~ A Sámán ~

[Lumienkeli]

Az isten engem néz. Az isten lát engem. A lelkem meztelen az ő szemének. Nem lehet titkom, ismeri minden vágyam.
Bólint, majd kérdez. A próbát kiálltam?!
Kacag. Ő, a templom, a rég halott nők csontjai, a szellemek, a világ. Már nincs visszaút. Készen állok. Igyekszem lelkem megerősíteni, amennyire csak lehet. Összpontosítok, energiáim gyűjtöm. Csak épp azt nem tudom, mire. Mi következik most?

Csönd. Zangí áll mögöttem és tart erősen, fejem oldalra hajtva. Nem értem. Ha torkom akarná átvágni, hátrahajtaná a fejem. Fura a póz és még furább, hogy az isten közelebb hajol hozzám. Szívem hevesen ver. Talán a lelkem akarja kiszívni belőlem? „Az életet halállal fizetik meg.” Élni akarok.
Ajka a nyakamon. Különös élmény. Megborzongok. Az isten csókot hint sápadt, csúf testemre. Fájdalom. Mámor. Kéj. Felnyögök. Nem értem mi történik velem. Az isten magához ölel. Ez jó. Bár örökké tartana. De véget ér. A kéjből a halál jeges mélységébe hullok. Érzem haldokló, vértelen testem. Érzem, hogy lassan elhagy az élet. Hazudott. Átvert. Csapdába csalt.
Csend. Koromfekete súlyos csend. Talán ilyen volt a semmi, amiből a világ született. A semmi, amivé lassan szertefoszlom. Az ősök szólítanak, szellemkezek nyúlnak felém. Nem nyúlok feléjük. Az isten hazudott, az öröklétet ígérte, de a semmibe taszít. Számolom utolsó, halkuló szívdobbanásaim és kapaszkodom az életbe, amit elvesztettem. Az utolsó leheletembe. Az utolsó szívdobbanásomba.

Sötétség. Szertefoszló alakok, emlékek. Képek hullnak a semmibe. A múltam hullik a semmibe. A jövőm koromfekete sötétség.
Egyetlen bíbor, feketés-vörös csöpp hull ajkamra. Torkomon gördül le, testem mohón magába issza. Egy cseppel messzebb a haláltól. Fájdalom. Kín. Pokol és Menny között lebegek, de mindkettő kitaszít magából.
Testem lassan hűl, merevedik. A lelkem azonban nem hagyta el. Az utolsó lélegzetem nélkülem távozott a szellemvilágba.
Lidérc vagyok, otthontalan lélek saját testének börtönébe zárva. Egyedül. Illetve… valami ébred bennem.
A Fenevad öntudatra ébred és éhsége őrületében felüvölt. Bömbölésébe beleremeg a szellemvilág, vérszomja erősebb mindennél, amit valaha éreztem. Éhség. El nem múló, őrjítő éhség. Szimatolva fordulok körbe, keresem azt, akivel szomjam csillapíthatnám. A fenevad magával ránt. Engedelmeskedve az ösztönnek ugrok és tépem fel a lány nyakát, és nyelem mohón a vérét. A saját elrabolt vérem helyett. Nyelem, szívom mohón a vért addig, míg el nem apad, míg éhségem nem csillapodik.

Éhségem el nem múlik, de enyhül valamelyest. Egészen annyira, hogy a testem szaggató fájdalmakra figyelhessek. Érzem, ahogy a test, a hideg, halott test alakulni kezd. Görcsök ráznak, dobálom magam, miközben megszabadulok mindentől, amire többé nem lesz szükségem.

A világ megváltozott. Az árnyak sötétebbek, a szél baljóslatúbb lett. Pusztulás. Halál. Minden mulandó. A világ haldoklik. A szépség elveszett. A fájdalom maradt, a szenvedés, a halál. Félelem költözik a lelkekbe. Elveszett a patak kacagása, a Nap fényének meleg simogatása, a csecsemősírás, az új élet himnusza. Nincs többé jó, nincs többé szép. Megfakult emlékek, barátok árnyai, pusztulás, félelem, halál.

Eszmélek. Fekszem. Testemre figyelek. Halott. Mozdulnék. Testem is mozdul. Lelkem nem szakadt ki. Öröklét. Nem így képzeltem. Felülök, körülnézek. Az isten nincs itt. Jelenléte után tapogatóznék érzékeimmel. Közel jár?

