Arcképcsarnok

[Freiherr von Rosen]

Név: Hans Dietrich

Szerzett Név: Viharhozó (Sturmbringer)
Kor: 28 év
Születés: Homid
Holdállás: Modi
Törzs: Fenrir
Rang: Adren
Intolerancia: Részegség
Természet: Idealista
Viselkedés: Harcos
Törzsi Totem: Nagy Fenris
Falkatotem: Sas





Verőfényes nyári délután ragyogott Berlin városában, talán hosszú évek óta a legszebb és legkellemesebb. Még a villamos és az el-elhúzó autómobilok pöfékelése is tökéletes harmóniában volt a fákon éneklő madarak, vagy az utcákon átsiető házikedvencek természetes mivoltával, a nyitott ablakokon kiszűrődő zongorajátékkal és az iskolából hazafelé igyekvő leánycsoport felszabadult dalolásával.
A Prinz Eugen Straße végében található park és focipálya ekkoriban különösen is élettől zsongó egy hely volt. A közelben sok bérház és három általános iskola is volt, így hát nem meglepő, hogy az ifjúság szabadidejének tekintélyes részét itt töltötte el. Ahol sok a gyerek, ott elkerülhetetlenül sok a zaj és a konfliktus is, így hát ez a környék is vonzotta a nagyfiúkat és a keménykedőket, sőt, éjszaka még sötétebb figurákat is.
Aligha aggasztották ilyen gondolatok a vén fák alatt a pályára igyekvő fiatal hármast. A lurkók – Hans, Fritz és Emil – mint általában, most is a B osztállyal terveztek megütközni egy kislétszámú, de annál hevesebb focimeccsen. Jó móka volt és senki sem vette túl komolyan. Ezúttal azonban nem egészen történt minden úgy, ahogy eltervezték.
Épp egy sarkon fordultak be, amikor az egyik kapualj felől kiáltozást hallottak. A szófoszlányok alapján olybá tűnt, valakik épp egy lánytól kívánják elorozni a bevásárlópénzét. Több sem kellett a fiúknak. Amikor azonban odaértek, megrökönyödve észlelték, hogy a 11 éves Heidit fenyegető triász a hírhedt Baumann-fivérek voltak. A bukdácsoló semmirekellők legkisebbike az osztálytársuk volt, a legnagyobb pedig már nevelőintézetet is járt középiskolás. Mindenkivel kikezdtek a környéken, de hogy ilyen alacsonyra süllyedjenek, azt bizony még a cimborák sem gondolták volna.
„Jaj ne, már megint ezek?...” – sóhajtott fel Fritz.
„Rúgjuk szét a valagukat.” – javasolta Hans, már tűrve is fel az ingujját, miután a labdát a ház oldalához tette. Dühös volt. Ki nem állhatta ezeket a pökhendi nagylegényeket és most aztán tényleg túlléptek egy határon. Barátai azonban úgy tűnt, túl sok „rém”történetet hallottak...
„Na nézd, kik vannak itt!” – röhögött fel Karl Baumann, amint észrevette a fiúkat. Karba font kézzel megfordult, akárcsak öccsei, Willy és Paul. - „Most jön az a rész, amikor szépen elkotródtok, mint aki nem látott semmit, aztán kussoltok!”
„Hagyjátok békén és a közelébe ne merjetek menni többé!” – förmedt vissza Hans olyan hangon, ami még saját magát is meglepte. A nagyobbik Baumann fiúból azonban csak egy gúnyos kacajt csalt ki.
„Különben mi lesz, te kis suttyó?! Na gyere csak, adok én neked!”
Több se kellett a „barátainak”, a nagy dumás Fritz már kapta is fel a labdát és félénken elhátrált, míg a gömbölyded Emil egyszerűen futásnak eredt. Hans tajtékzó dühvel pillantott barátja szemébe, aki csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt ő is odébbállt:
„Bocs, haver. De ezek péppé vernek.”

Valami mély, valami ösztöni mozdult meg az egyedül maradt kis „lovagban”, amint három gúnyos és egy rémült tekintet által kísérve előrelódult. Valami felbömbölt odalent, a sértett igazságérzet és az elárultság érzésének elkeseredett egyvelege. Nem érzett, nem gondolkodott többé. Csak cselekedett.
Akkorát mosott be Karl Baumannak, hogy valami reccsent egyet a nagymenő arcában. Az üvöltve hátratántorodott, míg Willy és Paul gondolkodás nélkül Hansra rontottak. Olyan vad és minden önmegtartóztatást nélkülöző közelharc alakult ki, amilyenre tizenéves fiúk csak képesek. Megmentőjének csak ennyire tellette Heidi felé: „Menj! Fuss!” – de az elbömbölt szavak félébresztették sokkjából a szerencsétlen kislányt.
Harcolt, mint egy tigris, de persze legyűrték – hárman voltak egy ellen, idősebbek, erősebbek. Azonban még kékre-zöldre-lilára verve sem volt hajlandó feladni, még így is a lábán maradt, még így is osztotta a fájdalmas ökölcsapásokat hol ide, hol oda. A sarokba szorított vadállat elkeseredésével.
„Tűnjünk innen, ez megőrült!” – javasolta a legkisebb Baumann. Otthagyták őt, a hörögve, zihálva, lüktetve álló igazságosztót. Végre ledőlhetett a kapuban. Annyi tagja fájt, hogy meg sem tudta számlálni, de tudta, helyesen cselekedett. Azt kívánta, bárcsak ne gyávákkal és áldozatokkal, bárcsak ne meghunyászkodókkal és paprikajancsikkal lenne körülvéve. Bárcsak lennének még olyanok, akik nem félnek személyes áldozatokat hozni egy jobb világért. A vér és a fájdalom hajlamosak korán ilyen gondolatokat plántálni egy ifjú elméjébe.

