljesen mindegy lenne, hol tartózkodnak, csak egy hajó mélyén rejtőzhessen a szárazföldi világ aljas ármányai elől. Jean-Marie értetlen volt, ő azonban bíztató mosollyal ígérte neki, hamarosan mindenbe beavatja.
Taktikai tanácskozást tartottak azon a sorsdöntő őszi napon, a Francia Mediterrán Flotta és spanyol szövetségeseik kapitányai. A helyzet egyre reménytelenebbre fordult, ugyanis Horatio Nelson végre beérte őket, s most a Királyi Haditengerészet fő flottája tartotta blokád alatt a kikitőt. Ekkor a gazdag és fényűző palota térképtermébe egy hírnök állított be. Egyenest Párizsból. Üzenete rövid volt és lényegre törő; Napóleon meneszti Villeneuve admirálist, és a helyére François Rosilyt küldi, aki már Madridban jár, hogy átvegye a parancsnokságot.
Villeneuve felnézett, tekintetében az önérzet sértődött tüze lobogott... és csak ennyit szólt, mielőtt kiviharzott volna: "Uraim, horgonyt fel."
Jean-Marie Dubois tanácstalanul állt aznap a kikötőben, figyelve a sebesen berakodó tengerészeket és a hajók fedélzetére siető katonákat. Fényes nappal volt, tudta jól, most nem hozhatja ki szíve hölgyét a hajójáról, ahogy azt is tudta, Nelson megerősített blokádja ellen a végzetükbe rohannak. Vívódott... s végül úgy döntött, olyan szemtelenségre szánja rá magát, mint eddig még soha.
Mikor felébresztette a szunnyadó élőholt szépséget, s elmondta, mi is fog történni, semmi mást nem kapott, csak egy forró ölelést. "Menj csak, hős kapitányom, végezd be, ami a kötelességed. S amikor úgy érzed, már minden veszve van, térj vissza hozzám." Minden kérlelés hiábavaló volt.
1805. október 21-én, pontban tizenkét órakor, a két flotta lőtávon belülre ért egymással, s a brit flotta zászlóshajóján, az HMS Victoryn feltűnt az üzenet: Anglia minden fiától elvárja, hogy tegye a dolgát. Az ütközet a Trafalgar-foknál kezdetét vette.





Az Achille feladata a sor hátsó szárnyának védelme volt, azonban Nelson, a hagyományos taktika és Villeneuve számításaival szemben, nem állított fel ellen-vonalat a saját hajóiból, hanem két, lándzsaként előredöfő támadóékben ment neki szemtől-szemben a francia-spanyol vonalaknak, saját maga vezetve a Bucentaure elleni támadást. Dubois kapitány fejcsóválva figyelte a kibontakozó csatát, és magában azt kívánta, bárcsak admirálist cserélhetnének.
Helyzetéből a déli támadóék, az HMS Royal Sovereign oszlopának megtépázása adódott taktikus célkitűzésnek. A másik brit tengernagy által parancsnokolt vezérhajó azonban nem teketóriázott; szédületes sebességgel megindult előre, messze az őt követők előtt, párbajba fogva a spanyol óriás Santa Anaval. Mire az Achille lőtávon belül ért, megérkeztek a többiek is, s a kapitány előtt két választási lehetőség állt.
Beavatkozni, vagy irányt váltani.
Dubois tisztelgett az ellenség bátorsága előtt. 12:20 perckor kiadta az utasítást a fordulásra. Célpontjuk az őt követő HMS Belleisle lett. A támadáshoz több másik szövetséges hajó is csatlakozott...
Elszabadult a pokol. 74 ágyúból osztottak halált, s ahogy a többi brit hajó megérkezett, kaptak ők maguk is. A kapitány rezzenetlenül állt a fedélzeten, utasításokat kiáltva jobbra és balra, előre és hátra. A Belleislet valósággal szitává lőtték fegyelmezett sortüzei, a főárbóc hangos csobbanással landolt az óceánban, a hánykolódó roncs fedélzetén pedig alig maradt élő ember. Ám ekkor megérkezett a felmentősereg, s hamarosan az Achille két tűz közé szorult, A Dreadnought és a Defiance egyaránt felismerte a veszedelmet, amelyet Dubois manőverei és jól irányzott ágyúzása jelentettek. Miután megtépázták a hajót, támadócsapatot küldtek, hogy megpróbálják elfoglalni azt.
Jean-Marie kardot rántott.
Az elkövetkező keserves közelharc sorsdöntőnek bizonyult. Hiába adta meg magát a szomszédos spanyol hajó, a San Ildefonso, az Achille a végsőkig küzdött. "Vive l'Empereur!" - kiáltotta hősünk, amint rohamra vezette embereit a támadók ellen. Csapásai, vágásai elemi erejűek voltak, húst szaggattak, csontot törtek, megtermett katonákat csonkoltak, szabdaltak ketté. Senki nem mert megállni Le Capitaine ellen. A britek fejvesztve menekültek a francia hajó fedélzetéről. "Vissza az ágyúkhoz! Teljes tűz a jobb oldalra!" - adta ki az utasítást, s az elkeseredett, de fanatikus tengerészek csodálatos fegyelemmel teljesítették azt. A Dreadnought orr- és főárbóca is megsemmisült. A legénység egy emberként visszhangozta Dubois szavait: "Éljen a Császár! Éljen a Császár!"
Ekkor bődületes robajjal csapódott be a tat felől egy harmadik brit hajó, a háromfedélzetes HMS Prince teljes sorozata. Ömleni kezdett a hajótestbe a víz, valaki pedig elkiáltotta magát: "Tűz a fedélzeten!".
Az Achille sorsa 16:00 perckor megpecsételődött.
Ami a kapitányt illeti, ő higgadtan megállt a fedélzet közepén, leemelte kalapját, s csak ennyit szólt: "Megtiszteltetés volt ilyen bátor férfiakkal szolgálni. A csata elveszett, a háború azonban nem. Emberek... hajót elhagyni."
Ezekkel a szavakkal Jean-Marie Dubois sorhajókapitány lehajtott fejjel eltűnt a hajó belseje felé vezető lépcsőn, s legénysége soha nem látta többé. Neve fölkerült a párizsi Diadalív déli oszlopára, alávésve, mint minden csatában elesett hős neve.





Aláfestés


Egy egészen más világ várta odalent. Hiába égett és süllyedt a hajó, a folyosó végén lévő díszkabin éppen olyan volt, mint mindig, ezalatt az elvarázsolt fél év alatt. Sötét, misztikus, de csábosan csalogató. Le Capitaine belépett hát.
Charlotte ébren volt. Fényes nappal volt, mégis az egész csatát ébren töltötte. Mosolyogva fordult el ékszeres dobozától, hogy köszöntse a belépőt, hogy elmondja neki, mennyire büszke rá. Hogy elmondja neki, eljött végre az idő, hogy először és utoljára igazán egymáséi lehessenek. Ajkaik összeértek... Jean-Mariet pedig hamarosan elöntötte az eksztázis mámora.
Nem sok minden maradt meg az emlékezetében arról a néhány napról, óráról, percről... másodpercről? A világ elsötétült előtte a legnagyobb gyönyörben, amit valaha is érzett. Annyi még eljutott a tudatáig, hogy a tat irdatlan erővel megrázkódik, ahogy a lőszer egy része berobban, kettészakítva, s lassan a hullámsírba taszítva hajóját. Hullámsír. Szépen, egyenletesen csordogáló, folydogáló, beömlő víz...
Szürreális volt az ébredés.
A kabinban volt még mindig, a víz alatt, az ajtó nyitva. Hát ilyen, amikor meghalunk? - gondolta. Mert kétségtelen, halott volt, hiszen nem kellett lélegeznie, ám amikor lenézett, a testét sem találta.
Mert még benne volt.
Beletelt egy kis időbe, amíg összerakta, mi is történt. Charlotte... hát így mentette meg őt. A következő gondolatot, a pusztító, őrjítő éhséget azonnal el is nyomta az imádattal rajongott hölgy iránt érzett aggodalom. Nem volt sehol. Elment. Mentette magát; remélte a férfi. Itt az ideje, hogy ő is ezt tegye.
A borzalom napjai vártak rá. Kikászálódott egykori hajója elsüllyedt romjai közül, vérre szomjazva, de vérhez nem jutva, s elindult arra, amerre legutolsó tudomása szerint a partot sejtette. Levegő híján a testében sokkal nehezebb volt úszni, s mikor újra virradni kezdett, le kellett hogy ereszkedjen a tengerfenék sötétjében megpihenni. Vihar tombolt odafenn, de az életét, lelkét, s szerelmét vesztett kapitány csak vonult tovább, elszántan-elkeseredetten, míg egyik éjjel partot nem ért... Gibraltárnál.





Az elkövetkező évek nehezek voltak Jean-Marie Dubois számára. Miközben lázasan kereste, kutatta Charlotte Castillion bármi nyomát is, meg kellett hogy szokja az új létezést. Szembe kellett hogy nézzen azzal, hogy immáron ő maga is egy vérivó szörnyeteg, egy istentelen éji rém, és ezt a tényt sokkal nehezebb volt elfogadni, mint annak idején az igéző szempárba nézve azt mondani: "igen".
De túltette magát rajta. Megtanult mértéket tartani, megtanulta lenyalni a sebeket, mindez ösztönösen jött. Megtanult az árnyakban rejtőzni és megtanulta kerülni a tükröket. Többé nem láthatta ugyan a napot, s idővel kiderült, szíve hölgyét is hiába keresi, azért még így is maradt cél, amiért küzdhetett.
1806 tavaszán, Rennes városában, az angol fogságból frissen hazaengedett Pierre-Charles Villeneuve ex-admirálist holtan találták az Hotel de la Patrie szobájában, testén hét precíz, szúrt sebbel. Bár a rossz nyelvek szerint az egyik inas egy fenyegetően mozgó árnyalakot vélt látni aznap éjjel a szállodában, az ilyen ostobaságokat gyorsan elhessegették, s a párizsi újságok másnap öngyilkosságról számoltak be.
Jean-Marie Dubois 1807-ben kezdett magának új legénységet válogatni. Ekkora visszatért Cádizba, s a Trafalgart túlélő mindössze négy francia hajó embereit azóta is ott találta, a brit blokád nem engedett. Álruhában, egyesével kereste fel a céltalanul lézengő matrózokat, gondos válogatás után, hogy néhány spanyollal is megtoldva kitegyenek egy teljes hajónyi legénységet. Minden posztra a legjobb embert akarta, s vére hamarosan gondoskodott a feltétlen hűségről, s hallgatásról.
A következő év elején Spanyolország szövetségesből ellenséggé vált, mondhatni egyik napról a másikra, a kapitánynak pedig nagyon gyorsan kellett cselekednie. A legénység átverekedte magát a lincshangulatú városon, majd a kikötőt felgyújtva kicsusszantak az éj leple alatt a legerősebb francia hajó fedélzetén. A megállításukra törő angol blokád-hajót másnap teljesen elhagyatottan, legénység nélkül találták meg, békésen sodródva a könnyed keleti szélben...
A nyolcvan ágyús sorhajót a kapitány parancsára megerősítették, feketére festették, s oldalára ezüst betűkkel új név, a Charlotte került. Három év után Jean-Marie Dubois visszatérhetett oda, ahol a leginkább otthon érezte magát.





Kikötőről kikötőre jártak, mint a kísértetek, csak éjjel vállalva harcot, a ködből előtűnve könyörtelenül prédálva a portugál, spanyol, de legfőképp brit hajókat; konvojok, csapatszállítók, kereskedőhajók, minden, ami nem erőteljes katonai őrjárat volt, potenciális áldozat lett. A legénység lenyűgöző összhangban dolgozott, kapitányuk vére, amelyet díszes éjféli ceremóniákon fogyasztottak el fiatalságot, félelmetes erőt, vasfegyelmet és maximális harmóniát biztosított nekik. Ugyanez a vér a legsúlyosabb sérülteket is pillanatok alatt képes volt megmenteni, a szerencsétlen "hadifoglyok" pedig bőven biztosítottak utánpótlást; a legvitézebb és legrátermettebb ellenfelek táplálék helyett a legénység tagjaivá váltak.
Király volt ő a hatalmasok között, s vérben úszó kalózkodásának kezdetén az "Árnyherceg" néven kezdték emlegetni a halandók, kik nem értették legyőzhetetlenségének okát. Amennyire ő tudta, egyedülálló volt vampirikus mivoltában, hiszen Atyján kívül soha nem találkozott még magafajtával.
Pedig bejártak ők sok földet és sok tengert. Végighajózva az úton, amelyen életében vágyott volna, Dubois szörnyű pusztítást végzett a La Mancheból Ibériába tartó brit konvojokon, legnagyobb elfogott hajójukat telepakolta zsákmánnyal és kincsekkel, nevét átfesttette Cadeau Pour L'Empereur - "Ajándék A Császárnak"-ra, és partra futtatta harminc mérföldre Bresttől.
Visszatért Egyiptomba és végigrabolt tizenkét ottomán kikötőt, átcsusszant a Dardanellákon és vissza, miután a krími orosz flottát terrorizálta, megkerülte Afrikát, egyenest az Indiába tartó hajók útján prédálva, s szégyenteljes vereségeket mért Anglia skandináv szövetségeseire.
Kiélte, kitombolta magát újdonsült hatalmával, frissen felszabadulva annyi évnyi korlát és engedelmesség alól az alkalmatlanoknak és gyengéknek. Most végre teljes tehetségével szolgálhatja Franciaországot! Mit országot, Birodalmat! És ami még fontosabb; bosszút állhat Charlotteért.
Ám egy ember nem tud szembeszállni a világgal. Igaz volt ez Duboisra éppen úgy, ahogy Bonapartéra. Hiába a géniusz, a tehetség, a tömeges lelkesedés, a háború véget ért, mégpedig francia vereséggel. S bár csodák vannak - Napóleon visszatért száműzetéséből, hogy mégegyszer zászlaja alá hívjon egy nemzetet -, minden csoda három napig tart.
Azon az éjjelen, amikor a végső vereség hírei elérték a Charlotteot, a kapitány megállt ahol volt, a tatfedélzeten, s néma szoborként bámult a távoli feketeségbe. Annyi év, annyi küzdelem, annyi áldozat, az élete és a lelke mind-mind hiába. Számott vetett önmagával, s talán halála óta először a távoli jövőbe tekintett. Eljött az ideje, hogy a halandókénál mélyebb misztériumokkal foglalkozzon, hogy megismerje önmagát. Melankóliájából csak a nap első sugarai zökkentették ki; a szolidan füstölő kapitány rémült tekintetektől övezve lesétált végre a kabinjába.
Akárhogyis, a kocka el volt vetve. Corsairek voltak, az éjszaka démonai, kalózok, akik szinte válogatás nélkül csaptak le a hét tenger óceánjáró népeire. Folytatták hát, amit elkezdtek, de kapitányuk, az "Árnyherceg" Jean-Marie Dubois egyre beljebb fordult. Kirabolt könyvtárak köteteit bújta éjjelente, "bölcseket" hozatott a hajójára, csak hogy válaszokat kaphasson mibenlétének lényegére. Hiába.


Aláfestés


Mikor eljött a nagy nap, és 1829 telén Genova kikötőjében ráakadt a helyi vámpírközösségre, azt hitte, végre bepótolhatja azt a sok magányos évet. Hogy végre valóban bevezetést nyerhet új életébe, s megtudhatja mi és miért történik vele. Ám mindez nem adatott meg. Meghívták nagy újévi báljukra, s mikor a hatalmas brokádfüggönyök lehullottak, és előviláglott a csarnok minen pompája, az est katasztrófába torkollt.
"Nincs tükörképe!"
Kiáltotta valaki rémülten, s úgy néztek rá szörnyeteg-társai, mintha az Ördög maga jelent volna meg köreikben. Tömegével rontottak rá, s hősünk alig tudott utat vágni magának vissza a hajójára.
Az összes többinek volt tükörképe, de egy sem volt hajlandó magyarázkodni a paranoid félelemnek és gyűlöletnek hála. Elüldözték... ahogy Charlotte Castilliont üldözték annak idején. Hát valóban egy száműzött fajta lenne, mind halandók, mind halhatatlanok között? Ilyen gondolatok cikáztak Jean-Marie Dubois fejében, ahogy hajója elhagyva Európát az Újvilágba tartott. A helyre, ahol a kitaszítottak új hazát nyerhetnek. A lehetőségek földjére. S talán a megválaszolatlan kérdésekére is.
Na, itt aztán kiélhették magukat. A kalózveszedelem a helyiek szemében egy jó évszázada a sötét múlt kútjába esett, annál nagyobb volt hát a döbbenet és a rémület, amit a Charlotte felbukkanása jelentett. Itt még kevesen hallottak az európai partok fekete farkasáról, a Karib-szigetvilág - főleg afrikai - lakosai azonban hamar babonákkal teli mítoszokat szőttek köré. Az "Árnyherceg" itt jó hasznát vette az Antillák életében szerzett ismeretének és személyes tapasztalatainak.





Azonban az idők változtak. Megjelentek a gőzhajók, a páncélozott fémmonstrumok, s olyan új fegyverek, amelyekkel ők már nem versenyezhettek. 1829 és 1848 között, tizenkilenc évig szelték eme vad, idegen vizeket, eljutva egész a Csendes-óceánig és Ausztráliáig. Az idő gyorsan pergett a bőséges zsákmány és a felhalmozott tudás által övezve, kabinja valóságos könyvtárrá vált, megtanult több nyelven, okkult misztériumokba ásta magát, de mindhiába. Mint életében annyiszor, a valódi tudás most is személyes tapasztalat útján jött el.
Chile egy apró, Tűzfokhoz közeli kis halászfalvában jártak akkor, azon a nyirkos októberi éjjelen, 1847-ben. Emberei partra szálltak, hogy ellátmányt szerezzenek, s mikor visszatértek, egy furcsa lényről számoltak be kapitányuknak, akit a kikötő ládái közt láttak szökdécselni, s bújkálni. Az "Árnyherceg" úgy döntött, maga veszi kezelésbe a dolgot. Ekkor találkozott a Gangrel Pedro Saldívarral.
Bár vad, még a beszédet is nehezen művelő analfabéta bújdosó volt, Dubois mégis beinvitálta őt a hajójára, megosztva vele a Charlotte négy évtizedes dicsőségét. Saldívar, az európai vámpírokkal ellentétben, egyáltalán nem nézte őt förmedvénynek, sőt, meglepődött az egyenlőknek kijáró fogadtatáson és bánásmódon. Elmondta, hogy ő a vadon gyermeke és már épp elege volt a "civilizációból", de ha a kapitánynak az a vágya, hogy találkozzon az olyanokkal mint ő, hát tartson Mexikó felé.
Így is tett. Útközben sok hírt, sok történetet megosztottak egymással, belekóstoltak egymás diszciplínáiba, s együtt harcoltak náluk sokkal nagyobb hajók ellen. A kalózok kora lejárt, de a meglepetés örökké fegyver marad. És ha egyszer a fedélzetre jutnak... Isten legyen irgalmas a szerencsétlenekhez.
A Vértestvér szőrös volt, ráncos, hajlott hátú, s bűzlött, mint az ementáli, de mégis elsőként testesítette meg azt, amire Jean-Marie Dubois annyi éven át vágyott. Egy sorstársat az öröklétben. Az Amazonas monumentális deltájánál búcsúztak el, s hősünk továbbállt északnyugat felé. Végre komor elhatározásra jutott; az elhatározásra, amelyre Napóleon képtelen volt.
A csúcson kell abbahagyni.