Gyomrom tele, az éhség mégis ott kísért alattomosan. A halott lány iránt nem érzek szánalmat. Halála magasabb célt szolgált. Létemét. Ezt a fura, új létét. Sem ember, sem szellem nem vagyok. Valami más vagyok. Tekintetem Zangíra siklik. Érzékeim próbálom. Az auráját nézném, s a szellemvilágba is bepillantanék. Vajon a hatalmam elvesztettem? Lassan felállok. Remélem, hogy az ár csupán életem volt. Hmmm… Életem, emlékeim, örömöm, ami helyett csupán keserűség, jobb esetben közöny lehet osztályrészem. Nagy ár. Remélem megéri. Zangíhoz lépnék, vállára téve kezét ráznám meg finoman. Ha nem ébred érzékeimmel fürkészném, mi baja lehet. Megütötték, a szellemekkel jár, attól ájult-e el? Sebesült talán?
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

Hosszan néz az isten
Szinte érzed, lehántja a lelkedről a fátylat, bele lásson
Végül bólint és Zangí felsegít

- Szóval készen állsz?!

Nevetésébe beleremegnek az ősi falak
Sokáig visszhangzik
Mint ha nem is az ő hangja lenne... talán a szellemek nevetnek? A falak?
A világ kacag ki téged, Sepidet, hogy... készen állsz?
Majd hirtelen csönd
Ráeszmélsz, Zangí még mindig mögötted, tart erősen és oldalra húzza a fejed, mutasd a nyakad az Istennek

- Majd elválik

Hajol a férfi közelebb... s közelebb
Akár a jég, olyan az ajka, ahogy megérinti a nyakad; ismeretlen kicsit az érzés, hisz eddig csak távolról, talán olykor irígykedve nézted, ha férfi így érintette a nőt ajkaival
Gyengéden ad csókot a nyakadra
Majd belédmar, cseppet sem gyengéden...
S elönti a tested olyan érzés, amit nem éreztél még soha, csak hozzá hasonlót féltett álmaidban, ahol Sepid vonzó volt és gyönyörű, a férfi pedig aki karjaiba zárt...
...de ez nem álom
Valóság
Gyönyörű édes valóság
…ahogy az Isten elhúzódik a nyakadtól, és a kéj utolsó hulláma is átcsap testeden, szörnyű, jeges markával, szorítja meg a szíved a Halál. A halál küszöbén lebegsz. A tested haldoklik. Eltűnnek a hangok, és a csend olyan fojtogatóvá válik, hogy végül a saját gyengülő szívverésednek hangját is elnyomja… ami egyre lassabb. Végül a szíved egy utolsó, szörnyű pillanatra megdobban és a sötétség magához ölel, a világ elmosódik.
Alakok bontakoznak ki körülötted: halványuló emlékek, szerettek, barátok, a Mennybe és a Pokolba vezető utak. Haldokló elmédbe beleég a pillanat, a gondolat, a tudat, hogy ez örökké kísérteni fog, állandó emlékezetve arra, mit veszítettél el.
Aztán egyetlen rubinvörös, sűrű, kövérkés feketés-vörös vércsepp hullik alá az ajkaidra… lecsúszik a torkodon, beissza magát a testedbe. A gyomrodban ekkor égető érzés támad. A lángoló fájdalom megtöri a vértelen kábaságot, és visszaránt a halálból. Az égető érzés egyre erősebb lesz, míg végül minden nyugalom, ami megszállt előbb, eltűnik.
Lassan tudatodra ébredsz, tudtára ébredsz lassan merevedő testednek, ami kiült és elnehezedett, és ami teljesen idegennek hat számodra. A legfélelmetesebb érzés, hogy a lelked csapdába esett a haldokló testben. Érzed a Fenevadat, ahogy kinyitja vörösen ragyogó szemét a lelkedben és felbömböl extatikusan. Ahogy az Ölelés kiteljesedik, önkéntelenül némán felkiáltasz, mert képtelen vagy levegőt szívni halott tüdődbe.
Visszaszivárog az éjszaka halovány fénye, a tudatodban megjelenik a szűnni nem akaró éhség, a vér utáni szomj, ami nem hagy többé el soha…
Gondolkodás nélkül veted rá magad az ifjú lányra, aki lekötözve rémülettől tág szemekkel néz téged. Akit Zangí vonszolt be. De te nem látod a rémületet vagy a lány arcát, csak a halandót látod, vért szaglod… csak a leendő táplálékot keresed…
Feloldódsz az éhségben, először veszi át a Fenevad a tested felett az uralmat, ráveted magad a lányra, agyaraid a nyakába mélyednek, feltépik az ereket és mohón nyeled a meleg életet adó vért. Amikor jóllaksz, az éhség alábbhagy, de fájdalom még órákig gyötör, ahogy a tested végigmegy a haldoklás és a szükségtelen anyagoktól való megszabadulás fázisain.
A fájdalom, ahogy a fontosabb szervek összezsugorodnak, a többi pedig feloldódik vöröses masszává, mígnem elkezded fájdalmas öklendezés közepette kihányni a feketés-vörös, epés, használhatatlan anyagot, mely fémes ízt hagy a szádban, amit csak a vér édes íze képes elnyomni.
Amikor az éhség vörös fátyla eltűnik, és a testeden az utolsó görcsök futnak végig, vámpírként térsz magadhoz. A régi sebek és hegek eltűnnek, a bőröd természetellenesen sápadtságra tesz szert, mely komor szépséggel ruház fel.
Az éjszakába bámulva remegni, forrni látod az árnyakat. Mindegyik feneketlen mélységnek tűnik, melyben rémségek lopakodnak. A szél úgy suttog, mintha siratóasszonyok jajonganának szörnyű változásodon.
Mindenhol csak a halált látod. A halandók nem szilárdak, kérészéletű lelkek csupán, a növények hervadozni látszanak az éj sötétjében, káprázatos színeik, a szürke és a barna különböző árnyalataivá fakulnak. Te pedig emlékszel. Emlékszel a Nap fényére, a családod, barátaid örömére.
Ahogy visszatérnek ezekek az emlékek, úgy nehezedik rád Káin átka mindjobban. Állandóan eszedbe fog ölteni, ezt tudod, mit veszítettél el, most hogy egy halott mozgó tetemmé váltál. Lassan tudatára ébredsz, Káin átka felnyitotta a szemed a világ valódi szépségére… de egyúttal ki is rekesztett belőle.
Mikor magadhoz térsz... legalábbis visszatér józan eszed szinte meztelenül fekszel a padlón, hideg alvadt vér borít
Egyedül
Nincs más a teremben, csak a lány szárazra szívott teteme és te
És Zangí a sarokban, mint egy félre dobott rongybaba