Azonban ahogy Heidi visszatért egy felnőtt járókelővel, ahogy átkarolta és felsegítette, valakik közeledtek egy nem messze lévő, párhuzamos útján a parknak. Fiatal fiúk voltak ezek is, ám katonásan meneteltek, s énekeltek is valamit, ahogy haladtak előre, egyre csak előre egy jellegzetes, horogkeresztes lobogó alatt.
„Ifjak! Ifjak!
Mi vagyunk a jövő katonái
Ifjak! Ifjak!
A jövendő tetteit Ti fogjátok megcselekedni
Igen, öklünk által vész el
Aki utunkba áll
Ifjak! Ifjak!
Mi vagyunk a jövő katonái!”

*****

A riadóvonyítások hangos, kakofónikus éneket vertek a fák közé. Az Eberswalde-közeli erdőben fekvő Thor Kalapácsa Caern ostrom alá került. Persze számítani lehetett rá – hol ne lehetne? -, ugyanakkor Fenris vitéz harcosai az utóbbi időben különösen sok borsot törtek a Féreg szolgáinak orra alá. A várt támadás azonban mégis túl hamar és túl nagy intenzitással történt. Torz, áruló vérfarkasok és megannyi humanoid szolgálójuk rontott a szent szálláshelyre, néhányan közülük a Szellemvilágon át. Az első védelmi vonal már elesett, a meglepetés halálos fegyver tud lenni az értő kezekben, márpedig akárki is vezette a támadókat, karmos mancsai igazán... értőek voltak.
Mindeközben a túloldalon, az Umbra misztikus világában egy találkozóra került sor. Egy megtermett Garou állt összefont karokkal egy alacsony faágon ülő, magasztos sasmadárral szemben. Bár tartása büszkeséget árasztott, hanglejtése mégis kivételes tiszteletről és alázatról tett tanúbizonyságot.
„Kérlek, siess, nagyrabecsült szellem! Repülj sebesen, s vidd meg e támadás hírét azoknak, kik szárnyaid oltalma alatt viselik jelüket! Hívd ide a szomszéd hordát, s hálám örökké tiéd és inkarnádé lesz!”
A szellemmadár felemelkedett, s hatalmas szélvihart kavarva már szelte, hasította is a levegőt. A paktum megköttetett. A Nagy Fenris egy harcos fiának adott szava bizony súllyal bír, a tét pedig igen nagy volt. A magányos Cliath körülnézett és elborzadt. Az álnok támadás első hullámai célirányosan a sámánokat rohanták le, helyesen mérve fel a Godik jelentőségét a caern-védelem szent hivatásában. Aki még nem volt halott, vagy elkeseredett közelharcban lekötött, azokat az Umbra rémei várták: rontásszellemek és Spiráltáncos varázstudók szentségtelen egyvelege. De ő, egy fiatal, jelentéktelen Modi, a szellem-hívók holdjától legtávolabb álló holdállás képviselője képes volt a figyelmüket elkerülve segítséget hívni. Úgy tűnt, még mindig nem vették észre, a felmentő sereg tehát dicső pusztítást vihet majd végbe, ha ideért.
Csak addig kell még kitartani!

Az időt tovább nem vesztegetve Hans Dietrich, ki nemrég kapott nevén már „Viharhozó” volt, visszatért a földi csatamezőre. Immáron semmi kifogása nem volt – és nem is keresett ilyet – arra, hogy távol maradjék az ütközet sűrűjétől. Már-már vetette volna rá magát a legelső ellenfélre ősi Garou szokás szerint, karom a karom ellen, amikor szeme fennakadt egy furcsa tárgyon. Az egyik fal mellett hevert, mintegy odatámasztva, és valóban, emlékezett is rá, hogy néhányan ezzel gyakoroltak a nap folyamán az erődségben, mint a Szövő új játékszerével. Hah. Volt is nagy morgás miatta az Öregek és a Godik részéről, a fiatal Garouktól elkobozták a szerszámot, s úgy tűnik, jobb híján ide, a vadászíjak és gyakorlókardok raktárához került. Több se kellett a fiatal Modinak; felkapta a méretes – emberi mércével – golyószórót és már fordult is a harcoló felek irányába. Szerencséjére a Hitlerjugend megtanította erre-arra, így gyerekjáték volt rájönni, hogyan is kell a fegyvert „szóra bírni”. Taktikusan elhelyezkedett egy magaslaton, jó közel a katlanhoz, és a géppuska felugatott.
Az első célpont épp most győzte le gyűlölt Gaia-Garou ellenfelét, s győzelmi hörgését szakította félbe a sorozat. Alig akarta elhinni, mi történik, az „egyszerű”, emberi Szövő-töltények azonban kegyetlen pusztítást végeztek rajta ilyen közelről, erős karok által tisztességesen célra tartva. Mindhiába a lassú regeneráció, a géppuska csak dübörgött és dübörgött, tucatjával szórva a halált, a Féreg-farkas pedig képtelen volt visszaütni. Halála a viharos sebességgel változó világ egy hírnöke volt. A Garou, álljék bármelyik oldalon is, többé már nem veheti félvállról a Szövőt és gyermekeit, s gyermekeinek fegyvereit. A XX. század az ő századuk.
Természetesen nem fordultak meg ilyen gondolatok Viharhozó fejében, aki csak kétségbeesésében nyúlt eme fegyverhez; hogy meglephesse a meglepetésből támadókat. Ahogy tovább kaszált vele, igyekezve a sebezhetőbb ellenfelekre koncentrálni, végre felhívta magára a figyelmet és hamarosan már neki is foggal-karommal kellett védekeznie, véres és verejtékes közelharcban. Rosszul álltak. Nagyon rosszul. Falkatársai szinte már mind halottak voltak. Ami még rosszabb, a hordavezér és a rítusmester is elesett már. Csak kitartás, gondolta a Cliath, miközben veszettül próbálta húzni az időt, inkább hátráltatva a támadókat, semmint eldobva életét. Most már bármelyik pillanatban...

