Caitria Murray - I. fejezet - Az álomkergető meséje

[Lumienkeli]

Bess néni… nos, ő Bess néni. Hamisítatlan vénlányos gesztusaival, örök zsörtölődéseivel ő a szeretetreméltó zsémbes nagynéni. Azt hiszem minden családban van egy ilyen figura. Megígérem neki – hogyne ígérném meg neki – hogy majd ha átmegyünk hozzá vagy ő jön hozzánk felveszem a jelmezem és eljátszom neki a szívszaggatóan tragikus, mégis borzalmasan felemelő alakot, akit megszemélyesítenék ma este.

…

A kocsiban tudom, hogy nyikkannom se kéne, mégis megteszem, s meg is kapom érte Mollytól a magamét. Nem szólok többet, legszívesebben én is ködpamacsként tűnnék el a szürke tájban. El Molly mellől, el a fiúk mellől és legfőképpen el nagyi haragja és apa rosszallása elől. Különös, hogy apa az, aki a leghalkabb, aki a legkevésbé mutatja, és mégis az ő csalódottsága fáj a legjobban…

…

Úgy tűnik, Sam nem érzi át teljes egészében az engem fenyegető veszély nagyságát. Hunyorogva, sejtelmesen felel. Nem rettent meg. Mintha nem is lenne ez olyan fontos dolog. Engem a jóisten üldöz, ő meg azt mondja, hogy a templom nem nekem való hely!? „Tényleg rossz vagyok? Sam szerint is rossz vagyok?” Időnk most kevés, kételyek gyötörnek, de ismerem jó barátom, úgyse válaszolna egyenesen, csupán ráérősen, bundáját nyalogatva elpöttyintene talán egy-két kusza megjegyzést, amivel semmire se mennék. Például, hogy ő arról az Istenről beszél. És hanghordozásában, hunyorgásában benne cseng, hogy ő nem arra, az Egyre gondol. Persze olvastam könyveket, Egyiptomról meg Hellászról és Rómáról is, - ami olyan hatalmas volt, hogy még Britannia fele is neki hódolt – akik sok-sok istent tiszteltek, de ma már náluk is csak egy isten van, így tanítják. És persze ott vannak a régi istenek. Róluk ritkán beszélnek, s ha meg is említik őket, akkor pogány istenekként, bálványokként esik róluk szó. Az irodalomtanár, mikor a régiekről kérdeztem, unottan csak annyit mondott „folklór”. Nem értem. Annyi kérdésem lenne Samhez, de most hív a kötelesség, a rettenetesen kínos családi ebéd.

…

A vihar végül lecsap az ebédlőasztal mellett. A nagyi gonosz, a világ gonosz, de én? Én miért lennék az? Nem értenek, kiközösítenek, bántanak. Magányos vagyok, elveszett és hogy nagyi anyát szapulja, rendkívül dühös is. Párszor bevillan az öreglány szétroncsolt, véres arcának képe, amiből különböző szögekben állnak ki villák, kanalak, de mégiscsak a nagyanyám, nem ronthatok rá. És el se futhatok, nincs menekvés. A hárpia persze élvezi, hogy az egész család pocsékul érzi magát. Uralkodik fölöttünk, zsarnokoskodik és bánt. Tőrt döf és forgat meg mindenkiben.
Végre vége az ebédnek, s dühöm a fürdőkádon verem le, ami méltatlan kondulással üt vissza. Fájdalom és düh. Kétségbeesés. El akarok menni innen, nem akarok itt lenni. Jó lenne egyedül valahol, jó lenne messze idegenné lett családomtól.

…

A varázsos padlás némileg feledteti nagyanyám kegyetlenkedését, de kedvem pocsék, indulataim, igazságérzetem és félelmem megbilincsel. A leplek sejtelmesen hullámzanak, titkokat rejtenek. Talán szörny lapul az egyik alatt. Nincs kedvem játszani vele. Nem akarom felébreszteni, de az átkozott reccsenő padló nehezíti dolgom. A falakból arcok tűnnek elő, majd süllyednek el. A padlás figyel.
- Lessetek csak! – mordulom a néma fal felé, dühömből nyerve bátorságot.

A fotóalbumot lapozgatom és nem érten, nagyon nem értem, hogy mit keresek. Minek nézegetem azok képeit, akik elüldöztek, bántanak? Kételyeim Sammel osztom meg, majd magam elé motyogva gondolkodom. Sam füle megbillen, majd én is meghallom a zajt és meglátom azt a szörnyűségesen visszataszító félig állati, mégis groteszkül emberi valamit. Hangja éles, gonosz kuncogás. Lehet, hogy a nagyi tényleg boszorkány? Ilyen randa háziállat máshova nem fészkelné be magát. A dolog felkacag, s hangja nyomán port hint a nyakamba. Felállnék idegesen, tán toppantanék is felé.
- Ne üsd azt a randa orrod más dolgába! Anyád nem tanított jómodorra? – csattannék fel élesen. Az már mindennek a teteje, hogy még ez az ocsmányság is engem bántana. A családomtól eltűrtem, mert nem volt választásom, de ettől a randa dögtől nem fogom! Elegem van!
Sam lendül, s illemre tanítaná a lényt, de barátom már csak hűlt helyére csap le. Nem látom a torz patkányt, de tekintetét magamon érzem. Öklömet rázom fenyegetően.
- Beszari, gyáva dög! – hangom reszket. Félek tőle, félek, hogy nem látom, hogy bárhonnan, mindenhonnan rám les. Mi van, ha ijesztő tigrissé nő és széttép? Vagy sötét csápokkal nyúl ki a falból és beránt és a ház része leszek és itt kell maradnom a nagyival? Szörnyű sors lenne... A ház figyel. Sam oltalmazóan köröz köröttem. Talán nem fenyegethet a kisméretű bestia tovább. Azért mégis féle rebben körbe-körbe a tekintetem.
Dühös mozdulatokkal porolom a ruhám, rázom ki hajamból is a piszkot, de tudom, sokat nem segít. A szellemcica szavaira ismét az albumokra irányul figyelmem, bár zaklatottságom nem segít a probléma megoldásában. A homlokom ráncolom, nem értem mit kéne észrevennem, s az emberarcú patkány kacagása sem segít, hogy koncentrálhassak.
- Jajj, nem tudom Sam. – nyögök fel kétségbeesetten, kegyelemért könyörögve.
- Ami nincs itt. Anya, én, a nagyi gyerekkori képei, meg azok, amik a házban vannak szerte, keretekben. Mire nem akar emlékezni a nagyi? Őt is gyűlölte a nagymamája, a szülei? Vagy vannak testvérei? Rokonok, akik… írek? – Nem tudom mit akar kihozni ebből az egészből Sam. Kit érdekel, hogy írek a nagyi felmenői? Ha anya felmenőiről lenne szó, az máris izgalmasabb lenne. Talán anyának is vannak testvérei, talán nem csak én keresem őt…
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Bess nénikéd kíváncsiságét próbálod tüzelni jelmezed kapcsán. Persze a felnőttek általában olyan nagyon nem kíváncsiak, csak úgy kérdezik, de talán nagynénéd tényleg kíváncsi.
- Alig várom, Cait! Ismervén téged nem lesz hiány fantáziában, és egyedi jelmez lesz, nemdebár? - Szól kedvesen, s finomkodó, apró kortyot iszik cukortalan-tejtelen kávé-szörnyűségéből. Amit csak délelőtt fogyaszt - délután szigorúan csak teát. Indiait és feketét, tejjel. Bess néni sosem változik. S mikor megígéri, rábeszéli apáékat, hogy eleresszenek, kitör belőled az öröm és lelkesedés, valóban lelkesítő és... összhatásukban kissé humoros képek suhannak át agyadon hős harcosnő nagynénidről, csillogó vértben, de elmaradhatatlan csúnya nagy kézitáskájával, esernyőjével.
- Persze, lesz alkalmunk majd beszélgetni ha anya nem zsörtölődik a közelben. - Közli szemét forgatva és... nos, zsörtölődve.

...

Mollyval a kocsikázás igazi tőrdöfés amúgy is sebzett igazságérzetedbe. Zavar értetlensége, zavarnak hátul vigyorgó fiai is, akik tudod jól, csak azért nem szemétkednek jobban, mert féltik a nagy napot. Mikor azért csak nem bírod megállni, és teszel utalást a barátokra - az igazi, jó, ámde szürke unalmasságukban csodákra vak emberek által láthatatlan barátokra - akkor látod, hogy ajka megrándul, érzed, valami nagyon gorombát mondana; a levegő szinte megfagy a kocsiban, mikor megszólal végre nagy levegő után, görcsösen fogva a kormányt és bámulva a ködpászmás szürkeségbe öltözött forgalmat.
- Az Isten szerelmére Cait, miért nem bírsz már felnőni? Képzeletbeli barátokhoz már Jack is elég nagy! - Förmed rád.
- Igen, elég nagy vagyok, bleee! - Közli Jack, mondandóját megerősítendő nyelvét is kiöltve rád, David szinte röfögve felröhög.
- Elég legyen, mindannyian, csendet, különben nagyitok után szobafogság! - Ez meghozza a hatását - a fiúk néma kisangyallá vedlenek, de a tükörből is látod, utálkozva néznek rád - ha elmarad a Halloweenjük ma este, bíz isten, hogy téged fognak hibásnak tartani érte... Próbálod a hátralevő utat csendben kibírni - tudod, a nagyinál még rosszabb lesz csak. De aggályaid tovább őrölnek a templomban tapasztaltakkal kapcsolatban. Nem tudod, milyen lehet ha valakit megszáll az ördög - ilyesmiről nem beszéltek a lelkészek se, a családod se - valószínűleg ebben se hisznek tán. Ahogy a Koboldkirályban sem, "az csak egy mesefilm!" - ahogy mondanák, ráadásul még féltesóid számára is komolytalan lenne, ízlésüket ismerve. Nem tudnak ezek semmit, nem látják, hányféle varázs vagy épp veszedelem lappang a világban.

...

Sam nagyinál vár, ez megnyugtat - persze, hogy odabenn, nem a nyirkos hidegben. Sam végülis furcsa, beszélő szellemmacska, de azért mégis csak macskás macska.
A fürdőbe menekülve aztán rázúdítod aggályaid, feszít a szorongás, a történtek sokkja, felidézni is nyomasztó - jó megosztani egy baráttal; egy igazi baráttal. Sam felnéz rád, hűvös, mégis barátságosan hunyorgó tekintettel, farka lábad köré tekeredik kissé.
- Meg akart ölni? De nem ölt meg. Azok a magas templomok olykor igen gonosz dolgok. Nem macskáknak való helyek azok, és nem olyan kicsi lányoknak, mint te. - Közli sztoikus nyugalommal hangjában, magabiztossága ezúttal annyira nem nyugtat meg. Kétségeid gyötörvén rákérdezel, ami aggaszt - hogy vajon a Koboldkirály hatalma az Úrénál is nagyobb-e. Bár amint kimondod, rád tör a szorongás, könnyeid is vissza kell fognod. Noha sose mondták neked, hogy Isten ilyen sértődékeny és goromba volna - ez csak a Biblia régebbi és ódivatúbb részében volt így, amiről kevesebb szó esik - de annyira ellenséges a világ, hogy már szinte semmiben sem vagy biztos. Sam elsurran mellőled, újra a wc-deszkára ugorva puhán; hallgat egy ideig, csak zöldes tekintete pihen rajtad kifürkészhetetlenül - pedig sürget az idő. Sam persze ráér, mint mindig...
- Trükkös népek ezek a Koboldkirály-félék. Hogy azt az Istent átverhetik-e, aki a magas, csúcsos templomokban lakik? - Szólal meg aztán... s újra kis csend áll be közétek, csak a csapból zubog a víz továbbra is, miközben a lefolyó gurgulázik néha...
- Honnan tudhatnám, én azt, kicsi lány? A macskák nem járnak templomba. - S úgy sejted, részéről ennyivel letudta a témát - mintha jelentősége sem volna...

...

Az ebéd előtti hercehurca, s végül az ebéd igencsak idegőrlő. Újra emészt a kétség, nem-e valami ördögi, gonosz dolog települt-e beléd - de nem érzed magad gonosznak. A külvilág gonosz, az emberek azok - főleg mostanság... Amikor aztán nagyi kifakad, mint egy gennyes seb, gondoskodva róla, hogy minden jelenlevő pocsékul érezze magát - legfőképpen te - késztetést érzel rá, hogy megtámadd; képzeleted a görcsösen szorongatott villát halálos fegyverré varázsolja szinte, ám lenyeled keserűséged, haragod - s étvágyad is oda. Úgy érzed, tűrőképességed lassan végéhez közeledik, de akaratod győzedelmeskedik. Nem szólsz, még csak el se sírod magad, csak fejed leszegve tűröd a szidalmakat amiket rád és Anyára szór az álnok banya.
Végül amint lehet, kimenekülsz a mosdóba - ezúttal Sam nincs ott, egyedül vagy. A kád szélén kitöltve haragod, amit lábfejed bán végtére is, erőt veszel magadon - már nem kell sokat tűrni, annyira nem. A mosogatást is gépiesen letudjátok Mollyval - mindkettőtök hangulata olyan keserű, mintha ecetes epét nyeltetek volna, s nagyobb részt erről nagyi tehet - ha más nem, ez összeköt titeket.

Megnyugvás újra látni a különös fekete macskát fehér foltjával és zoknijaival; a padláshoz vezet. Nyújtózol, s eléred a vaskos madzagot, amivel a létrát lehúzhatod - nehéz kissé, de megerősödtél már, mióta legutóbb odafönn jártál. Felmászva visszahúzni is sikerül a csapóajtót, tán csak a lomhán aláhulló pormacskák árulhatják el, hogy idefönn jársz. Na meg a nyikorgó padlódeszka.