[Lumienkeli]

Templom… az első nőnek. Mindannyiunk ősanyjának. Nem tudtam. S nem sejtem vajon honnan tudja a fekete varázsló. Átkutattam a romokat. Nyilván előttem is voltak olyan merészek, bátrak és kíváncsiak, akik idejöttek, e hely titkait fürkészték. Bizonyára Zangí is. Végső soron örülök, hogy megosztja velem a titkokat. Új tudás, újabb morzsák, amikből idővel talán összeállhat a régmúlt, az istenek kora. Idő. Ez kell nekem. Végtelen idő. Végtelen tudás. Végtelen hatalom.

Átkutattam ezt a helyet, most mégis új. Mintha az isten visszatértével életre kelt volna. Utak, lépcsők a mélybe, a világ gyökeréhez, sötét titkok forrásához.
A fekete varázsló szavait figyelmesen hallgatom. Minden újabb információt megjegyzek, s beépítek a már tudottak közé. Tudás. Hatalom. Nők. Erős nők kezében. Ez jó érzés. Ígéretes.
A hegy alatti barlang lenyűgöz. Termet építeni és arra egy hegyet, hogy védje a kíváncsi szemektől. Ehhez hatalom kell és rengeteg erős, fiatal kéz.
Vezetőm szavait egy idegen hang töri meg. Nem éreztem előre a jelenlétét és ez bosszant. Zangí a földre veti magát. Fejet hajtok és letérdelek, ujjhegyeimmel térdeim előtt támaszkodok alázatosan. Egy isten szól hozzám. Hangja hideg és kegyetlen. Gyűlöli a szépet. Alakja elválik a sötétségtől. Egy isten megmutatja magát nekem. Ruhája szegélyére emelem tekintetem. Furcsának tűnik, de nem látom jól. Hangja bűvös, babonáz. Varázslatot sejtek, igyekeznék lerázni magamról, ellenállni a bűbájnak, de hatalmam hozzá képest semmi. Vágyom a hangját hallani, vágyom a közelségét. Vágyom, hogy tanítson, hogy felemeljen. Egy isten kegyeit kiérdemelni. Ez lenne a hozzám méltó sors, nem pedig testem elhagyva csatlakozni a szellemvilághoz.

Közelebb lép felém és gúnyol. Felemelem fejem, hogy arcába nézhessek. Kicsi. Ocsmány. Torzszülött. Gyenge. Szavai rajtam csattannak, fájnak, de csak az utolsóval szállnék vitába. Mert nem vagyok gyenge! Legalábbis eddig nem voltam az. Itt, most, mellette valóban semmi sem vagyok. De ő isten. Tekintete láncra ver. Erő. Hatalom. Sötétség. Kavargó sötétséget érzek. Valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan gonoszt. Rossz.