„Vissza! Visszavonulás! A caern magja nem eshet el!” – üvöltötte az Athro Forseti, Kőforgács. Újabb förmedvények tűntek elő a támadók oldalán; torz, aberrált rémek, emberek és állatok, akiket rontásszellemek szálltak meg és facsartak ki természetes mivoltukból. A Bukott Törzs ágyútölteléke; a törzsé, amely most, kihasználandó a közép-európai Garou belharcokat, nagyobb diadalait élte, mint a nagy háború óta bármikor. Mintha egy akarat vezényelte volna a sok szerencsétlent, hömpölyögtek előre, többségük könnyedén levágva, de újabb és újabb előnyöket szerezve a Fekete Spiráltáncosoknak.
Elárasztva az ellenséggel, a lassan, vonakodva hátráló Viharhozó a földre zuhant, szörnyű sebei ezer izzó vaspálca tüzével égették. A világ kezdett elsötétülni Fenris harcosa előtt, aki azonban tudta jól, ha enged a halál kényelmes csábításának, csak megvetésre számíthat a túlvilágon. Harcolnia kell akaratának utolsó szikrájáig – és tovább! Bömbölve pattant fel, lerázva magáról a Féreg-dögöket és utánuk hajítva egy kidőlt fatörzset. Nem érzett már fájdalmat. Nem érzett már félelmet. Maga volt a háború megtestesülése, Gaia pusztító harci gépezete. Legalábbis akkor és ott ő – és ellenségei – mindenképpen így vélték.
És ekkor törtek elő a sikolyok. Az ellenség utóvédjében, a rontásszellemekkel üzérkedő sámánokat valaki hátbatámadta. Iszonyatos sivalkodás kezdődött a harcban kevésbé járatos és veszedelmes spirituális feladatot végző szörnyetegek között, amint az újonnan érkező harmadik fél elővédje összeszorított ököl és kinyújtott kard módjára találkozott velük. De ugyanekkor törtek már elő bajtársaik a jobb- és balszárnyról is, átkaroló hadművelettel zárva gyilkos katlanba a Spiráltáncosokat. Hatalmas öldöklés, szilaj mészárlás kezdődött, a halál minden eddiginél nagyobb táncát járta.
Heimdall Kardjai, a jelüket a Sas szárnyai alatt viselő Fenrirek megérkeztek, s fénylő karmaikkal gazdag, igen gazdag aratást végeztek ellenségeik soraiban.

*****

Indián nyár. Vagy legalábbis így hívják újabban ezeken a kovbojkönyveken felcseperedő fiatalok az őszbe nyúló jó időt, gondolta Katarzyna Rutkowska, miután a naplemente közeledte miatt beterelte azt a néhány szem tyúkját az ólba, s megállt egy kicsit a kerítéskapunak támaszkodva, megpihentetni öreg tagjait. Hiába, nem könnyű az özvegyélet, főleg ha a gyerekek és unokák is mind kirepültek már, de egész könnyen hozzá lehet szokni. Mit számít, hogy a kocsmában, vagy a temetőben van-e az az iszákos fajankó, Isten nyugosztalja.
Szép lassan esteledett, s kellemes szellő cirógatta az öregasszony ráncos, napcserzette arcát, s fejkendőjét. Ilyen lágy időben már-már meg is feledkezhetett volna a gondjairól az ember lánya, ám ekkor a távolból halk, egyre erősödő berregés hallatszott. Az asszony tudta jól, minek a hangja ez. Félelemmel tekintett fel a szürkülő égboltra, s hamarosan meg is jelent a hármas német bombázóraj, alacsonyan repülve délkelet felé, olyan alacsonyan, hogy tisztán kivehető volt a két nagy, fekete kereszt fehér szárnyaikon. Katarzyna gyomra összeszorult. Bár nem sokat látott a néhány napja kitört háborúból, annyit tudott, hogy nagyon rosszul áll a dolog, és hogy bizony már az ő kis falujuk környéke is „hadműveleti területté” vált. Ugyan a politikai civakodás hidegen hagyta – elvégre a rosseb bánja, amikor ő született, ezt itt még Porosz Királyságnak hívták -, fiaiért és unokáiért aggódott nagyon, s naponta imádkozott az épségben maradásukért. Ilyen gépszörnyek ellen csak isteni csoda mentheti meg őket. Ezekről az új német katonákról pedig aztán tényleg rémhírek terjengenek.
Dehát mire megy a sopánkodással?! Csak az idegeit őrölné vele. Ideje volt bázárkózni mára, darálni egy kicsit másnapra, aztán megmosdani és ágyba bújni egy jó könyvvel. Igen ám, de ahogy hátat fordított a kapunak és elindult a faluszéli kis ház bejárata felé, lépteket hallott oldalról, az erdő irányából. A guta is megállt benne! Egy hatalmas, szőke férfiú közeledett német katonai egyenruhában, sőt, gallérján a hírhedt dupla villámokkal! Szentséges Szűz Mária, kegyelmezz! – gondolta Katarzyna -, ez megásatja a síromat és felfal élve!
„Jó estét kívánok, asszonyom!” – köszöntötte az SS jó hangosan, a távolságot áthidalandó. Meglepő módon lengyelül szólt hozzá, igaz, elég érdes kiejtéssel. Ezt nem tudta hova tenni, félelmében csak némán, dermedten bámult vissza.
„Kérem, ne haragudjon a zavarásért...” – szabadkozott – „De láttam, milyen szép körték érnek a kertjében és meg kell hagyni, farkaséhes vagyok!”
Közelebb lépett. Bár vállán géppisztoly lógott, eddig még a keze ügyébe sem vette. Talán késsel akarja kicsontozni?... Már matatni is kezdett a motyójában!
„Lássuk csak... felajánlhatok cserébe némi kristálycukrot... a birodalmi márkának aligha hiszem, hogy örülne, de fizethetek is!”
Az öregasszonynak szinte az álla is leesett, amint a fiatalember közelebb lépett, egy félénk, de barátságos mosollyal felé nyújtva a méretes tábori cukroszacskót, türelmesen várva a válaszára.
„Amennyiben megengedi, hogy szedjek néhányat, természetesen.”