Óvatosan lépdelsz - a padlásszörnyek szeszélyes népség. Tán itt lapul, tán fel is ébredt a felnyögő-reccsenő padlódeszka hangjára? Megdermedsz. A félhomályban a kacatokon pihenő megsárgult leplek mintha olykor meglibbennének, mintha sóhajtoznának némán, kísértetként, egyik-másik mintha nyugtalanító formákat takarna - talán ott lapul a szörny is valamelyik mögött.
Egy kósza pillanatra mintha a maszatos, ferde falakból figyelő arcokat látnál kiemelkedni. Talán csak a minták, amit furcsa falakba belelát az ember? Talán figyelő lények, s Sam épp láthatatan rágcsálókkal játszik - ilyenkor ilyen veszedelem közben is. De így is, varázslatos hely a padlás, és te bátrabb vagy annál, hogy elmenekülj.
A ládában kutakodsz aztán, fejed törve a talányon - hogy mi lehet egyáltalán a talány. Molly és aztán főként nagyi korholásai felzaklattak, s a katedrális gyilkos dühű angyalai emléke is kísért, nehéz így gondolkozni.
Végül aztán a poros albumokat végigpörgetve Samre függeszted tekinteted kérdőn - ő csak mintha bólintana, majd mancsát nyaldossa, vidám, kihívó pillantással zöld szeme fényében.
- Bizony utál, s utálja Édesanyád... nem szokatlan... ez nem éppen... - Szól aztán, s várakozón elhever egy újságokkal teli doboz tetején. Töprengsz, de Sam nem nagyon akar kisegíteni - azért megpróbálod, óvatosan feltéve kérdésed. A macska nem felel, csak figyel... majd füle s farka idegesen megbillen, s a következő pillanatban surranó-kerregő hangot hallasz - egész közelről, a hátad mögül. Riadtan kapod hátra tekinteted... s a dolog, ami figyel rád - hatalmas, kandúrméretű koszbarna patkánytest groteszk emberarccal; felkuncog gonoszkásan.
- Ami itt van! Ami nincs itt! - Mímeli szavaid saját hangodon ám azt eltorzítva, magasítva; kerregő kacaja nyomán fölötted megnyikordul a tetőgerenda, s tömérdek por hullik a nyakadba...
Sam a hátát púpozza, fúj egy hatalmasat, majd villanó szemmel, előtolt karmokkal szökken - de mire földet ér, a "dolognak" hűlt helye, ám gerinceden érzed mohó pillantását - valahonnan. Akárhonnan. Mindenhonnan?
Sam farkát csapkodja, körbehordja pillantását dühödten, majd újra lehever a földre - a Dolog figyel, de nem árthat tán. A macska végül megszólal, kissé türelmetlenül, ám továbbra is elegánsan sejtelmesen.
- Érdekes, érdekes, amit látunk, de érdekesebb olykor, amit nem látunk... - Majd felkel, körözve körülötted - érzed, mintha őrizne tán, s kicsit máris jobban érzed magad ettől, megannyi tekintet - A Dologé és tán a padlás-szörnyé is - kereszttüzében, ám barátod védelme alatt.
- Emberek... képekbe zárják a múltat, hogy el ne fakuljon emlékezetükből... - Folytatja aztán. - De nem mindenre akarnak emlékezni...
Majd elhallgat, újra leül, méreget ő is. A kerregő-morgó kacagásféle újra felcsendül tompábban, távolabbról és testtelenebbül, amilyenné a hangok válnak, mikor a kádban víz alá buksz...
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

- Nemcsak elmesélem, meg is mutatom majd! – mosolygok sejtelmesen nagynénémre a jelmezem illetően.
- Ó igazán megtennéd? Köszönöm, drága-drága Bess néni! – tör fel belőlem a megkönnyebbülés.
Bess néni ígérete némileg nyugtat. „Aki szembe mer szállni nagyival, az bármit elérhet. Tényleg egy amazon, egy álruhás harcosnő!” – mosolygok rá. Fejemben máris képek elevenednek meg, amiken a néni csillogó páncélba öltözve küzd borzalmasan csúf és gonosz lényekkel és száll bátran szembe a torony tetején élő öreg banyával, a nagyanyámmal… Kicsit ugyan furcsa kézitáskával és esernyővel, de Bess néni bizonyára a páncél mellett is ragaszkodna ezekhez…

A kocsiban, Molly mellet rémes a hangulat. Belegondolni is félek, mit kap éppen most apa nagyitól. „Szegény apa!” – sóhajtok.

Hagyom, hogy Molly kipuffogja magát. Tapasztalatból tudom, hogy minden szavam olaj a tűzre. A fiúk röhögcsélnek, így Molly dühe rajtuk is csattan. Mostohaanyám utolsó mondatára végül megszólalok, bár szavaim inkább saját magamnak szólnak, nem neki.

- Az embert a barátai nem bántják. – hangom halk, fakó, az ölemben nyugvó összekulcsolt kezeim bámulom hajzuhatagom rejtekéből. Az angyalok emlékére remegni kezd kezem, alig tudok uralkodni magamon. Összekulcsolt kezeim ujjait egymásnak feszítem. „Molly nem érti. Sose hinné el, hogy az angyalok elüldöztek. Isten parancsára, aki mindenkit szeret, csak engem nem… Apa se érti, se senki. Orvoshoz akarnak vinni, pedig ők a vakok, nem én vagyok őrült!” Érzem, tudom, hogy jobb nem szólni, bármit is mondanak Samről és a többiekről nem szabad bosszankodnom, mérgelődnöm, ellenkeznem és egyáltalán: úgy kell tennem, mintha nem lennének. Ez persze nehéz, hiszen vannak. De apa kedvéért igyekszem. Nem vagyok őrült, csak más…

„Lehet, hogy belém bújt az ördög, vagy AZ varázsolt meg, gonosz, alattomos módon és az angyalok összekevertek valakivel? A farkasfej… a gonosz… nagyi azt mondja a Sátán kutyája… lehet az ördög bújt belém… És akkor most rossz vagyok?” Nem akarok rossz lenni, de valahogy mégis mindig én leszek, akire rásütik a gonosz bélyegét. Az öccseim csíntalanok, én alattomos vagyok. Ők szeleburdik, én eszelős vagyok. Ők bájos gézengúzok, én neveletlen, tiszteletlen, rossz vagyok. „Rossz, rossz és rossz.” – a ködpamacsokat bámulom. Sam majd segít, Sam megért majd és elmondja hogyan törjem meg AZ varázslatát. A Koboldkirály ma nagyon alattomos, nagyon vad. Érzi bizonyára, hogy közel járok…

A nagyinál végre az előszobában vár Sam. „Miért is lenne kint, a hidegben, ahol a bundája nedves lesz? Én tökfej!” Gyorsan szaladok is a fürdőbe. A csapot megnyitom, de közben már kétségbeesve súgnám Sam-nek:
- Jajj, de jó, hogy itt vagy! Szörnyű dolgok történtek! A templom elüldözött. Meg akart ölni! – fakadok ki nyüsszenve, reszkető hangon.
- A Koboldkirály átverheti még az Istent is? – A kérdésem már önmagában istenkáromlás. Ha hallja fönt az Úr, bizonyára a következő pillanatban egy villámmal sújt le és éget hamuvá. Remélem nem hallotta. Rémületemben majdnem sírok, könnyeim nyelem.

Sam új titkok felfedésére hív és örökségem egy részét ígéri nekem. Elcsodálkozom, és végre másfajta izgalom is úrrá lesz rajtam. A felfedezés izgalma. Nincs azonban most idő barátom faggatnom, be kell érnem az ígérettel.

…

Az ebéd előtt a hangulat rémes. Igyekszem meg se mukkanni, pisszenés nélkül szót fogadni, nem lábatlankodni, nem álmodozni.
Az ebéd legalább ízletes, bár borsó méretű gyomromba nem sok mindent tudok letuszkolni. Egyre csak azt várom, mikor tör ki a vihar, mikor kezd el nagyi sorra mindenkit szidni, élükön persze velem és anyával.

Nem is kell sokat várnom, nagyanyám szava lesújt rám. Nevem hallatán összerezzenek. „Ördögfióka? Jajj ne, mi van, ha tényleg belém szállt az ördög?” – érezem, ahogy kifut arcomból a szín. Fejem lehajtom, kezem ölembe teszem, hogy ne lássák remegését. Hogy a villa markomban maradt, nem érdekel, legalább azt szorítom az asztal alatt.

Ahogy a nagyi anyut szidja, egyre inkább rászorul a kezem a villára. Legszívesebben sikítva ugranék rá és döfném bele abba a csúnya szájába, hogy ne forgathassa tovább randa, villás nyelvét. Arcizmom ráng, fogaim csikorgatom és csak nyelem a dühöt, nyelem és nyelem. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Össze akarok törni valamit, rombolni akarok, zúzni, pusztítani. Tehetetlen dühömben könnyeim kezdenek potyogni. Arcom igyekszem hajam mögé rejteni. Nem bírok többet enni, nem érdekel az étel. Az öreglány csak azért nem mérgez meg, mert akkor nem tudna tovább bántani…

A legrosszabb, hogy tudom, ha most fognám magam, felállnék és kirontanék a lakásból, csak tetézném a bajt. Ki kell bírnom a vén tűzhányó füstölgését…

Amint megfelelőnek ítélem az alkalmat, kimennék újra a mosdóba. Talán kicsit túl hangosan csapom be magam mögött az ajtót. Talán hallják, hogy belerúgok a fürdőkádba. Fáj. Ez legalább kicsit észhez térít. A lezárt WC tetejére gubbasztok. Jó egy kicsit egyedül. Bár hazamehetnék, bár otthon lehetnék. Végül erőt veszek magamon a következő felvonásra. „Ki kell bírni. Apáék is sietnének haza, ők is rémesen érzik magukat…”


Nagyi szentbeszédei után a Molly mellett való mosogatás annyira már nem is rémes. Kissé nehéz úgy tökéletesen végrehajtani minden utasítást, hogy közben azt kívánom, bár ott se lennék és igyekszem láthatatlanként is viselkedni, de valahogy ezen is túlesünk.

Végre újra előbukkan Sam. Szívem nagyot dobban. Talán most beszélgethetünk hosszan és komolyan, mert az ügy súlyossága bizony ezt kívánja. Magával hív, a padlás felé veszi az irányt. Szerencsére magas vagyok, így elérem a lépcsőt, le is húzom és mászok is fel a kincsesbányába. Magam mögött felhúznám a lépcsőt, ha lehet. Biztos, ami biztos. Ha kiderül, hogy följöttem bajba kerülök, akkor meg derüljön ki minél később. Igyekszem nesztelenül lépdelni a régi lomok között, ne halljanak meg odalent, na meg ne ébresszem fel a padlásszörnyet. Rém érzékeny a füle, s nagyon nem szereti, ha felzavarják. Igazán borzalmas lenne, ha mérgében lefújna porral, összegubancolná a hajam vagy hasonló szörnyűséget tenne. Óvatosan pillantok körbe, merre hortyog a vén morgós szörnyeteg, nameg hogy nem les-e rám valahonnan AZ?

Nem értem mit keresünk itt, hiszen már jópár felfedezőutat tettünk itt Sammel, de követem barátom. Hiszen ő a dolgok tudója. Sam aztán vadászni kezd. Keresem az áldozatot, de nem látom. Sebaj. A világ tele van láthatatlan dolgokkal, csak apáékkal ellentétben én haladó szellemiségű gondolkodóként nem akadom fel ezen…

Sam biztatására a dobozhoz lépek és kinyitom. Fotóalbumok. Nem értem, hogy mit akar velük, hiszen már láttam őket, de biztatására lapozgatni kezdek. Csupa megsárgult, régi kép. Tüsszentek, majd fülelek, nem ébredt-e fel a padlásszörny. Ha összeporolja az ünneplős ruhám, Molly keresztben lenyel…

Egy-egy fotónál megállok, elidőzök rajta. Bess néni copfos kislányként. Furcsa, valahogy annyira nem Bess nénis. Lapozok, nézelődöm, lapozok. Rég láttam ezeket az albumokat. Apa egyetemi képei környékén felcsillan bennem a remény, hogy talán találok képeket róla és anyuról. Talán olyat is, amin mindhárman rajta vagyunk. Az jó lenne. Reménytelve lapozok tovább, mohón betűzöm a képaláírásokat, de semmi. Aztán ismeretlenek, akiket hajtok is tovább egy gyors pillantás után, majd apa és Molly esküvője, a fiúk. Se anya, se én. De ez nem fura, hiszen a nagyi utálja anyát és vele engem. Nem értem mire céloz Sam. Észre kellett volna vennem valakit? A Koboldkirályt álruhában? De hát honnan ismerném föl, egyetlen kép alá se volt az írva, hogy „Koboldkirály”.
- Szokatlan? – nézek Samre tűnődve.
- Pár kép hiányzik. Én nem vagyok itt, ahogy anya sem, de ez… nem szokatlan. A nagyi utál, ahogy anyát is. – a fejemet csóválom. Nem értem.
- Az a fontos, ami itt van, vagy ami nincs itt? – gondolkodom félhangosan.
Vagy a nagypapa kacatjai között kéne körülnéznem? Vagy nem a fotó, hanem valamelyik cikk vagy képeslap rejt titkot? Az albumot újra kinyitnám, a cikkeket, képeslapokat futnám át, hátha valamin megakad a szemem…
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

A mosdóban megkönnyebbül hólyagod is, kinn a forró csokid vár és szeretetreméltóan zsémbes nagynénéd. Máris jobban érzed magad. A forró, édes itókába kortyolva aztán titokzatos utalásokat teszel jelmezedre - ez is igazán drámain adod elő.
- Majd utólag azért elmeséled, ugye? - Kérdi tőle telhetően játékosan Bess néni. Sóhajt aztán, kis félmosollyal, mikor kétségeid rázúdítod, hogy mi lesz, ha el se engednek, szívedhez kapva, mint a színházban szokták a haldoklók, mielőtt utolsó áriájukat előadnák.
- Majd beszélek Ewannal, ne aggódjál. Csak nem akarja elrontani az estéd apád...