Aláfestés


1848. február 13-án a francia birodalmi sorhajó, Charlotte, halk kísértetként suhant be Veracruz kikötéjébe. Le Capitaine tartott még egy utolsó, szenvedélyes beszédet a tatfedélzetről magasodva a többszáz halandó fölé, akik annyi éven át szolgáltak neki egyfajta fanatikus, tengerjáró Birodalmi Gárdaként. Megannyi nép, megannyi kultúra fiai, egyesülve a szolgálatban vérért és vér által. Megtestesítették mindazt, amire a Francia Haditengerészet született, megbosszulták a vesztes háborút "Nagy"-Britannián, bejárták és végigrabolták a világot, miközben fene jól érezték magukat. De az idejük lejárt. Nem hagyhatják, hogy az új, modern kor kifogjon rajtuk, ledöntse legyőzhetetlenségük mítoszát. Inkább maguk vonulnak a történelem árnyai közé.
Így hát legénysége szétszéledt a világ négy égtája felé, ő maga pedig Mexikóvárosba indult néhány válogatott emberével, miután imádott hajójukat egy tengeri sziklabarlang mélyén elrejtették. Az első találkozás Vértestvéreivel impulzív és erőszakos volt, de Dubois könyörtelenül letörte támadói ellenállását. Végül díszhintóban vitték Mexikó fővárosába, a helyi Sabbat köreiben pedig hamarosan elhíresedett. Bár erős, karizmatikus figura volt, pártfogók nélkül hamar elsüllyedt volna a vérszomjas szekta újvilági fellegvárában, a szektáéban, mely mellett nem ismerhetett alternatívát.
Jacinto Elorza de Navarro y Vargas akkoriban egy középszerű hatalmi tényezőnek számított Mexikóban; volt conquistador köznemes és Sabbat érsek, aki azonban mérhetetlenül feltörekvő és ambíciózus volt. Volt mégegy tulajdonsága azonban a Lasombrának, amellyel a szektában csak kevesen bírnak. A türelem. Önmagát hűséges szolgaként feltüntetve leste a priscusok, kardinálisok és a régens akaratát, a megbízható munkaerő mintaképeként. Azonnal felismerte a potenciált az elveszett tengeri bárányban, s a két férfi hamarosan szövetségre lépett.
Jean-Marie Dubois megismerte az élőholt társadalom históriáját, mibenlétét, ranglétráit, ügyes-bajos dolgait. Be lett neki mutatva az ellenség, a nagy leviatán, a Kamarilla, akik az ancien régime zsarnokságát is lepipáló Ősatyák bábjai és rohamosztagosai. Találkozott "semlegesekkel" és "szövetségeseikkel" is, vérszomjas kelet-európai kitelepítettekkel, akik csak a húsdarálóba jók. Egyre mélyebbre süllyedt a pókhálóban, melyből nincs kiút; cserébe hatalma és befolyása is egyre nőtt.
A Sabbat templomosa lett, Navarro azonban nem kívánta felfedni titkos fegyverét. Bárhova is ment, mindig új álnévvel, új szerepkörben tette, az árnyékokba burkolva kilétét miközben gyilkolt - vagy épp ellenkezőleg - védelmezett a szekta nevében. Annak idején a saját bőrén tapasztalta a Kamarilla bánásmódját, tehát nem volt kétsége afelől, neki itt a helye, s ha az ő Charlotteja még életben van, hát a Sabbaton át fogja megtalálni.
Az évek peregtek, az "Árnyherceg" pedig szinte teljesen elfordult a halandók világától. Bár 1862-ben még segítette az új és jóval kevésbé dicső Második Francia Birodalmat Mexikó meghódításában, ezt követően tekintete a Sabbaton belül egyre erőteljesebben növekvő feszültségekre fordult. A Kamarilla előretört az USA területén, a Lasombra-uralta Mexikó és a Tzimisce Kanada pedig egymást okolta, dél és észak közt újfent kigyúltak a polgárháború tüzei.
Ami azt illeti, Dubois templomos a legnagyobb örömmel törölte el a föld színéről ezeket a barbár, gusztustalan, vérgőzös fenevadakat. A legmélyebb intenzitású harc az úgynevezett Vadnyugaton dúlt, a gyilkos, rejtekhelyben ritka sivatagok és kísértetvárosok zabolázatlan földjén. Itt aztán megcsinálták a szerencséjüket, Navarro Dallas érseke és tejhatalmú ura lett, Dubois pedig autokratikus jobbkeze. Az 1933-ban a felek által kölcsönösen meghozott milánói törvény értelmében a Sabbat egyik tagja sem törhet a másik nemlétére, formálisan is pontot téve a véres polgárháború végére. Káin Kardja ismét a Kamarilla ellen fordult.





Texasban a két nagy háború kevéssé érintette a Vértestvéreket, sőt, akárcsak a körülöttük lévő halandó országé, az ő csillaguk is felemelkedett, ahogy befolyásuk és hatalmuk a porrá égő, vagy bombák elől bújdosó európai társaik fölé nőtt. Az Újvilág lett a modern éjszakák fő hadszíntere. A végső küzdelem színpada.
Jacinto Elorza Navarroból 1959-ben priscus lett, s érdekeltségeit megtartva felszabadult a városvezetés relatíve helyhezkötött hátulütőjétől. Immáron ismét a világot járták ők ketten, érsekeket utasítgatva és bíborosok fülébe sugdosva árnyak-szőtte szavakat. Nagy megkönnyebbülés volt ez Duboisnak, bár a légi közlekedést eleinte furcsállta, mégis meg lehetett szokni. Lassan, de biztosan haladt a korral, megtanulta használni az újabb és újabb technológiai vívmányokat, hiszen, mint tudjuk, a hatékonyság mindenek felett való. Múltját azonban nem hagyta hátra; ötvözte jelenével és jövőjével, sosem felejtve honnan jött és hová tart.
Egy év sem telt el távozásuk után és Dallast lerohanta a Kamarilla.
1971-ben, százötvenhat év után, végre ismét francia földre léphetett.
Furcsa érzés volt, de mégis mámorítóan édes, az pedig különösen, hogy a Toreador klán néhány humanista poseurjét kellett csiripelésne bírnia. Aztán kivégeznie. Ettől kezdve újra kiemelt érdeklődéssel figyelte az európai eseményeket, aktívan támogatva klánja spanyolországi, észak felé irányuló törekvéseit. Maga Ambrosio Luis Monçada nyilatkozott elismerően Dubois eredményeiről a Les Amis Noir előtt, amelynek hamarosan ő maga is tagja lett.


Aláfestés


Végigsétált az "új" sugárutakon, megcsodálta az Eiffel-tornyot, hamiskás mosollyal megjelent a Diadalív előtt, s tisztelgett egykori uralkodója szarkofágjánál az Invalidus-palotában. Többé már nem jelentett korlátot a szánalmas Kamarilla vámpírok jelenléte, hiszen magát az éjszakát uralta, amely mindannyiuknak otthont ad; még azoknak is, akik erről nem hajlandóak tudomást venni. A Sabbat arcát váltogató, névtelen ökleként tevékenykedett harminc éven át az Óvilágban, mielőtt a szekta magas politikájában elmélyült szövetségese visszahívta volna, ismét igényt tartva szolgálataira.
Navarro legújabb projektje az ezredforduló katasztrofális eseményei után az amerikai főváros visszafoglalása lett, megnövekedett rangjával és tekintélyével pedig félelmetes armadát tudott összecsődíteni ezen cél elérése érdekében. Érsekek és püspökök, több tucatnyi elit falka, a Fekete Kéz bérgyilkosai, Tzimisce hússzörnyek a legkülönfélébb formában és méretben, antitribu felderítők a perifériákon, a történelemben szinte példátlan módon Lupinok, s lények, amelyek létezéséről az átlag Kamarilla kismókus még csak nem is tud, mind-mind a rendelkezésére álltak. Egy valamire volt még szüksége. Egy kémre, aki mindezen erőknek irányt szabhat. És a sors a lehető legjobb lehetőséggel áldotta meg ezen téren.
Együttműködésük hosszú évei alatt sem Navarro, sem Dubois nem untatta túlságosan a másikat halandó életük, s korai élő-haláluk apró-cseprő eseményeivel. Annyit azonban tudott a spanyol priscus, hogy templomosa első éveiben igen intenzíven kereste Atyjának bármi fellelhető nyomát - eredménytelenül -, s hogy minden, ami a rendelkezésére állt, csupán egy név volt.
"Charlotte Castillion".
Az év 2004 volt, a főtiszteletű Lasombra pedig épp "szerencsétlenül" járt elődjének aktáin és dokumentumain rágta át magát, felmérve a város lakosságát és politikai helyzetét. Ekkor találkozott a névvel, amelyet annyi éve elfelejtett már. Különös volt, hogy a hölgy klánja "Ismeretlen"-ként volt megjelölve, a társadalmilag elhanyagolható szerepköre a városban pedig némiképp ellentmondott azzal az eshetőséggel, hogy ő valóban Dubois hatodik generációs Atyja lenne. Ugyanakkor... a lehetőség fennállt. Ha Káin Kardja elől bújkálsz, mint a sötétség leánya, meglehet, bölcs döntés nem felhívni magadra a figyelmet. Navarro azonnal ráküldte az egyik Nosferatu felderítőjét azzal, hogy fényképezze le. Az eredmény két üres fotó volt, s egy harmadik egy elmosódott árnyékfolttal. A priscus ajkai elégedett vigyorra görbültek.
Mikor Jean-Marie Dubois Marseilleben egy, a régi házához közeli kávézó teraszán megkapta az üzenetet, hirtelen nem igazán tudta, mihez kezdjen. Nem kevés nosztalgia érte az utóbbi években, most pedig a múlt csontos kezei kegyetlenül megszorították azt, ami élőholt szívéből megmaradt.
Hát túlélte. Hát végre találkozhat vele.
De ő már a Sabbat elválasztahatlan tagja, túl sok szálon kötődve a szektához ahhoz, hogy nekik bármiféle jövőjük is legyen. Egymásnak ellentmondó érzésekkel visszautazott az Államokba, s elvállalta barátja ráruházott szerepét. A mester kémét.
Alaposan megterveztek mindent. Egy pimaszul merész húzással egyszerűen elhatározták, a legmeggyőzőbb álca az lesz, ha nem használ álcát. Másfél évszázadnyi inkognitó után a templomos saját magaként lép majd be a városba; mint Madame Castillion rég elveszett utódja, aki végre megtalálta őt. Még csak rá sem kell játszani. A legteljesebb, nyomon követhető igazat fogja szólni egészen a corsair évek végéig, amelyek a történetben a Sabbat elől való rejtőzködésbe torkollnak. Kalandos, de szomorú száműzetés ez, s mint az antitribuk közt oly gyakran, ez is a tengerrel szövődik össze.
Kifigyelték Washington minden fejleményét, s érkezését közvetlenül néhány Kamarilla Vértestvér jövetele utánra tették, csökkentve ezzel a gyanakodó tekintetek koncentrációját. Először Atyját kereste fel, mégpedig halálpontosan Trafalgar kétszázadik évfordulóján.





Aláfestés


Kétszáz év.
Kétszáz hosszú, keserves, magányos év. Bár visszafogottan, döbbenetét jól leplezve fogadta őt, Charlotte aligha tagadta a viszontlátás örömét, s ugyan miért is kételkedett volna azon férfi históriájában, kinek hiánya annyi éven át szaggatta lelkiismeretét? Újra egyesültek hát, Charlotte pedig bemutatta az Elíziumnak napóleoni egyenruhájában besétáló Gyermekét, kezeskedve érte. A Herceg jobbkezeként egy roppant ismerős arc mosolygott vissza rá. Egy arc, amely ősöreg lángokat lobbantott fel a Lasombra szívében. Egy arc... amelynek ittléte nem lehet véletlen.
François Louviere. Apja gyilkosa. Isten nevére...
Az Udvarmester és fogdmegjei természetesen nyomozásnak láttak, és egyre-sorra kerültek elő az adatok, dokumentumok. Halandó életéről csupán nagyvonalakban volt kép, francia archívumokban, de az egyezett. Portrék is igazolták, úgy tűnik, valóban ő az Achille kapitánya. Feljegyzéseket ástak elő nyugat-európai és karibi történetekről, népi legendákról és helyi mondákról. Mind-mind beleilleszkedett a képbe, a szükség nagy volt, Jean-Marie vére potens, pártfogója és Atyja pedig a Kamarilla régi, szilárd és feddhetetlen tagja. Jövevényeknek ritkán kijáró pompával, a XVIII. századi Franciaországot idéző bankett keretében a washingtoni Kamarilla a keblére fogadta.
Az évek jóval lassabban, de teltek. Monseigneur Dubois, mint a legtöbb antitribu Lasombra, villámgyorsan elsajátította a helyi szokásjogot, s maximális hűséget tanúsított iránta. A kiszóródás a 2006-os vérjárvány alatt - több okból is - fokozódott, éppen úgy, ahogy a terror, az elégedetlenség és a félelem. Időről-időre le kellett csapolni a rossz vért, a francia úriember pedig ebben, s a nyomok eltűntetésében kiemelkedően hasznosnak bizonyult. 2007 végére már Ostorozó, s közben rendületlenül csorgatja az információkat a Sabbatnak. Navarro ravasz róka, csak ritkán használja fel az összes hírt és üzenetet azonnal és teljességükben, hajlamos inkább várni, elraktározni őket, fokozatosan építve rájuk, valami nagyra készülve. Éppen ezért a gyanú, az utóbbi idők frusztráló Sabbat sikerei ellenére is, csak pont az addigi szinten mozog a belső kémeket illetően.
A csillagos egekben.
Most 2011-et írunk. Washington külvárosában, Madison Heights közelében egy méregdrága fekete limuzin áll meg. Fényességes telihold ragyog a tengerre meredő fehér sziklaszirtekre, ahogy a két utas kiszáll, s egy rég letűnt kort idéző ruhában a perem felé sétál. Odalent keskeny kis öböl választja el az óceánt egy piciny, sötét, de mesés sziklabarlangtól. A férfi, ódon kék-fehér-piros egyenruhájú tengerésztiszt az oly' jellegzetes kalappal, egy tárgyat nyújt át a lélegzetelállító, fehér estélyiben tündöklő hölgynek, akit Marie Antoinette is megirigyelne. Az arannyal ötvözött, archaikus tengerész látcső egy célt szolgál; nevezetesen azt a nyílt tenger felől érkező látványosságot, amelytől a dáma lélegzete is elállna; ha lenne neki. Mattfekete, szebb időkből való csatahajó, amint baljós, de fennséges szellemként suhan keresztül az öblön a barlang felé. Ahogy a férfi és a nő fejüket egymásénak hajtva ölelésbe borulnak, a hajó oldalán a holdfény megcsillan az ezüstös festékkel felírt néven.


'Charlotte'.



_________________

[Sephiroth]

Dante


„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.”


„Felveszem az ecsetet. Kiigazítom a nő vonásait. Egy kis pirosságot viszek az arcába, így élettel telibb. Pont, mint a valóságban. A holdfény tökéletesen megvilágítja gyönyörű testét, kísérteties, már-már természetfeletti színt kölcsönöz a bőrének. Ő türelmesen vár, nem siet sehova.. Miért is tenné, hiszen azzal csak ártana a Mesternek.. Eléggé fennhéjázó kifejezés, de hát végül is ez a helyzet. A mestere vagyok. Az övé és mindenki másé, aki értékeli a művészetet, vagy egyáltalán a szépet. Ők elismernek mesterüknek. A többi halandó meg egész egyszerűen... nem érdekel. Nem az én világom.

Ránézek az órámra. Az ezüst Rolex megcsillan a holdfényben... Tökéletes. Az eleganciámra soha nem volt panasz. Nem is lesz. Nem illik hozzám a tökéletlen külső. A Mester nem jelenhet meg így a rajongói között... Odaállok a tükör elé, megigazítom az ingemet, felkapom a zakómat, majd a halandó felé fordulok. Közel hajolok hozzá, csókot lehelek az arcára, a szájára, a nyakára... Fel támad bennem a vágy... No nem az a fajta ami a halandókat jellemzi, az én vágyam sokkal sötétebb, erősebb. De ellenállok neki. Ma nem hagyom, hogy a Bestia uralkodjon rajtam. Felveszem a földről az eldobott köntöst, és letakarom vele a nő testét. Nem emlékszem a nevére, de nem is érdekel túlzottan. Neki elég annyi, hogy őt választottam ki, hogy ő lehetett a modell a művemhez. Nekem pedig, hogy van kit lefesteni, és kiből táplálkozni. Persze csak szükség esetén.
Ott hagyom a halandót a lakásban. Tudom, hogy nem lesz vele gond, megtalálom, ha akarom. Egy név, egy telefonszám egy cetlire lefirkantva, lehetőleg valami feltűnő helyen, netalántán még egy rúzsfolt is díszeleg rajta... Olyan kiszámíthatóak, olyan... Egyszerűek. Ezért kell a mi fajtánk, hogy uralja, irányítsa, és ha kell, akkor megrendszabályozza a fajtájukat.

Kisétálok az ajtón. Kellemes nyári este van. Ha halandó lennék, akkor sem kéne begombolnom a zakómat. Rágyújtok egy cigire, kényelmes tempóban sétálok az utcán. Az utcán sétálók megnéznek maguknak, mondjuk meg tudom érteni. Nem minden nap lát az ember kék szemű albínót. Megállok a lámpánál, megvárom, míg zöldre vált. Átmegyek a zebrán, közben nézem az épületeket. Sötét van, fényt csak a lámpák, na meg persze a Hold ad. Elsétálok az üzletek kirakatai előtt, időnként megállok, és nézelődök. Az a kék selyeming tetszik. Majd kerítek valakit, aki megveszi helyettem. Sajnos, mire én felébredek, akkorra a boltok bezárnak. De sebaj. Mindennek eljön az ideje, ahogy nekem is. Kíváncsi vagyok rá, hogy tetszeni az ing Neki. Szerintem tetszeni fog. Illik hozzá. Az én színem a piros, az övé a kék. No nem mintha valójában örülne neki, engem sem izgat túlzottan. Különleges alkalomra tartogatom. Az utolsó alkalomra. Amikor a vérében fürödhetek, ízekre szaggathatom, felnégyelem... Na, azért nem fogok a vérében fürdeni. Azzal festeni akarok. Milyen szép... Örök emléket állítani neki a saját véréből... Tökéletes. Ahogy fordulok, mintha egy ismerős alakot látnék tükröződni az üvegen. Különös. Egyelőre nem adom jelét, hogy észrevettem. Majd jelez ő, ha akar valamit. Sétálok tovább az utcán. Kis idő múlva különös érzés lesz rajtam úrrá. Igen, ez ő. Kár, nagy kár, hogy nem tudtam megvenni az inget... Majd legközelebb. Addig is kénytelen leszek elviselni. Általában, ez nem túl megterhelő feladat, hiszen ha elfogulatlanul nézem, akkor el kell ismernem, hogy lenyűgöző személyiség. Nem véletlen, hiszen a testvérem. Eléggé hasonlítunk egymásra, de azért meg lehet különböztetni minket. Másképp hordjuk a hajunkat, másképp öltözködünk, szóval van differencia kettőnk közt. Talán még alkatilag is különbözünk. Ráadásul, amíg én eléggé heves vérmérsékletű vagyok, addig ő nyugodt. Nyugodt, de csak ha nem rólam van szó. Mindent képes mosolyogva tűrni, de azt nem ha felbukkanok, főleg azt nem, ha bele is köpök a levesébe. Mondjuk, azt én sem szeretem, de veszíteni is tudni kell. Ezért fogok Én nyerni, és ezért hullik majd porba a feje, ha eljön az ideje.

Elindulok hazafele. Hosszú séta lesz, ezért elgondolkodok a taxin. Ám amikor megszületik bennem az elhatározás, hogy leintsek egyet, egy hangot hallok a fejemben: Dante! Nem női és nem is férfi hang. Eléggé jellegtelennek tűnik. De nem lepődök meg rajta. Éppen eleget hallottam, ahhoz, hogy nem érjen meglepetésként. Ezúttal megfordulok, és elmosolyodom. Vergil. Hát vetted a bátorságot, és meg mertél szólítani? Igazán figyelemreméltó. Valóban, ő az. Az én drága testvérkém, hogy dögölne meg ott, ahol van. Persze nem csak úgy magától, és ne is más ölje meg. Az az én előjogom, és biztos vagyok benne, hogy ő ezt ugyanígy gondolja. Hosszan, mélyen a szemébe nézek, ő szintén. Percekig tart a játék, a néma versengés, ami az én győzelmemmel zárul. Hiába, őt hátráltatja az is, hogy neki muszáj pislognia, míg nekem nem. Ez érthető, hiszen ő élő ember, én meg egy járkáló hulla vagyok. Azért őt sem kell félteni, ő sem egyszerű ember. Ha így lenne, semmi bajom nem lenne vele. Nem, az öcsikém egy démon. Nem az a fajta, akinek hat centis agyarak lógnak ki a szájából vagy szárnyai vannak, bár ilyen is tud lenni. Ő az alattomosabb fajtába tartozik. Embernek látszik, gyönge, szánalmas teremtménynek, aki azonban messze több ennél. Most is itt áll és mosolyog rám szendén, de mindketten tudjuk, hogy ez csak illúzió. Álca, amely egy napon eltűnik és kezdetét veszi az utolsó, halálos párbaj...”