Húsz perccel, néhány körtével és egy érdekes beszélgetéssel később Hans Dietrich már ismét az ágas-bogas dombságban járt. Miközben gyomra elégedetten dorombolt, arra gondolt, sajnálhatja az a szeleburdi Skald, hogy sikeresen eltájolta magát, rossz irányba vezetve a falka többi tagját, mikor a terv szerint szétváltak. Szerencsére mindig volt egy pótterv, ami egy háborúban a következő falut jelenti, ellenséges jelenlét ide, vagy oda. Végülis mégiscsak emberekről volt szó, az a caern pedig nem fut sehová.
Szép volt ez a vidék, nagyon szép. És mától végre újra német föld, az idők végezetéig. Hans vidáman füttyentett rá az ’Englandlied’ dallamára, amint továbbgyalogolt az egyre sötétedő tájon kelet felé.
Elérkezett az éjszaka.

Fin.



_________________

[Freiherr von Rosen]

Név: Günther von Axmann

Szerzett Név: Horogkarom (Hakenkralle)
Kor: 24 év
Születés: Homid
Holdállás: Forseti
Törzs: Fenrir
Rang: Fostern
Intolerancia: Szabályszegés
Természet: Fanatikus
Viselkedés: Zsarnok/Fanatikus
Törzsi Totem: Nagy Fenris
Falkatotem: Sas





Az ég borús, felhős volt azon a bizonyos szeptemberi napon, közelgett a vihar. A délután a vége felé járt, a nap már lemenőben volt, vérvörös színezetet adva a már-már színpadias csatajelenetnek. Mert bizony ez csata, bizony ez háború volt a javából, egész nap, már csaknem egy hete. A forgatag középpontjában, a vihar szemében pedig két ember sziluettje vetett elnyúlt, fenyegető árnyékot a pomerániai puszta véráztatta földjére.
„Eljött az óra, szláv mocsok! Nem használt a szép szó, hát most majd a létezésből is eltörlünk benneteket!”
Egyikük, a zöldesszürke terepegyenruhát, valamint gallérján dupla villámot viselő férfi egy erőteljes rúgással térdre küldte a másikat. Oldalfegyverét, egy mattfekete P08-as Lugert azonnal a tarkójához szegezte. Nem kattant a biztosítószeg. Már réges-rég élesítve volt.
„Ne, kérem, ne! Gondolni törvény! Kérem!” - válaszolta a szerencsétlen, reszkető lengyel altiszt, törött németséggel. Katonái, már akik még életben voltak, lefegyverezve, kezükkel a tarkójukon, a földön fekve bámulták a történteket néhány méterrel arrébb.
„MIFÉLE törvény?!” - bömbölte a német teljes hangerőből.
„Ge-genfi Egyezmé-...”
„ITT ÉN VAGYOK A TÖRVÉNY!”
Egy dörrenés. És egy szalmabábúként összecsukló, halott lengyel katona. Günther von Axmann, a Waffen-SS őrnagya vetett még egy gyilkos pillantást a halkan jajveszékelő köz-hadifoglyok felé, majd pisztolyát a tokjába helyezve sarkon fordult és elviharzott; egyenest a nem messze álló Panzerek egyikéhez.
A toronnyílásból figyelő Wehrmacht katona villámló sebességgel letörölte az arcáról a rá kiült fintort.
„Törzsőrmester, indítson! Visszatérünk a támadóékbe!” - harsogta a fiatal főtiszt, miközben időt nem pocsékolva már mászott is vissza a tankba, újfent megállapodva a toronyban, ahonnan utasításait vakkanthatta.
„Jawohl, Herr Sturmbannführer!” - nyugtázta a parancsot a harckocsizó, s a jármű vezetője már indított is, hamarosan csatlakozva a 4. páncéloshadosztály frontvonalbeli kötelékéhez. Abszurd módon, a lengyel lovasság állt velük szemben, a régi idők tankjai az újak ellen. Bátor és bolond fickók, gondolta a törzsőrmester.
Azonban ami ekkor történt, még ezen is túltett abszurditásban.
Az őrnagy, nem férve bőrébe, nemes egyszerűséggel kardot rántott. Ott, a páncélos tornyában ülve, az újdonsült, szűz világháború poklának kellős közepén. És felkiáltott.
„A pokolba is, hajtsanak közelebb! El akarom érni őket a kardommal!”
„J-jawohl, Herr Sturmbannführer...”
Ennyi telt a tankparancsnoktól. Arcát kezeibe temetve nézte, ahogy tankjuk messze előrehúzva, teljes sebességgel robog a rohamozó lengyel lovasság ellenében. És nem akarta elhinni, ami odafent történt...
Drang nach Osten, ahogy a régi mondás tartja. Kelet felé, egyre csak kelet felé...