Az erőm nagy. Az isten méltat. Arcom megrándul, mosolyognék, de uralom vonásaim. Szemem talán kissé összébb szűkül. Igen. A szellemek szólnak hozzám, ómeneket olvasok. S hogy hazudok olykor? A cél a fontos, a cél, aminek elérésére minden eszköz megengedett. Lelemény, ravaszság. Ez nem bűn.

Ahogy karját kinyújtja szememmel követem mozdulatát. Felhasítja a világok közti hártyát. Kín és téboly borul rám. Küzdök ellene, védeném magam, elmém, lelkem. Hangok, ezernyi torok artikulálatan üvöltése. Félelem, mámor, bosszú, öröm. A repedésen átnyúló anyagtalan csápok szaggatják testem. Testem megremeg, vonaglik, összegörnyedek. Gyenge a test, sebezhető. A testemet tépő kínfüggönyön át igyekszem a férfire nézni, összeszedni magam. Elmémmel zárnám el az érzékeim közvetítette fájdalmakat. Majd ha lesz rá lehetőségem – HA lesz rá – megvizsgálom hol és mennyire sérült testem. A lényeg most, hogy erős maradjak, vagy legalább annak tűnjek. A próbát ki kell állni.

Hozzámér, állam emeli fel, melyen saját vérem csorog. Megszólal, hangjai zenéje gyógyír sebeimre.
Hatalom. Ezzel a hatalommal talán a folyó mentén élő összes törzset összefoghatnám. Ez a hatalom azonban bármikor szétszaggatná testem. Egy rossz lépés, egy óvatlan mozdulat és testem rángatózva adná ki lelkem az éhes szellemeknek. A démonoknak.
Hatalom. Csapda. Innen nincs kiút, nincs hátraarc. Nem sétálhatok ki. Nem maradhatok az, aki voltam. Hisz az isten megmutatkozott nekem, célja van velem.
Hatalom. Próbatétel. Alázatosságot várna? Mondjam azt, hogy beérem azzal, ami most vagyok? Hazudjak egy istennek? Nem. Vele nem játszhatok, őt nem verhetem át.
Felállnék lassan.

- Készen állok!

Hangom eltökélt, határozott. Lehet, hogy ma éjjel meghalok, de akkor egy isten keze által pusztulok. Ha nem halok meg, jutalmam az öröklét lesz és a hatalom. Nem nekem való sors öregedvén, napról napra azt lesni, hogy vajon mikor árul el az utódom, mikor születik egy fiatal, tehetséges gyermek, akit a szellemek tanítanak ki, és taszít le helyemről. Nem. Vagy hulljak a mélybe most, ezen a szent helyen, az első nőnek emelt templomban, vagy emelkedjek fel egy isten által.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

- Induljunk

Mosolyog Zangí és felajánlja karját
Segít és vezet
A romok ismerősek... jártál már itt, átkutattad, kifosztottad

- Réges régen... egy nőnek emelték ezt a templomot. Gondolom nem tudtad

Nem oktat ki
Nem a te bűnöd, tudja jól ő is, hogy az emberek... nem tudnak dolgokat.

- Ami azt illeti... az Elsőnek.

Sötét van, de Zangí segít, egyik kezét ökölbe szorítja és ökle fényleni kezd, zöldes fénnyel, ami nem vet árnyékot, de látni merre mentek
Mélyre... egyre mélyebbre a templomban, mint megtudtad a nevét
Dolgok amik elrejtették magukat homályos látásod, és bosszantó mód, szellem szemeid elől, most felfedik magukat. Bejárat van ott ahol nem volt mikor itt jártál legutóbb. És azon túl lefelé vezető lépcsők, le a mélybe.
Egy terembe

- Az Igaz Földből, amire a Tudás és Élet Fáinak éretten lehullott gyümölcsének magvai hullottak és a egy Isten magányában hullajtott könnyeiből született ő és Ish. Legalábbis így mondják akik a őt tisztelik... noha soha nem vágyott tiszteletre... ők emelték ezt a templomot. Nők. Erős nők.

Meséli, míg bevezet a terembe, ahol régen három hatalmas szobor állhatott, de ma már ledőltek, semmi nem maradt belőlük

- Erős nők akik megöregedtek és meghaltak! Erős nők akik gyönyörűek voltak, de ma már csak csont és por mind

Szólal meg egy hideg hang az árnyékokból
Zangí azonnal a földre veti magát alázatosan
A hang gazdája, akinek a „gyönyörűség” említésekor hangja olyan gyűlölettel volt teli, amilyet még nem hallottál, kibontakozik a sötétből
Jóképű férfi és hangja olyan csodás, hogy szinte megbabonáz, önkéntelen is azon kapod magad, szíved vágyja, halld újra csodás hangját, amit az istenek is örömmel hallgatnának egész álló nap.