S hosszas nosztalgiába süppedése alá is támassza ezt - hallasz pár elég gagyi anekdotázást apuról kiskorában, hogy ő milyen morcos volt, hogy Nagyi nem engedte el, hogy csakazértis elszöktek - reméled apa emlékszik azokra az időkre. A csipogó telefon jelzi, hogy vége a nyugis kávéházban lógásnak.
Bess nénit Nagyival együtt apa viszi, így inkább Molly kocsija a szimpibb... Gázt ad, korhol, és mentegetőzésed se sikerült túl jóra.
- Igazán, Cait? Mit is csinál a gyerek, aki rosszul van? Csendesen szól apunak vagy nekem, ugye? Nem visít az Istentisztelet közben és nem rugdos székeket! - Molly arca kipirul dühétől.
- De most már persze jobban is vagy, el is ment a rosszullét, milyen kényelmes, nem igaz? - Hátul David felkuncog, Molly ráförmed:
- Csönd! - Aztán újra neked intézi ingerült szavait, a düh-rózsák egyre élénkbb pirosba váltanak amúgy sápatag arcán. - Véletlenül sem a képzeletbeli barátaid riogattak, ugye?
Újabb halk, gunyoros röhögés a kissrácok felől, mostohaanyád ezúttal hangosabban fojtja beléjük. Bocsánatkérésedre csak egy fintor a válasza - már hozzád se vágja a jól ismert "kicsit késő bocsánatot kérni!" futamokat.

És persze nem értik, nem érti Molly, nem értik az undok, téged gúnyoló féltesók se, tán még Bess néni és Apa se értené, sőt, egész biztosan nem. Nem értették Samet, se és a mókusokat, sünöket, cickányokat és ökörszemeket, akikkel beszélgettél, miközben ők semmit se láttak és semmit se hisznek el, s míg régebben azt hajtogatták, hogy "majd kinövi", egyre többször a "szakember" szót hallod.
Pedig nem dilidoki kell neked, hanem karmok. Talán AZ karmai, talán egy hatalmas varázskarom, ami talizmánként megóv a haragvó Angyaloktól, megóv Nagyi gyűlöletétől, Molly korholásától, öcséid álnok gúnyosságától, megóv AZ-tól, s a veszélyektől, mik az út során várnak rád ha majd a Koboldkirály Birodalmába indulsz Anyáért. Talán farkas karma, ezért láttál farkasfejet. Talán másért, talán mert az Angyaloknak az a Gonosz jele, s téged Gonosznak tartva űztek ki Isten Házából.

Csalódottan veszed tudomásul, hogy a Nagyi háza előtt nem heverészik Sam, de máris jobb kedvre derülsz, mikor meglátod a ruhafogason tipegni. A fürdőbe kéredzkedsz, egyúttal halogatva is Nagyi elkerülhetetlen dühöngését, s Sam felé sandítasz. Hunyorít, majd eltűnik... apa pedig egy "persze kicsim, menjél csak" bátorítással utat enged neked, miközben cipőit veszi le, nálad lassabban.
A fürdőben aztán a csapot is megnyitod, kezet mosol - na meg így aztán biztos nem hallatszik ki, hogy beszéltek. Sam a lehajtott, megsárgult csipketerítőcskével letakart wc-deszkán ücsörög.
- Mutatok neked valami érdekeset... majd ha ráérsz, kicsi lány... S lehuppanva lábad körül nyolcasokat írva sompolyog, noha tapintása inkább csak furcsa bizsergés, semmint hús-vér cica érzése.
- S megkapod örökséged egy részét is. Ideje volna, ideje... különös idők jönnek...

...

Persze sok időd nincs most még Samre; előbb jön az ebéd. Nagyi főztjét csak melegíteni kell - meg kell hagyni, főzni azt igencsak jól tud - addig téged Molly befog, hogy segíts neki és Bess néninek megteríteni. Még nem szidalmaznak, de mint vihar előtti csend, úgy lóg nagyi dühe a levegőben. Sűrű leves, krumli, panírozott hal és sült hús is kerül az asztalra, zöldségkörettel de van sajtos tészta is almaszósszal - valami svájci recept, nemrég próbálta ki Nagyi - ahogy Mollynak magyarázza, hozzá-hozzáfűzve, hogy mostohaanyád is lehetne háziasabb. Desszertnek meg van angolos puding és csokis, gesztenyés és fahéjas muffin is, innivalónak meg kétféle gyümölcslé.
Nekiláttok végre a falatozásnak (persze öcséidet emlékeztetni kell rá, hogy a desszert a végére jön), s az almaszószos-sajtos tészta, mint újdonság, igazán finom... de persze a felszínes, langymeleg beszélgetés csakhamar rád terelődik.
- Caitria. - Hallod nagyi hangját - egyelőre még vészjóslón hidegen.
- Mégis mit képzelsz magadról? Templomban, vasárnapi Istentiszteleten visítozni, mint egy ördögfióka! - Hangja egyre indulatosabbá válik, villáját és kését is leereszti.
- Én mondom, Ewan, sose kellett volna azzal a loncsos cédával kezdened! Rossz gének, csupa rossz, rossz gének, bolond volt az az örömlány, és bolond lett a lánya is! - Nagyon bántanak nagyanyád szavai, olyan dühöt és haragot érzel, amilyet eddig csak ritkán.
- Ti meg nem csináltok semmit, csak kényeztetitek! - Förmed apáékra aztán - Remélem a fiúkat nem fogod így elrontani, Molly! Ewan, te meg csak málészájúként pátyolgatod, ahelyett, hogy rendesen megbüntetnéd!
... S a szidalmak végeérhetetlennek tűnnek. Molly láthatóan kínosan érzi magát, egyre inkább vörösödik képe, a fiúk igyekeznek láthatatlannak tűnni vagy kisangyalként viselkedni, apád feldúlt, Bess néni pedig szokása szerint odakárog nagyinak, hogy "hagyjad mán a gyerekeket gyereknek lenni", hogy "ne nyúzd folyton ezt a kislányt!" meg hogy "békés kis ebéd kéne, nem veszekedés" - ez utóbbi vonalat édesapád is próbálja meglovagolni.
Hosszú, hosszú és borzalmasan kínos ez az ebéd, de végre valahára lekerülsz a napi témáról. Mikor nagyi azért megemlíti, hogy apádék még csak véletlenül se eresszenek el egyikőtöket se arra az "amerikai baromságra", Bess néni megemlíti, hogy igazából nagyonis helyi az a hagyomány, a vénaszony vállat vonva csak úgy felel: "Akkor meg pogány babonaság, még rosszabb! Ezért válik a fiatalság egyre hasztalanabbá, ezért tűnik el az erkölcs meg a tisztelet a világból...". Erre már senki se akarja nagyival megosztani a nyilvánvalót, miszerint már bőven a nagyi idejében, és előtte is volt Halloween és Guising, Samhain meg még jóval régebb óta, de hiábavaló is volna. Esik még jópár szó rég halott nagypapádról, "arról a drága jó emberről" is, rendszerint olyan szövegkörnyezetben, hogy bezzeg ő tudta hogy kell jó apának és férjnek leni, amíg az Úr magához nem szólította. Megszámlálhatatlanul sokszor hallottad már ezt a régi nótát is...

Végre kicsit széjjelebb széled a család, téged persze Molly befog mosogatni maga mellé - ezúttal elég ingerülten teszi a dolgát, vöröslő szemekkel, csak instrukciókat vakkant feléd a mosogatás kapcsán, miközben persze öcséidnek azért adott valami vacak játékokat a nagyi, megdicsérve őket, hogy rendes, jó fiúk voltak, ők meg kimennek az udvarba játszani.
Apa se ússza meg - nagyi befogja a "gurgulázó hangú" fürdőszobai mosdókagyló megjavítására, meg hogy ellenőrizze a kazánt, meg egy csomó dolog miatt ugráltatja - úgy tűnik, itt lesztek egy darabig még. A jó hír, hogy addig is nagyi apád nyakában liheg.

Miután végre végeztél - és igencsak feldúlt vagy - újra Samet látod, amint a lépcsőkorláton egyensúlyozva néz rád.
- Készen állsz? - Kérdi, majd a lépcsőre szökken s felszalad az emeletre. Onnan pedig a padlás felé vezető csapóajtó alá iramodik és felfelé bámul, jelezve, hogy amit mutatni kíván, az odafönn lapul - persze neked kell a létrát lehúznod, hogy felmászhass - ő jó szókása szerint majd megjelenik odafönn - és csak reménykedsz, hogy nem kapnak rajta, hogy a padláson sündörögsz.
Persze sündörögtél már párszor nagyi padlásán - a padlások mindig érdekes helyek, főleg kisebb korban - de most már úgy érzed, lassan azért is megszidnak, ha levegőt merészelsz venni.

A tisztán tartott ház nagyrészével ellentétben a padlás igazi lomtár, poros és pókhálós; megvetemedett fa, elaggott, dohos bútorok, penészes dobozok szaga és általános öregségszag üli meg a helyet. A ferde, kicsiny és kosztól átláthatatlan ablakokon a borús ég miatt csak félhomály szüremlik be; elegendő ahhoz, hogy jól láss, de mégis misztikus homályba vonva a helyet. Rég jártál itt.
A deszkapadló panaszosan nyikordul meg lépteid alatt. Van itt minden, ami már rég megérett a kidobásra, de nagyi "majd jó lesz még valamire" filozófiája miatt a padláson maradt. Csonkalábú asztal, billegős, kopott, szúette komód, évtizedek óta nem működő varrógép, lelkét rég kilehelt centrifuga, még lengetős vasaló is, ami már nagyanyád ifjúkorában is elavult volt. Vannak kiszuperált szárítók, hiányos szerszámos ládák, de dobozokba halmozott vackok, újságok, könyvek s még játékok is. A legtöbb holmi megsárgult lepedőkkel van letakarva, mintha a kacatok is Samhainra készülvén kísértetnek öltöztek volna.

Sam furcsán meglapul, majd ugrik egyet, s mintha egy még számodra is láthatatlan egeret kapna el, úgy püföl valamit mancsai közt, furcsa kurrogó, de egyben egyáltalán nem macskaszerű - vagy emberszerű - hangokat is kiadva. Végül aztán egyik faládára ugrik.
- Nyisd csak ki, és fejtsd meg a talányt.
Majd tovaszökkenve hagyja, hogy kinyisd a dobozt. Ismerős holmi - fotóalbumok vannak benne és néhány belőlük kihullott fotó és pár egyéb kacat - zömmel nagypapáról kis emléktárgyak. Az albumok ismerősek, bár elég rég nézegetted őket, és akkor nem tűntek talányosnak. Ami azt illeti, most is leginkább csak öregnek és porosnak tűnnek, még egy tüsszentést is eredményezve részedről.
Tessék-lássék mód sorrendbe rendezett fotók vannak bennük, a koraiak még fekete-fehérek, alattuk fakuló tintával, gyöngybetűkkel évszámok, nevek. Van pár hiányzó kép - ezek lehetnek, amik bekeretezve kikerültek a ház többi részén a könyvespolcokra, éjjeli szekrénykékre és falakra, de maradt így is egész sok.
Nagyi fiatalon drága jó szeretett férjurával. Az esküvői fotóik. Nagypapáról mindenféle régebbi képek, utazásairól, és utazásai során nagyinak írt levelei és képeslapjai is oda vannak illesztve. Nagypapa testvéreiről és szüleiről egy-két kép, még nagypapa apjáról is egy katonai a II. Világháborúból. Bess néni és apa fotói újszülött kisdedként, később totyogóként. Bess néni masnis, komor arcú, szinte porcelánbabának beöltöztetett kislányként, apa rövidnadrágos, foghíjasan mosolygó kisfiúként. Néhány cikk és pöcsétes elismervény iskolai versenyekről, amiket apa vagy Bess néni megnyertek, fotók apáról frissdiplomás egyetemistaként, újságcikk-kivágások apa sikereiről - Bess néniről ilyentájt egyre kevesebb kép született már, bár akad-egy kettő. Aztán vannak még idegen ismerősökről képek - ezeket hamar átlapozod - meg esküvői kép - apa és Molly közt, egy-két csecsemőfotó Davidről, aztán Jackről - rólad semmi - és ennyi. Az újabb képek a nappali egyik fiókos szekrénykéjében laknak, ha emlékezeted nem csal, vagy kipakolva jól látható helyekre. Összességében véve nincs ebben a ládában semmi izgalmas.
- Nos, kicsi lány... - Szól talányosan Sam, mikor átlapoztad az albumokat.
- Nem tűnt fel valami szokatlan? - Sam hangsúlyáról Sherlock Holmes akar eszedbe jutni, aki Watson dokinak tesz fel költői kérdéseket, amikre tudja jól a válaszokat.
Nem tudod mit akar mutatni Sam, de úgy tűnik, előbb neked kell megfejteni valamiféle... talányt.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Bess néni a parkolón átvágva indul egy kis utcában megbúvó kávézó felé. Örülök, hogy távolodunk a fenséges, komor angyalok őrizte ódon katedrálistól. A kávézóban az első utam a mosdóba vezet, majd Bess néni mellé leülve forrócsokim szürcsölgetve egyre inkább megnyugszom.

- Az titok. - felelem sejtelmesen mikor jelmezem felől érdeklődik.
- De annyit elmondhatok, hogy rendkívül tragikus és mégis borzongatóan felemelő lesz. - teszem hozzá.
- Bess néni, ugye apa elenged este? - nézek nagynénémre forrócsokoládém gőzén át kétségbeesetten.
- Belehalok, ha nem mehetek, talán a szívem is meghasad! - szeretek regényekben olvasott fordulatokat használni, hiszen olyan drámaian hangzik belehalni valamibe, hogy jobb fogalom nincs is arra, amit most érzek. "Tragikus. Csak tragikus és nem felemelően tragikus..." - sóhajtok.