*****

Az idő verőfényes volt Brest városában azon a bizonyos szeptember huszonegyedikén. A nap ragyogott, a levegő pedig a győzelem szagát hozta, még ha ez a Szövő-fegyverek által keltett füstöt is jelentette. A város – főleg nyugati – védelmi pozíciói romokban hevertek, a tüzérség és a Stukák irdatlan pusztítást végeztek, nem kímélve a lakóházakat sem. A túlélők többsége már tegnap elmenekült dél felé, Románia irányába, a városban pedig most, egyedülálló módon, a német Wehrmacht és a szovjet Vörös Hadsereg katonái egyaránt lézengtek, gyanakodva méregetve egymást, vagy netán cigarettát, szuveníreket cserélve.
Lengyelországnak befellegzett.
Ahogyan immáron fekete díszegyenruhában, hosszú bőrkabátban kiszállt az autójából, Günther von Axmann, a történetesen a „Horogkarom” névre hallgató Fenrir Forseti szemrevételezte az előtte elterülő szolid, diszkrét külvárosi kis szállodát. Alig több, mint egy erdei faház, messze a mit sem sejtő bakáktól. Ösztönösen beleszagolt a levegőbe, s bár ebben a formában nem sokat érzett, az épület túloldalán parkoló, vörös csillagokkal díszített kocsikból nagyon is egyértelmű volt, hogy „jó” helyen jár.
Még mindig fintorgott a gondolattól, de a helyzet kritikus volt. A vártnál sokkal hamarabb érték el a szovjetekkel kitűzött közös határvonalat, minek következében a Vérököl Hordának és a Könignek nem maradt kellő ideje az új szomszédokhoz szánt, ideiglenes diplomáciai küldetés összeállítására. A helyzetet márpedig kordában kellett tartani, mert a Bog folyó mentén, és sok más helyen is Heimdall Fenrirjei újra és újra vad és heves villám-összetűzésekbe keveredtek az Árnyurak törzsének szintén felvonuló Hegytető Uraival szemben.
A politikai helyzet – mind Garou, mind emberi – túl kényes volt ehhez, így tehát Horogkarom improvizált. Rendeznie kellett a békét, amíg a Vérököl Athroi és Öregjei meg nem érkeznek – jelen pillanatban túl sokan acsarkodtak egyszerre Heimdall Kardjaira ahhoz, hogy ily' könnyelműen egy újabb ellenséget szerezzenek maguknak. Találkozót szervezett. Nem csekély feladat egy friss Fosternnek, hiába az elmúlt hónapban bezsebelt dicsőség, mégis, a közvetlenül a fronton tartózkodó Garouk közül képességei és holdállása kétségkívül őt tették a legalkalmasabbá eme feladatra.
Egy intéssel magához rendelte négy társát és elindult a főbejárat felé...