- Sepid... Sepid... Speid... a kicsi... az ocsmány... a torzszülött és gyenge Sepid

Áll meg előtted a férfi, akin éjkék köntös valami puha anyagból és olyasmikből készült ékszerek, amiket soha nem is láttál.
A halántékod lüktet a közelében, az érzékeid szinte kiégeti a belőle sugárzó erő, hatalom... és valami nagyon, de nagyon rossz!
Tekintete fogva tart, kis undor, kis fintor arcán

- Az erőd nagy, azt hallottam... szemfényvesztés, füst és hazugságok... de az emberek hisznek benne. Az emberek, a buta buta... emberek

Kecsesen, színpadiasan oldalra nyújtja egyik karját és ujját végighúzza a levegőben, érintése nyomán pedig a világ szövete szakad szét, csak egy apró repedés, de azon túl őrjítő, kavargó káosz
Vonyítás, bömbölés, szagok, hangok, villanások, torzuló érzékek kényszerítenek térdre
Törékeny tested remegve hagy cserbe és zihálsz

- EZ az igazi hatalom kicsi Sepid...

Guggol le hozzád a férfi, emeli fel ujjával az állad, amin vér csorog. Az orrodból, a füledből és a szemedből vér szivárog
De a repedés hála az ősöknek bezárult, nem kínozza tovább érzékeid és sikerül összeszedni magad

- Vágyod a hatalmat Gyermek? Vágyod a világ titkait?

[Lumienkeli]

Babrt rossz érzések gyötrik, de nem tagadja meg kérésem. Reméli, hogy visszatérek és magammal hozom a szellemek, istenek támogatását is. Én is hasonlót remélek... visszatérni erősebben, mint valaha voltam...
Az a négy bátor harcos, akik elég erősek és rátermettek és elnyerték a megtiszteletést, hogy engem és Zangít kísérjék a szent helyre… nos, ők ezt nem így élik meg. Társaik vállukat veregetik, „dicsőség” – mondják, de látom rajtuk, szívük örül, hogy ez a dicsőség nem az övék.

Éjszaka lesz, mire megérkezünk. A fenséges, ősi romok, a völgyben épített hegy. A hatalom tapintható. Érzem az ősöreg lény közelségét, az isten hatalmát. Mélyen szívom be a levegőt és vele az érzéseket. Vágyom rá. Akarom. Beleremegek, annyira akarom. Úrrá lesz rajtam az izgalom. Zangí kérdez, én felé fordulok, arcának körvonalait nézem, a homályos foltot, aminek szemem láttatja.

- Vár rám. Nem illendő tovább váratni.

Arcomon sejtelmes mosoly játszik. Pillantását követve én is a négy harcosra nézek. Félnek, gyűlölnek és nyugtalanok. Érzik a hatalmat, a hely hatalmát, az isten hatalmát.

- Maradnak és várnak. Egy éjszakát, egy nappalt és még egy éjen át.

Felelem úgy, hogy ők is hallják. Nem kell bejönniük, de cserébe reménykedhetnek, hogy hamar végzünk. Ha nélkülünk térnek vissza biztosnak kell lenniük halálomban. Hiszen ha halálhírem viszik, s mégis közéjük lépek, őket árulás miatt végzik ki. Árulás. Jelek… Az életet hallállal fizetik meg… Jövendölések, egy halálszagú helyen.

- Induljunk.

Kezem nyújtom Zangí felé, hívva őt. Ha nem karol belém dolgom nehéz lesz. Árnyak és kövek, s bár nem nőttem magasra, szemem gyenge, s nehezen különbözteti meg a követ az árnytól, a sötétséget az anyagtól. Lépteimre ügyelve, alázattal közelítenék az isten hajléka felé.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

Babr érzi a vesztét
Látszik rajta, az, hogy elmész most... rossz jelnek veszi
De végig mellette álltál, ideje ő is visszafizesse
Megkapod a kíséreted...
.. a kíséretet ami nyugtalan
A varázslótól kirázza őket a hideg, és ami azt illeti a sámánt kísérni se a legjobb megbízás
Látszik rajtuk, inkább tennék próbára az erejük a démontigrissel, mint sem téged kísérjenek
De hallgatnak
Hallgatnak és engedelmeskednek
Fiatal, életerős vadászok akik tudják, csak ki kell várni és egy szellem téged is elkap és akkor lesz új Sámán
A jó vadász tud várni és ők jó vadászok
Várnak
Várják, hogy hibázz
Addig engedelmeskednek és kísérnek
Az út csöndes, és mire a csillagok ragyognak az égen, ott van előtted a völgy és a romok
Az oldaladon pedig Zangí

- Milyen érzés?

Kérdez halkan „barátod”

- Őket itt hagyjuk, vagy jöjjenek be velünk?

Néz hátra a négy harcosra, akik körbeülték a tüzet, fegyvereikkel játszanak
Idegesek nagyon, feszületek
Baljós előérzetük van... itt a világok közel vannak egymáshoz, elég közel, még a hozzájuk hasonló senkik is érezzék amit csak te szoktál.
Persze nem tudják mit éreznek
Csak érzik, közel a vész, és azt a kellemetlen érzést, ami ritkán megkörnyékez egy vadászt: hogy ők a prédák
Érzék, a halál jár itt, és rájuk les
Rátok

[Lumienkeli]

Hosszú-hosszú időt töltöttem az isten sötét hatalmának bűvkörében, a tábor már ébren, mire visszatalálok testembe. Baj van. Érzem, mielőtt még kilépnék lakomból. Veszély. Pusztulás. Halál. Intő jelek, ősök figyelmeztetése…
Kahrem elment. Árulás? Szövetséget ajánlott volna egy másik törzsnek? Álmát űzve a szörny után indult vajon? A dolgok végére kell járnom, de előbb a kötelesség: sebeket látok el, a rémálmok lidércnyomását elűző szertartásokat végzek, nyugtató szóval szólok az idegeskedőkre, békítem a haragvókat. Persze csak a leginkább rászorulókat. Nem akarok időt húzni, de azt se akarom, hogy népem azt mondja cserbenhagyta őket a sámán. Arany középút. Adni, hogy elvehessek.
Amint tudok, beszélek Zangíval, s elmondom neki, hogy kész vagyok a romok között lakozó elé állni. Induljunk a lehető leghamarabb.

Majd Babrt és Sayadot keresném fel, lehetőleg mindkettejüket, hogy beszámoljak arról, amit az álomutazás során láttam. Szörnyeteg dúl a táborhoz közel, minek ereje tucatnyi harcoséval ér fel és akit gonosz szellem kísér. Óva intem, hogy egyelőre megkeressék. Az árnyék-tigris, ami őt kíséri erős és gonosz, lelkeket fal fel. Ahhoz, hogy szembeszállhassak vele a szellemek lakta szent helyre, a völgyben fekvő különös hegyhez kell ellátogassak. Ott kell elvégeznem a megfelelő szertartást.

A kellő létszámú és felszereltségű kísérettel indulnék, természetesen Zangí társaságában a szent helyhez. Pár apró kelléket magammal vinnék, hogyha az isten el is rejtőzik, azért a szertartás látványos legyen a kíséretem szemében. Magammal vinnék egy koponyát is, melybe egy igen vad kísértetet börtönöztem. Ha kell, majd kiszabadítom. Mert csodára akkor is szükség lesz, ha az isten éppen másik hegyen jár… Sosem biztosíthatom be magam eléggé.

_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

A reggellel térsz vissza te is testedbe
A tábor nyugtalan... rémálmok gyötörtek éjjel mindekit
A rossz hangulat körbelengi az egész csapatot... ingerlékeny mindeki, hamar vált ökölbe a szóváltás, és sok a vérző orr már reggel, az ellátni való seb
Zangí még itt van, türelmesen várja, hogyan döntesz?
Kahrem elment egy csapattal, de nem kell jós tehetség, hogy tudd, ha itt lenne, már valószínű folyna Babr vére...

[Lumienkeli]

Talán egy isten tért vissza e földre, a sorsára hagyott romok közé.
Figyel engem, de nem mutatja meg magát. Hagyja, hogy felé tapogatózzak. Erő. Hatalom. Kíváncsi vagyok, ám talán így is túl merészen nyúltam felé, túl mohón ízleltem hatalmát.
Visszább húzódom, fejet hajtok az isten hatalma előtt.
Az istené előtt, aki felfigyelt rám. Öröklét. A lehetőség megrészegít.