Bess néni anekdotái gyermekkoráról kissé elterelik figyelmem életem várhatóan legrémesebb Halloweenjéról. Nagynénémet próbálom gyermekként elképzelni, de nem nagyon megy, pedig fantáziából nem szenvedek hiányt. Akármennyire erőlködök nem tudom copfos kislányként elképzelni, olyan mintha ő szigorú kontyba tűzött hajjal született volna esernyővel, nameg feneketlen kézitáskájával. Biztos gyerekként is mindig esernyővel és kézitáskával ment mindenhova. Talán pont ezekkel... "Hogy micsoda? Elszökött otthonról? Ő? A Nagyitól?! Hiszen akkor egy bátor hős, egy csodás amazon, ha nem egyenesen egy földre szállt valkűr!" - csillan szemem elismerően, cinkosan. "Hát persze, hogy elszökött, hiszen engem is ő véd a nagyi dühétől, erélyesebben is mint, apa! Talán Bess néni csábította tiltott utakra félénk öccsét is?" - tűnődök. Rémes lehetett nagyi mellett felnőni. Nem lepődnék meg, ha egyszer szörnyella varjúvá változna és elrepülne... Már arra is gondoltam, hogy boszorkány, de ahhoz túl földhözragadt, semmi fantázia sincs benne. Egy boszorkánynak nem elég, hogy visszataszítóan csúf és ördögien gonosz legyen, varázserő is kell hozzá... Nem, nagyi nem boszorkány, csak egy mérhetetlenül megkeseredett vén banya... "Ejj, de undok gyermekkora lehetett a néninek meg apának..." Persze azért izgalmas lenne néhány napra visszamenni az időben és megnézni milyen is volt akkor a gyerekkor, de egész biztosan nem a nagyi házát választanám a kipróbálására...

A végtelen "bezzeg az én időmben"-ezést apa hívása szakítja félbe. Gyomrom összeugrik, előre rettegek mit fogok kapni Mollytól és a szörnyellától. Lehangoltan ballagok a parkoló felé, s hogy apa neheztelését érzem magamon végképp elkeseredek. Kérdésére aprót bólintok jelezvén, hogy jobban vagyok. Úgy szeretnék az ő kocsijába ülni, de megkérni rá nem merem, így kénytelen vagyok Molly mellé szállni. Ideges, nagyon. Velem ordít, mert vele meg nagyi fog. Gyűlölöm, hogy mindig én vagyok a sor vége, a gyagyás, a selejtes, a rossz, a gonosz.
- Hányingerem volt, és a fejem is megfájdult. - adom elő halkan a féligazságot.
- De már jobban vagyok. - sietek közölni, mert még a végén azt mondja, hogy betegen nem mehetek sehova este.
- Bocsánat. - nyögöm ki megerőltetve magam. Tényleg nem akartam a balhét, de hát életveszélyben voltam! Persze ha egy angyal levágta volna a fejem - a farkasfejem! - talán ők észre se vették volna, vagy ha fel is tűnik valakinek kijelentik, hogy "Ez lehetetlen! Angyalok nem vagdossák le kislányok fejét és a kislányok feje sem változik vicsorgó farkas-koponyává." - az emberek olyan szörnyen vakok tudnak lenni...
Újra kifelé nézek az ablakon, gondolataim ködpamacsok közé veszve sodródnak. "Halálos nemcica-karmok... FARKASKARMOK? Végülis AZ lehet akár farkas is, az alakját nem tudtam kivenni, csak a zöld lángban égő szemeit... Ha farkas, akkor jobb is, ha farkaskarmokat találnék... a legjobb lenne, ha valahogy el tudnám csenni AZ karmait. Mert akkor neki nem lennének, csak fogai. Bizonyára rengeteg pengeéles, halálosan veszedelmes foga van, de talán a nemcica-karmokkal legyőzhetném. Anyáért...."

A kocsi fékezésére eszmélek, megérkeztünk nagyihoz. Túl gyorsan. Kelletlenül és rettenetesen szorongva szállok ki. Sam sehol, pedig úgy reméltem, hogy a kerítésoszlopon üldögélve vár majd. Felsóhajtok. "Eljön, mindig eljön, ha megígéri." Lehet, hogy dolga van. Lehet, hogy anyánál van. Sosem mondja hova megy mikor eltűnik... Az előszobában aztán nagyot dobban a szívem. "Sam! Barátom, de örülök Neked!" - mosolygok rá halványan, de rokonságom gyűrűjében félek megszólalni, pedig annyi, de annyi mindent kellene neki mondanom. Villámgyorsan hámozom ki magam a kabátból és ahogy fölakasztom a cica felé tátognám: "fürdő", ügyelve, hogy családtagjaim ne vegyék észre a jelzést.
- Kimegyek a mosdóba! - mondom, s már sietek is a fürdő felé, miközben Samre sandítok, jön-e?
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Bess nénikédre egyre hálásabban tekintesz, pláne, mikor olyan szép szavakkal illeti anyukád - s erőt is merítesz ezekből a szavakból. Kár, hogy olyan kevesen beszélnek róla, és ők is csak alig-alig; még nagynénéd is témát váltott. Mosolyogva karol beléd és elindul egy kicsit távolabbi kávézó felé -hálásan nem a turistamágnes, St. Giles-hez tartozó kávézót szúrta ki, hanem a parkoló felé indulva egy kis mellékutcába fordul be. Leültök, megkapod a forró csokid, míg nagynénéd egy feketekávét rendel - tej és cukor nélkül, fogalmad sincs, hogy tudja azt a keserű vackot meginni.
Mindenesetre el tudsz illanni a mosdóba is.

Visszatérve hallod, hogy az árakon zsémbel orra alatt Bess néni, aztán Halloweenibb témákra vált.
- No, aztán gondolom beöltözősdit terveztek estére... aztán te mi leszel, Caitria? Akármi is, anyámnak egy szót se erről, tudod ám, hogy amúgy is rühelli ezeket a "pogány hacacárékat", hátmég vasárnap!

Lassan kortyolgatja a kávéját, te pedig a forró csokid szürcsölgetheted, egyre megkönnyebbülten, bár aggodalmasan is, hisz úgy sejted, nem sok jó sül ki a mai napból Jack rohadéksága és a templomban történt incidensed után, de reméled, ha Molly undok is, apa legalább elnéző lesz. Bess néni közben a saját kislánykoráról beszél - furcsa hallani, még kislányként is zsémbes vénlányként képzeled el - hogy bizony őket sosem engedte a nagyi Halloweenezni, de hogy azért néha ellógtak... aztán sajnos jönnek az elkerülhetetlen "bezzeg az én időmben" frázisok is, amikből nehéz eldönteni, hogy voltaképp sokkal pocsékabb, vagy sokkal jobb volt-e Bess néni és apa korában gyereknek lenni. Tekintve, hogy a nagyid gyerekei, arra tippelnél, hogy rémes lehetett...

Végül Bess néni telefonja csipog - apa keresi a "Jajj, Ewan, de elszaladt az idő, máris ott vagyunk"-ozás alapján. A számlát addigra már kifizette nagynénéd, így hamarosan elballagtok a parkolóba. Apa üdvözöl, megérdeklődi, jobban vagy-e - de hangjából neheztelés hallatszik ki; úgy érzed, ő is haragszik rád, bár messze nem annyira, mint Molly.
S újra Molly kocsijában, az anyósülésben találod magad - irány a vizitelés és az ebéd nagyinál. Molly is rákérdez persze, hogy mi a frász tört ki rajtad, és miért kell így megszégyeníteni a családot, sőt, még arról is morog, hogy az anyósa miattad fog vele is szemétkedni - s úgy sejted, ebben lapul némi igazság. Ha épp nem a "rossz génjeidet" veszi elő nagyi szidalmazásodkor, akkor Mollyt és apát cseszegeti.

Már újra egészen lehangolt vagy, mire beparkoltok a nagyi háza előtti kocsibejárónál, s szép lassan kisorjáztok - a fiúk ezúttal mint a kisangyalok, jól viselkednek, bár látszik rajtuk, hogy előre utálják a Nagyinál tartózkodást. Az egyedüli jó hír a jó öreg Sam, akivel az előszobában találod szembe magad egészen hirtelen - a vén ruhafogas tetején egyensúlyozik és sárgászöld szemei sandán mosolyogva csillannak feléd.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Fel se fogom, hogy kétségbeesett könyörgésem apa felé kissé túl hangosra sikerül. A köröttem állók nem értik, hisztit emlegetnek megbotránkozva. „Ó milyen vakok, és tudatlanok! Senki sem látja, hogy veszélyben az életem! Nem játékból, hanem HALÁLOSAN komoly veszélyben!” Mennék, húznám apát, de ő nagyit nézegeti aggodalmasan. „Miért nem őt bántják az angyalok?! Ő tényleg gonosz, mindenkit csak bánt!” – fut át rajtam miközben a kijárat felé szűkölök. Apa nyugtatna, de ahogy az egy órát említi azt hiszem menten szörnyet halok. „Egy óra? Lehetetlen! Itt még egy perc is végzetes lenne!”

A helyzetet Bess néni menti, aki hálásan gyorsan kiterel. Kissé megnyugszom, ahogy szabad ég alá kerülök, majd a padnál már mosolyogni is tudok Bess néni zsémbelésén. „Ó, te drága-drága Bess néni! Megmentetted az életem! Ezt sosem fogom tudni meghálálni!” A pad hűvös, a lábam szárát is kellemetlen bizsergeti a csípős őszi levegő, de mégis ezerszer jobb itt kint, mint odabent abban a világban, ahova többé nem léphetek…
Nagynéném kérdésére kérdéssel felelek, miközben újra hullani kezdenek könnyeim. A néni újabb vénlányos gesztussal vigasztal, de most kivételesen jólesik az érintése, s szavai is, bár nem nyugtatnak meg teljesen. „Azok az angyalok nagyon is bántani akartak! Nagyon is!” Kételyeim azonban félek megosztani rokonommal. Majd elmondom Samnek, itt ő tud segíteni, neki biztosan lesz válasza. Hiszen eddig is jártam templomba és nem akartak kiűzni maguk közül az ódon falak soha ezelőtt. Nem értem. Az angyalok, a templom idegenebbek és távolibbak, mint AZ! Mert AZ rettenetes, mégis valahogy… máshogy az…
Nagynéném kétségbeesett kérdésemre anyáról kezd el beszélni. Iszom minden szavát. Nem sokat hallottam eddig anyáról, jó szót meg még kevesebbet. „Mint egy tündérlány!” – csillog a szemem, majd hogy Bess néni őhozzá hasonlít valami mélyről jövő melegség tölt el. „És meg is foglak találni, anya!” Csak apa beszélt róla eddig szép szóval. A nagyi csak bántja. A nagyi utálja, talán mindenki másnál jobban a világon.
Ahogy a néni feláll vacogva, engem is újra elér a külvilág ingere és vele a belsőm ingere is. Otthon a kapkodásban nem volt időm kimenni és most már egyre sürgetőbben feszül a hasam.
- Az nagyon jó lenne. – bólintok hálásan a kávézó ajánlatára. Egy forrócsoki igazán jól esne. Persze csak a mosdó után.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Sajnos bármennyire is vágynál halálos nemcica-karmokra - vagy akár cicakarmokra is, ebben a gyászos, baljós előérzetben már mindegy - a templom rendíthetetlen, furcsa hatalma ellen lassan úgy érzed, azok is hasztalanok lennének. Apa egyébként mintha észre se venné a vízköpőket. Vagy bármi szokatlant a St. Giles falai közt.

A bosszúálló angyalok fenyegetése még a levegőben lóg - ahogy ködszerű, túlvilági formájuk is, te pedig nem törődve a kisebb botránnyal, amit sikolyod és menekülésed okozott - az elkapott odaszólások alapján mások ezt a "hiszti" kategóriába tehetik tán - apának könyörögsz, hogy vigyen ki innen. Apád bizonytalanul pillantgat nagyi felé, aki egyre összeszűkültebb és gonoszabb szemekkel méreget.
- Cait, kicsim, halkabban... - Suttog rád, arca kissé elszürkül, ahogy a bámészkodókat nézi...
- Figyelj kincsem - próbál halkan nyugtatni, átölelve, mikor a szék felé vinne - kevesebb, mint egy óra, csak ennyit bírj ki, kérlek, kérlek...
De te makacsul menekülnél. Apa nem érti, hogy az életed múlhat a dolgon. Szerencsére Bess néni megjelenik, és kimenekít a csávából, miközben megfogadod, hogy ide többet, sőt, semmiféle templomba a lábad többé be nem teszed. A mai jelenet után úgy sejted, a család se fogja nagyon erőltetni. A jeges rémület még mindig átjárja tagjaid, még nagynénéd karakánul flegma kommentárjától sincs kedved nevetni, amit a vénasszonyhoz vág.