„Hrrrmm... szóval maguk lennének „Heimdall Kardjai”.”
Egy pillantnyi csend állt be, ahogy a jelenlévők túlestek a száraz, éber formalitásokon a szálloda konferenciatermében. Öt szürke Fenrir és öt fekete Árnyúr meredt egymásra az asztal túloldaláról, Crinos alakban, körülöttük egy jó kéttucatnyi, feszült SS és NKVD rokonvér, állig fegyverben. Az Árnyúr delegációt egy bizonyos „Vércsillag” nevű Adren vezette, kinek holdja épp megegyezett Horogkaroméval.
Akárcsak forradalmi hevülete.
Ők ketten, a kommunikáció finomhangolása végett Glabro formába váltottak, ki-ki a saját nyelvén beszélve. Fordítóra továbbra sem volt szükség, nyelvtudás és adományok hidalták át a megértési problémákat.
„Hamarosan táborunk neve egyet fog jelenteni törzsünkével. Tegnap Németország, ma Lengyelország, holnap talán egész Nyugat-Európa.” - jött a komoly, határozott, emelt fejű válasz. Az Árnyúr ennek hallatán széles ragadozóvigyort produkált.
„És vajon mit szól majd ehhez az úgynevezett „Garou nemzet”?” - kérdezett vissza, cinizmustól csöpögve.
„Szólhatnak, amit akarnak. Itália Fekete Fúriáival már kiegyeztünk, az Ezüst Agyarok Csillámló Szem Házát pedig kiakolbólítottuk Európa szívéből.”
„Kétségtelen, az Agyarok szerencsétlensége mindannyiunk szerencséje. Talán éppen itt az ideje letaszítani ezeket a hamis cárokat és királyokat. Itt az ideje a forradalomnak. Nemdebár?”
„Vérünk tisztasága, karmaink ereje és eszméink helyessége kérlelhetetlenül hordoz minket győzelemről győzelemre!”
Vércsillag és elvtársai felkuncogtak – ezúttal gúny nélkül. Azt nem mindig helyénvaló kimutatni.
„Változik a világ, Fenrir. Rohamos sebességgel. A történelem írásában törzseinknek sok szerepe lesz. Bár mind el akarjuk pusztítani a Férget, ez sajnos lehetetlen lesz társadalmunk alapos... reformja nélkül.”
„Így van. A visszamaradottak közöttünk képtelenek rádöbbenni, hogy ebben a modern korban az emberi nemzetek támogatása és befolyásolása nélkülözhetelen kelléke a hatalomnak. Az olyan kövületek, mint a Csillámló Szem nem állhatnak meg rokonaink milliónyi bakancsa és ezernyi harci gépe előtt. Végre szabadon lecsaphatunk caernjeikre, az őket jogosan megillető, hatalommal teli védelemben részesítve őket.”
„Igen, a szent helyek... hrrmm.” - Az Árnyúr elgondolkodva megvakarta az állát. - „Már csak el kell dönteni, melyikük kinek az ölébe fog pottyanni.”
„Javaslom, további, hivatalos tárgyalásokig tartsuk magunkat a német–szovjet megnemtámadási szerződés által rögzített demarkációs vonalakhoz a Narev, a Visztula és a San folyók mentén.” - mondta Günther. Majd sietve hozzátette: „Szükségtelen lenne vért folyatni beléjük.”
„Oh? Jól hallom, hogy egy Fenrir szájából hangoztak el ezek a szavak? Vajon mivel tudja igazolni a hitelességüket?”
A Kard vállat vont, s rezignáltan folytatta.
„Fő ellenségeink a dekadens nyugati demokráciák által elkorcsosított, gyenge kutyafattyak, akik Garounak merészelik csúfolni magukat, a törzsünk területére beólálkodott árulók és zsidó szellemiségű szabotőrök, valamint a vérfertőzött, vezetésre alkalmatlan Ezüst Agyar vénemberek. Sokan közülük már most menekülőre fogták, északkeletnek, az önök földjein keresztül a Baltikum és Finnország felé. Mint a Garou inváziós sereg előörse, ismerjük sokuk nevét és jelenlegi tartózkodási helyét. Nem látom okát, miért ne... dolgozhatnánk össze magukkal.”
Ezen szavak igencsak meglepték az Árnyurakat, akiknek hazugságot figyelő adományaik most bizony nem mutattak csalást. Bár kimért volt és fennhordta az orrát, a germán vérfarkas igazat beszélt. Időt kellett nyernie. Vércsillag mormogott néhány szót a társaival, majd visszaforult Horogkarom felé. Most ugrik a majom a vízbe.
„Úgy tűnik, maguk fasiszták nem is olyan elvakultan véresszájúak, mint gondolnánk.”
„Nemzeti szocialisták.”
„Ahh. Hát persze. Én kérek elnézést. Az ajánlatot elfogadjuk, s a hozzánk tartozó Garouk tartani fogják magukat a jó öreg Molotov vonalkáihoz. Az önök információt pedig nagy örömmel, és főleg a lehető legrövidebb időn belül... várjuk.”
Vércsillag ismét elvigyorodott. Talán egy cápa vigyorog így, mielőtt kitépi áldozata gyomrát. Vagy a fél testét, ami azt illeti.
„Nagyszerű. Vadásszák le ezeket a degenerált férgeket és önjelölt nemeseket!” - Horogkarom egyetlen ujjával intett az egyik Ætlingnek, aki elsőosztályú vörösborral töltött meg az asztal közepén lévő kristálypoharakból kettőt. - „Az antikapitalista barátságra!”
„Az antikapitalista barátságra!” - visszhangozta vidáman Vércsillag, majd miután koccintottak, még hozzátette: „S csak a miheztartás végett, Fostern. Azt beszélik, délután dicső emberi hadvezéreink, Krivosein és Guderian közös parádét tartanak majd a főtéren. Ugye tudja, ez mit jelent?”
A fiatal Fenrir, továbbra is dacosan felemelt fejjel, elsomolyodott.

„Zum letzten Mal... wird Sturmalarm geblasen...” - énekelt hümmögve Günther néhány órával később a rezesbanda játékának ritmusára, kezeit hátul összefogva, elégedetten figyelve a felvonulókat. Trapp. Trapp. Trapp-trapp-trapp. Ez aztán a történelmi látvány! Ha valami, hát ez szíven üti majd a dekadens angolszász demokráciákat!
„Zum Kampfe steh'n... wir alle schon bereit...”
És már villant is a fényképezőgép, megörökítve a közös német-szovjet parádét. A középpontban természetesen az emberi főtisztek álltak, a Garouk mind taktikusan a masina mellett, vagy mögött helyezkedtek el.
„Bald flattern Hitler-fahnen über allen Straßen...”
Milyen furcsa is az élet. Tőle alig néhány lépésre állt, a jellegzetes, ravasz törzsi mosolyával Vércsillag, a bolsevik szovjet-orosz Árnyúr, kétségtelenül már most álnok terveit szövögetve. De az élet és a kőkemény politika néha szükségessé teszi az ilyen lépéseket, nép és faj fennmaradásának, s az ezeréves birodalom dicsőségének érdekében. Vannak dolgok, amelyekről nem kell mindenkinek tudnia...
„Die Knechtschaft dauert nur noch kurze Zeit!”
Ekkor Horogkarom rádöbbent, a következő versszak a Vörös Front ellen szól.
És nem énekelt tovább.

Fin.