Dante vagyok, a művész, a démonvadász. Ez utóbbiról kevesen tudnak, de ez nem is baj. Nagyobb baj lenne, ha mindenki tudna róla. Még a fajtám többi tagja számára sem nyílt titok, hogy mi is a foglalkozásom. A művészet hasznos, jó dolog, élvezem is, de igazából csak arra jó, hogy legyen miből megélnem. De ez nem baj. Jól csinálom, élvezem, másoknak is tetszik (mit tetszik, rajongnak értem), így jó csinálni. Festeni, írni, zenélni... Kellemes elfoglaltság. De szükség van a gyakorlásra is. Hülyén hangzik egy vámpírtól, aki ugyebár nem öregszik, és normál esetben soha nem fogja alulról szagolni az ibolyát. De akkor is szükséges. Ha nem bánsz jól az eszközeiddel, ideértem az ecsetet és a tollat épp úgy, mint a pallost, vagy a két .45-ös Coltot, akkor meg fogod azt még bánni. Gyakorlat híján meg fog remegni a kezedben a pisztoly, csúszni fog a kezedben a kardmarkolat, és a következő támadásod helyett arra fogsz koncentrálni, hogy miként fog meg úgy a fegyveredet, hogy azzal ne legyen probléma... Kezdők követnek el ilyen hibákat. Én nem vagyok kezdő. Túl sok préda mászkál ahhoz szabadlábon, hogy megengedhessem magamnak ezt a luxust. Valamint, ha a számbeli fölény nem lenne elegendő, némelyik célpont meglehetősen erős. Ilyen ellenfelekkel szemben nem lehet amatőr hibákat elkövetni. Ha ez megtörténik, akkor máris kereshetsz magadnak egy csinos kis urnát, meg valakit, aki fog egy seprűt és egy lapátot, majd belepakol. Bár ennek nincs túl sok értelme, mivel azok, akik megőriznék hamvaidat, már régen nem élnek.

„ Feltűröm az ingem ujját, előveszem a tisztító felszerelést, a csavarhúzót, az olajat, majd a fegyvereimet. Végig nézek rajtuk, sorra veszem az együtt eltöltött időt, a megélt csatákat. Nem egyszer mentették meg az életemet, vagy ahogy néhány ismerősöm fogalmaz, a nemlétemet. Kezembe veszem Ebony-t és Ivory-t, a két pisztolyt, majd egyesével szétszedem őket. Kiugrasztom a tárat a helyéből, félrerakom, lehúzom a szánt, a rugóra különösen odafigyelek, nem egyet vesztettem már el azért, mert nem vettem figyelembe, hogy egy rugó mennyire mozgékony tud lenni. Fogom a csavarhúzót, és szétcsavarozom mindkét stukkert. Belenézek a csőbe, belefújok, majd óvatosan kitörlöm a huzagolásból a belerakódott, fölösleges puskaport, és egyéb szennyeződéseket. Igazi ágyú, merül fel bennem tisztogatás közben. De hát a tűzerő, amit biztosítanak, el kél a harcban. Minden egyes alkatrészt jó alaposan megtisztítok, nehogy később cserben hagyjon. Nem lenne jó.
Miután végeztem, összeszerelem őket. Vetek rájuk egy szeretetteljes pillantást, majd félreteszem a két Coltot. Jöhet a következő, Coyote. Igazából nem más, mint egy kétlövetű, lefűrészelt csövű puska. Ezzel gyorsan végzek, jöhet a következő gyilkolóeszköz, ami nem más, mint Rebellion. Ő (már annyira hozzám nőtt, hogy szinte egyénisége van és megérdemli, hogy személyként beszéljek róla) egy kétkezes, halálfejes markolatú pallos. Gyönyörű. Akár a cégérem is lehetne, annyira megszoktam. Ő volt az első fegyverem. A párbajokat vele szoktam vívni, de most már van egy riválisa, Yamato. Yamato Vergil katanája volt, egészen mostanáig. A legutóbbi összecsapásunkkor szereztem meg tőle, azóta díszíti eme gyöngyszem az arzenálomat. Persze Vergil nagyon szeretné visszakapni, de ha rajtam múlik, akkor ez soha nem történik meg. Vagy ha igen, akkor a markolata az én kezemben lesz, a pengéje meg a testvéremben. Nesze neked visszaadás. Azonban nem csak én zsákmányoltam fegyvert. Hóhajú sorstársamnál van valami ami igen fontos nekem. Gilgamesh. Ez egy páncél, valamilyen rendkívüli módszerrel készült, mert még csak meg sem repedt. Védi a törzsem, az alkarom, a sípcsontom és a lábfejem. Ezen kívül fel van ”díszítve” egy csomó pengével, szóval, ha odacsapok vele, akkor az meglehetősen fájdalmas. No de sajnos pillanatnyilag nem áll rendelkezésre. De visszaszerzem.
Miután végeztem a tisztítással, óvatosan belerakom a fegyvereket egy fekete sporttáskába, és gyorsan átöltözöm. Fekete nadrág, bakancs, fekete ing, és egy piros bőrkabát. Nem olyan kifinomult, mint az öltönyöm, de a célra megfelel, valamint a színek is jól állnak. Nem mellesleg ha az ellenfél meglát ebben a szerelésben, akkor azonnal tudja, hogy érte jöttem. Felkapom a táskát, bezárom a lakást, beszállok a liftbe és irány a garázs. Beugrok a fekete BMW-be, beütöm az indítókódot, majd indulok. Hosszú éjszaka vár rám...”

Stílus. Ez a kulcsszó. Stílusosan lehet élni, ölni, meghalni. Ebben van a lényeg. Ha e nélkül éled le az életed, lehetsz halandó, vagy természetfeletti lény, élhetsz bármeddig, akkor is értelmetlen volt az életed. Ellenben, ha a véredben van, vagy csak megtanulsz méltóképp élni, akkor már akkor megérte, ha már másnap megjelenik a Kaszás az ajtód előtt, és a lelkedet követeli. Persze nem tud mindenki így létezni, akkor sem, ha mindent megtesz érte. Nem is itt van a probléma, hanem ott, ha pusztán kivagyiságból, mások miatt próbálsz stílusos lenni, majmolsz másokat, akiket követendő példának tartasz, és közben lövésed sincs a dolog miértjéről. Nem attól leszel stílusos, ha az éppen aktuális trendet követed, hanem akkor ha képes vagy több, eltérő irányvonal közül megtalálni azt, ami egyéniséggé tesz. Külön elismerést érdemel az, aki ezzel együtt az aktualitást is szem előtt tartja. Találd meg önmagad. Ez az érték. Ha alkotsz, ha feltalálsz valamit, az derék dolog, de ha nem tükröz téged, a te egyéniségedet, akkor nem ér semmit. Fejezd ki úgy önmagad, ahogy a legjobban esik, és légy hű hozzá. Minden érték, ami egyedi. Emelkedj felül a többségen, és csatlakozz hozzám. Nem nézek le mindenkit. Sőt, nagyon is sok olyan egyén van, akire felnézek. Hozzá kell tennem, hogy közülük jó pár évszázadok óta halott. Legalábbis mi így hisszük. De nem csak a régi lehet egyéni, és nem csak az új sorsa a megvetettség. Mindenkor, mindenhol születnek egyéniségek, stílust teremtő kiemelkedő személyiségek. Őket kell felismerni, megkeresni és tanulni tőlük. Ha megteszed, egy napon olyan lehetsz, mint ők. De addig még hosszú út vár rád.

„ Vér mindenütt. A falon, a bútorokon, de főként a padlón. Szívós egy dög volt ez. Kifújom magam, persze teljesen szükségtelenül, inkább megszokásból. Régen egy keményebb edzés után vettem ilyen mély lélegzetet. Hát, most megint. Ettől a karmolást nem fogom egyhamar kiheverni. Belenézek egy épen maradt tükörbe, hogy lássam, mennyire látványos. Hát, azt hiszem, hogy vehetek új kabátot. Is. Mert az ingemnek is vége. Cafatokban lóg az oldalamon, alatta látszik a feltépett, halott hús, rajta a megfeketedett vér. Nem festek valami jól, bár nem annyira súlyos, mint amilyennek látszik. Jó, kint van az alsó két bordám, és hiányzik a húsom vesetájékon, de ebbe nem fogok belehalni. De a kabát drága lesz. Mérgesen belerúgok a hullába, majd kihúzom belőle a pallost. Remélem, most már visszajutott a Pokolba, ahonnan jött. Ha nincs szerencsém, akkor itt tanyázik valamelyik bútorban, és csak arra vár, hogy egy alkalmas testet találjon. Mint amilyen Vergilé volt. Elkomorulok, majd félfordulatból meglendítem a kardot, és félbevágom a szerencsétlent. Belsőségek mindenütt, a felsőtest berepül a legközelebbi sarokba. Ez a szag... Iszonyú. Nem csoda, hogy elment a kedvem attól, hogy ebből táplálkozzak. Letépem a függönyt az ablakból, majd módszeresen elkezdem tisztogatni a fegyverem. Van mit lemosni róla. Majd otthon kárpótlom érte, jobban beolajozom, mint szoktam, és igazi selyemmel fogom letörölgetni. Legalább ennyit megérdemel. Eldobom a függönyt, hátamra akasztom a pallost, és még egyszer körülnézek. Úgy tűnik, hogy minden rendben, a házigazda lelke is visszatakarodott oda, ahová való. Ideje elindulni haza. Hamarosan felkel a Nap, addigra szeretnék otthon lenni, biztonságban. Leballagok az autómhoz, beülök és elhajtok. Még nem jött el annak az ideje, hogy kupac hamuként szemléljem a napfelkeltét.”

Végül elérkeztünk a legfőbb kérdéshez: ki is vagyok én valójában? Egy szörnyeteg, akinek nem lenne joga létezni sem, és aki hozzá hasonló, vagy nála is rosszabb dögökre vadászik tengernyi szabadidejében. No persze ez nem volt mindig így. Valaha én is érző ember voltam, szerettem az életet, a testvéremet, és jó lett volna hosszú, teljes életet élni. Mint minden, ez is túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy gyerekkori tragédia beárnyékolta az életemet. De kezdjük szépen az elején.

„De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,”

1903-ban vagyunk, a helyszín Észak-Anglia, egész pontosan Hexham. Itt található a családi birtok, pontosabban itt volt. De akkoriban ennek semmi nyoma nem volt. A szüleim nemesi családból származtak, hogy pontosan melyikből, azt nem árulom el. A helyszínt sem szívesen, de ennyit igazán elárulhatok. Ha akarsz, járj utána, de néhány (meglehetősen meredek) falusi pletykán kívül nem fogsz semmit se találni. Gondoskodó kezek tüntették el létezésem összes bizonyítékát. Folyton előreszaladok. A Tony nevet kaptam, Vergilt pedig eredetileg Jack-nek hívták. Megengedhettük magunknak, hogy azt csináljunk, azzal foglalkozzunk, amivel szeretnénk. Keveseknek adatott ez meg akkoriban. Ő tudósnak készült, én pedig művésznek. Világéletében érdekelték a tudományok, különösen a kémia, annak is az alkalmazott formája. Nem egyszer ébredtünk arra az éjszaka közepén, hogy a macskák hátáról leolvasztotta a bőrt legújabb találmányával, és hasonlók. A szerszámos kamrát épen hagyta, a többi kísérletezővel ellentétben. Élvezte, amit csinál, jó is volt benne, de már akkor is bujkált benne valamennyi rosszindulat, bár az betudható fiatalkori csínytevésnek. Apu és anyu szerettek minket, hagytak bennünket érvényesülni. A családi vagyont egy megbízható, hozzáértő ember kezelte, szóval nem voltunk veszélyben. Aztán kitört az első világháború, és el ment, ahogy jött, a mi életünkbe nem hozott változást. A világ négy hosszú évig lángokban állt (pedig mily rövid idő ez, főleg az én szememmel nézve), nekünk pedig az volt a legnagyobb problémánk, hogy ki vezesse az születésnapunkra kapott Rovert. Aztán, egy nap elérkezett maga a megtestesült Rossz, és tönkre tett mindent. Jack (többet nem fogom így hívni), balesetet szenvedett. Az autója felcsavarodott egy útszéli fára. Túl gyorsan ment, és nem volt képes bevenni a kanyart, az angol tölgyek pedig a keménységükről híresek. Kórházba szállították, de az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele. Haldoklott. Ám egyik napról a másikra rohamosan gyógyulni kezdett. Kisvárosunkban ez épp elég indok volt ahhoz, hogy boszorkányságot kezdjenek emlehetni az eset kapcsán. Teljesen felépült a balesetből, nyoma nem maradt. Örültünk a hihetetlen gyógyulásnak, és nagy boldogan tértünk vissza a birtokra. De attól a naptól kezdve minden elromlott. Megjelent Vergil, de csak szépen, lassan. Olyan alattomosan, ahogy azt ember elképzelni nem tudja. Tönkretett mindent, ami fontos volt nekem. Olyan lassú volt a változás, hogy évek kellettek, mire tisztán tudtam látni. Először csak az erőszakos bűncselekmények száma nőtt meg a környéken. El kezdtek beszélni az emberek egy olyan bandáról, ami csupa feddhetetlen alakból áll. Konkrétan senki nem tudott megnevezni senkit, de elkezdődtek a találgatások. Mindenki a másik háta mögött pletykált, a szeme láttára viszont csak mosolygott, bólogatott. Szarkavarás folyt, rendesen. Aztán egy idő után már gyilkosságok is történtek. Egyre több és több. Sokan elköltöztek. Gyanakodni kezdtem, ugyanis a gyilkosságok időpontjai egybeestek Vergil tanulmányútjaival. Véletlenül jutottam el erre a következtetésre. Épp a faluban voltam, és egy meglehetősen csinos lánnyal sétáltam a holdfényben, amikor megláttam, ahogy kilép az egyik kocsma ajtaján. De a következő pillanatban már nem ő volt. Valahogy annyira hihetetlen volt, hogy nem is foglalkoztam vele többet. Aztán másnap reggel találtak egy hullát, délután pedig beesett a testvérem nagy fáradtan. Ez teljesen érthető, ha hosszú útból érkezik meg az ember. Vagy ha az éjjel itt volt a környéken és gyilkolt. Hamar megérezte rajtam, hogy gyanakszok, és elég erősnek érezte magát, hogy megmutassa, ki is valójában. Leégett a birtok, a város, meghaltak a városlakók, mind egy szálig, kivéve azokat, akik mellé álltak. Elhunytak a szüleim is. Áldozatként végezték egy hatalmas pentagramma közepén. Én pedig csak álltam és néztem. Képtelen voltam megmozdulni, vagy akár csak egy szót is szólni. Csak csorogtak a könnyeim, aztán beleszaladtam az éjszakába.




„Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.”


Egy ismerős ismeretlen talált rám az éjszaka közepén. Hogy hány nappal az események után, nem tudom, az az időszak teljesen összefolyik a mai napig. Az ismeretlennel addig a napig nem találkoztam, bár előtte rengeteget hallottam róla. Magas, vékony, kifejezetten szikár öregember képében jelent meg előttem, és onnantól kezdve mindig ebben a formában mutatkozott, amikor láttam. Megboldogult jó apámmal állt üzleti kapcsolatban, legalábbis nekem ezt mondták. Mindenesetre, bármilyen okból is ismerték egymást, azon az éjjel kapóra jött. Mindent tudott rólam, a történtekről, amit tudni érdemes, és volt egy olyan fellépése, hogy hittem neki, megbíztam benne. Vele mentem. Szüksége volt egy társa, egy fiatal, együttműködő személyre, akinek a segítségével valóra válthatja a terveit, nekem pedig egy támaszra, aki ott van mellettem. Kezdetben furák voltak a szokásai, de aztán kiderült, hogy azért furcsa, mert vámpír. De engem ez nem zavart. Soha, semmikor nem táplálkozott előttem, meg általában, tekintettel volt arra, hogy én egy példaképet látok benne, és nem akarta lerombolni a róla felépített képemet. Meg szerintem jól is esett neki. Amikor rákérdeztem, hogy miért keresett meg, azt mondta, hogy tudja, milyen érzés elveszíteni mindent, milyen megismerni a kisemmizettség érzését. Évekig szolgáltam ghoulként, majd egy nap engem is beölelt. Akkorra döntötte el, hogy bízhat bennem. Mesélt az életéről. Elég sok mindenben meglepett. Olyan dolgokat mesélt, amiket mi emberek teljesen másként ismerünk. Ő egy nagyon idős vértestvér, rengeteg tapasztalattal, és olyan hatalommal, amit ritkán látni. Egyszer láttam, amikor véresen komolyan vett egy küzdelmet. Azt a látványt nem lehet szavakkal leírni, sőt, igazán felfogni sem, annyira gyorsan történt. Néhány másodperc alatt cafatokká tépett egy egész sereg vámpírt, akik meg akarták ölni, meg akarták szerezni a vérét, hogy ezáltal legyenek erősebbek. Pár másodperc alatt végzett velük. Hogy érzékeltessem, tovább tartott leírni a csatát, mint az a valóságban történt. Az egyik pillanatban még ott álltak vele szemben és vigyorogtak gúnyosan, aztán láttam egy elmosódott foltot, ami az Atyám volt, utána meg már csak a vérfröcsögést láttam. Gyorsabb volt bárminél, legyen az élőlény, természetfeletti szörnyeteg, vagy gép.

Sokat foglalkozott velem. Megtanított harcolni, megosztotta velem tudását a természetfeletti lényekről, egyszóval mindent megtett, hogy akár egyedül is boldogulhassak. Azért nem ok nélkül tette. A terve az volt, hogy ismét visszahúzódik az árnyékok közé, ahol eddig volt, és vár. Hogy mire? Hát az ellenségeinek a felbukkanására. Ő elrejtőzik, én pedig előlépek, és az ő nevében fogok létezni, mozogni, hátha kiugrik a nyúl a bokorból... Hihető is lesz, hiszen az évszázadok alatt számtalan külsőt öltött, és mindegyikhez eltérő személyiség tartozik. De a neve garancia lesz arra, hogy elhiszik, mivel azt soha nem változtatta meg. Hogy mi a neve? Dante.

Az az ember, akit mindenki Dante Alighieri néven ismer, valójában sosem létezett. Bár a halandó, aki ezt a nevet viselte, létezett, de ez csak egy kitalált személyiség volt mindössze. Akkoriban az igazi Dante arra vágyott, hogy végre elismerjék, még akkor is ha nem közvetlenül ő kapja a bókokat, pozitív kritikákat. Ebből kifolyólag keresett egy itáliai közembert és rávette, játssza el a szerepét. Megírta helyette a Divina Comedia-t, és várta a visszhangot. Közben a halandó belekerült az akkori politika csatározásokba, a guelfek és ghibellinek harcába, így az eredmény sem olyan lett, mint amire atyám számított. Elégedetlenségében magára hagyta a fickót, és élte tovább a saját életét. Évszázadoknak kellett eltelnie, mire újra talált valakit, akinek az árnyékában tevékenykedhet. Nem azért, mintha félne, de nem lételeme a reflektorfény. Sokkal kreatívabb, ha afféle szürke eminenciásként tevékenykedhet. Bár már jó pár évtizede nem láttam, biztosan tudom, hogy figyelemmel kíséri működésemet. Ezt jelzi egy olyan átutalás a számlámra, melyet ha visszakövetsz, nem létező személyekhez jutsz el, ő lát el információkkal Vergilről, és egyengeti a pályafutásomat, valamint azon befektetéseimet, melyek arra hivatottak, hogy terjesszék az emberek közt mindkét Dante műveit. Mert ha alkot valamit, az is eljut hozzám. A mai napig alkot, de ezen soha nem kapunk össze. Ő elsősorban írni szeret, én meg festeni, bár mindketten szívesen múlatjuk felesleges időnket a másik szórakozásával.

A vámpírok is társadalomba tömörülnek, akár csak az emberek. Én a Kamarilla nevű frakcióba tartozom, bár ez különösképpen nem izgat. Mindig odamegyek, ahova az ügyeim szólítanak, ritkán maradok huzamosabb ideig egy helyen. Emiatt elég sokan néznek bolondnak, bár amikor tudatosul bennük, hogy a Toreador klánba tartozom, akkor egy fokkal megértőbbek lesznek. Általában elvárják, hogy a többi klántársamhoz hasonlóan jelenjek meg társasági eseményeken, jópofizzak mindenféle senkiházi jöttmenttel, meg ilyenek. A Halálnak van kedve ilyen hülyeségekkel foglalkozni, de megtanultam, hogy az ördög a részletekben lakozik, tehát akár van hozzá kedvem, akár nincs, megyek. Engem nem túl sok minden érdekel, a hatalmi játékaikat meg különösképpen rühellem. Hogy akarnak kiemelkedni a halandók közül, ha ugyanolyan mélyre süllyednek, mint azok? Attól, hogy nem ver a szívük, a szarkavarás még szarkavarás marad. Hagyjuk, nem érdemelnek több szót. Ami a többi természetfelettit illeti, nem izgatnak különösebben, mindegyik éli a világát, ritkán van közünk egymáshoz. Ők nem zargatnak engem, én sem őket. A többséget nem igazán izgatja, hogy mi van a halandó világgal, ezért általában nem is fáj a fejem miattuk. De a démonok... Kiirtani való férgek mind. A vámpír táplálkozik a halandókból, de ha nem viszi túlzásba, akkor az áldozat életben marad, és éli tovább az életét. Viszont a démonok a paktumaikkal kihasználják az emberek gyöngéit, és a szerződések során megszerzik a szerződő fél lelkét. Ez gusztustalan, ezért önmagában halált érdemelnek. Sajnos, én kellek hozzá, hogy ez így is legyen.



„Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.”

Emberi szemmel mérve hosszú életem során nem voltam mindig magányos. Volt valaki, aki időről időre felbukkant, és a társam volt. Hogy barát volt-e, szerető, vagy harcostárs? Nehéz megmondani. Trish egy eléggé különös teremtmény. Idősebb nálam, és szintén vértestvér. Kiismerhető, mint minden nő, ugyanakkor kiszámíthatatlan is. Az indokaival még én sem vagyok mindig tisztában. Időnként felbukkan az életemben, eltöltünk néhány boldognak tűnő hónapot, évet, aztán eltűnik. Ahogy kedve tartja. Hogy szerelmes vagyok-e bele? Nem. De ő áll a legközelebb ahhoz, amit ideális társnak nevezek. Mindig képes azt az oldalát mutatni felém, amire a leginkább szükségem van, de ez a kapcsolat vice versa módon működik. Érdekes dolog a szexualitás, főleg vámpírok esetében, de én nem hanyagolom el. Többek közt ez is segít, hogy embernek érezzem magam.
Trish pedig kötődik hozzám a maga módján. Túlzottan is elvont figura ahhoz, hogy más is képes legyen ugyanúgy értékelni, mint én. De nem akarom magamhoz láncolni. Nem is tűrné el, nem akarom ilyesmivel tönkre tenni amúgy idilli kapcsolatunkat. Jó ez így, ahogy van, és ez így is marad. Ő mindent tud rólam, én viszont nem, és ez teszi izgalmassá a dolgot. Na meg az, hogy időnként teljesen kiszámíthatatlan, nehéz felfedezni a racionalitást, az okokat a tetteiben. De mi mások vagyunk, mint a többség, ettől szép az egész. Értékeli a művészetemet, örül, ha készítek neki valamit, sőt, időnként még modellt is szokott állni. Ezeket a képeket kincsként őrzöm. Nem is tudom, hogy miért. Talán, mert az alany épp olyan különleges, mint én. Nem az érzéseim miatt, az biztos. Nem ragaszkodom hozzájuk jobban, mint a kardomhoz. Sőt. De attól függetlenül ez is érték, kár lenne veszni hagyni.

Hát ez lennék én. Egy szörnyeteg-művész, aki az embersége roncsain küzd azért, hogy minél tovább ember maradhasson, persze legbelül. Kiválasztott vagyok, legalábbis annak mutatom magam, küzdök azért, hogy a saját mércémnek megfeleljek. De időnként nehéz. Olyannyira nehéz, hogy nem csinálnék egyebet, csak félrevonulnék a világtól, és nézném ahogy telnek az évek. Ott lenne Trish, az atyám, és senki más. Egyszer biztosan sikerül eljutnom odáig, de addig számtalan csata vár rám. Ha esetleg elbuknék az úton, akkor sem fogok keseregni. Nem illik a stílusos befejezéshez, hogy panaszkodjak. Tudod, a stílus mindenekfelett...

„Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”
_________________
Bújj rókalyukba, vagy küzdj az első sorokban, a halál úgy is csak akkor talál meg, amikor neki is jól esik...

Karakterek: Jason DeMarco, Zajokkal Éneklő

[Michael]

Cliath Üvegjáró Galliard Thomas Tailor, akin urrá lett a Vad


Nevem Thomas Tailor 180cm magas, 75kg testtömeggel. Átlagos testalkatomat később felváltotta az izomzatom, melyet a hadseregnek és éjszakai életmódomnak köszönhetek. Szemem gesztenyebarna. Hajam hasonló színű. Akárcsak karbantartott bundám. Ja mellesleg garou, az emberek szerint vérfarkas is vagyok. Jelenleg 36 éves vagyok. Történetem a vietnámi háborúban kezdődött. Ahol először bőrnyakú, majd később előretolt felderítő lettem.
A 3. ejtő ernyős ezred 8. századnál Törzsőrmesteri rangban, zenész, és elektrotechnikus. A zászlóaljamnak minden este koncertet adtam. Ettől felbátorodtak, még a legkilátástalanabb helyzetben is. Hogy mire nem képes egy szájharmonika… Visszatérve a műszerész képzetségemre. Erre a képességemre akkor jöttem rá, amikor egy bevetés alkalmával, még ha jól emlékezem, Vietnámban, amikor elromlott a rádiósunk készüléke. Elkértem, hogy megbütyköljem. Sokadikra is csak nagy nehezen tudtam szét szerelni. Elkezdtem ronda szavakkal illetni a készüléket, szidva édesanyját, és annak felmenőit. Ekkor a gép sértődött hangon megszólalt. Rögtön eldobtam a készüléket.
Úgy megijedtem, hirtelen a nememet se tudtam egyértelműen meghatározni.
A készülék elkezdte sorolni nem működésének okait. Azt hittem, hogy megint hallucinálok
A szakács rossz főztje miatt. Mikor újra kezembe vettem és szétszedtem, tényleg az említett bajokban szenvedett. Gyorsan orvosoltam a bajt, majd az hálásan fel recseg, jelezve, hogy jön
Az utánpótlás a megadott koordinációkra. Átalakulásomra egy holdas éjszakán került sor.
Akkor este nem tudtam aludni. Kisétáltam a sátram mögötti tópartra. Ott számhoz emeltem a szájharmonikám. Annyira belefelejtkeztem a zenébe, hogy észre se vettem, hogy testem fizikai változáson megy keresztül. Mikor befejeztem a dallamot, felálltam, hogy ússzak egyet a tóban. Csak a problémák ott kezdődtek, hogy amikor belenéztem a tóba, a holdfény visszaverte a fényt, és megvilágította arcomat akarom mondani a szőrös farkas pofát, mert hogy az vigyorgott vissza a tó vizéből. Egyből felborultam eszméletlenül. Másnap mikor felkeltem, nem láttam mást csak a borostás arcomat, egészen sokáig csak rémálomnak hittem.
Míg újra meg nem történt. De ekkor közönség előtt. Először csak a döbbent arcokat láttam. Nem tudtak mozdulni, és úgy be voltak szarva, hogy kicsordult a nadrágszárukból.
Ekkor néztem magamon is végig. Ekkor tudtam, hogy ez nem álom, és nem is a pubertás.
Csak egy-két ember nem esett delíriumba. Mint később kiderült rokonvérek. Szoros barátságot kötöttem velük, melyet később is folytattunk. Ők vezettek be az üvegjárók életvitelébe és társaságába. Jelenleg, egy elektrotechnikai cég iroda kukaca.
Pár évvel és sok harcal a hátam mögött, egy emlékezetes Csatát is említsek:

Szemem csukva van. Nem látok a szememen lévő monokliktól. Egész testemen sebek éktelenkednek. Ezüst pántok tartanak fogva. Nem tudok mozdulni. Hiába is tenném, fájna.
Jobb kezem használhatatlan. Nem tudom, hogy hol vagyok, mennyi az idő, és hogy mit keresek itt.
Arra emlékszem, hogy március idusán megtámadtunk egy Pentex gyárat. Elöl az Ahrounok, mögöttük a Ragabashek. Én vezettem az egyik szárnyat. Ami az elterelést végezte.
Sokat megöltem. Ekkor robbanótöltetet kaptam a jobb oldalamba. Összeestem, és eszméletemet vesztettem, majd itt keltem fel. Összevertek, eltörték jó pár csontomat.
Most megint kaptam egy ütést a gyomromra, kinyitom a szemem, de valami fényáradat vesz körül, talán reflektor.
- Mr. Tailor csak hogy felkelt! Áruljon el már pár dolgot nekünk! - mondja egy mézes-mázos hang.
- Gaia legyen hozzád irgalmas! – köpöm a hang irányába.
Még egy ütés az arcra. Hideg acél érinti az arcom. Hál istennek, Glabro alakban nehezebben sérülök.
- Mr. Tailor, ne kényszerítsen minket! Nem szeretem az erőszakot. Ha szépen elmond pár dolgot, akkor elengedjük!
Persze ezek engem. A féreg szolgái. Nevetséges! – kuncogok halkan.
- Akkor kezdjük az elején Thomas. Ugye szólíthatom így? Első kérdés, kinek dolgozik?
- Gaia minden harcosát megsiratja, aki a csatatéren elesett! – válaszolom fél szemmel a hang felé pillantva, de a rám irányuló reflektorfénytől nem látok semmit.
- Miről zagyvál Thomas? Nem ezt kérdeztem! – válaszolja a hang, és kis szünet következik, az interfészemet birizgálják, hirtelen rándulok össze, felüvöltök a hirtelen jött érzéstől, s megint rándulok, de már magam sem tudom, miért üvöltök fel megint. Minden izmom összerándul, és elernyed, majd megint, és ez váltakozik. Feszültséget vezetnek belém, nem volt nehéz rájönni, kegyetlen érzés, de meg kell hagyni, hogy jól haladnak, talán én is ezt tenném, ha nem tépném rögtön darabokra őket.
A fájdalom elviselhetetlen, de hadd lássák, miből is faragtak, egy régi Gaiat dicsőítő dalt kezdek énekelni a Garouk nyelvén, bár kétlem, hogy a morgásokból, és megszakító fájdalmas üvöltésekből bármi szép is kisülhetne ebből, de nem szabad megtörnöm.
Egy ütést mérnek a tarkómra. Újra elájulok.

Álmomban, egy erdőben vagyok. Megérintem a fákat, és hideg, acélt érzek. A föld amin állok, egy panelhez hasonlatos. Mindenhol apró fények cikáznak. Feljebb nézek, a processzor lábakhoz hasonló fák ágai között pókhálók feszülnek. Megnyugszom.
Érzem, otthon vagyok. Egyszer csak csótányok kezdenek el körülöttem gyülekezni. Két kör alakul ki körülöttem. Az egyik az óra mutató járásával megegyező irányba, a másik vele ellentétesen kezd el mozogni.
Egy csótány csoszog ki a körből. Féltédre ereszkedem, felveszem őt a tenyerembe, és meghajtom fejemet. Éles cincogó, mégis tiszteletet ébresztő hangon szólal meg.
- Thomas, tarts ki! Jönnek érted! Kiszabadítanak!- majd belecsíp a kezembe. Nagyon fáj. Felébredek, és mintha ugyanaz történne. A vénába egy injekciós tűt szúrnak.
- Uram biztos jó ötlet ez? Lehet, hogy megőrül, és mindent tönkre tesz! – szól egy eddig idegen hang a háttérből, a hang aggodalmat, s kételyt sugall.
- Ne aggódjon annyit – csitítja le az előző – ez a kis szer segít, hogy megtudjak mindent, amit szeretnék. Á, látom felébredt Thomas! Milyen pontos! Igazi úr. Na akkor térjünk a tárgyra. Ki maga, vagy jobb kérdés, mi maga?! – kezdi mondandóját halkan, szinte duruzsolva, s úgy mélyed el, s lesz egyre követelőzőbb, mérgesebb, ahogy a kérdések végére ér.

Érzem, ahogy a szervezetem harcol a szer ellen, több-kevesebb sikerrel. Lassan felemelem a fejem. Ínyem felhúzom. Elköpök a hang irányába. Sikerült. Érzem a bosszankodását.
Érzem a vad erejét. Ahogy fel-alá rohangászik ketrecébe. Ki akar törni. De az a ketrec túl erős. Csatakiáltást hallatok és megpróbálok kitörni. A harag és a vak gyűlölet erőt ad. Érzem a préda félelmét. Hallom szuszogását. Érzem az izzadságának szagát. Vibrál a levegő a félelemtől. Jobb karomba visszatér az élet. A pántokat eltörni nem tudom, de a karfát eltépem. Felálltam. Ekkor megszólal a riasztó. A fény miatt még mindig nem látok semmit.
Három alak lép a terembe. Garouk, mind Crinos alakban. Nekirontanak a fegyvereseknek. Megérzem a vér szagát. A vad utat nyer a felszínre.
Innentől nem emlékszem semmire. Nekem is úgy mondták el. Ez nem egyszerű gyilkosság volt. A vadat még senkiben se látták ennyire tombolni. Semmi nem maradt belőlük. Még az Ahrounok is meghökkentek, aztán amikor végeztem, összeestem. Kivittek. Tartottak Gaia tiszteletére egy rituálét. Visszanyertem egészségemet. A többit meg már ti is tudjátok
_________________
Aki sokba kap sz*rba kap....

[Thrall]

Eztli Xochitl / Véres virág

<Először én is féltem, sőt rettegtem, mikor mesterem elsőre végignézette velem az emberáldozást...
Iszonyodtam a kiömlő vértől és a még dobogó véres szív látványától, sok volt az nekem akkor...
Még alig tettem túl magam azon, hogy egy óriási szőrös szörnyeteg hátán rázkódok, karmos mancsok vájnak bőrömbe, olyanok, mint
az enyémek, bár azok legalább nem véresek...>


<Mi történt? *síkitok a tudatomban* Mit jelentsen ez? Ezeknek a kezeimnek kéne lenniük, a karjaim végén, nem macska vagyok!
Nem azt mondom, sose szerettem volna az lenni... De ez túlzás, hol vannak a kezeim?
Mégis túl erősen vágott fejbe az a büdös kölyök? Pedig nem is fáj, elég jól
megúsztam...
Sőt, he kicsit lenyugszok, és megpróbálom visszaidézni dolgokat, valami különös elégedettség tölt el.
Még sosem éreztem magam ilyen erősnek. És valahogy, határozottan az az érzésem, hogy többet nem fog zavarni az ocsmány, koszos bandájával, nem fognak engem gúnyolni, elszedni kevés pénzem...
De miért is? Ez kinek a vére, ha nem az enyém?
És miért látok még mindig nagy fekete macskamancsokat, karmokkal?
Még csöppen egy-kettőt. Az övéké. Igen, az övéké kelljen legyen! De hogy csináltam?
Ez jó trükk az biztos! Hogy szerettem volna megölni őket... és most semmi gyilkos fegyver, ujjlenyomat meg egyebek.
Csak ezek a mancsok. De már szeretném visszakapni kezeim. Megtörtént, na mégis jól vagyok.
De még mindig egy nagy fekete szőrös háton rázkódok, és karmok vájnak a bőrömbe.
Igen, egy macskajelmez... de hogy lehet ekkora ember? >

- Tegyen le kérem! Mit akar? Ez fáj...

Válasznak dühös, állati morgás. Egyszerre torkomra fagy további. Főleg mikor még egy villogó dühös sárga szem is hátrafordul.

<Ez igazi, nem jelmez! De macskák akkor sem járhatnak két lábon... már az előbbi hallucináció is elmúlt.
De hol vannak a ruháim, és miért csiklandozza valami a lábaim hátulról, valami szőrös?
Hátranézek... a saját farkam, még mozgatni is tudom, mintha a karom lenne, de olyan furcsa, nincs benne csont, nem tudok fogni vele, mégis
kedvemre hajlítgathatom, mozgathatom fel le...
Na jó, most már elég ebből...
Mindjárt magamhoz térek a műtőben, ez még súlyosabb, mint először hittem... anyám mit gondolhat rólam?
Lehet, hogy betegre aggódja magát... De legalább nem kell egy tömeggyilkossággal elszámolnom neki... *döbbenek rá*
Ugyan milyen tömeggyilkosság, ő is agyoncsapja időnként a patkányokat, amik megfordulnak a nyomorúságos utcánkban...
*fortyan fel bennem ismét a düh*
Na ismét macskamancsok. Döntsétek el végre mi is vagyok! Igen, a műtőnél tartottunk, biztos ott vagyok, ott operálnak...
Operálás... pár napon belül, amit valójában egy barlang mélyén töltöttem el, láthattam egyfajta operációt, szépséghibája volt, hogy a
páciens csúnyán belehalt, erénye, hogy pont ez volt a cél.>

- Fogadd el az emberi húst, az áldozatot, kölyök! Ettől lesz a szellemed igazán erős!

*már egész jól megértem a morgását, macskafülekkel nem olyan nehéz*

- Én nem, ez nekem most kicsit sok, úgy érzem, mintha magamat enném...
- Magadat?? *fortyan fel a nagy fekete jaguárnőstény, szemei villámlanak... ilyenkor jobb ha ember összehúzza magát*
Még mindig nem érted meg mi vagy?
- De értem, hogy jaguárrá tudom alakítani testem...
- Tested alakítani? Ennyi lenne az egész? Hogy megváltoztatod formád, miközben ember maradsz belül?
- Mik a továbbiak? *kérdem félve*
- Hogy megismerhesd igaz szellemed! Hogy nem vagy többé hitvány ember! Bár a régi idők emberei, ők különbek voltak!
Ők felismerték a mi nagyságunkat, néha önként ajánlották fel szívüket és húsukat, hogy a szellemeket és mi erőnk táplálják!
De legalábbis gondoskodtak erről!
- Ez a cél, hogy embereket egyek? *fakadok ki*
- Oh nem, ez nem cél, ez csak eszköz. Eszköz, hogy végre Balam legyél, ne ember, már így is túl sok időt töltöttél ebben a formában!
Eszköz, hogy megvilágosítsd a szellemed!
Ne játszd nekem itt a szentet! *mosolyodik el gonoszul* Hátrapislogtam mikor magaddal voltál elfoglalva... láttam, hogy néztél le a
mancsaidra, először talán féltél az újtól... aztán élvezted... élvezted a látványt, a tudatot, hogy végeztél velük!
Bizony. Emlékszel a vérmocskos ocsmány pofájukra azoknak a koszos kölyköknek? A hangokra, ahogy a hús felhasad?
Igen, emlékszel rá, és élvezed, ahogy rágondolsz! Hogy megszabadultál az általuk jelentett kíntól! Hogy átélhetted magad is a véres pusztulásuk, és hogy rádöbbentél, kiválasztott harcos vagy, aki átlépheti az emberség korlátait!*a vigyora elborzaszt... de mélyen megérint az igazsága... és bizonyosságot szolgáltat, nincs visszaút oda...*
- Anya... *nyögöm ki* < Mit fog gondolni, láthatom még egyáltalán? Talán már holtnak hisz? Talán így a jobb? >
*Felordít* - Ilyenkor képes vagy őt szólítani? Most én vagyok az új anyád érted! És én is leszek egy jó darabig, míg közveszélyes emberi őrültből nem válsz végre Balammá!
- És az mit jelent?
- Hogy felismerd valódi feladatod! Mi, ÉJjaguárok vagyunk Gaia gyilkos pillantása! Ragadozók, akik zsákmányra lesnek, akik elpusztítják a beteg állatokat, ezzel megőrzik az egészséget.
Akik elpusztítják az igazi rontást! Mert nem ám egy ember megevése a bűn, hanem amit ők tesznek velünk, az erdőinkkel!
Hogy meleg fészket biztosítanak Asura lényeinek!
Mi, Gaia vérrel felszentelt harcosai vagyunk, akik megvédelmezzük a területünk, és látjuk az ő fájdalmát, amit gyerekeinek árulása okoz!
- Szóval ezt jelenti jaguárnak... Balamnak lenni. De mire az emberevés?
- Ismerted magad is a rontást. Elpusztítottad a démonaid, akik akkor kísértettek. Érezted a kéjt, hacsak egy rövid időre is, míg emberi
nevelésed közbe nem szólt.
De a folyamat nem ezzel válik teljessé. Az igazi megtisztuláshoz nem elég elpusztítani az ellenség testét! Hanem a lelkét is meg kell emészteni, életerejét a szellemeknek adni!
Bizony, semmi nem tisztít meg és tölt fel úgy, mint ez! Ostya és bor, mint Krisztus teste és vére? Bah!
Neked, egy Balamnak, igazi hús és igazi vér kell! Nem imával kell áldoznod, hanem vérrel, ellenségeid vérével, akik az erdőnk pusztulására törnek, akik bemocskolják a világunk, és a szellemek világát is! Hamarosan majd láthatod az utóbbit is.
De előbb ismerd meg az életadó vér ízét, ismerd meg az igazi vadságod, érezd az áldozat nagyságát és spiritualitását!
Érezd, ahogy a bűnös lelke és porhüvelye elemésztődik, feloldódik a rítus során, gyomrodban és szellemed tajtékos örvényében!
Érezd, ahogy a halála új életet táplál, mert bizony a halál az élet része, a pusztulás a megújúlás része, az éjjel a nappal teremtője!
Érezd a halál és áldozat szépségét! Érezd az erőt és megtisztulást! Érezd a vadállati éned, ami felfalja a gyengét és romlottat az életért!
*elém rakja a véres húst. A szívet már elégette. És én beleharapok. Bosszú édes bosszú... mi az hogy... a vér édes. És az érzés felemelő. Érzem ahogy felbugyog bennem az erő, és kitör, mint egy nagy tajtékos hullám...*