Odakintről már megkönnyebbülten pillantgatsz hátra; a lassan ködbe vesző kőgroteszkek és vízköpők most mozdulatlanok, de tudod jól, ez is álca talán; valójában egész biztosan téged figyelnek.
Végül a padra települve, biztonságos távolságban már mosolyféle is megjelenik az arcodon Bess néni zsémbelése hallatán. Felteszi aztán a kérdést, amire nemigen mersz őszintén felelni - hiába jó fej a vénlány, azért úgy sejted, bolondnak nézne, és legkevésbé arra van most szükséged, hogy még egy családtagod hibbantnak higgyen. Kérdéseket teszel fel inkább, könnyek indulnak meg arcodon újra, s Bess néni utolsó zsebkendőjét is előhalássza, orcád törölgetve, s kedvesen beleborzol a hajadba fejét csóválva.
- Ajjé, Caitria, hát ezt a sületlenséget meg honnan veszed? Az Úr nem gyűlöl téged, nem gyűlöl az senkit. - Sóhajt aztán, s a katedrális szürke pászmákba vesző sziluettje felé pillant. - Sok rohadt egy ember van, hívők közt is, álszent fajankók, de a Jóistenke nem utál senkit. Pláne nem téged, Cait, nem is tudom honnan veszed ezt...
De már sosem ismert igazi anyukád jár fejedben, úgy, amilyennek a tengerüvegben láttad holdfényes estéken - s a kétség is szívedbe férkőzik; mi van, ha ő sem szeret? Anyáról kérdezed aztán, s próbálod elhessegetni a nyomasztó gondolatot - igenis, Anya szeret téged, ebben biztos vagy, csak nem tud érted jönni. A Koboldkirály miatt...
Bess néni egy ideig csendben néz, hátad dörgöli, hogy kicsit átmelegítsen.
- Anyukád, hát, én magam kevésszer láttam. - Szólal meg aztán végül elmélázva, mintha töprengene valamin. - Fiatalka volt, és gyönyörűszép, olyan rejtélyes, mint egy tündérlány. Hasonlítasz rá. És ha nem csal a szimatom, nem csak küllemben.
Majd nagynénéd feláll, s körbenéz, kissé mintha vacogna - valóban hűvös az idő, harisnyás lábaidnak legalább is, az egy helyben üléshez.
- Mit szólnál, ha beülnénk egy kávézóba, amíg a többiek az Istentiszteletet hallgatják? Idefagy a sejhajunk, mire kijönnek. - Vált aztán témát, és a kávézót nem is tartanád rossz ötletnek; nem a hideg zavar, de a mellékhelyiség jól jönne - otthon a nagy kapkodásban nemigen volt időd.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Legszívesebben futnék, el innen, messzire, meg se állnék a Holyrood park egyik göcsörtös tölgyéig. De abból botrány lenne. Nagyi ordítana, hogy hisztériás vagyok, az öccseim nevetnének, gyávának nevezve, nem értenék, nem látnák. Molly szégyenkezve tördelné a kezét azzal mentegetőzve hogy beteg vagyok. És apa... apa szomorú lenne, apát bántaná a nagyi a "rossz-fajta génjeim" miatt meg "amiatt a nő" miatt. Apának fájna, ha elfutnék, rossz lennék, ő lenne szomorú. Erős akarok lenni, de a rémületem nyüsszenésként tör fel torkomból és bújok félve apához.
Ő fakó hangon int türelemre, mire felnézek rá. Rossz kedvű, fáradt, morcos. Ő se akar itt lenni. "Szegény apa, őt is megviseli a vén, füstölgő sárkány szeszélye..." Igyekszem magamon erőt venni, nem bosszantani, nem nehezíteni a dolgát. Nem az esetleges büntetés miatt, hanem mert fáj, hogy apa rosszkedvű. "Talán őrá is haragszanak a vízköpők? Ő is fél tőlük?" - szorítom meg a kezét, akaraterőm maradékát összekaparva lépdelek mellette. "Ha lennének halálos nem-cica-karmaim, ahogy Sam biztatott, akkor a vízköpők se bánthatnának, széjjelszaggatnám mindegyik rusnya kőpofát!" - kapaszkodok barátom szavaiba is. Barátoméba, aki nincs most itt velem, hogy biztasson, óvjon, apával pedig nem oszthatom meg félelmeim...

A csodálatos, fenséges, ódon templom falai fenyegetően, vádlón magasodnak fölém. Mintha én lennék a rossz, akinek nincs helye e pompás falak között. Mintha a festett alakok és faragványok a nagyinak adnának igazat, hogy emberek között sincs helyem. Még a levegő is súlyos, nyúlós, tömjénfüsttől terhes, fullasztó. Alig kapok levegőt, Isten háza még a lélegzetvételt is megtagadná tőlem, vádlón meredő ujjal taszítana el. Rettegésem könnycseppé sűrűsödve tör elő és gördül végig arcomon. Államtól elszakadva a padlón koppan, de a félelem marad, sőt egyre nő bennem. Segélykérő pillantással tekintenék körbe, de senki sincs, ki megmenthetne Isten haragjától, elmúlt korok vádló pillantásától. Az angyalok láttán végül nem bírom tovább, saját levágott fejemtől iszonyodva, sikoltva pattanok fel. Súlyos pad nyikordul, elrugaszkodom, hogy fussak. Minden olyan hirtelen történik, kusza, zavaros.
A padsorok között apa ölel át. Zokogva bújok hozzá oltalmat remélve.
- Ki kell mennem... menjünk ki... menjünk innen! - hüppögöm. Reszketve és zavartan nézek körbe. A súlyos pad, amiben ültem, ferdén áll a rendezett sorok között, rám idegenek és ismerősök lődözik felháborodott pillantásaikat. A családom szégyell, gúnyol, s úgy tesz, mintha nem is ismernének. Apa is csalódott bennem, de ő legalább mégis átölel, félt engem. Felnézek és körbe, az angyalokat, a fenséges, kegyetlen, hideg szörnyetegeket keresem tekintettemmel. Apa nem hinné el, neki se mondhatom meg miféle veszély les rám itt.
Apa szól hozzám, de nem tudom abbahagyni a sírást.
- Ki kell mennem! - nyögök fel reszketve, görcsösen kapaszkodva belé, szemeim szorosan összeszorítom, hátha a jelenés elmúlik, de bőrömön érzem a perzselő tekintetüket. Inkább kinyitom szemeim, inkább lássam a rám lesújtó pengét.
- A fejem... - préselem ki magamból és rángatnám apát ki innen. Megkönnyebbülök, hogy a kapu felé indulunk, majd hogy leültetne belém mar a páni félelem.
- Ki... ki kell menni... - torkom görcsbe szorul, fuldoklom. A jelenések felemelt fegyverrel közelítenek hozzám, meg fognak ölni, le fognak sújtani rám és apa nem látja, apa nem érzi a veszélyt. Apa nem védhet meg. Egy kéz fog vállamra, ijedtemben megugrok. Bess néni szava nyugtat. "Kivisz. Végre, csak menjünk már!" - emelem rá könyörgő tekintetem.
- Menjünk, igen. - bólogatok reszketve. Bess néni kezemet fogva hosszú léptekkel indul kifelé. Meg se kell szólalnia, szinte szaladok mellette. Soha többé nem akarok templomba menni! "Soha-soha-soha!" A kijáratnál pletykára éhes vén banya szól rám szitkozódva. Megátkoz, pedig már így is elég átkozott vagyok. Rettegésemben még magamban sem vágok neki vissza, Isten talán azonnal villámmal sújtana le rám hamuvá égetve engem. Bess néni azonban nem fél a Kaporszakállú haragjától s hetykén teremti le a kriptaszökevényt.

Végre kint vagyunk. Újra tudok lélegezni, bár magasan a homlokzaton a ködbe burkolózó vízköpők faragott szemein át mintha a megszentelt helyet őrző angyalok figyelnének. "Eszem ágában nincs oda visszamenni! Soha!" - nézek az egyik kőszörnyre, és fürgén kapkodom lábaim nagynénémmel a pad felé.
Bess néni a könnyeim maszatolja egy zsepivel. Elvenném tőle, inkább én törölgetném arcom.
- Köszönöm. - szipogom kissé nyugodtabban, ahogy az életveszély néma fenyegetéssé apadt. Nagynéném a padot szárogatva bosszankodik a maga módján, ami önkéntelen is mosolyt csal az arcomra. Sokszor próbáltam már őt elképzelni kislányként, de sose ment igazán. Mintha vénkisasszonynak született volna, mintha mindig is így zsémbelt volna. Nem volt fiatal, nem öregszik, Bess néni olyan, amilyen. Leülünk, kezemet fogja, riadalmam okát tudakolná. Kisírt szemekkel nézek rá, komolyan, fürkészően. Vajon mit mondhatnék el neki? Hinne nekem? Végül hosszan, mélyet sóhajtva bököm ki a kérdéseket, amik lelkem nyomják.
- Miért gyűlöl engem az Úr? Miért vagyok olyan rossz, hogy senki sem szerethet?
Majd újabb kövér könnycseppek gördülnek le arcomon, ahogy szívembe markol a gondolat. "Mi van, ha anyát nem is rabolták el, ha anya ELHAGYOTT?"
- Anya... miért?... hol van? - kérdem összefüggéstelen, elcsukló hangon, majd lassan ingatni kezdem fejem. "Nem! Anya szeret, anyát elrabolták, anya igazán szeret! Itt lenne, megvédene, ha tehetné! Apa is azt mondta, hogy anya szeret, csak el kellett hagynia, de hiányzom neki! Igen, anyát elrabolta a Koboldkirály és nekem kell megmentenem! Ki kell állnom a próbákat, le kell győznöm az ellenséget, hogy boldogok lehessünk aztán!" Egyik kezem kiszabadítva Bess néni markából a tengerüveget markolnám meg erősen. "Anya sokkal nagyobb veszélyben van, mint én és csak én segíthetek rajta! Bátornak kell lennem, mint a mesék hősei! Meg kell találnom a karmaim és le kell győznöm AZT és a Koboldkirályt is! Igen, ma éjjel megkeresem a halálos nem-cica-karmokat, bizonyára erre utalt Sam is! Sam tudja, Sam segít! Végre lesz fegyverem, amivel a Másvilágba átlépve megküzdhetek az ellenséggel!"
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Lenyűgöző a katedrális abban a fehér fényben úszva, ám a kőarcok rémülettel töltenek el; nem akarsz bemenni, minden ösztönöd azt súgná, hogy menekülj, de a nagyinak ellentmondani még a látomásnál (?) és félelmetesebb opció. Közelebb húzódsz apádhoz, azt kívánva, bár inkább AZ lihegne a nyomodban - AZ ellen legalább tudsz tenni valamit, már legalább is bízol benne, hogy tudsz, de ez az idegen erő szinte megbénít. Halkan felnyüsszensz, mire apa csak hátadat dörgöli.
- Ne türelmetlenkedj, Cait, bírd ki a mai napot, kérlek. - Kér édesapád, aki Mollyhoz hasonlóan fáradtnak és a szokottnál ingerültebbnek tűnik. Hiába, a nagyinak megvan az a képessége, hogy mindenkiből kihozza a legrosszabbat. Apa tovább von magával be a mesés atmoszférájú ódon templomba.

A hely szépsége s méltósága mégis inkább fojtogató és elnyomó, könyörtelen hatalomként nehezedik rád, szédülsz s gyomrod is felkavarodik, s ezúttal nem a tömeg az oka - hanem a hely maga. Vádlón néznek rád a bibliai alakok az ólomüvegről, a vaskos pillérekről és oszlopokról egyaránt, magányos könnycseppeddel senki se törődik - senki se veszi észre, hogy rosszul vagy, még apa is túl elfoglalt és gondterhelt hozzá.
Aztán nincs már apa sem, sem senki más, csak te és a katedrális, a múlt ködéből szóló zene s végül a fényből előreppenő óriás-angyalok, s álmaid bizonytalan, menekülő-ösvény deszkái sem jelennek meg, hogy a kiutat mutassák. A kétségbeesés immár teljesen úrrá lesz rajtad; nem elég, hogy az emberek nem értenek meg s mostanság egyre gorombábbak veled, de még Jóisten, akiről pedig úgy tanultad s hitted is, hogy mindenkit szeret, gyűlöletét sugározza feléd hideg fénye és haragvó angyalai formájában. Újra felnyüsszensz s hüppögésed velőtrázó sikollyá válik, mikor megpillantod a levágott fejet, ami talán a tiéd mintázza, talán farkasé.

Felállsz, lendülsz, a kemény, kényelmetlen ülés megcsikordul a kövön s menekülnél is kifelé, amikor hirtelenjében újra a jelenben találod magad - már a padsorok közti folyosónál. Apa karol át, homlokán aggodalmas ráncok, tekintetében csalódottság s tán szégyen, ahogy bocsánatkérőn tekint a körülöttetek ülőkre és állókra; néhány emberen keresztülgázolhattál, ahogy elképedt arcukat látod s furcsamód tőled szokatlanul nagy erőre valló elmozdult padjaikra pillantasz makacsul ömlő könnyeid fátylán át. Molly arcát tenyerébe temeti, rád se akar nézni, míg David és Jack kissé hüledezve bámulnak rád, majd szinte egyszerre húzódik gonoszkás tejbetök-vigyorra képük, amint megértik, hogy bajban vagy. Nagyi kezei ökölbe szorulva, szemeiből határtalan utálat sugárzik, ám nem szól s nem is mozdul - tán nem akarja, hogy azt higgye bárki, hogy bármi közötök van egymáshoz.
Jópáran zsörtölődnek körülötted, rengeteg szigorú, megvető pillantást kapsz, mintha valahogy senkinek se jutna eszébe, hogy netalántán rosszul vagy. Az Istentisztelet ettől függetlenül zavartalanul folytatódik tovább; a lelkész lassan belekezd beszédébe, miközben egyik jól öltözött úriember - egyike azoknak, akik a turistákra is rászólnak, amikor sapkában jönnek be, vakukkal villantgatnak vagy túl hangosak - közeledik feléd.
- Cait, az Isten szerelmére, viselkedj már, kérlek! - Hallod apa halk, fogai közül kiszűrt s mégis, szinte könyörgő szemrehányását, miközben próbálna valahol hátrébb újra leültetni. Az elegáns úriember egész halkan megérdeklődi, mi a probléma, mire apa suttogva magyarázkodni kezd valamit az "epilepsziádról".

A legszörnyűbb azonban, hogy hamar rájössz, a kegyetlen angyali jelenések továbbra is itt vannak, habár némán s áttetszőn, de hatalmas, ködszerű formájuk ott függ a levegőben az emberek feje fölött, s érzed, továbbra is téged pásztáz vádló tekintetük, miközben hangtalanul, egészen lassan, de rendíthetetlenül közelítenek feléd. Egészen biztos vagy benne, hogy ha elérnek, neked annyi - ahogy abban is, hogy ezt nem fogod tudni kimagyarázni, még apunál sem.