_________________

[Freiherr von Rosen]

Név: Ingrid Junker

Szerzett Név: Holdárnyék (Mondschatten)
Kor: 26 év
Születés: Homid
Holdállás: Rotagar
Törzs: Fenrir
Rang: Fostern
Intolerancia: Igénytelenség
Természet: Deviáns
Viselkedés: Kaméleon
Törzsi Totem: Nagy Fenris
Falkatotem: Sas





"Figyelem, figyelem! Az egyes számú leszállósávot haladéktalanul szabaddá tenni! Az egyes számú leszállósávot haladéktalanul szabaddá tenni! Figyelem, figyelem! Felszálló Heinkel! Felszálló Heinkel! Jelzőlámpákat felkapcsolni, s az egyes számú leszállósávot maradéktalanul szabaddá tenni!"
A rotorok felberregtek, majd dübörgésbe csapva át előrehajtották a testes, sötét monstrumot, amely azonnal emelkedésbe kezdett.
Újhold volt azon az éjszakán, a csillagokat pedig sűrű felhők fedték, olyan sötétséget teremtve, amely szinte tapintható volt a norvégiai Hordaland tartomány felett. A jéghideg magasban repülő He 111 átalakított bombázógép teljesen láthatatlan volt, motorjainak hangját a legjobb fülűek is csak sejthették odalentről, a még jócskán havas, jeges hegyek, völgyek és fjordok közül. Aztán egyszer csak, hirtelen, a gépmadár irányt váltott, egy éles kanyar, s nyomtalanul eltűnt nyugat felé. Azaz mégsem nyomtalanul! Mintha a semmiből bukkant volna elő, néhány száz méterrel a föld felett baljóslatú, éjfekete ejtőernyő nyílt, s kezdett himbálózni az odalent elterülő, mesebeli erdős völgy felé, hogy aztán eltűnjön benne, mintha soha nem is létezett volna.

„Meddig várunk még?!” – bömbölt fel Rézkarom Olaf, Fenrir Modi, ingerülten járkálva fel-alá a tisztáson, csatára készen, kolosszális Crinos izmai feszülten duzzadva.
„Türelem, barátom.” – a vele őrjáratozó Lupus Skald, „Fenyőtoboz” már összeszedettebb volt. „A gyűlést pontosan éjközépkor kell megkezdenünk. Ne feledd el, új szövetségeseinknek is időre van szüksége harcosaik összegyűjtéséhez.”
„De a nácik már a kapukban vannak!”
Dühödten, keserű tehetetlenséggel rúgott a hóba a Modi, s megszaporázta lépteit. Amióta a Nagyöreget magához szólította a Földanya, valóságos káosz uralkodott Hrothgar Könnyeinek Caernjében; az újdonsült vezetőségnek pedig nagyon gyorsan kellett nagyon sok csatabárdot elásnia, hogy szembe tudjon nézni az új fenyegetéssel, amelyre a legrosszabb rémálmaikban sem számítottak volna.
A saját törzsük egyetlen táborának módszeres, hadsereg-szintű inváziójával.
Bár Skandinávia, s kiváltképp a dicső, norvég észak ősidőktől fogva a becsület- és büszkeség-szülte belharcok helyszíne volt, az elmúlt évezredekben mindig fennmaradt az egyensúly. Egyik hordának, egyik karizmatikus Jarlnak sem sikerült túl sok hatalomra szert tennie, egyikük sem játszhatott Napóleont. A vidék zord volt és nehezen járható, még farkas mércével is, ha pedig az egyik tábor, vagy érdekszövetség hatalmi túlsúlyba került, a többiek azonnal összefogtak ellene.
Ez azonban a XX. század, a vidékre támadó Szövő-erők hatalma, s az új jövevények, „Heimdall Kardjainak” elszántsága pedig olyan hatalmas, hogy sokan azt suttogják, sőt, egyesek világba kiáltják: elérkezett végre Ragnarok! Az Öregek szerint a Féreg elragadta Fenris törzsének a felét, s a tiszták ellen uszítva őket kívánja megtörni Gaia harcosainak, az egész Garou nemzetnek a derekát. Állítólag a Kardok Garou- és Ætling-kölyköket zabálnak, azon keveseket pedig, akik elnyerik a torz, emberi ízlésük tetszését, borzalmas Féreg-rítusokon vetik át, addig kínozva őket, amíg ők maguk is csatlakoznak ehhez a szentségtelen, világégető hordához.
Mielőtt Fenyőtoboz válaszolhatott volna barátjának és falkatársának, hirtelen éles, vérszomjas üvöltés hasított az éjszakába. Nem akármilyen üvöltés volt ez; a Háború Himnusza, minden Fenrirek legkedveltebbje, a támadást megelőző, s dacosan bejelentő hadi ének. Megérkeztek a Kardok.
„Megérkeztek a Kardok!!” – rikoltotta teli torokból Rézkarom, s már vetette is magát szent, dicső haragtól eltelve a fák közé, nyomában dalnok barátja loholt, ahogy a tüdejéből kitelt. Jaj annak, aki egy igazi, tiszta Fenrir Modi útjába kerül! Dacosan, s fölöttébb kifejező módon egy helyi Forseti már üvöltötte is vissza a Féreg Közeledtének Riadóját, harcba hívva Hrothgar Könnyeit a gyűlölt ellenséggel szemben. Nem egyszerű törzsi konfliktus lesz ez. Élet-halál harc a megsemmisülésig. A caern harcosai elindultak hát, hogy felvegyék a ledobott kesztyűt.

Undorral vegyített, hűvös megvetéssel pillantott le a magányos Crinos az alant elügető két ifjú Fenrir felé. Bekapták a csalit, mint a rajnai keszeg, s most veszettül rohantak a szagnyoma után, amit akkor hagyott, amikor még volt szaga. És a mancsnyomai után, amelyeket akkor hagyott, amikor még voltak nyomai. Habzó szájú kutyák. Férgek. A Crinos végigsimított a nyakában lógó nagy, jellegzetesen lapos, mancsnyommal díszített gyöngyön.
Ekkor távolabbról kérdő vonyítások hallatszottak, melyekre a farkasformába váltott helyi Garou válaszolt.
„Merre vannak?!” „Nem érzem a szagukat!” „Csak egy van itt... talán az előőrsük!” „Elmenekült, követjük délkelet felé!”
A kecses Crinos mélyen beszippantotta a nagyobbik helybéli illatát, majd ismét misztikus képességeihez nyúlt. Amint a duó eltávolodott, leugrott a fáról, alakot váltott és már rohant is, egyes-egyedül a caern felszentelt szíve felé.
Ideje volt csatát nyerni.

A Kardok nem voltak sehol. Miféle becstelen fomorok, miféle Féreg-lények használják a Háború Himnuszát holmi álnok trükkhöz? Rosszabbak, mint a Fekete Spiráltáncosok! Így háborogtak Hrothgar Könnyei, de az óra eljött. A hordagyűlést azonnal meg kellett kezdeni, hiszen a Tél Szárnyai Caern harcosai már készen álltak a holdhídon való átjövetelhez. A német betolakodók pedig a közelben ólálkodtak, az biztos. Még vissza sem ért a harcosok mindegyike a keresésből, amikor az üdvözlő vonyítások, s a harci dobok szent ritmusai már fel is dörrentek, s a caern apraja-nagyja körülállta a tiszteletreméltó Rítusmestert.
Öreg Garou volt már a Gode, „Fagy Hírnöke”, de szaglása híresen kiváló volt mindig is, s vénségére sem tompult. Átvette a szertartási kellékeket egytől-egyig, kört rajzolt a majdani kapu köré, majd végül az ennek tövénél, egy rúnákkal díszített ládában heverő végső komponenshez lépett. Bár nem látványosan, de a zárat feltörték, a beleidézett őrzőszellemeknek se híre, se hamva.
Szemei összeszűkültek... és égtelen haragra gerjedt.
„Ki volt ez?! Ki merészelte feltörni a Rúnák Ládáját?!!"
Az Öreg dühöngött, tajtékzott a szentségtörés láttán. A többi hordatag meglepetten felbömbölt, azonnal keresni, fürkészni kezdték az ellenséget orral, szemmel, füllel; földön, égben, szellemvilágban. A Rítusmester azonban, közvetlenül a tett színhelyén állva, szinte azonnal szagot fogott.
"Rézkarom! Rézkarom volt itt!! A piszkos kis Fostern elvitte az ellenségnek a holdk-..."
Beszéd közben a Rítusmester feltépte a láda törött fedelét, ám legnagyobb meglepetésére a mágikus gyöngyöt nagyon is a helyén találta. De akkor mi értelme volt feltörni a ládát? Hiszen semmi mást nem tartalmaz!
"...holdkövet."
A feltüzelt Fenrir annyira megkönnyebbült, hogy ezen gondolatok csak felszínesen futottak át az elméjén. Ösztönösen is a drágakő után kapott, sehol máshol a világon nem érezve biztonságban eme értékes varázstárgyat, amelyet még ő maga hozott a horda számára évekkel ezelőtt, mint a saját, erős tenyerében.
Valami elkattant.
Fagy Hírnöke értetlenül nézett a holdkő alsó felén éktelenkedő pöcökre... aztán feje lerobbant a nyakáról, agydarabokat és véres permetet fröcskölve a körülötte állókra, akiknek repeszzápor és elemi erejű lökéshullám járt ki osztályrészül, ahogy még Crinos formában is a földre zuhantak.
Egy pillanatra teljes, döbbent csend állt be a tisztáson. Aztán futva, loholva, lihegve megérkezett végre Rézkarom és Fenyőtoboz is. A Fostern értetlenül nézett a Rítusmester holttestére, majd a lassan felé forduló hordatársakra.
"Én... én... NE, miért...!"
Egyszerre hat Garou vetette rá magát, vérben forgó szemekkel cafatokra tépve az aljas árulót.

Valahol nem messze egy régies, egylencséjű látcső könnyeden leereszkedett. Ingrid Junker, a "Holdárnyék", Fenris Homid Fostern Rotagarja Heimdall Kardjai közül hanyagul feldobta a valódi holdkövet, akár egy érmét, másik kezének tenyerébe ejtve azt, majd elsüllyesztve a hófehér Waffen-SS terepegyenruha mélyére. Ez egész jól sikerült.
Itt az ideje ünnepelni.
Ugyanonnan most egy hosszú, vékony, fekete szipkát húzott elő, s egy gyújtót, amellyel azonnal pöfékelésbe foghatott. Rezignált arccal nézte, ahogy a kilehellt füstcsík felszáll a csillagok közé; azon csillagok közé, amelyek most a völgybéliek hihetetlenül dühös, gyilkos és fájdalmas vonításait visszhangozták.
Nem jön meg az erősítés.
Magukra vannak utalva.
Elárulták őket.
A nő nem bírta tovább megállni, s érzéki ajkai előbb mosolyra görbültek, majd mély, gúnyos altján dallamos-diadalmas kacagásba fogtak, miközben honfitársai egyre-sorra özönlöttek le a hegyoldalról, kíméletlen elszántsággal rohamozva meg az immáron halálra ítélt Hrothgar Könnyei Caernt.

Fin.



_________________

[Freiherr von Rosen]

Ki kicsoda?
_________________