A szellemek óva intenek, szólítanak. Nem engedek hívásuknak. Igaz, az évek nyomot hagynak testemen, de hatalmam nem apad. A tudás, amit napról napra, éjről éjre kutatok, a jelek, amiket követve titkokra bukkanok erősítenek. Hatalmam nem csekély, mégis az isten mellett porszem vagyok.
Lát engem, figyel. Tiszteletteljes távolságból, egy istennek kijáró áhítattal figyelem, de távozni még nem akaródzik.
Beszívom a belőle áradó erőt. Csak annyit, amennyit ő ad, nem kapok mohón, tiszteletlenül utána.
Ha méltó vagyok rá, fel fogja nyitni a szemem, meg fog jutalmazni... az örökléttel, ahogy Zangí utalt rá.
Igen. Eljövök hozzá. Ha lehetőségem lesz rá, már holnap útra kelek.
Miután megízleltem az ő erejét többé nem nyugodhatnék, nem elégedhetnék meg azzal, ami most vagyok.
Az istenek születésemkor megjelöltek, és most egyikük eljött, hogy próbára tegyen és megjutalmazzon. Mert a próbát ki fogom állni, az árat meg fogom fizetni. Akármi legyen is az... Erő. Hatalom. Öröklét. Befolyás. Új távlatok. Talán valóban kiválasztott vagyok. Eldől hamarosan. Nincs visszaút.

Lassan húzódom el tőle, figyelve őt, majd mikor már nem látom, a tájat pásztázom, keresem a biztonságos utat, amin elkerülhetem majd a szörnyeteget és az árnyék-tigrist.
Egy isten szólít, és én válaszolni fogok hívására. Holnap eljövök, igen, eljövök.

_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

Az érzékeid felmérik a templomot
Más... más mint legutóbb
Valami van itt...
Valaki...
És érzed, felfigyelt rád
De nem szólít meg. Nem bújik elő s nem rejtőzik el
Hagyja, felmérd erejét, ami sötét és hatalmas
Hagyja, megízleld hatalmát, ami körbelengi a templom romjait
Hagyja kortyolj abból... amire vágysz
Hatalom, erő, befolyás!
Öröklét
Hallod az ősök suttogását... óva intenek téged!

„Menj innen Sepid!”
„Távozz!!!”
„Ne kered ezt az utat!”
„Békélj meg azzal ami rád vár... ez a dolgok rendje!”
„A fiatal megöregszik, mindig eljön a tél, nappalt éjszaka követ... a te időd is végül lejár!”
„Térj meg hozzánk... addja át a régi s fáradt a helyet az újnak és erősnek!”

Ám csak suttogni tudnak, vészmadárkodni, ijesztgetni
Nem tudnak elzavarni, se vissza tartani

[Lumienkeli]

Tehát elkísér. Nem tudom, hogy örüljek-e vagy gyanakodjak. Bízhatok benne vajon ezekben az időkben? Nem, bízni nem, de a hatalomra szükségem van. Időm véges… még. De ha enyém a titok, korlát mögé többet senki nem zár…

Elbúcsúzunk, a messzi földek ismerője magamra hagy.
Elindulok, vár még rám egy utazás ma éjjel…
A közelben lelkek szakadnak ki az anyagi világból, életek tüze lobban el. Odalent szörnyeteg dúl. Irtózatos, kegyetlen dög. Veszély. Pusztulás. Halál. Bizony harcosaink félhetnének, ha a mi táborunk dúlná. A szellemek segítségével talán győzhetnénk. Megbecsülöm milyen messze lehet táborunktól. Talán még éjjel figyelmeztetnem kell Babr-t. Amint visszatértem. Közel a veszély. Csel kell, s harcosok. A legjobbak. Tűz kell, magasra csapó lángok.
Megpillantom az árnyéktigrist. A szellemvilág ragadozója. Fogai lelkeket tépnek, szaggatnak. Elátkozott, szerencsétlen sorsú emberek lelkeit. Lát engem. Tovalibbenek, így is szereztem magamnak elég figyelmet a szellemsíkon, nem kell még egy rémálmaimon hízó szörnyeteg.
Elérem a völgyet, a furcsa alakú üreges heggyel. Az istenek emelték mikor még új volt a világ. Ők már elköltöztek, de a hegy maradt. Alászállok, fürkészem az egymásra illesztett köveket, amitől az emberek rettegnek, nem értvén. Nekem talány. Érthetetlen, felfoghatatlan, titkokat rejtő hely.
Alászállok, érzékeimmel tapogatózom. Sötét és idegen. Hatalom. Talán visszatért az isten, e hely hajdanvolt lakója. Kíváncsiságom merésszé tesz, közelebb libbenek, s fürkészem az árnyakat menekülésre készen, kiélezett érzékekkel.
Ha ezé a hatalomé az öröklét titka, akkor az ár talán a lelkem lesz, az emlékeim, a testem... nem kevés. Vajon neki miért érné meg a titkot nekem adni? Óvatosnak kell lennem, nagyon óvatosnak. Alaposan körbetapogatom a helyet, tudni akarom hová indul – remélhetőleg már holnap – fizikai testem…
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

A varázsló bólint

- Ha akarod... igen. De későre jár

Mosolyog szelíden

- Pihenj! Én is így teszek

Búcsúzik „barátod” s hagy magadra
Csendes kis magányos lakodban vár a fekhely
A rémálmokból kilépve suhansz a csillagos ég alatt, alattad pedig a táj
Sziklák, fák, egy apró kis tábor, ahol egy szörny mészárol. És a mészárlást egy árnyék figyeli, egy hatalmas nagymacska, kardfogó, akinek teste sötétség... aki lecsap a lelkekre
És aki felnéz, vörös szeme akár tűz, néz téged
Ő... lát... téged!
Nézi ahogy tova suhansz figyelmeddel és fordul vissza a szörnyhöz, ami tombol, gyilkol, erőszakol, mészárol
A rom a völgyben... a törzsed még a te kis kő lakod se fogta fel teljesen. Ezt, ha lárnák rettegve menekülnének! Valaha gigászi építmény volt, törött oszlopok, bedőlt fal.
(Összeomlott lépcsőspirmis)
Olyan... sötét és idegen
Mint ha a Semmi járná át, valami megfoghatatlan. Nem tudod nevén nevezni. Megérteni is nehéz... csak érzed, valami van itt. Valami ami idegen
Hatalmas erő, ami legutóbb nem volt... vagy rejtőzött előled, de most látod, érzed

[Lumienkeli]

Zangí nagysokára megszólal. Igenlően. Szívem nagyot dobban, majd, hogy odázza az ár kiszabását kissé csalódott leszek. Felsóhajtok. Ám legyen, ha eddig vártam, nem fogok türelmetlenkedni.
A romok. Átkutattam, ami értékes volt, titkot rejtett, azt elhoztam. Legalábbis azt hiszem. Eltűnődöm, Zangí csapdába csalna netán?
Az árulás ideje eljött. Talán a vesztemet akarja…
A kíváncsiság azonban hajt. A lehetőség az örök ifjúságra túl csábító ahhoz, hogy ne próbáljam meg. Még akkor is, ha az életembe kerül.
Kockáztatnom kell, bíznom kell benne.

- Elkísérsz?

Ha csapda, akkor megkönnyítem a dolgát kérdésemmel. Ha nem az, nos, akkor is igen kíváncsi vagyok a válaszára. Minek utazzak el, ha ő vár rám? Vagy ott bújtatja a lányt? Netán a törzse szállt meg ott? Jó lenne tudni. Ma éjjel az álomutazással megpróbálok majd ellátogatni a völgybe kifürkészni az ott leselkedő veszélyeket... Ha már kezemben a hatalom nem menetelnék vakon az ismeretlenbe...

Az elhatározás már megérett bennem, hogy amint lehet, elinduljak a közeli völgybe. A vidéket és a veszélyeket ismerve kérnék Babrtól harcosokat, hogy a szellemek akaratát kifürkészni ellátogathassak a szent helyre, ahol erős, ősi lelkek vertek tanyát, s bölcs tanácsaikkal a törzs jólétét szolgálhatják. Áldozati ajándéknak egy kecskét vinnék magammal... a szellemek mostanában vérre éhesek...
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid

[Azrael]

Zangí hosszan néz
Végül, egy örökkévalóság után... bólint

- Hát legyen Sepid...

Bólint

- Meg akarod tudni a titkom... meg fogod. De nem ma! Utazz el a régi romhoz a közeli völgyben. Ahol azokat a furcsa szobor darabkákat találad. Ha eljön az idő... tudni fogod mi az ár. És megfizeted-e...

[Lumienkeli]

Nézek felfelé a nagy fekete ember szemeibe. Kicsik... igen, azok. Még. De bennük a lehetőség, hogy felemelkedjenek, a jövő ígérete.
Önkéntelen is összerezzenek, ahogy arcom megérinti. Nem szoktak arcomhoz érni. Ő nem viszolyog tőlem. És ez jó. Cirógat és kioktat, mint egy gyermeket. És ez nem jó.
Vonásaim megkeményítem, fölényes és gunyoros szavai csípéseinél most jobban érdekel a hatalom a halál felett.
Az ár magas. Ugyan, mit tudna kérni amit túl soknak tartanék a halhatatlanságért cserébe?

- Mondd hát: mi az ár?

*Szegem fel fejem határozottan, tettrekészen.
_________________
Caitria Murray - Homid, Crinos, Hispo, Lupus
Petra Morgan
Zoe Wood
Sepid