Bess nénit pillantod meg aztán, aki válladra fog, s könnyeden legyint apád és a rendre felügyelő úr felé...
- Egy kis friss levegő kell csak a kislánynak, majd én kiviszem, Ewan. Kinn megvárunk titeket. - S kézen fogva téged kifelé indul veled a templomból, feszes léptekkel, miközben apa kissé hálásan pillant rá és bólint. Így is egy örökkévalóságnak tűnik, mire a kijárat közelébe értek végre, ám a fenyegető alakok legalább nem követnek tovább - csak bőrödön érzed perzselő s egyben dermesztő, kérlelhetetlen tekintetüket.
- Átokverte vörös kis boszorkány! - Hallod egy, a bejárat közelében ácsingózó öregasszony halk szitkozódását, aki nyilván megrökönyödve, mégis mohó kíváncsisággal figyelhette a jelenetet, amit rendeztél.
- Inkább egy helyre kis boszorkány legyen, mint egy ilyen randa vén banya - morranja feléje Bess néni azzal a jellegzetes, kelletlen szipirtyó-magabiztosságával, mire a hüledező vénasszony elkerekedett szemekkel kap szívéhez drámaian; legalább hónapokra elegendő hőbörgés alapanyagot kapott az elmúlt percekben.

Végre kiértek a borús, ám friss levegőjű térre, s nyomasztó halálfélelmed is alábbhagy, amint a ködbe burkolózó épülettől távolabb kerültök; könnyeid azonban megállíthatatlanul patakzanak.
- Ejnye már, ne itasd az egereket, Cait drága, még a végén megihleted az egeket itten aztán kapunk egy nyavalyás esőt a nyakunkba. - Szól Bess nénikéd, aki noha csak egypár évvel idősebb apunál, mégis egészen öregasszonyosan tud károgni. Zsebkendővel maszatolja el könnyeid, majd kezedbe nyom egy tisztát.
- Kijutottunk végre, na, hát anya szentfazéksága bevallom, már nekem is az agyamra megy néha. - Súgja oda cinkosan s egy pad felé indul veled.
- Merthogy olyan túlbuzgó mostanság, hogy mán azon se csodálkoznék, ha folyton a kénköves pokolról rimánkodna, mint azok a megveszekedett pápisták. - Fejét csóválva és újabb zsebkendőt elővéve nekiáll letörölgetni a pad deszkáin megülő nyirkosságot, s leültet.
- Az ír vére jött elő vénségére, biztosan. Tudtad, hogy írek is voltak a felmenőink közt? - Mormogja, szinte magának talán, s miután további zsebkendőkkel - igen jól fel lehet szerelkezve belőlük - felszárítgatta a pad másik feléről is a tegnapi eső maradékát, maga is leül.
- Nade aztán mesélj, kincsem, mi rémisztett ennyire meg? - Kérdi, miközben egészen lehűlt kezed markába zárja biztatón.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Sam szavai hallatán elkerekednek szemeim, majd büszkén kihúzom magam és elmosolyodom. „Ó drága Sam, mindig fel tudsz vidítani! Veszedelmes, halálos karmok, nekem! Az igazán hasznos lenne, talán azokkal még AZ-t is legyőzhetném…”
Az éjszakai fontos dolgaim hallatán azonban lehervad a mosoly az arcomról. Gondterhelten sóhajtok.
- Csak engedjenek el apuék. – hajtom le a fejem bánatosan és folytatom is az öltözködést.

…

A szekrény mélyén tátongó szakadékból les rám álmaim démona, a szörnyeteg, akit a Koboldkirály küldött, hogy megakadályozza édesanyám kiszabadítását. A zöld szempár a lelkembe tép, szívembe hatol. Tudja, hogy félek, és ez – ha lehet – még jobban megrémiszt. Szakad rólam a víz, a lábam megremeg, de Sam nem ugrik, hogy megvédjen, sőt, nagyon is nyugodt, mintha minden rendben volna. Akarom hinni, hogy jó nyomon vagyok, hogy nem bánthat a rémség, de nem megy. Végül Sam biztatására összeszedem magam és újra a szekrénybe hajolok. „Csak a régi tükör… De még milyen tükör!” – veszem a kezembe a varázslatos holmit. Megszólítom, de nem felel.
Molly léptei szakítják félbe mélázásom. „Remélem nem hallott meg!” – ráncolom a homlokom. Remélem nem azért jön, hogy a dilidokival fenyegessen. Nem vagyok őrült. Csak látok dolgokat… És amit nem látok azt kitalálom. Ez nem bűn!

Molly leteremt és itt hagy, én Samtől várok biztatást és vigaszt. Szavaira elmosolyodok, hálás tekintetemmel simogatom bundás barátom, amíg teljesen el nem halványodik őkelme.
- Nemsokára találkozunk. – mondom halkan, majd indulnék is túlesni a kötelező programon.

…

A tömegen átvágva a nagyi és a vízköpők közötti hasonlóságon elmélkedem, mikor a kőszörnyeket nézve egyszerre csak színeit veszti és homályba borul a világ és a szörnyek visszanéznek rám. Megtorpanok, s ha apa nem fogná kezem talán el is esnék. A kép varázslatos, ahogy a katedrális csodálatosan, fehéren, hatalmason magasodik felém, csak épp megnyugvás és béke helyett ezernyi hideg szoborszörny fenyeget vicsorogva. „Nem akarok bemenni.” – ér el a félsz. Apa kezét fogom erősen, vigyázzon rám, védjen meg ő. Teljes mértékben megértem Samet, hogy nem akart idejönni. Aggodalmasan pillogok a szörnyalakokra, ahogy belépünk a templomba. Hiába néznek üres kőszemekkel a semmibe, mégis riadtan tekergetem a fejem attól félve, hogy amelyiket épp nem látom, az egyenesen rám néz, talán közelebb is lopakodik hozzám. Idegesen nyüsszenek apa karjának simulva. „Bárcsak AZ lenne itt és nem ezek!” – kívánom inkább a hetek óta álmaimat kísértő szörnyeteget. „A templom utál engem. A templom nem örül, hogy beléptem. Nem ide tartozom.” – húzom magam össze picire, görnyedten. „Bár lenne minél előbb vége a szertartásnak!” – kívánom.

A tömegben sem tudok elbújni, a templom körbevesz, vádlón néz rám ólomüveg ablak szemeivel. „Neked itt nincs helyed!” – üzeni. Ahogy apa elengedi a kezem, egészen kétségbeesek. A nyakamban függő tengerüveget markolom, s még szemeim is összeszorítanám. „Bárcsak-bárcsak-bárcsak lennék máshol, bárhol máshol!” Inkább állnék szemtől szembe AZzal, de ez a hely, ez kitaszít engem. Szédülésem mellé a hányinger is beköszön. Alig állok a lábamon, a hátamon folyik a víz, alig kapok levegőt. Azt hiszem mindjárt elájulok, mikor végre leülünk. Lefolyok a padban, igyekszem összehúzódni, láthatatlanná válni. A színes üvegablakokon álló figurák mind rám néznek, engem vádolnak. A falakból ezernyi torok zsolozsmája szól, de még az oltár fölött a feszület is rám mered szemrehányóan, mintha bűnös lennék. Összeszorítom szemeim, az émelygéssel küzdök, s kétségbeesésemben összeszorított pilláim közül egy könnycsepp is utat talál. Legszívesebben felállnék és kirohannék, de abból botrány lenne.
Kinyitom a szemem. Köröttem emberek, ismeretlenek, szürke, fakó tömeg, akár álmomban. Apát nem látom, apa eltűnt. Bennem a félelem egyre nő. Nem a szellemektől félek. Ezektől a szellemektől félek. Ezek mások. Az ódon templombelső lenyűgözne, ha nem lennék ennyire rosszul. Lenézek a földre, a padsorok közé, hátha itt is színes deszkák mutatnák az utat…
Lenyűgöző a hely, lenyűgözőek a szellemtömegek, a falakból áradó hit, a fény, az erő. És ezzel szemben borzalmas érzés, hogy engem a falak eltaszítanak, egyedül vagyok a tömegben. Üvölthetek, nem hallaná senki, nem értené senki. „Hová lett mindenki? Hol van apa?” – forgatom körbe a fejem és erősen küzdök a késztetéssel, hogy elszaladjak.
Az ólomüvegablakokon át beszűrődő fény fölöttem kavarog, füstszerűvé válik, majd anyagiasul. Angyalok formálódnak hitből és imából. Angyalok, akik azért jöttek, hogy megtisztítsák a templomot attól, amit én jelentek. „Már Istennek is rossz vagyok? Nem csak Mollynak és a nagyinak és minden élőnek?” – nyüsszentek reszketve, fogaim is összekoccannak talán. Tűz és jég éget, mígnem a harmadik, a ragyogó, gyönyörű angyal saját levágott fejem hajítja felém. Rémülten ugrok föl, kezeimmel fejemhez kapok felsikítva. A fej lábaim elé gurul, s farkas fejjé változik.
A három angyalnak meg se kéne szólalnia, hogy fussak, de parancsolóan utasítanak ki, s én futnék el innen, botladozva, szédülve, alig látva könnyeimtől és a szédülettől, bárhova csak ki innen. Már az se érdekel, ha megbüntetnek!
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Molly csak a fejét csóválja, mikor replikázol, hogy Jack kezdte, a kissrác pedig téged igyekezve túlüvölteni kiabálja:
- Nem is igaaaz!
Persze ha már nyaklevest nem oszthatsz le a kölyöknek, legalább a hazudósságára hívnád fel mostohád figyelmét, aki szúrós tekintettel néz rád, vádlón. Úgy érzed, mondhatnál te bármit, úgyis a saját gyerekeinek adna igazat. Ha apa itt lenne, ő biztos próbálná elsimítani a dolgot, de apa nincs itt, így jobb híján támogatás nélkül, dúlva-fúlva rohansz a szobádba.

...

Sam furcsa felvetésére már-már ráförmedsz. Bohókás, bólintást imitáló fejmozdulattal jelzi, hogy persze látta, mit csinált féltestvéred, mégis mindent tudó tekintete ugyanolyan sejtelmes marad. Mikor karmaira irigykedsz, újra megszólal, némi dorombolás kíséretében.
- Kicsi lány, kicsi lány, nem cicakarmok valók tenéked. Amik tenéked valók, azok halálosabbak ezeknél. - S szeme megvillan újra rejtelmesen, majd karmocskáit egész mélyre vájja ágytakaródba - szerencsére nem szokott megmaradni karmai nyoma.
- Fontosabb dolgod is lesz ennél mikor leszáll az Éj. - szól megint enigmatikusan, mikor fejedbe veszed, hogy márpedig úgy megrémiszted a kis pisist, hogy félelemtől reszketve virrassza végig a kísértetek, boszorkák és tündérek éjjelét.

...

Szíved a torkodban dobog, mikor kinyitod a szekrényajtót, de határtalan hitedből erőt merítve azon reménykedsz, hogy egy barátságos szekrényszörnyet lelsz majd, aki a barátod akar lenni, s mikor mumus helyett furcsa mélységet pillantasz meg, még az is felmerül benned, hogy netán szekrényed maga a varázsholmi. S valóban, félelmetes szempár tekint rád a mélységből, mintha veszedelmes harag és pusztító kegyetlenség adná az állatszemek csillanó, lidérces fényét, s a legrosszabb, hogy a hozzá tartozó arcot vagy pofát nem tudod kivenni a homályban. Egy pillanatra az ütő is megáll benned, mikor úgy sejted, AZ lapul odalenn s egyenesen szívedbe tekint, de Sam biztatására sikerül annyira összeszedned magad, hogy közelebb hajolj - még köszönsz is a rémnek, aki addigra azonban tovatűnik, s helyében csak az ósdi, kidobott tükröt találod.
A tükröt, ami bizonyára különös hatalommal bír, s határtalan fantáziád meg is indul, miféle bűbájt hordozhat a holmi, amiről Sam eddig nem beszélt, ám most nincs alkalmad megkérdezni - Molly hangja megszakít. Időben visszahajítod a tükröt a szekrénybe és visszaugrasz, felmarkolva hajkeféd, és őszintén reméled, hogy Mollynak semmi sem tűnt fel, na meg legfőképp, hogy nem beszéltél túl hangosan. Nagyon rossz lenne, ha tényleg sikerülne apát rábeszélnie, hogy vigyenek el dilidokihoz.

Mikor kijelented, hogy elkészültél, mostohaanyád szigorú, rosszalló és irgalmatlanul fáradt tekintetét érzed magadon. Végre, miután elmondja a magáét és lehord, újra magadra maradsz egy röpke ideig, épp csak hogy laza kontyba csavarintsd szelídíthetetlen sörényed, és Samtől halkan megérdeklődd, veled lesz-e az Istentisztelet után.
- Ott leszek a Banyánál, egyet se félj. - Hallod magabiztos hangját, majd egészen elhalványodik, s tovatűnik - ki tudja hová megy ilyenkor; az erre irányuló kérdéseidre eléggé kibogozhatatlan válaszokat szokott adni, amik vagy száz újabb kérdést szülnének. Sam egyik sajátos hibája, hogy igen furcsán fogalmaz, de persze te szíves-örömest kipótlod fantáziáddal, amit nem értesz.

...

A sebtében befejezett öltözködés és a korántsem kellemes kocsikázás után végre - késve - odaértek a katedrálishoz. Apa természetesen viszonozza ölelésed és puszit nyom az arcodra; Bess néni, aki rendszerint a pártodat fogja - gyakran Apánál is határozottabban, azzal a konok, nemtörődöm szipirtyósággal, ami csak a hozzá hasonló vénkisasszonyoknak adatott meg - kedveskedése persze sokkal irritálóbb. Van egy olyan sejtésed, hogy ő is tisztában van ezzel...