<Ahogy mondják csak a kezdet a nehéz... De ez mégsincs teljesen így. Az áldozat szépségét megértettem... de mit szólna anyám, ha megtudná, hogy fia emberevő, és sátánista kultuszt folytat? Láthatom e őt? Egy gyengébb pillanatban megkérdezem a felnőtt jaguárnőstényt. Azt mondta lehetséges... nekem kell eldöntenem, mitől akarom megkímélni őt. A hazugságtól, a szörnyű igazságtól, vagy egyszerűen magamtól?
Talán az igazságtól... az lesz a legjobb. Ő lesz a kapcsolat emberi felemmel, emberi világgal. Ő az embert fogja ismerni... de mások a Balamot, a jaguárt, aki áldozatokat követel, aki kitépi és ha teheti, megtisztítja
a bűnös szíveket.
Nem lesz könnyű. Talán tényleg egyszerűbb lenne, ha halottnak hinne. Nem, még nem hagyhatom el csak úgy... Ő adta emberi életem,
míg a szörnyű fekete nőstény az ÉJjaguárt hozta el.
Nem szabad elfelejtenem a drága, szelid asszonyt.>


*Ott sír nekem, azt hitte meghaltam. Mondom csak el kellett tűnnöm egy időre, míg leülnek kedélyek. Sajnálom őt, még ha ezek az öröm könnyei is. De azt is közölnöm kell, nem lehet úgy mint rég. Már falun élek, ahol van egy kunyhóm, és hamarosan el fogják ismerni, amit véghezvittem. Azt mondja, természetes, hogy egy idő után kirepülök családi fészkéből, de
azért jó lenne még látnia engem. Igen, az nem lenne rossz.*


*Hasonlóan mély és alapvető változás, mint ráébredni, hogy nincs Jézuska, elveszteni gyerekkort... A mester örömmel figyeli, hogy
milyen kevéssé hasonlítok már félénk önmagamra. Hallottam a történeteit, láttam a szellemeket, tudom, mi megy szerte a világban,
és most már tudom, hogy mégcsak nem is az emberek a legrosszabbak, bármily hihetetlen is időnként... belegondolni Asura nagyságába, ami
még minket is felemésztéssel fenyeget... Vajon lesz e elég erőm, hogy ha nem is váltjuk meg a világot, legalább mi jaguárok megmaradhassunk?
Erősnek kell lennem, nem szabad félnem! Jól kell tanulnom, már egész jól beszélem a szellemeknek, ezeknek a csodás, misztikus lényeknek a nyelvét, és elsajátítottam az átnézést a világok közti Hálón!
Íjászat, történelem, gyógynövények és mérgek, ohh igen, milyen csodásak is tudnak lenni a megfelelő kezekben!
A Balam sajnos nem mindig koszolhatja be a mancsát, megtanították, hogy óvatosnak kell lenni, főleg az emberek területén.
Valósággal belevetettem magam a különféle növények rejtelmeibe, ha így használjuk fel, életet ment, ha amúgy, elveszi... gyönyörű a
kettősség, a hatalom élet és halál felett.
Halál... Milyen szép is, ahogy a vadállat kileheli a lelkét, és én érzem, ahogy szelleme eltávozik miután elmondom érte az imát és köszönetet a tápláló húsáért.
Máskor emberek az áldozatok, bűnösök, akiknek szívét kitépjük és húsát megesszük, vagy csak simán széttépjük, megmérgezzük... A jól végzett akció dicsősége.
De ebben sem mehetünk túl messze. A régi aztékok is elfogadták a gyónást, hogy valaki megszabadulhat a bűneitől, és vezekel értük.
Ki hogyan, a bűnei súlyától függően. *

- Hogy merted bemocskolni, magad és néped tisztességét? *kérdem üvöltve a szajhától, aki sajnos maga is indián...*
- Rákényszerültem... Jose... *zokogja*
- Jose nélkül talán más utat választottál volna?
- Ígérem, más útra fogok térni! Ha tőle...
- Kihordasz nekem egy gyereket, és felhagysz ezzel a terméketlen zülléssel! Akkor megkímélem az életed, és megszabadítlak Josetól! De ha visszalépsz a bűn útjára, felkereslek és megöllek!
- Értem, Uram.

*leveszem kendőt sárga szemeimről, láthatja sokto formám. Megrémül, de nem síkit, néma rémületben bámul. Ő már nem fog fecsegni, és ha mégis megpróbálná, megölöm, megesik egy ribanccal...
Sokto formában teszem magamévá, így fájdalmasabb számára, érezze csak a fájdalmat, ami nélkül nincs vezeklés, nincs feloldozás.*

*Josenak nincs, csak a halálon és tűzön és megemésztésen keresztül. Szívtelen ember volt életében és halálában is.*

*Egy indián rokonvérre bízom a boltom, aki a kultusz tagja, és elfogadja a vért. Mindenféle gyógyszereket, bájitalokat és szerencsetalizmánokat, amuletteket árulunk és készítünk. Ezzel megalapozom, hogy legyen némi
emberi vagyonom, és emberi életem is, időnként felkeresem anyám. Számára ez a bolt az én életem.
De az éjszakában felvillanak sárga szemeim, halk puha lépteim megközelítik az áldozatot és ordításom hallatszik a sötétben, ha sikerrel
járok. *


(Az indián fiú alapból csendes és
szolgálatkész, de tudom,benne is munkál némi
düh. )
_________________
Spórolj a könnyel, míg véget nem ér minden fájdalom
Kövess, de saját lábadon
Katonák vagyunk, állunk, vagy meghalunk

Spórolj a könnyel, foglald el helyed
Ítélet napjáig ne felejtsd neved
Kövess gyorsan és szabadon
Katonák vagyunk győzünk, vagy meghalunk

Itt az ideje az áldozathozatalnak

[Lady Maszkabál]

WINTER

//vampire ölelésre készített karakter, Syr meséjében ^^//

Zöld, mese-zöld rét, neve nincs vadvirágok, kék ég. Olyan kék, melynek nincsen neve. Itt laknak a névtelenek. Itt lakom én. És ő. Aki pont ugyanolyan, mint én. A testvérem, az ikertestvérem. Egymással szemben állunk, ellentétes irányba ringatózunk, lassan ritmust kapunk, összepréselt ajkaink közül halk, zümmögő ének hangzik. Nem vagyunk egyedül, köröttünk minden merre szellemeket érzünk. Karjaink szárnyakként emelkednek, lassan nyújtóznak, ereszkednek, vállaink egészen arcunkig domborodnak, ajkaink elnyílnak, hangunk mély zöngével szól. Szemeink lecsukódnak, áldott sötétség a fényben. Keresztbe lépünk, háttal fordulunk egymásnak, majd lassan vissza. Forgunk, miközben egy láthatatlan kör mentén járunk, lépteink puhák, lábujjhegyre pipiskedünk. Hajunkba belekapnak a szellemek, belegabalyodnak, akárcsak szavaink, hangunk. Akárcsak a hold halvány sóhajai. Halk, ütemes csengéseket hallok, melyekkel egyszerre mozdulok, és tudom, ő ugyanígy tesz. Egyszerre dobban a szívünk, érzem a mozgását, csontjainak morbid ropogását, ahogyan gerince elhajlik. Ének és tánc. Eső. Esőtánc. A kör egyre kisebb és mi összegabalyodunk, térdre hullunk a szellemek alatt. A neve nincs kék ég alatt. Az esőfüggöny alatt. A gyász alatt.
Talán a jövő fondorlatos szelét éreztük akkor és ott meg egy pillanatra..

Ám a meseszín ég helyén csak poros, omladozó deszkákból eszkábált plafonra pillog a homályos, rubinszín szempár. Egy álom.
A gyűrött paplan redői törékeny, vékonyka testet ölelnek körül, hófehér bőrt, melyre most az izzadtság fényes, áttetsző hártyaként simul. Fehér, zúzmarás szempillák keretezik a szokatlanul nagy, bíborszín lélektükröket, melyek most kábán, félig lehunyva figyelnek. Lassan felül, hosszú, derékig érő haja olyan, akár a frissen hullott hó, puhának tetszik és hidegnek. Lábait lelógatja az ágyról, alattuk az árnyék végeláthatatlan üregnek tetszik a semmibe. Az ablak előtt szakadozott függöny, mely elnyeli a nap égető sugarait, ám még így is utat talál pár vékonyka fénypászma a hasadásokon, fényes szilánkokként, darabokra törve hever a földön, fölötte por táncol aranyos színben.
Lehuppan a padlóra, lábujjhegyre áll, ügyesen, óvatosan kerüli ki a fényt, a fésülködő asztalhoz lép. A tükör öreg, barna ronggyal van letakarva, az asztalkán kopott nyelű babahajkefe árválkodik. Az apró, törékeny ujjacskák mintha jégcsapokból lennének kifaragva, óvatosan körülfonják, majd egyenletes, monoton mozdulatokkal hozzálát, hogy csillogóra kefélje haját. Közben álomittasan, elmélázva bámul maga elé: Hogy is történt?

Éjszaka volt, a hold jeges érméje magasan függött a fák felett, udvara homálya messzire elterjedt. A földön feketeség honolt, és a csillagoktól megvakult égen árva holló szelte a léget.
Avar zörren a mezítelen talpak alatt, melyek véres csókokkal illetik a szomjazó, fekete, fagyott földet. Dér és zúzmara égeti bőrét, apró ajkacskái kékes árnyalatban játszanak, közülük az áttetsző pára úgy hat, mintha a lélek próbálna kétségbeesetten szökni a törékeny porhüvelyből.
Az ágakat a rémület vásznán groteszk képpé formálja egy reszkető ecset, lesz belőlük földből kimeredező, halotti kéz, lesz belőlük gonosz, éles karom, mely a fodrokat tépi a lenge szoknyácskáról.. a bájos, csókolni való térdecskék olykor - olykor előbukkannak a szoknyácska alól, a bőr sebes, zúzódásokból szőtt kert lüktet rajta.
A következő kép, amire emlékszik, hogy a földön fekszik, a hátán, hallja, ahogyan fülében zenél a vér, hallja, ahogyan a földben a gyökerek lassan nyújtózkodnak, ahogyan a holtak kéjes nyögések közepette összeölelkeznek és átfordulnak oldalukra, örök álomba merülve. A fák talán legendákból éledő driádok, ahogyan kopaszodó lombjaik összesúgnak fölötte, a levelek zörögve akadnak bele poros hajába, mintha tarka lepketemető lenne, ujjain puha testű, nyálkás giliszta gyűrűdzik, körmei alá beeszi magát a fekete föld, a szél megszólal, ahogyan öblös hangot csal ki a vén odvakból.. megjelennek az első hópelyhek, melyek a langyos orcához érve sírva halnak el, és az utolsó kép, mely megmarad benne, az a hold, mely fényes alagúttá növi ki magát, fehér ajkaival elnyelve az éjszakát, a világot. És őt magát.

Azóta itt él. Az árvaház padlásán, mint a zárda tiszteletbeli szelleme. Négy év szállt tova, a telihold négyszer ragyogott fel azóta, és ő ma tölti be a tizedik életévét. A bő hálóinget lesegíti magáról, ám a tükör képét nem fedi fel. Fél a tükröktől.. maga sem tudja miért, de egyszerűen kirázza tőlük a hideg. Ahogyan az éjszakától is, pedig ez az egyetlen időszak, amikor elhagyhatja a házat, különben a nap csúnyán elbánna átkozott bőrével. Winter. Így csúfolják a többiek, a kisebbek. A gyerekek jönnek - mennek, de ő állandó.
Teste még egészen fejletlen, mellkasa lapos, a mellbimbók csak halványan derengenek, alkata vékonyka, törékeny, ám még így is megvan benne az a bizonyos gyermeki, ártatlan báj.
Fekete harisnyát húz, majd egy fehér, kicsit ütött-kopott ruhácskát és egy fekete, vastag, bő pulóvert, mely alól a szoknyának csak a legalja látszódik ki. Haját egy laza mozdulattal kihúzza a pulcsi nyakánál, majd elindul, hogy idejét, mint mindig az elfüggönyözött szobában töltse el. A lépcsőnek a legszélén balettozik le, a hatalmas, piszkos ablakok bár megtörik a fényt, de nem nyelik el teljesen, a vastag szőnyegre zagyva mintákat rajzol a fény és az árny játéka. Lassan eléri az ajtót, sóhajt egyet, benyit.
A szoba kicsi, egy asztal és egy szék van odakészítve, na meg természetesen temérdek könyv. A falakon egyetlen egy kép sincs, mindenhol csak polcok támaszkodnak, melyek teteje a magasan lévő mennyezetig nyújtózkodnak. Az asztalra már ki van készítve egy csonk gyertya és egy csomag gyufa.
Szoknyájába apró ujjak kapaszkodnak, hátrapillant válla felett; gömbölyded, gyermek orca mosolyog fel rá.
-jó reggelt Mary – köszönti egyetlen barátnőjét, ki még csak válláig sem ér fel, hiszen csak olyan öt éves forma lehet. Haja szőke, csigás tincsekbe göndörödik, fekete harisnyát és kék ruhácskát visel egy fekete pulóverrel. Megcirógatja a fürtöket, majd kicsit szomorúan elmosolyodik. Mary soha nem fog elmenni a zárdából. Ahogyan ő sem. A kislány eddig bárki akarta elvinni, világosan megmondta neki, hogy ő nem árva és már holnap visszajönnek érte. Minden egyes nap kimegy a kapuhoz és csillogó szemekkel, mosolyogva nézi az úton száguldozó kocsikat. Amikor valamelyik megáll, szíve nagyot dobban, orcája kipirul. Minden egyes nap egy újabb csalódás számára.. az utóbbi héten egy hang sem jött ki a torkán. Az orvos szerint ez nem betegség, hanem pszihés.
Még egyszer megsimítja a fürtöket, majd lehajol, hogy a játék babának tetsző tüneményt ölbe vegye és elcipelje a másik folyosóra, ahol a többi gyerek összecsapódik.. ahol egy másik világ kezdődik. A fény világa. Ott aztán leteszi, aprót lök rajta.
- menj szépen játszani, este találkozunk – mosolyog, mire a szöszke kis angyal bólint egyet és tovalibben a többi csöppség közé vegyülni. De nem veszik el a tömegben. Haja és apró termete mindenhonnan kitűnik. Winter elmosolyodik, majd lassan visszahúzódik. Titkon abban reménykedik, hogy ma Maryt elviszik. Minden nap ezt kívánja a kislánynak és ezért imádkozik, mielőtt álomra hajtaná fejét. Egy családért az angyalkának.
Csak messziról, titokban figyeli a gyerekeket almáját majszolva, várva, hogy kihajtsák őket a kertbe és ő végre szabadon járhasson kelhessen a házban. Már delelőre jár, mire a jóságos apácák végre kiterelik "legelészni a kis báránykákat". Csöndesen figyeli őket még egy darabig az ablakon át, szemmel tartva a kis Maryt, hogyha valaki bántani merészeli, arra jól a szívbajt hozhassa éjszaka. Aztán elmegy megebédelni, beszélget egy kicsit Angela nővérrel;
- kicsikém, ma különösen fontos lenne, hogy ne csatangolj a házban. Éjszaka sem.. egy gazdag férfi érkezik hozzánk Angliából, hogy gyermeket válasszon magának. – Winter természetesen megérti a dolgot, halványan mosolyogva biccent. És titkon reméli, hogy az ő angyalkája lesz a kiválasztott.

Már éjszaka van, a csillagok mintha milliónyi kis koboldszem lennének, reszketegen villognak a megvakult égen és az udvaron egy drága, fekete kocsi parkol le. A padlás meleg kis zugában Winter térdepel az ágyon, mellkasára ölelve az apácáktól kapott ajándékot. Egy jó meleg sálat. Orrát az ablakhoz nyomva figyeli a kocsit, melybe egy fiatal férfi száll be és elhajt. Sehol egy gyerek.. Valószínűleg senki sem nyerte el a tetszését. És már biztosan minden gyermek ágyba került. Itt az ideje menni és megköszönni az ajándékot, meg elindulni a szokásos éjszakai sétára és elintézni a teendőket. Jóéjtpuszit adni Marynek, esetleg mesélni neki, meg egyéb halaszthatatlan teendők. A sálat a nyakába kanyarítja, aztán halkan kioson az ajtón, lesurran a lépcsőn, egészen az adoptáló szobáig, ahol minden éjszaka megtalálni a jóségos lelkű asszonyokat, kiknek orcáját az idő kímételesen simítgatta, homlokukat a nyugalom csókolta simára, ajkukra a mosolyt a belenyugvás, a szeretet festette. Nem hallgatózik, hirtelen nyitja az ajtót, mosolyogva esik be rajta:
- köszö..! – ám a szó bennakad, a lendület megszakad. Az asztalnál meglepett orcájú, idős ember támasztja magát. Magas, jó kiállású, szemei éjfélkékek és most a pupilla szokatlanul nagynak tetszik. Haja hosszú, ősz, szemöldöke bozontos. Fodros, telt ajkai fölött kefebajúsz, mely gondosan van nyírva. Fekete nadrágban és fehér ingben van, nyakán a nyakkendő szorosra van kötve, öltönye mellette hever az asztalon.
A kislány csuklik egyet és hátrálni kezd. A férfi kiegyenesedik, feléje közeledik és mintha szólni akarna, ám hangját elnyeli a sikoly, mely az apró, színtelen ajkak közül bújik ki. És mintha csoda történne, testét meleg, védő karok ölelik át, lapockájában érzi a szív dobbanásait, hátán a meleg, puha kebleket, ahogyan nekinyomódnak.
- csss gyermekem.. – búg halkan egy ismerős hang a fülébe és ő tudja, hogy a jóságos Angela sietett segítségére. Megkapaszkodik az ölelő karba, reszket. Közben megérkezik a többi apáca is, hallja ruhájuk súlyos suhogását, érzi tiszta illatukat.
- sajnáljuk a kellemetlenséget, kérem, nézze el a kislány riadalmát.. – szól Molly nővér simogató hangja, miközben kezét a lányka fejére teszi nyugtatóan.
- micsoda bájos teremtés. Egy albínó, nem de bár? – hallja a hangot és tudja, hogy a szavakat neki szánták, bár még most sem képes elhinni.. bájosnak nevezték..? Tényleg bájosnak tartják? Hallja a fekete bőrcipő nyikorgását a deszkán, de nem hajlandó felpillantani, hátrál mégegyet, egészen belebújik Angela testébe. Árnyék vetül rá, a férfié, álla alá kesztyűs ujj simul, megemeli fejét és ő kénytelen az orcára pillantani.
- hogy hívnak gyermekem? – szól a nyugodt, meleg hang, mely meglepően mély és fiatalos, kora ellenlére.
- Winter.. – jön a tömör válasz, közben bátorságot gyűjt, hogy elrejtse félelmét és bíbor szemeit merészen fúrhassa a kék lélektükrökbe.
A férfi homlokát ráncolja és szelíden elmosolyodik, már – már jóságos öregapóként.
- illik rád a neved.. de én az igazit kérdeztem.
- ez az igazi neve. A gyerekek nevezték el így. Ő a mi kis kísértetünk. – bár nem látja Angela arcát, de a hangból tudja, hogy mosolyog. Most aztán nyakig ül a pácban. Magában imába kezd, hogy ne csináljon túl nagy zűrt és a férfi vigyen magával egy árvát, adjon neki otthont és szeretetet.
- ezesetben örvendek Winter. Az én nevem Arthur. – meleg kéz halássza elő, kutatja fel az ő kezecskéjét, hogy finoman megfogja és gyöngéden megrázza.
- de mostantól szólíts csak papának – a lányka szemei elkerekednek, hitetlenkedve mustrálja a férfi mosolygós orcáját. Tényleg őt választották..? Őt?! Nem. A férfi valószínűleg bolond, különben nem vigyrogna annyit. Először szóvá is akarja tenni felfedezését, de ezt mintha megérezné az őt ölelő jóságos hölgyemény, felkapja és már viszi is.
- akkor gondolom mennünk kell csomagolni szivecském – duruzsolja könnyeivel küszködve a hang és már loholnak is végig a folyosón. A kanyar mögött elbújnak, őt a földre eresztik és a jóságos apáca könnyek között magához öleli, összecsókolja az ocáját, a kezeit, simogatja, dédelgeti, újfent öleli..
- vigyázz magadra kicsikém.. nagyon fogsz hiányozni.. – a csöpp karok visszaölelnek, de ő nem ejt könnyeket. Nem tud sírni. Valószínűleg még maga sem fogta fel a dolgot. Sokkot kapva hallgat, szomorúan figyeli a reszketeg fejet, mely csöpp vállán remeg, nézi a szépen ívelt vállakat, melyek az anyag alatt megbújnak. Ujjai óvatosan nyúlnak a kendőért, mely nélkül még sohasem látta imádott apácáját. Lassú, ártatlan mozdulat, fekete, szürkülő fürtök buknak alája, és ő belfúrja ujjait némán, csendesen. Majd orcáját és ezt az alkalmat mélyen szívébe vési.
- el szeretnék búcsúzni Marytől.. – suttogja végül kérlelően.
- rendben.. én addig összepakolom a holmidat kicsikém.. de légy halk, fel ne ébreszd a többieket.. jahjj Istenem, segíts nekem, annyira fogsz hiányozni..! – még egy erőtlen ölelés, egy utolsó csók a homlokra és ő egyedül marad a folyosón. Egyik irányból Angela sietős lépteinek hangja, a másikból Arthur vidám dörmgögése „hol írjam alá..?”.
De most nincs idő a sajnálkozásra.. egy pillanat alatt megtalálja a hálókörletet, ahova az ő kisangyala van beosztva. Sok – sok ágy, hálózsák, ki a földön, ki a fotelban alszik. Mary az ablakpárkányon talált magának helyet, orcája nyugodt, kisimult, ajkai szelíden elnyílva.. szépeket álmodhat és Winternek nincs szíve felébreszteni. Megcirógatja a fürtöket, szemei elsötétülnek a szomorúságtól. A kislány szemei álmatagon nyílnak, felpislog a lányra, ajkain boldog mosollyal ül fel, karolja át a derekat.
- sajnálom Mary.. annyira sajnálom.. – öleli magához a fejecskét és a kislány a karjaiban meg sem moccan, feszülten vár, értetlenül néz fel rá, majd zavartan oldalra pillant egy könyvre.
- nem angyalom.. ma nem mesélni jöttem.. – hangja nyugodt, de még így is reszket.
- én.. én elmegyek. Hajnalban. De.. de megígérem.. hogy visszajövök érted. – próbál szabadkozni és nagyon komolyan nézi a könnytől maszatos orcát, a szöszke fürtöket, ahogyan meglibbennek, mikor a kis tünemény megrázza fejét, mad orcájával a hasába furakszik szepegve. Tovább simogatja a tincseket, vigyázva, meg ne húzza őket. Majd nem bírja tovább, lehajol, csókot nyom a csöpp ajakra és kirohan a szobából. Már hajnalodik, nem maradt ideje, de nem is bánja. Dühös, amiért Mary nem hajlandó megszólalni, nem hajlandó elköszönni tőle.. miért csinálja ezt..? Kiér a házból, a kocsi már várja, a kopottas bőrönd bepakolva, nincs sok holmija, Arthur mosolyogva ül benn és a fiatal sofőr megütközve pillog rá. Az apácák katonásan felsorakozva, ki a könnyével küszködik, ki zokog, ki nyugodtan mosolyog. Nem megy oda hozzájuk, nincs annyi ereje. Csak biccent nekik, majd beszáll újodonsült nevelője mellé a kocsiba. Nem néz fel rá, becsapja az ajtót és kibámul az ablakon. A kocsi elindul, tesz egy tiszteletkört az udvaron, majd a nyitott kapu felé veszi útját.
- WINTER! WINTER!!! – ismerős hang pihegő, el – elcsukló kiabálása.
- azonnal álljon meg!! – kiáltja, ám a sofőr nem hajlandó megállni, tekintete riadtan, segélykérően villan Arthurra.
- nem hallodtad, mit mondott a kishöly? – dörren a férfi szigorú hangja, mintha villám csattogna az égen. És a kocsi megáll. Ő kipattan és futásnak ered. A porban a kis Mar térdepel, szája eltátva, szívszaggatóan zokog, taknya nyála egybefolyt, a föld piszka rátapad nedves orcájára. Winter azonnal a karjaiba zárja, szeretve csitítgatja, morzsolgatja a kócos fürtöket, szorítja az apró testet, mely kétségbeesetten, a sírástól és pihegéstől rángatódzva bújik, kapaszkodik belé, csöpp markában szorongatva valamit.
A kocsi türelmetlenül dudál, de Winter mintha meg sem hallaná. Ráérősen törölgeti a maszatos pofit pulcsija ujjával.
- ez.. ez a tied.. – szepegi a vékony hangocska és a parányi, reszkető kézben furcsa ki amulett bontakozik ki az ujjacskák közül: két kis botocska, középen összekötve, keresztet formálva, durva madzagra erősítve, meg egy szöszke, angyali fürtöcske. Winter halványan elmosolyodik, elveszi a kincseket, zsebébe rejti.
- Angela nővér.. kérem, adjon nekem egy ollót – közben nem néz fel, tudja, hogy utolsó kívánságát teljesítik. Az olló érkezik és a hószín fürtök közül egy elhalva érkezik Mary apró, piszkos kezecskéjébe. Rásimogatja a pufi kis ujjacskákat, nyom rájuk egy csókot..
- köszönöm.. – suttogja és megpróbál egy csókot nyomni a kislány piros szájacskájára, ám az makacsul elkapja fejét
- ne búcsúzz.. azt igérted, visszajössz! És én megvárlak.. ugye tudod..? Nem megyek el senkivel sem, megígérem – mosolyog vidáman és Winter szíve majd meghasad a fájdalomtól.. még egy vándor, aki talán sosem érkezik vissza.. megöleli a lánykát, erőszakkal nyomja ajkát az ajkakra.
- visszajövök. Ebben biztos lehetsz! – ígéri mosolyogva, majd feláll, felsegíti Maryt is, integet és visszaül a kocsiba. Ott feltérdel, és a hátsó ablakon keresztül még sokáig néz kifele, még akkor is, amikor már nem látszódik a ház, a kapu, Mary, az apácák, a kis erdő lombjai, ahol megtalálták..

Az idő így telt – múlt, évre évre jött, hold holdat követett, csillagok buktak el és születtek, Mary hiába várta az ő csapzott szellemét. Winter eközben megnőtt, 17 éves lett, ám haja, szeme, orcája nem változott, csak teste lett nőiesebb, idomosabb, megtanult hangszereken játszani, fogadásokra járt gyönyörű ruhákba bújtatva, amerre járt kelt hatalmas „otthonában” az ablakoknál szolgák sora állt, húzták el a függönyt, hogy bőrét ne érhesse el a nap fénye. De nem telt el úgy nap, úgy éjszaka, hogy az ő, kis szöszke angyala ne jutott volna eszébe.. Egy napon vissza fog térni. Ebben biztos. És mikor erre gondol, fagyos ajkaira mosoly kúszik, ujjai végigsimítják a nyakában függő, durva keresztet.

_________________
(\__/)
(+'.'+)
(")_(")

†This is Bunny. Copy and paste bunny into your signature to help him gain world domination.†

[Syrocco]

Tűzhajnal meséjébe, egy vérpatkány ... Bocs, de a gurahl valahogy nem jött össze. Remélem, ez egy fokkal jobb lett.

*Egy személyi számítógép monitora.*

>>>Titkos dokumentumok megnyitása folyamatban. Kérem adja meg a jelszót!<<<

Jelszó: ********

>>>Belépés megtagadva! Ellenőrizze a jelszót!<<<

Jelszó: ********

>>>Belépés megtagadva! Ellenőrizze a jelszót!<<<

Jelszó: ********

>>>Jelszó elfogadva.<<<

Keresés az adatbázisban
Kulcsszavak: Alakváltók Ratkin Megfigyelések

Keresés folyamatban.

Keresés befejeződött. Eredmény: 1 Találat

Följegyzések a Ratkin népről, Technokrata Unió részére:

Vizsgált alany adatai:
Név: Dr. Victor Delacroa
Anyja neve: Dr. Alice Delacroa (orvos; biológus)
Apja neve: ismeretlen
Foglalkozás: orvos, biológus; virológus
Lakhely: San Francisco
Kor: 24 év
Súly: 70 kg
Magasság: 183 cm
Rassz: europid
Hajszín: világosbarna
Szemszín: zöld

Vizsgálat célja:
Az alany és a Szellemvilág közti kapcsolat elemzés.
Az alany különböző szférákban való jártasságának eredete.
Fajtársaival való interakció megfigyelése.

14. Bejegyzés: Az alany különleges affinitást mutat a primitívebb elektronikus szerkezetek, gondolati úton való, irányítására.
Megjegyzés: ez utóbbi képesség pontos mechanizmusának megértése fontos lehet az Unió száméra. További vizsgálat javasolt.
Ezen felül az Erők szféra korlátozott használatára is képes.

23. Bejegyzés: A vizsgált alany, az elmúlt három napban, több ízben találkozott garou-k egy csoportjával, akik „Csontrágók” néven ismertek. Találkozás oka: ismeretlen.
Megjegyzés: A Csontrágók a garou társadalom kirekesztettjei. A két nép közti kapcsolat alapulhat a hasonló szociális körülményekre.

27. Bejegyzés: A megfigyelt személyben túltengnek a Statikus energiák. A Szellemvilágtól való végső elszakadás veszélye fokozottan fennáll.
Megjegyzés: esetlegesen külső beavatkozásra lesz szükség, a további megfigyelések érdekében.

50. Bejegyzés: Az alany kapcsolata a Szellemvilággal rendeződni látszik. Külső beavatkozás továbbra is függőben marad.

72. Bejegyzés: Az alany, látszólag, víziókkal és rémálmokkal küzd.
Következtetések:
-Természetes reakció, melyet a Szellemvilággal való szorosabb kötődés vált ki.
-Faji jellegzetesség.
-Az alany mentális problémákkal küszködik.
Megjegyzés: Új alany keresése ajánlott.

Összegzés:

Subpropositum: A Ratkin nép feladat az emberi faj túlnépesedésének megakadályozása, a természetes szelekció fönntartása. Ennek érdekében –bizonyos időközönként –vírusokat és fertőző betegségeket szabadítanak az emberi népességre.
Megjegyzés: Állításuk szerint a legfőbb teremtő erő szolgálatában cselekszenek.

Contrapropositum: A Ratkin nép az emberi társadalom perifériájában él. Fajuk fenntartásához emberi egyedekkel kell közösülniük, máskülönben csak korcs, steril utódok születnek.
Megjegyzés: A Ratkin populáció az utóbbi időkben igencsak lecsökkent, míg az emberek egyedszáma folyamatosan nő. Az elkövetkezendő száz évben újabb fertőző világjárvány várható.

Paradoxus: A Ratkin nép –más alakváltókhoz hasonlóan –a kipusztulás szélén áll. Az emberekkel való közvetlen kapcsolat révén fajtájuk életben maradhatna. Ez azonban a delírium, a vallási fanatizmus, és népük törvényei miatt nem valósulhat meg.
Megjegyzés: Csak a félvérek révén tudják szinten tartani egyedszámukat.

Végkövetkeztetés
A Ratkin nép kihalásra van ítélve, azonban ez a folyamat rendkívül lassan fog bekövetkezni, a vérpatkányok alkalmazkodóképessége miatt.
Javaslott további kutatási területek a témával kapcsolatban:
A Ratkin csoportosulások, kiváltképp a magukat „Pestis Lordoknak” nevező, elkorcsosult törzs vizsgálata.
A Ratkin hit gyökerei.
A félvérek társadalma.

Végzetes hiba! A rendszer leáll!

*Elsötétülő képernyő.*


Victor Delacroa emlékiratai

Csak halálom után olvasandó…
Szóval Emili, te se olvass bele!
Jól van, most már elmentem a laborból, nyugodtan nézd át a jegyzeteimet, és lapozz bele a személyes irataimba is…

Életem fontos (és kevésbé fontos) állomásai

Az első átváltozásom
Na ige, lehet, hogy az agyam néha kihagy, de jól emlékszem arra a napra. Tél volt…bár lehet, hogy koratavasz… lehet, hogy mégsem emlékszem olyan pontosan? Lényegtelen. Szóval éppen egy házibulin voltam, noha nem volt rám jellemző, hogy sűrűn jártam szórakozni, de olykor-olykor előfordult. Akkor este összeismerkedtem egy lánnyal. Nem mondhatnám, hogy különösképpen szép lett volna, de hát… kinek mi jut, ugyebár. Szóval kettesben sétáltunk egy tó partján, bla-bla-bla… A lényeg az, hogy egyszer csak ott voltunk a parton, segg-pucéran, és baromi hideg volt. Na, akkor változtam át először. Képzelheted, én ott állok mezítelenül, fölajzva a nő meg csak sikítozva elrohan. Mondtam is magamnak: „Oké, hogy nem valami nagy, de azért ennyire nem lehet rémisztő.” Aztán megláttam magam a tó vizében, és mondanom sem eléggé elképedtem.

Beszélgetés a Patkány Királlyal
Az öreg eléggé vicces fazon, bár sokan félnek tőle, mert ő a „Naaagy Patkááány, Kirááály”. De, nem kell tőle félni, nem bánt max megkóstol. Szóval akkortájt halt meg a kutyám, ami nagyon lelombozott, pláne, hogy én öltem meg őrjöngés közben. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Imádtam a biológiát (mégis mit gondoltál? Hogyan jutottam be az orvosira?) és jól tudtam, hogy az nem megszokott, hogy egy ember csak úgy átváltozik valami… izévé. Na szóval, ott ülök az egyik parkban, éppen siratom a kutyám, meg magam, mikor megszólal egy hang a fejemben:
-Ne sírj!
Erre én:
-Nem sírok, csak belement valami a szemembe… De ki is vagy te?
-Hogy én? Én vagyok a Csatornák Ura, a Szemétdombok Hercege, a Nyomornegyedek Szultánja, a Romházak Emírje… Ne ragozzuk tovább. Én vagyok a Patkányok Királya.
-Hát, ez mind szép és jó, de mi közöm van neked hozzám?
-Jöjj, megmutatom.
Aztán elnavigált egy Ratkin tanyára, ahol örömmel fogadtak, hisz én mégiscsak egy Homid vagyok, vagy mi a szösz.

Első (és remélhetőleg az utolsó) szexuális élményem egy metis nővel
Szóval már ott voltam egy ideje, mikor fölvetődött a kérdés, hogy melyik törzsükhöz csatlakozzam. Megkérdezték, mihez értek, mire azt feleltem a tanuláshoz. Hisz, 17 évesen mihez értsen az ember. Azt mondták, hogy akkor a tudós patkányokhoz kéne beállnom. Végül is tetszett az ötlet, és felteszem, nem akarták megkockáztatni, hogy egy olyan gyenge Homid, mint én, idő előtt elpatkoljon a harcos törzsek kiképzése alatt. Szóval megmondták, hogy kit kell keresnem, csak kicsit feledékeny vagyok, így rossz lakásnál kopogtattam be. De mivel a nőnek, aki ajtót nyitott patkányfarka volt, így nem gyanakodtam. Beljebb kísért az otthonába, ami kb úgy nézett ki, mint valami fogorvosi rendelő (megjegyzem horror kivitelben). Aztán megkínált egy itallal, aminek eléggé furcsa szaga volt, de hát csak nem utasítom vissza. Mondhatom rendesen kiütött vele. Én meg másnap arra ébredtem, hogy ott fekszem a mellett a metis nő mellett. Szerencsére sikerült meglógnom. Mondjuk nem volt nehéz, mivel úgy horkolt, hogy még egy ágyúdörrenést sem hallott volna meg.

Az első igazán jó munkahelyem
Végre sikerült elhelyezkednem valahol. Eddig csak laborasszisztensként gürcöltem, de most végre megbecsülnek a munkámért. San Francisco, nem rossz hely, kicsit zajos, de legalább mozgalmas. Nem unatkozom. Szóval most annak élhetek, aminek mindig is akartam, a járványoknak és a betegségeknek. Szép életcél, nem igaz? Ahogy az egyik kollegám említett volt: „Szeretem a munkámat. Egzotikus törzseket fedezhetek
fel. Igaz, hogy baktérium törzsek, de szarok bele.”
_________________
Karakterek:



Éjben-Járó, Crinos, Lupus

[Malkáv]

Bla.................................................................................................................
_________________
This is not even my final form.
***

[Nedaskarein]

Angus Evangelos meséje, az Eiluned ház egy féltve őrzött titkának meséje...
(Drake meséjébe a Seelie Sluagh intrikusom)



Senki nem meri még csak állítani sem azt, hogy a Sidhek nem tévedhetnek.
Pedig én joggal mondhatnám ennek az ellenkezőjét, mert igen tévedtek az én esetemben is, ami még nem lett volna olyan nagy baj, ha a tévedésük levét nem az én nyakamba varrják. Átkozott Gwydion ház, átkozott!

Ez az én fájdalmam elrejtett szívem mélyén.

~~~

Sötét volt még azon a hajnalon, mikor a vajudó nő gyeremekét világra hozta, fájdalmas pillanatok, mégis örömteliek egy másik népnek, kik a fiatal gyermeket elcserélték azon az éjjelen.
Egyszerre fájdalom és egyszerre öröm, boldog és boldogtalan elvek találkozása talán, vagy csak a sors íróniája.
Nehéz szülés volt, de örömteli lehetőség az Álmok országának.

A dátum, igen, a fontos dátum, a pillanat, ami új Sidhe gyermek lehetőségét rejtette magában, kit még óvón védett a burok, ki még békésen mit sem sejtve aludt hangtalan az óvó anya kezeiben. Pontosan két perccel ezt követve egy újabb megfáradt kevésbé Boldog másik Álom is kimeresztette karmait egy másik gyermekre, a boldog anyára, és kevésbé nevezetes csere esélyét hozta magával nem is oly távol az előzőtől.

Két gyermeke az Álmoknak, újabb reménysége egy Haldokló nemzetnek.

Ellenben ahogy a Sidhek nem, de az Őszi nép tévedhetett, és ez a tévedés az, ami elinditotta azt a lavinát, ami mind a mai napig élénk kitöltője egy teljes Udvarnak. Történetesen egy újabb csere, ezúttal hibát elkövetve, a két gyermek az ápoló nők tévedésének hála szülőket cseréltek mostmár végérvényesen és a hibát senki sem vette észre...

Ez az én hajnalom kezdete...

~~~

"Hűséget esküszöm neked, Lady Elisavet. Parancsod az én vágyam, s a kérésed az én vágyam. Legyen a szolgálatom kedves neked, és sötétedjék el látásom, ha nem az. Mint a dagály a Holdé, az akaratom a tiéd, uram."

Csak egy játék, ahol a szomszéd leány volt a szépséges úrnő, ahol én voltam a hűséges alattvaló, és minden ezzel a hűség esküvel kezdődött, hisz az álmok így teljesek.
Mindez a játék egy rejtett titkokat felfedni vágyó és varázslatokat fényesen űző kalandos pillanatok mellékvágánya volt csupán, ahol a ténykedéseinket a szomszédos királyok udvarai rossz szemmel nézték mindig is.

Elisavet pedig mindig csak annyit súgott a fülembe ravaszan, hogy irigyek ránk a többi királyok, irigyek ránk és ezért lenéznek minket, és így ők nem is láthatják azt a csodát amit mi, és én hittem neki, ő volt az én úrnőm, és pedig az ő hűséges alattvalója.


Minden így kezdődik, ha a Házak és nemesek oly ádáz csatát vívnak egy-egy újabb leendő tagjukért, kár, hogy én sose lehettem Sidhe.
Elisavet, bocsássa meg az Álom nekem, ha rossz szóval is illettem, de szintén egy új reményteli Sidhe reményében környékezett meg, és vált legjobb barátommá, sőt később a legjobb társammá.

Az Álmok bocsássanak meg, hogy így szólok egyetlen úrnőmről, arról, ki megmentett kétszer is a belviszályos marakodó és felháborodott többi ház lakóitól, de tudom, az ő szíve is mást remélt mégis, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva foggal, körömmel ragaszkodott személyemhez.
Ez mentett meg a végső haragtól, amit az váltott ki, hogy a jó reményeket elvetve magam körül mégsem a nemesek kithjébe születve végül felébredtem, kitörtem a szürke burok árnyaiból, hogy felfedezzem a színeket, a képeket és a reményteli Álmok képeit, valóságát.

Fogatlanul, suttogva és reménytelve ébredtem a szépek népében mint egyedüli torz szörnyeteg, ez is vagyok én, szépek között a szörnyeteg, aki mindent és mindenkit elragad fájdalmas keserűségében és bánatában, hogy szégyene lett a reményeknek.

"Tévedés, tévedés!
Hazugok a csillagok, tévedett az udvari varázsló, Sidhet ígért és Sluaghot hozott, ezt a gyalázatot ezt a szégyent!
Nem, nem derülhet ki a tévedés, hisz mégis mit szólna ránk a környező királyság, hogy állna szóba velünk ha a vész ránk feni karmait? Tűntessék el, vigyék innen, ne is lássuk, ne is halljuk szégyent érő suttogását, a szépség meggyalázása és hibánk nyílt egyenes fizikális valója, vigyék, vigyék innen!"

Ez az én szégyenteljes ébredésem, várt nemes helyett a fogatlan rémálom, a remények megölője...

~~~

De Elisavet, az én Elisavetem mint mindig is, most is kimentett, akkor még nem értettem mostmár tudom is az okát, intrika.
Ahogy a mese oly ismert, szépség és a szörnyeteg esete, nem hittem, oly hihetetlen volt, mégis megtörtént. Az érzelem, mi hajtotta az örökké vad és féktelen Elisavetemet most is felbődült és szárnyai, oltalma alá emelt engemet.
Szemben állva házak népeivel, szembe állva az övéivel és míg én véres könnyekket hullattam félelmemben ő csak csendesen duruzsolta a fülembe.

"~ Ne feledd amit mondtam, ők csak féltékenyek arra, ahogy én szeretlek, ahogy én szeretem az én alattvalómat és nem képesek elfogadni, Boldogtalan mind, de ne félj, én veled leszek örökké."

Szavait követve pedig felébredt a szunnyadó Szörnyeteg.
Magával vitt, ahogy az helyes, még akkor is félve őrzött, mikor fájdalmas gyülöletben legszívesebben magam írtottam volna ki az egész nemességet, a pökhendi beképzelt szájukat csak jártatni tudó Sidheket.
Láttam, nagyon is jól láttam, hogy mily nagy és erős fájdalmat okoztak annak az egynek aki valóban ért is közöttük valamit. Belül őrjöngött a harag, a gyűlölet és megvetés, de erős kézben tartott az úrnőm, hogy nagyobb bajt ne okozzak az így is ingatag hatalmi vizsályokban. Így csak leüllepedett a harag, gyűlölet, hogy a tanulásnak adhassa át a heteket, hónapokat. Új csatornék nyíltak meg előttem ezekben a hetekben.
Míg én tanultam és belül bosszút forralmtam mindazok ellen, kik szavakkal megsértették az én úrnőmet, azaddig a világ nem állt meg, hogy felélegezni legyen erőnk és időnk, a lázas kutakodás a tévedés elforrására, megmagyarázására nem nyugodhatott. Hisz megmondták, felírták a dátumot, nem tévedhet ennyi nemes egyszerre, hol az elveszett gyermek? Hol, merre lett?

És végül megtalálták, de ez csupán még sötétebb árkot vetett a királyságra, miben éltünk.
A hiba valóban nem a nemesi fajban adódott, óh, persze, hisz ők mikor is tévednének? Mikor?
Az Őszi nép figyelmetlensége volt a kulcs, és ez a tévedés hozta el azt a tragédiát, amit húsvér valóban nekem kellett beteljesítenem.

Vannak mesék, mik beszélnek álmukba megőrült és elveszett Kithainekről, kiket mi csak úgy nevezünk, Félelemmetszők. Felébredtek, de elvesztek, és a szürke világ elragadta lelküket, de annyira sose tudtak felébredni, hogy Őszi nép tagjai legyenek, mindent elfeledve örökségükből, és beteges gyűlölettel üldözik azokat, kikre oly irigyek, akik ők már sose lehetnek.

Egy elveszett Sidhe, egy nemes, az kit a család és a fel nem ismerés fájdalma ragadott el, és kinek vérét ontani senkinek sem volt ínyére, így engem, azt, kinek hibájára írták a tragédiát küldtek csatába ellene, hogy ha máshogy nem, legalább ezzel tegyem magam hasznossá.
Szép Elisavetem mondta nekem, hogy ne tegyem, ne menjek, hisz ez csapda, de a Lovag ki felmorajlott bennem a tisztességes kihívást elutasítani nem tehette, így elszántan és félelmet nem ismerve tettem eleget a kérésnek, majd mind Szörnyeteg semmisitettem meg az utamba álló akadályt, hisz ez a veszély nem csak a többi pökhendi beképzelt nemest fenyegette, hanem magát az én úrnőmet is, és ez a fele nem tűrt halasztást. Végül mindent eltörölve magam előtt én végeztem be a piszkos munkát, és... és az átkom beteljesedett ott és akkor, az ordító szörnyetegre ezúttal valódi átul vetült.

Vér folyt azon a hajnalon, mikor megnyílt - a vér átkát hordozva - a szemem a halottakra. Az utolsó átok, az utolsó mérgező szavak elértek, és a vér mivel szememet áztatta a halál, halálra adott rálátást. Ezt teszi a dühöngő Szörnyeteg, mindent megsemmisit, mégis a tetteivel nincs tisztába soha, és így most megláthattam mit is tesz egy ilyen Szörnyeteg, önmagam tetteinek súlya köszönt vissza rám ebben az átkos látásban.

A Rémálom megelevenedett, és én onnantól már biztosan tudtam, belül valóban Szörnyeteg vagyok.


Ez vagyok én, bűnős, egy átokkal vert Szörnyeteg...

~~~

Mindezt az átok-látást követve visszatérve fogtam fel, hogy csapda volt, valóban, ahogy az én úrnőm megmondta, de nem tehettem semmit, de semmit ellene.
Csapda ahol Sidhe-gyilkos gúnynévvel illetve elfordultak tőlem a szemek, és nincsen rosszabb, mikor a levegőt is értékesebbnek ítélnek, mint téged, ez egy Lovag legnagyobb fájdalma és siralma.

"Áruló, és gyilkos, hogy tűrhetjük meg udvarunkba ezt a torzszülöttet? Még csak nem is a mi vérünk. Az ő nyomoruságos léte ölt meg egy értékes személyt körünkből, kit még csak meg sem ismerhettünk.
Halál rá, mondom én, halál a hazaárulóra!"

De még a halálos ítélet kimondása előtt az én gyönyörűséges úrnpm mégegyszer leereszkedett hozzám és fülembe duruzsolta csendes és nyugtatóan.

"~ Ne hallgass rájuk, hisz azért okolnak amit ők sose mertek volna megtenni. Jó a bűnt másra kenni és kihasználni annak jó szándékát, szörnyeteg az mind, csak szebb annál az álcájuk, mintsem azt elhinni mernéd.
Gyere velem én lovagom, itt az ideje, hogy valóban lovagja legyél a háznak, mit oly sokak félreismernek és értenek..."

Lovagja lettem mind Háznak, mint személynek, ellenben a sötét árnyak, a belharcok árnyéka egyre csak nőtt köröttünk, és a nyílt harcot csak egy módon lehetett elkerülnünk, ha elhagyom szeretett Skóciát, a várost, hol felnőttem, addig, amíg leül a viszály és ki nem vizsgálják az én ügyemet tüzetesebben.

Ezeddigre már szinte mindent tudtam, és hallottam a Gwydion ház nemeseiről, és a ház színfalak mögött folytatott intrikájáról, ami valóban bír olyan súllyal, ha más is megtudná, álmukban folytaná meg őket. Azok az információk, és a bizonyíték ami én magam vagyok, a házzal szemben, rávílágítva tényleges tévedésükre, túl értékes lett ahhoz, hogy marakodó kutyák martaléka legyen. Így a ház felsőbb parancsát megvárván készülődtünk az ellenállásra, ha netalán mégis idpnek előtte következne az be.

De végül döntöttek a sorsomat illetve, és mint az Eiluned ház lovagja, hivatalos küldetést kaptam a háztól, ami elszólított a városból, szeretett Skóciából egyaránt, hogy eleget tegyek a nálam nagyobb címmel rendelkező feletteseknek.
Megértően fogadtam a levelet és a döntést, mondhatni a legjobb, amit tehetni lehetett az ügy érdekében, és útra keltem, magam mögött hagyva a nőt, akit talán valóban szerettem, de nem biztos, hogy újra látni fogom ebben az életemben. A búcsú kicsit fájdalmasabb volt, mint kellett volna, hisz az emlékek és a közös gyerekkor mély nyomokat szánott mindkettőnkben, mit feledni vétek lenne, de mindketten értettük a döntés fontosságát. Semmi, de semmi nem állhat a Ház érdekébe, hisz amíg a Ház szilárdan áll, azaddig óvva vagyunk az olyan mocskoktól, mint a Gwydion ház hazugságai.

Majd örökségül kapva a kardot, mivel a Félelemmetsző vérét onthattam elhagytam az országot az új lehetőségekkel élve és megragadva a lehetőségét annak, ,hogy elismert tagja legyek érdemben is a háznak.
Hűségem, kardom és szívem az Eiluned házért, és mindaz, ki a Ház útjába áll, az én haragom bosszúszomja fogja szétmorzsolni és végleg megsemmisiteni, nem tűrhet a Changeling nép még több hazugságot az udvarokban ezekben a keserves napokban, oly messze Árkádia kapuitól!



... és végül ez lettem én hűséges... szörnyeteg. Hűséges, de Szörnyeteg.
_________________

[Nedaskarein]

Calvert Skadivcki
Inu CB kalandájhoz a Ratkinem >:]


Bár kevés emberi születésű Ratkin van, ha az arányokat nézzük Calvert ezek egyikének vallhatta magát fogantatása pillanatától fogva.
Ez persze járt némi gonddal is, miszerint az apját soha nem volt szerencséje látni, illetve állandó problémás depresszív világot vallhatott magáénak és soha nem volt képes emberként elfogadni a világ realitását, belül nem hogy érezte, de tudta, itt valami nagyon nem stimmel a tanítottak valahol alapjaiban eltérőek és mások.
Ez furcsa pánik-betegséggel is járt, amiből a helyi szakemberek képtelenek voltak kigyógyítani, folyamatosan érezte, hogy a világ eredendően rossz, és ha sokak szerint ez az igazság, akkor az igazi való lehet túlságosan is véreres ahhoz, hogy túléljék.
Egy jó ideig még a saját tükörképétől is retteget, hisz mi van, ha az nem más csak egy egyszerűbb alteregója, valami, ami egyszerre ő is és mégis teljesen más.

Az Umbrát bár soha nem ismerte, mégis már emberként is haloványan sejtet valamit hozzá hasonlót és az eredetileg természetes fiatal évek egy mániás depressziós pánik betegséggé nőtte ki magát, és lassan az az egyetlen egy bolt vált menhelyévé, amit örökölt szülői ágon, amit ő maga rendezett és tartott rendben. Mindezt annak ellenére, hogy a benne árult műértékek számára semmitmondó kacatok voltak, de az ő kacatjai, amik között ő tartott rendet, amit ő maga ismerhetett meg leginkább.
A boltban néha lehiggadni és megnyugodni látszott, így az egyre jobban húzódó és késlekedő alakulás miatt rányomott depresszió leginkább ebbe a kis fészerbe jött ki leginkább. Valahogy a világ összes baját, gondját, de legfőképpen igazságtalanságát elzárva ide menekült, de akárhányszor kilépett záráskor nem egyszer rohanva ment haza érzékelve az életének veszélyét, a nem látható ellenséget minden sarok felől.

Az iskolában egyszerűen flúgosnak tartották, kevesen barátkoztak vele főleg azok után, hogy egyszerűen vonzotta a bajt, és ez a probléma nagyon erősen rá is tette a bélyegét emberi mivoltára.
Az első komolyabb és kellemetlenebb esete a véletlenek sokaságából született meg. Egy kései hazatérés suliból és egy kötekedő banda, igazi veszély a sok képzelt mögött, ami szinte halálra rémítette az akkoriban 17 éves Calvertet. No és nem lehet kihagyni a rendőrséget, akik arra portyáztak, és merő igazságtalanul Calvertet vitték be ideiglenes fogdába a valódi marakodók helyett. Ez az eset valami oknál fogva olyan mély és depresszív nyomott hagyott benne, amit azóta se képes elfeledni és magában most már csak úgy hívja, a Féreg igazsága. Vagyis hazugság, igazságtalanság, amit azóta is szívből gyűlöl, megvet és egyenesen intoleráns lett rá, főleg, mert azóta a rendőrségtől nem egyszer tényleg oktalanul menekülnie kellett, mintha valami véreres átok karma húzódott volna felette meg, amitől a rendőrök mérföldekre világítónak érzékelték szerény személyét.
Pedig a fiatal Calvert tényleg nem követett el semmi, de semmi bűnt és bajt, egyszerűen a természete és talán a belső pánik betegségének a kivetülése, vagy csak a benne rejlő Vad ereje okozta ezen félreértéseket és hozták ki belőle a rejtett és titkolt igazság osztó felet.

Majd a cseppet sem olyan nyugodt de mások számára roppantul unalmas gyermekkort lassan felnőtté válás kora követte, majd még egy év, és még egy év...
20 év, és semmi, csak az egyre sűrűbben visszatérő zavaros álmok, képek, víziók és látomások. A legrosszabb az volt, hogy ezekből egyiket se volt képes felidézni későbbiekben, csak hangokra, elfojtott színekre emlékezett belőlük és mindezek még jobban felül írták benne azt a félelmet, miszerint valami szörnyű nagy titkot rejtettek el előle, olyat, ami az életébe is kerülhet, ha nem tudja meg időben.
Mindezt ráadásul fokozott egy apró tényező, egy rejtett beszélgetés kihallatszódás a szülőtől és a nevelőapától. Egy olyan társalgás, amiben erős kételyeket emlegettek fel vele kapcsolatosan és elmegyógy látogatását fontolgatták, ami elég volt Calvertnek ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra önálló életbe lépjen és elköltözzön az otthoniaktól. Így költözött végérvényesen saját kis szűkös lakásba, ahol bár egyedül volt, ami nagyon félelmetes, de legalább nem kellett attól féljen, hogy fehér ruhások adják rá a muszályruhát és viszik el egy zárt osztályra élete végéig.
Így marad a magányos rettegés, egyben a már oly annyira várt első átalakulás.

Mi kellett hozzá? Egy kellőképpen keserű kép a világ igazságtalanságáról, és a felfokozott intolerancia mellé egy igazságtalan pillanat megint a rendőrökkel. Nos ez már sok volt, túl sok is, aminek hatására a réges rég várt alakulás végre megkezdődött és elindult.
Gyors volt és halálos, és bár Calvert soha még csak egy állatot sem ölt meg, a mostani gyilkossága nem hogy elriasztotta, de megszeretette vele a halált, a bűnösök halála. Sose érzett ettől bűntudatot vagy lelkiismeret furdalást. És talán ez volt az a pont, ami véglegesített helyét későbbiekben a Ratkin társadalomban.

A többiekre a helyi Hordára a Patkány király hangja juttatta el, az eddig furcsa hangon suttogó hang értelmet nyert és irányvonalat adott, hogy hol kell várnia, ahol felkarolták a helyi Ratkinek kész örömmel. Hisz egy emberi születésű Ratkin mindig nagy öröm a Fészekben.
A törzsét illetve (bár bűn lenne törzsnek hívni a Garouk után) kérdés sem származott, a probléma innentől már csak az emberi kapcsolatok voltak. Történetesen Calvert olyan szinten elidegenült az emberektől, közöttük az anyjától is, aki elmegyógyba is akarta volna záratni, hogy el nem tudta volna képzelni az életét ebben a városban, de egyenesen Oroszországban sem. A problémára a kezdeti tanulásai után került sor, mikor is végérvényesen a legközelebbi felbukkanó Tunnel-Runner vonuló Horda tagjává lépett elő.
Nem érdekelte semmi és teljesen tiszta lappal akart volna indítani, ahol semmi de senki halandói vak kapcsolat nem zavarja meg, hisz az emberek úgyse értik a Vad harcát a Szövő által elfogott Féreggel és jobb is, ha nem tudnak erről soha, hisz elragadná őket a félelem és a rettegés.
Csak pár értéktárgyat ragadott magával egy Umbra-zsebben, mit megtanítottak neki, és végleg ott hagyta saját otthonát.

Majd ahogy éjt, nappalt néha vándorolva, sőt nem egyszer Rodens alakban átrohanva országokat pihenés nélkül lassan teljesen összemelegedett a Hordával, megértette, hogy csakis saját fajtájára számíthat, amióta a farkasok a Düh Háborúját kirobbantották, és ellenállhatatlan dühöt ébresztettek benne az olykor felvillanó múlt víziók a farkasok ellen.

A tanulásokat követve, hol megismerte a világ színességét, lassan egyre magabiztosabb Ratkinné nőtte ki magát, sőt egyenesen profivá is a törzsét illetve. Folyamatos gyakorlatok az állandó rohanások és soha le nem nyugvás kellőképpen felerősítette az ügyességét arra, hogy a Hordájában a legjobb harcos lehessen Warrior hiányában. A Horda igazságtevője, és mint egyedüli ebben a szerepben, riválisok nélkül felettébb magabiztosabbá tették a kölköt, aki ekkor élte élete legszebb pillanatait, az első Hordával, a tanárokkal, a testvérekkel.

Az új személyiség jegy egyre jobban lüktetett benne, majd a Horda emberek közti szóvivője címét is kiharcolva két teljesen külön álló személyiség jegyet állított ki magának, egy álarcot az embereknek és egy igazi jellemet a fajtársai számára.
Kompatibilis és emberismerő lett, ami leginkább szakmai ártalomnak lehetne nevezni, de lényegesen megkönnyítette a munkáját.
Na ugye, hogy nem is olyan rossz a Hordában egy Homid születésű patkány? Hamár oly kevés maradt, hisz a Düh Háborúja az Umbrába kényszeríttette a Ratkinek javát, ahová az emberi félvéreket nem voltak képesek vinni magukkal, a patkányokat meg senki nem vizsgálja meg...
Így egy Homid néha sokkalta nagyobb segítség, mint elsőre bárki hinné azt, hisz bár a Metiseket nem veti meg a faj, sőt egy külön törzsük is van, amibe csak Metisek élhetnek, de oly kevés lett a Homid, hogy egy darabnak is kitörő örömmel tudnak örülni.

Ellenben a Ratkineknek is meg van a maguk problémája, oly sokat voltak az Umbrában és oly sok hang zavarta őket megbújásukban és oly sok emlékkép vízió képe ég egy-egy Ratkin fejben, hogy nem szabad megfeledkezni ezekről sem.
Calvert aranykorából hamar lett hatalmas bukás, hisz a hirtelen jött Félelemből és torzságból születő Féreg a Szellemvilágban okoz akkora törést egy viszonylag még fiatal Ratkinbe, hogy észveszejtő félelemmel és páni rohammal hagyja el a csatamezőt, hol egy teljes Horda vált martalékává a furcsa ám de hatalmas erővel bíró Féreg teremtménynek.

Furcsa, mi? A biztos haláltól a fiatalság és a tudatlanság rettegő pánik rohama ment meg... mindenki oda lett, a társak, azok, akik oly felnéztek rád és egyetlen gyermekükként dédelgetett téged.
Igen, az újabb törés beállt, egy Umbrában fejvesztve menekülő Ratkin, ki ráadásul eltéved is a nagy rengetegben, egyedül és vérre, bosszúra szomjazva a rengetegben.
Hogy hová lukad ki, nem számít, de hogy mit akar?
Az annál fontosabb, testvéreket, társakat, akiket hadba vezetve egyszer bosszút állhat azon a valamin... Ami ki tudja, hol van már... de van, és amíg nem látta a halálát, az addig nem nyugszik égbe kiáltó bosszúszomja.

És, még ha csak a rangban alsó fokot tapossa a rendületlen igazság akarás, a bosszú nem hagyja nyugodni, nem hagyja békében, és bár most még emberek között kell mozognia, egyszer akkor is megtalálja a testvéreket és egyszer akkor is bosszút áll...
Az addig is?
Az addig is meg kell tanulni újra embernek lenni és soha nem hagyni szomjúzni Gaia végítéletét, hisz a Féreg és a Szövő különös násza sose fog nyugodni, kell ki rendet tesz közöttük...

"Testvérek, merre, hol vagytok?
Köppeny Fogai nem nyugszik nélkületek, és bosszúját teszi az elhullatkért..."
_________________

[Inu]

Aila Jarvinen

*A hátsó padban egy srác merengett egy sréhen előtte ülő lány irányába. Ráadásul ezt már jó ideje csinálta, vagyis hónapok óta ezzel töltötte a szüneteit. Most azonban valami váratlan volt készülőben. Az első sorból felállt egy lány, igazított egyet a ruháján és kecses, magabiztos lépésekkel elindult hátrafelé. Sötétbarna hosszú haja volt, arcán állandóan bujkáló mosoly. A fiu előtti széket megfordította, csendben leült a sráccal szemben és egyenesen a szemébe nézett. Az ábrándozó osztálytárs ekkor vette őt észre és felnézett. A tanteremben meleg volt, így a lányon csak egy testhez álló rövidujjú volt, vadiújnak tűnő, alig koptatott farmer. Csak annyira volt sminkelve, hogy a legtöbbet mutassa a természetes vonásokból de a legapróbb hibákat is elrejtse (nem is igazán volt mit rejteni, talán csak arra kellett, hogy a ruhával szinkronba hozza az arca színét). Semmilyen ékszert nem hordott, de körömlakkja az aznapi ruhájának színéhez volt igazítva. Kedvesen a srácra mosolygott, pajkos szemeivel felmérte a vele szemben ülő gondolatait és nekikezdett önjelölt feladata végrehajtásának:*

- Szia! A nevem Aila. Tudom, hogy csak idén jöttél át ebbe az osztályba, és látom, hogy azóta is egyedül töltöd a szüneteidet. Pedig hidd el, nincs ez így rendjén. Ez egy szokatlanul kedves és megértő csapat, a kisebb viták és fellángolások ellenére is és téged is örömmel fogadunk körünkben.

*Bár a helyzet nem volt ennyire rózsás, az új osztálytárs hajlandóságát a kezdeményezésre meg kellett alapozni. Ezután jöhetett a magabiztosság megerősítése.*

- Tudod, vannak még olyanok az osztályban, akik szívesen töltenék társaságban, beszélgetve a szüneteket. És persze a délutánokat is akár. - *ezzel feltűnően a fiú által bámult lány felé biccentett, aki ugyan egy barátnőjével beszélgetett épp, de emellett unottan játszadozott a tollával.* - Csak állj fel és beszélj vele.

*A srác behúzta a nyakát és csöndesen megrázta a fejét, el is kezdett volna ellenkezni az orra alatt motyogva, de Aila nem várta meg.*

- Ha az apám oda tudott menni a striptíz bárban a ketrecben táncoló anyámhoz és magával tudta ragadni, akkor neked ez már gyerekjáték lesz. - *élvezte a srác megbotránkozó és elképedt tekintetét magán* - Nos hát nem is volt az olyan bonyolult dolog, meg elég sokat ivott akkor, hogy bátorsága is legyen hozzá. Csak egyszerűen odasétált álmai asszonyához, kinyitotta a ketrec ajtaját, meghajolt, kezét nyújtotta a meglepett anyám felé, majd amikor az kilépett ölbe kapta, és a vendégek örömujjongása és éltetése közepette kivitte őt a bárból. Szerelem volt első látásra és rövidesen össze is házasodtak, nem sokkal utána pedig én is napvilágot láttam. Vannak olyan érzések, melyek mindent legyőznek, de ehhez hinned kell az erejükben. Ó igen és persze magadban is. - *kacsintott a srácra.* - Mi az első dolog, ami reggel az eszedbe jut miután felkelsz?

- Hogy mi a francnak kell megint egy unalmas iskolanapot végigszenvedni. - *ismerte be még mindig bizonytalanul a srác.*

*Aila mosolyogva megcsóválta a fejét.*

- Amikor én felkelek, kinézek az ablakon és meglátom milyen szép az idő. Ha süt a nap, akkor örül a szívem, és kimegyek sétálni indulás előtt. Tudod sok reggeli kocogó srác panaszkodik olyankor, hogy az utcánkon a lámpaoszlopok rosszul vannak elhelyezve, és veszélyesek a kocogókra nézve. - *kuncog a saját viccén, de rendíthetetlenül folytatja.* Ha esik az eső, akkor nem szoktam sétálni, de kinyitom az ablakot, hogy érezzem az eső illatát, ami elmossa a város mocskát. Az emberek pedig kedvesek és néhány őszinte szóval, egy kedves mosollyal a legmorcosabbat is fel lehet vidítani.

- Csak tudnám te hol élsz. Nálunk azt a csavargót, aki a reggel munkába indulókat megkéseli a magukkal vitt ebédjükért, nem nevezzük kedvesnek.

- Hmm... Ebben köze lehet annak is, hogy a mi környékünkön gyakran sétálnak rendőrök, akiket nappal örömmel vezetek végig a kicsi kertünkön és hívok meg egy kávéra vagy teára. De úgy vélem inkább az a baj, hogy ugyanazt a világot te más szemmel nézed, pedig ha csak a rosszat látod meg, attól a világ még nem változik, viszont te olyan komor és magányos maradsz, mint amilyen most vagy. Most lásd az én szememmel. Állj fel, menj oda a lányhoz és mosolyogva hívd el moziba. Na gyerünk!

*A srác ellenkezett, de Aila még a megfelelő film címét is odasúgta a fülébe, mielőtt a fiút irányba állította volna.*

*Micsoda gyönyörű nap! Milyen szép párocska lesznek. És mégegy barát, akit Aila feljegyezhet magában. Az élet ilyen egyszerűen működik. Olyat adsz másoknak kérés nélkül amire a legnagyobb szükségük van és nem vársz semmit cserébe. Ilyenkor azonban kérés nélkül megkapod te is a legtöbbet barátaidtól. Az élet kétségkívül szép.*

*Visszaült a helyére és elgondolkozott a saját estéjéről. Lesz valami bál megint a felső tízezer számára, csupa érdekes emberrel, ahova csak meghívóval lehet bejutni. De ez már a múltkor sem volt akadály. Akár szerepel a listán akár nem, csak egy mosoly az egész. Ilyen a világ.*

[Freiherr von Rosen]

Sir Leopold Stanley Mitford

Éjszaka. Néma csönd, egy bagoly fel-fel huhog néha a távolban. Fény szinte semmi, a hold sugarai alig érnek át a fák koronáján. Kit érdekel? A távcső tökéletes képet ad ebben a sötétben is. Állítólag India legjobb vadászával van dolgom, a balek azonban akkora zajt csap, mint egy rinocérosz. Már meg is jelent a tisztáson, épp lehajol, hogy megvizsgálja a tigrisnyomokat a tavacska partján, amiket eddig követett. A feje a célkeresztben. HAHAHAHAHA!!! Riadtan feltekint, tanácstalanul körülnéz. Nem erre számítottál mi, szerencsétlen?Azt hiszed, te vagy az egyetlen férfi az éjszakában? Megküldök egy lövést...szándékosan mellé, egy közeli fába. Hangos dörrenés az éji erdőben, azt se tudja, hova legyen ijedtében. Igen...jó...NAGYON JÓ! Fuss, te gyáva pojáca, annál élvezetesebb lesz a vadászat!
Eltelt egy röpke órácska. Most tigris vagyok. Újdonsült bundámon nem csillan meg a hold gyér fénye sem. Kényelmes ez a fű, valahogy így kellemesebb, mint eddig volt. Az a marha itt liheg a közelben. Azt hiszi, lerázott? Grrr...tévedés. Hamarosan egy vérfagyasztó bömbölés és amíg a kisfiú az ijedtségével van elfoglalva, egy hatalmas tigris elragadja a puskáját...HAHAHAHAHA!!! *Köhh*...
A puska épp egy vízesés alján landol, én pedig újra ember vagyok. Macerás ez az alakváltás. De szórakoztató. Nem is hinné az ember, hogy milyen géneket lehet örökölni, ha ősi brit nemesi családba születik...hehe. Folytatom a vadászatot. Szegény szerencsétlen feladott minden reményt és pánikolva menkül kifelé az erdőből. Azaz menkülnNE. Ha nem tévedt volna el. Így egyszerűen csak beljebb és beljebb jut. Farkasüvöltés hasít az éjszakába. Mancs. Hát nem megmondtam annak a szukának, hogy hallgasson, ha vadászok? Hát persze, Seline szerelmese, mint mindegyik...na mindegy, majd megbüntetem, ha ennek vége. Úgy látom, a kukac egy fára akar felmászni...talán ki akarja várni a nappalt? Ehh, nem kihívás. A kezdettől nem volt az. Miért nem lövöm le egyszerűen, mint egy disznót? Na igen, jó kérdés. Végül is, ma estére kiszórakoztam magam. Na lássuk csak, fegyvert vállhoz, cél...telibe! Ellőttem az ágat, amin szegény pára pihegett...most épp visítva zuhan lefelé...húsz láb magasról. Néhány felreppenő madár a közelben...ennyi. Egyre unalmasabbak ezek a játékok. Lássuk, mi volt nála...
Egy bicska, néhány helyi papírfecni, egy kép a fattyairól, valami majomeldel és...no, nézd csak, mi ez? Aham, igen, igen...aszongyahogy...várjuk önt brazíliai őserdei túránkon is, több millió faj a burjánzó Amazonas vidékén! Az élet lenyűgöző lüktetése a festői Amazonas deltánál! Kezdvező árak, segítőkész idegenvezetők, satöbbi, blabla...hmm.
HMM......
_________________

[Nedaskarein]

Feorashoz first change.


A halál talán csak a kezdet.
Minden baj és minden gond akkor kezdődött, amikor a szokásos rokonlátogatást kellett túlvészelnie a fiatal 10 éves Luciusnak a még bölcsőben nem épp csendes kis öcsével. Nem lett volna baj, hisz Lucius teljesen jól bírta a zsivalyt, és a hangokat, sőt már megszokta, hogy öcsének állandóan valami komoly baja van az élettel hisz úgy nyivákol mint egy fába szorult szú.
A problémát és az egész folyamat áramlását egyik igen merev és többnyire feketébe öltözött rokon okozta, aki olyan furcsán hideg volt a külvilággal szemben, de mindig hozott olyan finom cukorkát, amivel Luciust mindig le lehetett csititani, ellenben az öcsikét nem.
Ez a rejtélyes alak, akire Lucius egyszerre nézett fel és egyszerre félte nem pont arról volt híres, hogy elviseli hosszú távon a bömbölő ricsajt, és ennek fényében egy egyszerű kis "hazugsággal" és egy finomabb cukorkával igen könnyedén testvér-gyilkosságra késztette a fiatal Luciust, aki akkoriban semmit, de semmit nem ismert, tudott a halálról mint fogalom, mint létező dolog.

"- Mostmár alszik akkor?
- Igen Lucius, mostmár békésen alszik, nem lesz gond..."

Az egész itt kezdődött, bár a fura igen kedves szinte már négédes hangú rokont leültették, hisz a buzdító ő volt, nem pedig a 10 éves gyermek, mégis Lucius életére tette rá örök billogát.


Lucius nem értette azt a hatalmas csendet és gyászt amit okozott egészen addig, amíg nem ismerte meg a halált mint fogalom, mint természetes körforgás. Onnantól az élete pokollá lett, hisz sose volt képes önmagáról lemosni a gyilkos és testvérgyilkos jelzőket, amiket saját maga tett fel önmagára.
Persze a szülők egy pillanatra sem hitték azt, hogy a gyerek a hibás, hisz mindketten tudták, hogy mi is volt a teljes igazság, mégis a gyerekben fájdalmas maró problémákat okozott és okoz mind a mai napig, aminek hála állandóan aktív családi lélek dokija lett, kit bármikor ha igényli elérhet, hogy jobbá tegye az életét.
Bár a sok kis bogyó lassan jobb, ha a melléken húzodnak le, és jobb ha erről senki de senki nem tud, hisz akkor mind rá mutogatnának és monoton szemébe köpnék, hogy gyilkos, gyilkos...
A félelmek pedig nem akartak múlni, és a rettegést nappal után a rémálmok váltották fel, és állandó mardosó lélekben az önbizalom hiány és az önmagától való írtozás már-már jellemvonássá nőtte ki magát, ahogy a félelem, ahogy az emberek között mozog, a csendes összehúzodása minden hangosabb szóra és mondatra.

Az emberekkel való viszonya jelentősen lecsappant, nem mert se nyitni, se probálkozni, leginkább az a féle sarokban ülő és könyvek fölött görnyedő geeké nőtte ki magát, akit megvernének a tízóriaért, ha nem félnék a gazdag szülőket, bár az órai papirgalacsin állandó célpontja, ha az aktuális debella osztály társak nem épp lógnak a számukra unalmas biosz órákról.
Az egyetlen dolog, amibe még tud kapaszkodni az nem más, mint a power-metal féle hős eposzok, zenék. Hisz olyan nemes és szép godolat a sárkány szájából megmentett királylány, és meseszép birodalmak, miken vassal és tüzzel lovakon rohanva meg lehet hódítani.
A megfelelő kedves mosollyal odahaza rövid időn belül elérte, hogy kieresszék hetente egyszer pénteki metál koncertekre, amik szülők meglátása szerint segíti szocializálni a gyermeket.
Az igazság meg inkább az volt, hogy Luciust olyan hamar rákapatták a drogokra ottani dealerek, mint annak a rendje, amik hiányát követve Lucius már már betegesen remeg egész testében.
A drogok pedig álmokat hoztak neki, képeket, amikor ő lehetett az a lovag, aki megmenti a királylányt amíg a dübörgő zene fülében mellette szólt egy-egy koncert alkamával. Ezek a képek, hamis illuziók kellőképpen el tudták vonni a valóság gyötrő bűntudatától, amik egy egészen más vilégot adtak, egy olyat, amilyet mindig is szeretett volna, ami mindig is vonzotta és rejtett álmaiban szőtte éjjelente a paplan alatt.
És a legszebb az egészben, hogy tényleg feledést hoznak a fájdalomra és tényleg békét adnak a nyughatatlan szívnek, és szűnni nem akaró bűntudatnak...
_________________

[Thrall]

A nevem Uturuncu (Tigris) Cuyuchi. Egy szegény eldugott faluban születtem Peruban. A krumplin és a kokán kívül, amit azért ettünk, hogy segítsen elviselni magashegységi körülményeket, szinte semmink nem volt. Csak a legendák, ősi dicső időkről, mikor még nem mi voltunk a megvetett kisebbség, mikor az országot még nem a korrupció és drogbárók uralták.
A Nap Birodalmáról, amely oly dicső volt, mégis oly hamar és tragikusan elbukott...
Sápadtarcúak érkeztek a tengeren túlról, közönséges aljas rablógyilkosok, fosztogatók, de vaspáncélt viseltek amely szinte sebezhetetlenné tette őket népem kő és bronzfegyvereivel szemben, míg ők messziről legyilkolhattak minket puskáikkal, ágyúikkal, és eltaposhattak lovaikkal.
De talán ez is kevés lett volna, ha nincs a Pusztító keze, amely iszonyatos járvánnyal súlytotta földünket, gonosz szellemek seregei híztak kövérre a halálból és rettegésből, hogy aztán ránk, Balamokra vethessék magukat, ráadásul mind az emberek mind mi, megosztottak voltunk, ostobán egymással harcoltunk területekért, hatalomért, és műr későn próbáltuk egyesíteni erőinket.
És a konkvisztádorokkal együtt megérkeztek ők is, a garouk, ocsmány falkaállatok, akik Pacha Mama, Földanya védelmezőinek mondták maguk, valójában sokkal inkább a Pusztítónak dolgoztak, kíméletlen háborút folytattunk egymással, és bár ez a kontinens sosem lett igazán az ő területük, de ők voltak a legrosszabb ellenfeleink.
Igaz, ez a helyzet azóta megváltozott, bár sosem hittük volna, hogy egyszer még visszasírjuk azt, mikor ellenük kellett harcolnunk.
Talán azzal van összefüggésben, hogy északabbra élő testvéreink 2012re teszik a negyedik világ végét? Lehet benne valami, a Pusztító még sosem volt ilyen erős mint most, szolgái megfertőzik a városokat, elárasztják és elpusztítják a dzsungeleket, ezüstgolyókkal, lángokkal, mérgekkel gyilkolnak minket, számos név és arc mögé rejtőznek az emberi világban, de a legtöbbnek ugyanaz a végső forrása, mint öreg mesterem elmondta : a PENTEX, a Pusztító földi helytartója.
De ne siessünk ennyire előre, térjünk vissza rám. Gyerekként gyakran jártam a hegyi köderdőkbe, ahol hála a falu sámánjának ( aki bár közönséges ember volt, és nem rendelkezett orvosi diplomával, mégis többet tudott, mint azok a sarlatánok, akik az ún népi egészségügyért felelősek...) hamar megtanultam jópár növény nevét (elvégre mi kultúránk már jóval Linné előtt rendszerezte és elnevezte a különféle növényeket, még a nemüket is megkülönböztetve), és hogy mire használhatók, gyógyszernek vagy méregnek, a különbség sokszor csak árnyalatnyi.
Az erdők mindig is lenyűgöztek, sokan féltek az onnan kiszűrödő állatzajoktól, és a sötétségtől, de én, aki a fény és sötétség, ember és állat, anyag és szellem határvidékén születtem, arra vágytam, hogy a dzsungelben száguldozhassak, felmászhassak a magas fákra, a lombok közt ugráljak, és onnan, az árnyékból figyelhessem ki az elhaladó állatokat, zsákmányt és ragadozót egyaránt. Akik ismertek, mindig kicsit macskaszerűnek tartottak, talán az ügyességemnek és gyorsaságomnak
köszönhetően.
Aztán valami más is elkezdett vonzani, több, hozzám hasonló fiatallal együtt én is a nagyvárosba vettem utam, bár nehéz volt otthagyni szüleim, de azt mondták a magam útját kell járnom. Vonzott az ismeretlen, a titokzatos, de meg kell valljam, nagy csalódás volt.
Tömegnyomor, bűz, mocsok, bűn és korrupció fogadtak. Egy ideig alkalmi munkákból éltem, majd egyik ismerősöm hamar rávezetett
egy gyorsabb, bár veszélyesebb pénzkeresési módra a betörésre.
Már gyerekkoromban is tudtam valamennyire utánozni az erdőben hallott hangokat, akkor rájöttem, hogy némi álcázással és
hangutánzással adott esetben jelentősen megkönnyíthetem a dolgom.
De sajnos mindenki megbotlik egyszer, egy rosszul sikerült akció után zsaruk elkaptak, bevittek az örsre, ütöttek mint az állat miközben többen is a "mocskos indiánt" vágták a fejemhez, ami talán még jobban fájt...
És akkor átszakadt a gát, ami eddig visszatartotta a hömpölygő folyót, karmaim nőttek, és széttéptem a mellettem állókat, az egyikük egy puskával lőtt rám, ami nagyon fájt, de ráugrottam, és vele is végeztem, aztán pucéran, félig emberként félig állatként, kezemben a puskával elfutottam az éjszakába...
De kisvártatva egy öregemberbe botlottam, aki furcsa mód egyáltalán nem félt tőlem, sőt azt mondta tudja ki vagyok és MI vagyok. Nem kellett sokáig győzködnie, hogy tartsak vele, elvitt az erdőbe, és kitanított népem fortélyaira, legendáira, varázslatos képességeire, hogy használjam hatalmas erőm. Nem közönséges ember vagyok hanem Balam, vérjaguár, akiknek az emberek egykor véres áldozatokat mutatattak be, aki hatalmas erőt kap, de még hatalmasabb terhet a vállára : a Föld sorsát.
Ekkor már nem Peruban, hanem Brazíliában éltünk, volt egy kis háza egy kisvárosban, ami a saját szellemterülete volt, ahonnan kapu nyílt a rejtélyes szellemvilágra. Szerencsére nem kellett teljesen elszakadni rokonaimtól, egy páran hozzám hasonlóan ide, Braziliába sodródtak, és felkereshettem őket több kevesebb rendszerességgel.
A szerzett puskával is gyakoroltam az ősi íjak mellett (persze nem csak céltáblákon, miután elkísérhettem útjaira a mesterem), amik bár lassúak, de csendesek, nem a fegyver a gyilkos, hanem az ember, engem meg lenyűgözött az a fegyver, ami ilyen pusztítást volt képes véghezvinni köztünk.
Bár kicsit nehezebb lőszerre szert tenni, szerencsére megismerkedtem egy Romero nevű fegyvercsempésszel, akitől gond nélkül szerezhettem puskagolyót, meg egy pisztolyt is, amit jobban el lehet rejteni, de közelre az is jó.
A mesterem egy évig tanított engem, a tanításom vége egyúttal az élete végét is jelentette, mintha még ezt az egy dolgot szerette volna utoljára véghezvinni. Bár természetes halála volt egy teljes élet után - ritkán adatik meg fajtánknak - mégis könnyeztem, mikor elvesztettem, gyászomon az sem sokat enyhített, hogy rámhagyta a szellembirtokát, és a kaput az ismeretlen titkok és csodák világára...
_________________
Spórolj a könnyel, míg véget nem ér minden fájdalom
Kövess, de saját lábadon
Katonák vagyunk, állunk, vagy meghalunk

Spórolj a könnyel, foglald el helyed
Ítélet napjáig ne felejtsd neved
Kövess gyorsan és szabadon
Katonák vagyunk győzünk, vagy meghalunk

Itt az ideje az áldozathozatalnak