Miközben a tempót sietősebbre véve átvágtok a tömegen - ami igen terjedelmes, tekintve, hogy a tapintatosabbnak mondható idegenvezetők ilyentájt hajlamosak kiterelgetni turistacsoportjaikat - egészen megszáll a hiányérzet, ahogy Anyára gondolsz. S ahogy közeledtek a méltóságteljes, ódon épület bejáratához, az undok, folyton panaszáradatokat és szidalmakat köpködő nagyiról a vízköpők jutnak eszedbe, s önkéntelenül kissé felágaskodva fel is pillantasz a templom csipkés homlokzatán ücsörgő, gunyoros vízköpőkre és őrzőként trónoló kőgroteszkekre.
Talán a szédítő magasságba nézéstől, de valóban kissé megszédülsz - még szerencse, hogy apa fogja a kezed. Egy szívdobbanásnyi pillanatra mintha megint egészen sötétbe borulna a világ, csak a katedrális sziluettje világít vakító fehér derengéssel, s a faragott lények és emberfejes domborművek mintha egyszerre feléd fordítanák üres szobortekintetüket fenyegetőn. Le is dermedsz, de egy pillanattal később már minden a helyén van - a rossz érzés azonban továbbra is kísért, s apa, aki észre se vette tán, hogy megriadtál, határozott léptekkel indul befelé, téged magával vonva. A kőszörnyek s faragványok, amint elhaladsz alattuk, már nem a nagyit juttatják eszedbe, és még csak nem is AZt - valami egészen idegenszerű veszedelmet érzel felőlük, noha mostanra mozdulatlanul bámulják a teret élettelen, vak kőszemeikkel.

Beérve továbbra is nyugtalan vagy, noha a templom valóban gyönyörű; a megannyi festett üvegablak mesés s egyúttal sejtelmes színekbe burkolja a hangulatos belső tereket. Az Istentisztelet már elkezdődött, az orgona felől ünnepélyes dallamok szólnak. Persze még így vasárnap is sok a turista, a hangosabb, idegen nyelveken karattyolókra vagy vakuikat villantgatókra finoman rá is szólnak páran. A padsorok felé vonultok, hely persze nem sok akad, így kissé szétszóródtok, még apa is elengedi a kezed. Némi méltatlankodással veszed tudomásul, hogy eléggé túlöltöztetek - nálatok sokkal lazább és kényelmesebb ruhás öregek, fiatalok és családok ücsörögnek békésen; nyilván nagyi háklissága miatt kellett a nagy felhajtás. Az ünneplős ruha azonban jelenleg a legkisebb gondod; az a lassan tapintható veszélyérzet egyre inkább elhatalmasodik rajtad, miközben apa végre helyet talál nektek és leülhetsz. Nem is árt, mert rosszulléted fokozódik, már émelygés-féleség tör rád lassacskán.

Egyre jobban szédülsz, a látkép vadul forogni kezd körülötted, szinte egybemosódva, orrodat tömjén illata és mardosó füstszag tölti meg, majd újra éles fehér fény vakítja el szemed, s mintha egyetlen pillanatba csomagolva végeérhetetlen, monoton, nyomasztó - és protestáns templomhoz nyomokban sem passzoló - zsolozsmázás távoli hangja érne el hozzád; reszketni kezdesz és halálos rémület tölt el.
Mire újra látsz végül, a megannyi körötted ülő vagy álló látogató alakja teljesen fakó, kivehetetlen és sematikusan szellemszerű, még a családtagjaidat se leled. A templombelső sokkal misztikusabbnak tűnik, a falak, a díszítések mintha régebbi korokat idéznének, s a hódolatteljes és egyre inkább régies ruhásnak tűnő szellem-tömeg teljesen elfakul.
Egyedül vagy.
A vibrálóan elevennek s fényesnek tetsző katedrális ambivalens érzetekkel halmoz el - szinte tapinthatóan érzed az évszázadok alatt a falakba ivódott imákat, a hitet, a reményt, a szeretetet s egyben a félelmet és tengernyi bánatot, mégis mintha rettenetesen idegen lenne a sok érzés; mintha kívülálló lennél e szent helyen, s a templom maga is érezné ezt, s ki akarna taszítani magából. Újabb latin szövegű, réges-rég elavult, tán katolikus időket idéző és igencsak baljós zene hallatszik, ezúttal egészen elevenen és hangosan.
A falakból sugárzó fény különös mintázatú, lebegő, testtelen kavargás formáját ölti, amiből három, hatalmas, kardot markoló szárnyas alakot látsz kiválni. A tőled balra található arcnélküli, csuklyás angyal felől dermesztő, jeges hidegséget érzel, ami szinte megfagyasztja tagjaid, míg a jobboldalról közelítő, furcsa vértbe öltözött figura közelsége akár a haragvó tűz, szinte megéget. A középső, könyörtelen tekintetű s egyben szépséges angyal bal kezében levágott leányfejet tart, kinek arca kísértetiesen a tiédhez hasonlít... Az angyal feléd hajítja a fejet, ami lábadhoz gurulva már halott tekintetű ám még mindig kínjában vicsorgó farkasfejjé változik.
A három angyal felől ám egyúttal ezer és ezer torokból, ezer és ezer nyelven egyszerre hallod fejedben az ellenséges, parancsoló hangot.
- TAKARODJ!
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Az undok kis görény után lendülök, hogy bosszuljak. A hajába tépek, mire ő felüvölt. Elengedem, félek a büntetéstől, de nem hagyhattam megtorlás nélkül sem Jack szemétkedését. Az érkező Molly arca számomra semmi jót nem ígér.
- Ő kezdte! – védekeznék. Elegem van, hogy itt én csak a rossz lehetek, a bolond, a hazug, a gonosz!
Öcsém szemrebbenés nélkül hazudik, és mostohaanyám természetesen hisz neki. Molly kezét pofonra emeli. Behúzott nyakkal, karomat védekezésre emelve hátrálok.
- Hazudik! – replikázok felháborodva, de még egy lépést hátrálok. A mostohaanyám gyűlöl engem, nem vitás. Figyelem arcát, ahogy a cserepeket kezdi összeszedni és jobbnak látom, ha tényleg elkotródom. Megnyakalnám öcsém, kezem is emelem már, de inkább mégse ütök, abból biztosan szobafogság lenne… nyárig. Megpördülök és felviharzok a szobámba. Az ajtó hangosan csapódik be mögöttem.
Persze ha apa itthon lett volna, se lenne sokkal jobb. Motyogott volna valamit arról, hogy pár tányér miatt felesleges veszekedni, majd miután Molly letorkolja, hogy az öcsémet verem megint megkér szép csendesen, hogy menjek fel a szobámba. Talán még elcsíptem volna tőle egy „ugyan, hisz még gyerekek” frázis, ami mostohaanyám üvöltésébe fulladt volna.
„Anyát akarom! Meg kell találnom! Ó, bár csoda történne ma és megtalálnám anyut és hazahoznám és Molly és a két kis görény köddé válna és élhetnénk itt szépen apával és anyával. Akkor minden jóra fordulna!” – szipogok fölfelé menet a lépcsőn. Egyedül vagyok és mindenki engem bánt.

…

Fel tudnék robbanni dühömben, de csapkodáson és puffogáson kívül mást nem tehetek. Sam az ágyamon nyújtózik karmait kieresztve. Szavai hallatán megállok.
- De hát láttad mit csinált! – méltatlankodok.
- Igenis megérdemelné, hogy jól felképeljem! Ha nekem lennének olyan karmaim, mint neked, véres cafatokban lógna az arca annak a kis féregnek! – dühöngök. Nem hiszem el, hogy még barátom és szövetségesem is öcsém pártjára áll.
- Na majd este teszek róla, hogy reszketve rohanjon haza és elaludni se merjen a kis pisis! – fortyogok.
Sam türelmesen hallgat várva, hogy kifogyjak a szóból, de engem esz a méreg az engem ért igazságtalan sérelmek miatt. Az elsötétülő szoba és a felmorduló szekrény végül mégis belém fojtja a szót.
A szívem a fülemben dobog, a levegőt szaporán kapkodva meredek a bútorra. Talán az álmaimban kísértő névtelen, arctalan rettenet kucorog odabent. Samre pislogok. Testtartása jelzi, hogy ő is hallotta, de nem figyelmeztet veszélyre. Az jó. Megnyugtató. Talán nem AZ van odabent, csak valami ártalmatlan jószág. Talán egy mumus. Talán ő is fél. Talán magányos. Talán őt is bántották és ezért bújt el itt nálam… Akkor jó lenne megnyugtatni, megvigasztalni…
Óvatosan lépek a szekrényhez, amit én becsuktam, most mégis nyitva. Odabent van valami, ez biztos. Kinyitom a szekrényt és ruháimmal találom szembe magam. Egészen olyan minden, mint amilyennek lennie kell. A ruhákat is félretolom, hátha a vendégem félénken búvik valahol. Ha szörny lenne benne már egész biztosan rám ugrott volna. Semmi különöset nem látok és ettől csalódott vagyok. Minden unalmas, hétköznapi. Illetve mégse. A szekrény mélyén egy szakadék tátong! „Ó, azt sose hittem volna, hogy az én szekrényem is narniai varázsalmafából van. Lehet, hogy itt a kapu a Másvilágokba? Ilyen közel?” – dobban nagyot a szívem, majd hirtelen a mélységben gomolygó formák közül rám villan egy zöld szempár. Egy ijesztő szempár. Hátrahőkölök. Tehát AZ van odabent. A szekrényajtót markolom, hogyha AZkidugja a pofáját, rögtön rácsaphassam. Rémisztően izgalmas is a felfedezés. „Varázslatos a szekrényem!” Titkok, felfedezések várnak és talán az út is, aminek a végén ott lesz anya. Samre pillantok.
- AZ van odabent! – súgom neki. Ő hunyorogva biztat, hogy nézzem meg közelebbről. Komoly arccal bólintok, bátorságot erőltetek magamra és ruháim félrehatva lesek be újra a szekrénybe. A szakadék eltűnt, kezem fát kopogtat lent. A zöld szempár helyén a régi tükör, amit nyáron találtam még Sammel. Kézbe veszem a homályos kis pipereeszközt és belenézek. Egy kissé riadt, kócos, vörös hajú lány néz rám vissza.
- Szia! – köszönök neki, de nem válaszol. Pedig most már biztos, hogy varázstükör. Hiszen AZ nézett rám belőle. De haAZ lát engem a Koboldkirály országából, akkor ezzel a tükörrel én is át tudok nézni oda. Vagy az is lehet, hogy odaát ennek a segítségével találjuk majd meg a hazautat. Mivel AZ ilyen hatalmas nagy vadállat őt csak egy igazi hős tudná legyőzni és én nem vagyok hős. Persze játszottam már kalózosat, de az más. AZ elől el kell szaladni vagy furfanggal át kell ejteni. Félelmetes, hiszen könnyedén venne pofájába és roppantana ketté egy mozdulattal, de legalább már tudom hogy néz ki. És ez jó. Sokkal félelmetesebbnek képzeltem. De azért is így borzongatóan, iszonytatóan rémísztő…

Molly közelít, a tükröt ijedten lököm vissza a szekrénybe és zárom be az ajtót, majd villámgyors szökkenéssel hajkefém után nyúlnék. Mire benyit, remélem már éppen fésülködést imitálok.
- Kész vagyok már. – mondom rögvest, függetlenül attól, hogy is állok valójában. Végignézek magamon és remélem tényleg jó leszek így. A fésülködésemre tett megjegyzései mindennaposak, legalább havonta egyszer akar fodrászhoz vinni, de eddig megúsztam a birkanyírást. „A nagyi így is úgy is mérges lesz!” – replikázok magamban, de hangosan inkább nem szólok. Molly lesiet, én tessék-lássék kontyot csavarintok a tarkómra, majd Samre pillantok bánatosan.
- De a nagyinál már ott leszel velem, ugye? – gyűlölöm az ebédeket a nagyinál és biztos vagyok benne, hogy a mai különösen hosszú, unalmas és kínos alkalom lesz. Jó lenne, ha Sam elkísérne.
- Vigyázz magadra! – búcsúzom barátomtól, majd leszaladok a földszintre, ahol belebújok cipőmbe, és felkapom kabátom. Sálam vadul tekerem körbe a nyakamon, sapkámat és kesztyűmet zsebre dugom, szinte szaladok a kocsi felé. Ülnék hátra, hogy az öltönybe vedlett Vasember elfoglalhassa az őt megillető helyet, ám Molly maga mellé parancsol. Nem értem, de szó nélkül ölük be, bekötöm a biztonsági övet, majd lehajolva kezdeném befűzni a cipőmet rendesen.

…

Nagyi hónapokig tervezhette hogyan tegye tönkre a Halloweent, mert a rettenetesen puccos St. Giles Katedrálisba vezényelte a családot. Durcásan bámulok ki oldalra, a ködbe. „Bár elmúlna estére! Kell, hogy használhassam a tengerüveget.” – kezem önkéntelen is a nyakamban függő medált érinti. Molly ideges, állandóan apával telefonál, pedig attól nem érünk oda hamarabb. „Szegény apa! Olyan jó lenne ketten lemenni a tengerpartra…” – sóhajtok álmodozva. Az öccseim nem érdekelnek. Velük ellentétben azt se tartom viccesnek, hogy Molly káromkodik. A nap eddigi része tragédia. Félek, hogy mi lesz nagyinál, és hogy vajon este elengednek-e. „Csak ne essen az eső! Akkor nem engednek el, vagy csak nagyon rövid időre.” – sóhajtok újra. Kontyom lassan kezd szétcsúszni, ahogy a fejtámla dörzsölni.

Kiszállunk a kocsiból, és inkább a csuklómra húzom a hajgumim ahelyett, hogy újra összefognám a hajam. Apa láttán elmosolyodom. „Végre!” Már egészen árvának éreztem magam a kocsiban a banyával és az ördögfiókákkal.
- Szia Apa! – ölelném meg őt.
- Csókolom! – köszönök illedelmesen a nagyinak is, majd egy „Szia Bess néni!”-t is elrebegek nagynénémnek.
Molly rögtön mentegetőzni kezd Szörnyellának engem sározva. Megszoktam. Nagyi szid engem, Bess néni a maga módján védene. „Csak az arcomhoz ne nyúlkálnál folyton!” – mérgelődök magamban, de szóvá nem teszem. Molly és a nagyi mellett ő egy valóságos tündér, főleg, ha jókedvében van. Csak nem sikerül lépést tartania az évekkel és még mindig ötévesnek néz…

Apa megfogja a kezem és elindulunk átverekedni magunkat a tömegen. „De jó lenne, ha a másik kezem anya fogná!” – álmodozom, ahogy apa mellett lépdelek. Tekintetem körbejár a tömegen, hátha Sam mégis elkísért, legalább a templomig, de őt nem látom. Feltekintek a templom hatalmas vízköpőire. „Bárcsak életre kelnének és elragadnák a nagyit.” – mélázok. „A nagyi nagyon jó vízköpő lenne.” – állapítom meg sokadszorra. Mást se tud csak okádani, fröcsögni és szitkozódni. És az arca is egészen oda illő lenne. „Amilyen szentfazék neki pont egy templomon a helye…”
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Sablepaw]

Ködből és esőből általában elegendő jut, főleg ősztájt, de egy esti holdvilág most igazán fontos lenne, úgy érzed.
Sajnos hiába közel már a mosogatás vége, az undok kis görény Jack úgy tűnik, nagy unalmában kitalálta, hogy a szivatásoddal dobja fel rosszkedvű reggelét. A tányérok szilánkokra törnek a konyhakövön, te pedig fürge öcséd után lendülsz, hogy megtépd s kis mocskot; már az asztalnál sikerül csak utolérni, bele is tépsz hajába, mire ő panaszosan felvonyít.
- ANYAAAA!
Molly egy pillanat múlva már ott is van. Nem elég, hogy leteremt a széttört tányérok miatt, szinte fellángoló, dühös tekintetéből látod, hogy téged szúrt ki verekedősnek is.
- Caitria! Azonnal hagyd békén az öcséd! Elment az eszed?! - És karját pofonra lendítendő fel is emeli, de ad időt, hogy elhord magad.
- Anyaaa, én csak itt ültem, erre neki állt magában beszélni és tányérokat tördelni és rám támadott! - Hüppögi egész meggyőzően az álnok kis görény.
Szinte nyílt ellenségességet látsz a zsörtölődő Molly tekintetében, miközben nekiáll a cserepeket eltakarítani, és befejezni a mosogatást... de figyel rád. Nem biztos hogy megéri kockáztatni a szeme láttára meglegyinteni Jacket, bár igencsak viszket a tenyered. Pont ma túl rizikós lenne - ezt a fiú is tudhatja, önelégült, koboldszerű képéből ítélve.

...

Dúlva-fúlva és bizony néha önkéntelenül is csapkolódva készülsz, hangosan - talán túlságosan is hangosan - osztva meg dühös gondolataid az ágyon heverésző csodamacskával. Mikor indulatosan arról beszélsz, hogy Jack holnap megkapja a magáét, a cica kinyújtózik, karmait belemélyesztve ágytakaródba, majd csak ennyit szól.
- Vigyázz, mit kívánsz, kicsi lány...
A többi zsörtölődésed nem kommentálja; csak szokásához híven elegáns, sztoikus és kifürkészhetetlen macskaszemekkel bámul rád.
Aztán egy pillanatra az ütő is megáll benned, mikor az ég elsötétül, a szekrényajtó megnyikordul s felhangzik a vészjósló morgás. Libabőrös leszel, hideg verítékben úszol... talán AZ lapul a szekrény mélyén. Sam semmi jelét nem mutatja az idegességnek, ez mindenesetre kissé megnyugtat. A macska nem felel - nyilvánvaló, hogy hallotta.
Lassan és óvatosan lépdelsz közel a szekrényhez - bár elég ideges voltál hozzá, úgy rémlik, csukva volt az a bizonyos ajtó. Fülelsz, de semmit sem hallasz, s reméled, hogy talán csak egy új "barátra" tettél szert, egy kedves mumusra, aki voltaképp megvéd, míg másokat - például irritáló kis féltesókat - aztán jól meg lehet rémiszteni vele.

Kinyitod a szekrényt; a szokott látkép fogad - felakasztott ruhák, alul meg kacatok. Még a ruhákat is félretolod kissé. Semmi. Pontosabban... mintha mozgást érzékelnél a szekrény alja felől. A macska nem figyelmeztet, így bátorságod összeszedve lejjebb hajolsz, s úgy látod, mintha a szekrény sötét mélyén egy szakadék tátongana, benne gomolygó formákkal és feketeséggel, majd egy zöldesen parázsló, dühös vadállat-szempár villan rád egy pillanatra - van benne valami nagyon rémisztő.
- Nézd csak meg közelebbről. - Hallod Sam megnyugtató hangját, s ha így teszel, lehajolva egy ismerős holmit pillantasz meg ott, ahol az előbb szakadékot sejtettél s benne szempárt. A régi, törött nyelű és homályos kézitükröt még nyáron találtad legkedvesebb barátod segedelmével egy lomtalanító konténerben, bár Sam nem árulta el, mire lehet jó, és mivel Molly szemében félő, hogy igen hamar a "szemét" kategóriába került volna, a szekrénybe suvasztottad... és mostanra kissé meg is feledkeztél róla. Ha belenézel, most nem látsz semmi különöset, csak a homályos, repedezett üvegen át kissé eltorzult perspektívájú tükörképed.

- Caitria! - Hallod Molly elégedetlen, már-már hisztérikus kiabálását majd közeledő lépteit is. Kisvártatva kinyitja ajtód és bekukkant, szemmel láthatóan idegesen és már teljesen felöltözve.
- Gyerünk már Cait, mi tart ennyi ideig? El fogunk késni! - Rivall rád.
- És még csak meg se fésülködtél rendesen? - Néz végig helyenként kissé kócosan maradt sörényeden.
- Annyi baj legyen, mozgás, különben a nagyid nagyon mérges lesz! - Fejezi be aztán legyintve, majd leviharzik és a fiaival folytatja a kiabálást.

Az előszobában sebtében kell felkapnod kabátod és cipőd, miközben a gyereköltönykékbe bújtatott fiúkat terelgeti morcosan a kocsi felé mostohaanyád, aki valóban egyre inkább emlékeztet a mesebeli gonosz mostohára. Kinyitja neked a bal elsőt - valószínűleg nem kegyből ülhetsz előre. Talán a fiúkat félti tőled? Fogalmad sincs.

...

A köd továbbra is megüli a környéket, és hogy a nagyi még inkább megkeserítse a dolgotokat, a zsúfolt óvárosi, ősöreg St. Giles Katedrálisba - másik nevén a "High Kirk of Edinburgh"-ba tartatok; úgy tűnik a nagyi ma különösen puccos templomban akarja utálni a gyerekek második legkedvencebb ünnepét (az első persze a Karácsony) és az ősi pogány hagyományokat.
Mollyn látod, hogy idegesen pislog - nagyjából félpercenként - a műszerfal digitális órájára, többször telefonál apuval - rém ingerülten - és időnként majdnem káromkodik is a forgalom nehézkessége miatt, az utolsó pillanatban harapva el a kínos szavakat, amitől aztán a fiúk a hátsó ülésen nevetgélni kezdenek, amíg egy dühös pillantással el nem némítja őket. Kivételesen nem sokat balhéznak, érzik, hogy az ő esti beöltözősdijük is úszik, ha rosszul viselkednek.

Végül sikerül beérnetek egy fizetős parkolóba, 9 óra57 perckor. A ceremónia 10kor elkezdődik, és bizony le fogjátok késni az elejét. Kiszálltok, és a szintén a parkolóban ácsorgó apukád, nagymamád és nagynénéd felé veszitek az irányt. Bess néni közönyösen ácsorog, Apa a Nagyiba karolva próbálja nyugtati az öreglányt, míg a nagyi szája csíkká vékonyodott a dühtől, és valószínűleg a kiabálástól is csak az tartóztatja vissza, hogy épp az Úr házába készültök.
- Alexandra, jaj, ne haragudj, borzalmas volt a forgalom - Kezd rögtön mentegetőzéssel Molly.
- És persze Caitria megint elálmodozta az időt! - Teszi hozzá, megróvó pillantást vetve rád.
- Mihaszna lány! - Rivall rád a nagyi - És még meg se fésülködött rendesen!
- Jajj anya, ne nyúzzad már folyton ezt a kislányt! - Kontrázik rá a vénkisasszony Bess néni, meghúzogatva arcodon a bőrt, majd hasonló irritáló vénlányos gesztussal borzolja a kissrácok idegeit is.
Apa közben elereszti a nagyit és sajnálkozó pillantással néz rád, majd kézenfogva téged elkezd a templom felé sietni. Tömérdek turistán kell átvergődnötök magatokat, amíg odaértek. Samnek persze se híre, se hamva.
_________________
- Cobolymancs (Sablepaw), Red Talon, Theurge, Lupus
- Setétholddal Osonó (Darkmoon Stalker), Bastet, Bubasti
- Bosszú Fagyos Karma (Frostiger Kralle der Rache), Fenrir - Schwerter von Heimdall, Modi, Ulfr

[Lumienkeli]

Az ablakon át nézem a szürke, borongós, ködös utcát. Szeretem a ködöt, ahogy az esőt is, de most nem örülök neki. Egy ilyen varázslatos éjszakán fényesen kell süssön a Hold, hogy bűverejű fényénél csodák történhessenek. Hogy működjön a tengerüveg. Ma működne, érzem. „Ó bárcsak-bárcsak-bárcsak sütne a Hold ma fényesen! Bár közelebb kerülnék anyához!” – kívánom szívemre tett kézzel, összeszorított szemmel, erősen.

Sam válasza megnyugtat. Örülök, hogy velem lesz, főleg ígérete hallatán.
- Különösek… - ismétlem tűnődve, izgatottan, reménykedve és kissé félve is. Nyugtalan vagyok, minden porcikám azt súgja, hogy a mai este feledhetetlen lesz. És remélem nem attól, hogy végül szobafogságban kuksolok itthon…
Elmosolyodom, ahogy Sam a templomot említve a hátát púpozza. Meg tudom érteni, főleg akkor, ha nagyi is ott lesz. Én se mennék, de nem ellenkezhetek, abból botrány lenne, az pedig egyet jelentene az örökös szobafogsággal.

Molly sürgetésére igyekeznék, de Sam ott lábatlankodik a mosatlan edények között. Suttogva hessegetem, de Jack meghallja és beszól. „A kis hülye!” – fújok egyet, majd felé fordulok, de már késő, kezében a két tányér.
- Ne! – nyúlnék felé ijedten, de késő, a porcelán csörömpölve törik ezer darabra a padlón.
- Te kis szemétláda! – csattanok fel élesen és kapnék is a kisöcsém hajába, hogy megtépjem! Ha kell utána is szökkenek, el akarom kapni, ez bosszúért kiált!
- Ezt nem úszod meg! – fenyegetem, és ha sikerült hajába markolnom most el is engedném, sőt, el is lökném, hogy elessen.
Molly jön nagy lobbal és engem teremt le.
- Ez a kis hülye volt! – méltatlankodok dühösen, de Molly haragját látva jobbnak látom elkotródni. Talán nem ítél szobafogságra. A nyelvet öltő Jacket csak úgy menet közben meglegyinteném, épp csak, hogy érezze, ezt nem ússza meg szárazon. Már forralom magamban, hogy mit kap ezért a kis szemétláda. Holnap, mert ma megúszta, a szobafogságot nem éri meg, hogy bosszuljak. De holnap… nos holnap jobb, ha felköti a gatyáját, mert úgy megijesztem, hogy behugyoz, az biztos. „A kis görény!”

…

Feldúltan bújok bele az ünneplősömbe. „Nem kaphatok szobafogságot, az nem lehet! Ma nem!” – riaszt a büntetés lehetősége. Majd apának elmondom, ő hinni fog nekem. Hinnie kell nekem…
- A kis hülye! – fortyogok félhangosan.
- Holnap megnyúzom! – vágom földhöz dühösen a pólóm, ahogy kibújok belőle.
- Azt nem teszi zsebre, amit tőlem kap!
- Nem igaz, hogy ebben a családban minden az én hibám! Figyeld meg Sam, még az esőt is rámkenik majd! – veszem a kezembe a fésűm és állok neki fürtjeim rendbeszedésének.
- Elegem van! És persze most kell Szörnyella-nagyival templ… - a szó bennem akad, ahogy sötétség borul a világra. Talán szívverésem is kihagy, ahogy a szekrényajtó nyikorogva nyílik ki mögöttem és morran benne a valami. „Ugye nem AZ van bent?” – ver ki a jeges veríték, ahogy hirtelen pördülve fordulnék szembe a veszélyforrással. Amilyen gyorsan jött a sötétség, úgy múlik is. A szekrény sincs kitárva, csak résnyire nyitva. „Én hagytam volna így vagy tényleg kinyílt?” Lélegzetvisszafojtva fülelek, de semmi nesz. Az ajtót bámulom, majd az ágyamon heverésző Sam-re pillantok.
- Hallottad? – kérdem lehelet halkan suttogva. A szekrényt nézi furán derült ábrázattal, de nem szól. Hallotta...
Közelebb lépek a megvadult bútorhoz, tekintetem le nem veszem róla. Fülelek. „Sam nem figyelmeztet veszélyre, talán már elment a morgó... Vagy egy barátságos mumus van odabent. Talán összebarátkozhatnék vele” Majd még közelebb lépek, újra fülelek. „Lehet még arra is rá tudom venni, hogy ijessze meg picit Jacket...” Odaérvén hirtelen mozdulattal nyitnám ki, hogy szembenézzek lakójával, bármi legyen is az.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid