Amon - Ra könnyei

[Felice]

*Kilépve lakosztályodból a hordókkal megpakolt pince pont úgy fest, akárcsak előző este. Semmi mozgás, csak a sötétség. Odakint, a folyosón már szűrődnek le zajok, talán egy szinttel feljebbről. Lábdobogás, kiáltozások. Valaki erősen sopánkodik, de nehezen érthető, inkább csak artikulálatlan jajveszékelésnek tűnik. „Szerencsére” nem kell messzire menned. Felosonsz a lépcsőn, s az első forduló után a földön borfoltokra, majd egy kiborult demizsonra leszel figyelmes. Pár lépcsőfokkal feljebb pedig ott van az is, aki elejtette. Sok mindent láttál már életed során, olyan szörnyűségeket, melyet más rémálmaiban se, ám ez lehet még a te gyomrodat is felforgatja. A földön egy nyúlánk, fiatal test fekszik. Valaha talán egy fiúé lehetett, bár az arcából nem sok látszik. Vér mocskolja, s rojtosra tépett hús. Fejéről, hiányzik a haj. Az akár egy döglött patkány, vértől lucskosan hever pár lépcsőfokkal arrébb, a fal tövében. Koponyájában bármi is volt – ehhez te nem igazán értesz, a Halál Házában se nyitották fel az emberek fejét -, az már nincs benne, üres kupaként trónol nyakán, szemeiből is csupán egy maradt ép. Ez rémülten mered a semmibe, olyan akár egy üveggolyó, mellyel a gazdagabb családok gyermekei szoktak játszani. Ehhez képest eltörpül az a vörösen tátongó rés, melyet a mellkasán szakított fel valami, talán karom vagy valami iszonyatos béltépő szerszám. Bár nem veszel levegőt mégis, szinte érzed azt a gyomorforgató szagot, mely belőle árad. És az a mozgás a sebekben… Talán már órák óta feküdhetett így, a nyüvek már belekezdtek áldatlan lakomájukba, s úgy tűnhet, a palota összes legye is ide gyűlt a fiú halotti torára. És még valaki. Egy tízéves forma lányka áll veled szemközt, a lépcső másik végén. Sápadt kis arcát csigákban leomló vörös haj keretezi, szemei köré kékes-szürkés árnyék vetül, fehér hálóinge vértől mocskos. Úgy mered a szétroncsolt holttestre, mint akit megigéztek. Mezítelen lábát körbeöleli az a rengeteg vér, mely a fokokat is bíborra festi. Nem lát, vagy csak nem néz rád, látszólag meg se remeg, nem sír, nem rázza meg egyáltalán a látvány. A sebtétben érkező Georgiana-t már annál inkább. A kislányhoz rohan, lehajol, megragadja a vállat, s a gyermeket maga felé rántja. Tekintetében őszinte rémület tükröződik.*

- /Eng/ Meadow! – rázza meg a lánykát – Mi történt? Bántott valaki? Kinek a vére ez?

*Szinte sikoltozik, mintha csak a gyermek a saját húsa és vére lenne. Ám a kislány továbbra is kifejezéstelen tekintettel mered rá, mint aki teljesen megnémult. Végül lassan, vontatottan emeli fel egyik kezét, s a földön heverő test felé mutat. Georgiana akaratlanul is a jelzett irányba néz, arcán a rettenet és az undor kifejezése jelenik meg. Elengedi a kislányt, kezét szája elé kapja, s rémülten tántorodik hátra. Megbotlik saját szoknyájában, és éppen csak a mögötte lévő fal segít abban, hogy el ne essék.*

- /Eng/ Mind meg fogunk halni. – suttogja a kislány.

*Talán még mondd valamit, ám ezt már nem hallod. A kardcsörgés, a súlyos bakancsok dobbanásai minden hangot elnyomnak. A katonák ekkor érnek ide Sir Grey kíséretében, aki felkapja a földről a rezignált gyermeket. Az egyik baka Georgiana válla alá nyúl, s igyekszik eltámogatni a helyszínről. Elképesztő a rutin, amivel a ghoulok dolgoznak, fognak egy szürke lópokrócot, s beletekerik a fiú élettelen testét. Az egyik markos legény a vállára kapja, s elindul vele kifelé. Nem marad utánuk semmi, csupán a kiborult demizson, és a kövek rései között elszivárgó vörös folyam…*
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Kézcsók - azaz csak majdnem-kézcsók. Ugyanolyan hamis illúzió ez, mint ennek a rideg országnak a teljes, "lovagi erkölcsre" épülő kultúrája. Theris-Nefer enyhe biccentéssel és egy még enyhébb mosollyal távozik.
A lakosztályára visszatérvén esze ágában sincs felkelteni a szolgálóját - legalább valamivel éberebb lesz nappal és telik majd neki egy figyelmeztető sikolyra, mielőtt az esetleges orgyilkos átmetszi a torkát.
Ami pedig a teátrális átöltözéseket illeti, nos, ez talán az egyetlen dolog, ami nem fog hiányozni az "ókori" életéből. Nem lélegzik, nem izzad, s egy mozzanat nélkül fekszi végig a torporhoz képest alig egy szemhunyásnak tűnő álmát; minek hát a napi három-négy hercehurca? Az ő szépsége örök, ez napnál világosabb.
Mikor felébred, röpke gondolatmenete a női sikolyról egy csöppet túlzottan is valóságossá válik, ám úgy tűnik, ez nem "Mary" produkciója; vagy netán mégis? Ezeknek a kastélyoknak rosszabb az akusztikája, mint egy Ptah szentélynek...
Akárhogyis, egy unott fintorral az arcán kilebben, a szokásos boszorkány praktikával, amely az árnyékokba olvasztja őt az avatatlan szemek - vagy inkább elmék - előtt. Bár pontosan nem tudja, honnan is jöttek a hangok, mégis elindul arra, amerre a legvalószínűbbnek érzi. Ha más nem, hát tett egy felfedező-körutat.*

Fátyol II.
_________________

[Felice]

- /Eng/ Ugyan, ugyan… - legyint – ön túloz, drága hölgy.

*Feláll, majd odalép hozzád és kezet csókol. Nem amolyan barbár módon, éppen csak a kezed fölé hajol, ahogy illik, majd melegen rád mosolyog. És ez talán még őszinte is lehet.*

- Remélem nem untattam halálra, és hamar meglátogat újra, amint ideje engedi.

*Kinyitja neked az ajtót, megvárja míg kimész, majd ő is kilép utánad. Még egyszer meghajol előtted, végül távozik felfelé, az udvarok irányába. A visszaút csöndes, a folyosókon nem jár senki. A vár népe még az igazak álmát alussza, vagy csak ezek a folyosók vannak elzárva az illetéktelken halandók elől. Mindössze egyszer lefelé, nem sokkal a hordókkal megpakolt pince előtt érzékelsz némi mozgást a félhomályban. Ám mire tudatosul benned, hogy talán volt ott valami, már csak a sötét, üres falfülkét láthatod.
Lakosztályod csöndes, leszámítva komornád, Mrs. Wylde férfiakat is megszégyenítő hortyogását. A kialudt kandalló mellett ül, hímzése az ölében, a kezéből kicsúszott tű fonalra fűzve fityeg mellette. Ha felébreszted, segít átöltözni. Bár végig motyog az orra alatt, hogy „micsoda hely ez, hiába oly’ díszes mégis olyan, mint egy kripta, meg mintha élve temették volna el, nem jár erre egy lélek se” és így tovább. Egyébként, ha hagyod alszik tovább, félrebillent fejjel, nyitott ajkakkal akár egy gyerek.
Az a kevés idő, ami még az estéből maradt, békésen telik. Időt hagy arra, hogy átgondold, minek is vagy itt vagy, hogy mit szeretnél elérni. Ha atyád még „élne” lehet, soha nem kerülsz erre a világvégi koszos kis szigetre. De talán ez a Grey kedvére való lett volna, olyan egyszerű lélek, hogy az már mulatságos, bizonyára szórakoztatná Sennofer-t. Az álom, mint mindig, most is sötét fátyolként borul elmédre. Olyan, akár a feledés, mintha minden éjjel meghalnál egy kicsit újra és újra. Mert talán így is van. Másnap éjjel pont úgy ébredsz, ahogy előző este lefeküdtél. Ágyadat szinte meg se kéne vetni, a párnák, a takaró a helyén, csupán egy kis mélyedés jelzi, hogy itt töltötted a nappalt. Mary most nincs a helyén, talán az árnyékszékre ment, vagy a konyhába némi ennivalóért. Erre persze neked nincs szükséged, így néha talán bosszant, hogy ghoul-jaidnak erre is időt kell pazarolnia. Odakint semmi mozgás, csak mélységes csönd. Te magad se csapsz zajt, óvatos bár gyakorlott mozdulatokkal rajzolod körbe szemeid, emeled ki keleties vonásaidat. Egyébként fel se tűnne semmi, ha Mary itt motozna, pakolászna ahogy szokott. Ám a nagy csöndben, távolról mégis meghallasz valamit. Sikolyok, hisztérikus zokogás, kiáltozás szűrődik be a résnyire nyitva felejtett ajtón. A falak visszhangzanak, a lépcsők több szintet kötnek össze, a hang így bárhonnan jöhetett. Olyan szokatlan, persze nem a számodra, eddigi léted során a halálsikolyok, rimánkodás, keserű zokogás szinte mindennapos volt, de nem egy ilyen „előkelő” helyen. Ez sötét, kies sikátorokba való, nem pedig az úri kastélyokba…*
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Fölöttébb érdekfeszítő történet, bár talán ha kevésbé mászna bele a kellemetlenebb részletekbe... hah, a kis kalóz. Eszi a kis szívét.
...Majd később.*

-/Eng/ Milyen igaz, milyen igaz, nemes uram. Az ön társaságában szinte repül az idő! Ideje hát nyugovóra térni.

*Kedélyesen feltápászkodik, kezét előrenyújtja, ahogy azt kell. Odabent már előre fintorog a még lefutandó "tisztelet"körökön; még mindig rém idegen számára ez a kultúra. Pfah, már amennyire annak lehet nevezni egyáltalán.*

-/Eng/ A mielőbbi viszontlátásra! Legyenek nyugodt álmai!

*Vagy netán épp az ellenkezője. Theris meg van róla győződve, hogy a romlás magvait immáron elhintette, már csak be kell várnia a szárba szökkenésüket.
A szállására visszatérvén meghallgatja, van-e bármi sopánkodni valója a ghouloknak, majd nekilát aludni egyet. Természetesen mondania sem kell már, hogy tartsák nyitva a szemeiket és a füleiket, s csöpögtessék neki az információkat, mint kairói árus a kígyómérget.
Ami a másnapot illeti, taktikát vált. Bár ismételten megteszi ugyanazokat a tüneményes előkészületeket, mint ma, mégsem megy eleinte sehova, bevárván az esetleges érkezőket, hadd lássa, ki kívánja majd hódolatát tenni az új és egzotikus látogató előtt.*
_________________

[Felice]

*Válaszodat hallva hevesen bólogat.*

-/Eng/Ezt a mondatot sokaktól hallottam már. És meg kell valljam, hogy az első időkben nekem is többször megfordult a fejemben. – kacsint rád cinkosan, amolyan „tudom én, mire gondolsz” módon – Ám az első hetekben még csak teherhordóként tevékenykedtem a kikötőben. Pakoltam az irdatlan sok rakományt az óriás karakkokról, cipeltem az „előkelőbbek” csomagjait, akik távoli országokba készültek politikai, esetleg házassági céllal. Na persze, a kettő sokszor egy.

*Lemondóan csóválja a fejét. Most vagy a politika nincs az ínyére, vagy a házasság… de inkább, egyik se.*

- Aztán egy nap magam is tengerre szálltam. Sikerült megegyeznem az egyik kereskedelmi hajó kapitányával, így elszegődtem matróznak az „Ellie-Jane”-re. Persze eleinte itt is csak a fedélzetről vakartam a sirálypiszkot. Az árbockosárban rendesen összecsináltam magam, ha rajtam múlott volna, leszakadhatna a sok ganéjtól, jó szívvel akkor se másztam abba az istenverte tákolmányba. Az ehhez hasonló magaslatok még manapság is megrémisztenek, nemhogy halandó koromban! Ahogy recseg meg imbolyog az meg aztán, pff… - már a gondolatra is megremeg, ábrázatán kelletlen, undorodó kifejezés jelenik meg – No, aztán sikerült addig rimánkodnom, hogy a kapitány úgy döntött, más elfoglaltságot keres a számomra. Mondjuk úgy: sikeresen előre léptem. Innentől asszony módjára moshattam a kapitány gatyáit, ami persze komolytalan feladat, nyilván csak leckének szánta, és átvehettem a korábbi hajószakács posztját. Szegény ördögnek gondolatok helyett legfeljebb a szél süvített keresztül a fején a legutóbbi vihar óta. Azt mondták, összecsókolózott az egyik rosszul rögzített ládával. No ez nekem pont kapóra jött, innentől én mérgezhettem a legénységet rettenetes kotyvalékaimmal. Mert abból, ami egy ilyen mocskos, férfiak lakta ladik konyháján fellelhető, nem is lehet mást előállítani… Ennek ellenére rettenetesen élveztem a hajón töltött időt, persze a viharokat leszámítva, amikor magam is úgy véltem, „jobb szeretem a biztos talajt”. Ilyenkor kitartóan és kivételes átéléssel imádkoztam a halszagú felmosó vödörhöz, mely csendes és megértő barátnak bizonyult ezeken a nehéz napokon.
De az esetek többségében szép időnk volt, napsütéses nappalok és csillagfényes éjszakák. Az egészben a legizgalmasabb persze az volt, amikor nálunk kisebb hajókkal futottunk össze, s ezeken még francia felségjel is díszelgett. Mert akkor karakkunk békés kis legénysége nyomban átavanzsált vérmes kalózokká. És bizony, amikor lehetőség kínálkozott, nem egyszer magunkévá tettük más hajók rakományát. Így tettünk Atyám kis karavellájával is, no de ez már nem a mai este története lesz. Úgy gondolom, közel már a hajnal.

*És valóban, bár odakint még látni lehet a holdat az égen, és sötétség fátyolozza a várudvart, mégis érzed, hogy nincs sok már napfelkeltéig. Talán ideje lenne visszavonulni szállásodra, a ma éjszaka: a zötykölődés a hintónak csúfolt szekéren, ha fizikailag nem is, lelkileg azért kimeríthetett.*
_________________

[Freiherr von Rosen]

<"Riválisokat"?>

*Ó, ez a szabados angol arisztokrácia; Theris-Nefer kis híján felkuncog az alternatív értelmezés gondolatára, meglehet, a "jó öreg Sheltonnál" hiába is próbálkozna holmi csábítással, még ha akarna is.
Dehát ilyen már csak az ő piszkos elméje.*

-/Eng/ Hajózni?...

*Most szívesen elfintorodna. Nincs is "varázslatosabb" dolog, mint egy nappali viharban a hullámsírba süllyedni.*

-/Eng/ Jobb szeretem a biztos talajt.

*Bólint mosolyogva, kíváncsian, vajon hogyan lett ebből az elkóborolt, ábrándozó ifjúból holmi ájtatos keresztény.*
_________________

[Felice]

- /Eng/Mylady, ön valóban káprázatos. – mosolyodik el kedves gesztusodra, s pár pillanatra tekintete még elidőzik bársonyos tapintású, karcsú kezeden, vékony karjaidon, s a fekete gúnyán mely kebleidet takarja – Talán a jó öreg Shelton-nak mégis csak igaza volt. Óva intett és figyelmeztetett, hogy tartsam távol magam Öntől. Persze a vén lókötő sose kedvelte a riválisokat…

*Csóválja a fejét, majd lemondóan int, mintha csak egy képzeletbeli legyet próbálna elhessegetni. Azt már nem fejti ki bővebben, hogy a nagybecsű Lord Shelton téged tartott-e riválisnak, vagy ezt a szerencsétlen, idealista Grey-t. Bár ez utóbbi annyira valószínűtlen…*

- Nos igen, végül is elmenekültem. Elhagytam York-ot, sietősen, mindenemet hátrahagyva. Nem vittem mást magammal, csupán a kardot, mely társam volt bűnös cselekedetemben. Szinte égett a lábam alatt a talaj. Úgy tűnt, az emberek úton-útfélen engem figyelnek, s bár a vérnek nyoma se volt már a gyilkos pengén, én mégis úgy éreztem, mintha patakokban folyna kezeimről, vörösen parázsló stigmákkal jelölve tagjaimat. Mindenki, nagyvilági dámák és urak, tisztes polgárok, még az utolsó semmirekellő suhanc vagy az utcán kéregető világtalan koldus is vádlón meredt rám. Szinte nem ettem s nem ittam, s az a kevés étel is, amit magamhoz vettem, ízetlen homokként recsegett fogaim alatt. Fogalmam sincs, mennyi idő alatt értem Scarborough-ba, csak hogy nem egyszer rossz irányba indultam el. Ha voltak is üldözőim, bizony alaposan megzavarhattam őket azzal, hogy a várost egy nap alatt több kapun át hagytam el. De persze, talán azt se tudták, ki fia-borja vagyok, és miért kavargok fejetlen csirke módjára egyik sötét boltívtől a másikig. Mire megláttam Scarborough kikötővárosát persze már én se tudtam, miért viselkedtem ilyen ostobán. Azelőtt sose láttam ennyi vizet, úgy tűnt, mintha csak az égbolt feküdne a lábam előtt. S azok az óriási, háromárbocos hajók! Egyszerre találtam varázslatosnak és rémisztőnek. Mondja csak, kisasszony, szeret hajózni?
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Érdeklődve szemléli a fickó különféle reakcióit, mitöbb, érzelmi hullámvölgyeit. Azonban úgy tűnik, nem lesz könnyű dolga, ennek a Káinitának különösen erős a hite ebben az ő keresztény Jahvéjében. Ébenfekete tekintete a férfiéba fúródik, nem engedi szabadulni azt.*

<Ó, ti jámbor bárányok, ti ártatlan gidák. Bálványozzátok a gyengeséget, mégis, végtelen arroganciátokban nem átallotok "Istennek" nevezni uratokat, mintha rajta kívül nem létezne más se égen, se földön. Hasonlatosabbak vagytok a vad keleti holdimádókhoz, mint gondolnátok...>

*Gondolatai fanatikus dühvel vádolnak, tekintetében talán fel is csillan a sivatagi viharok egy szikrája, mégis, ő csak játsza tovább a megértő és megnyugtató nő szerepét, ajkain egy lágy, gyengéd mosollyal. Keze, mintegy befejezve, amire ő maga nem volt képes, végigcirógat a borostás orcán, egyszer, futón, lágyan, érzékien... hogy aztán már suhanjon is vissza, s fonja össze két karját a mellkasa előtt, majd mérhetetlen toleranciája jeleként finoman megvonja a vállát.*

-/Eng/ Biztosan jó oka van rá, hogy így gondolja, Sir Grey... de kérem, folytassa!

*Nem is érdekes. Ami késik, az nem múlik. Nála jobban ezt senki nem tudja...*
_________________

[Felice]

*Kijelentésed úgy fest, mulattatja Grey-t. Lehet még az a szürreális gondolat is átfutott elméjén, ahogy pászkát tapasztasz majd tördelsz napszámban. Hümmög magában, ám ahogy közelebb hajolsz, egyébként is fehéres ábrázata egyenesen halottsápadtra vált.*

- /Eng/Szomorú világ lenne az, ahol az angyalokat hasonló elfoglaltságra kárhoztatnák…

*Kezét tétován, talán teljesen öntudatlanul kissé megemeli, mintha csak arcodat próbálná megérinteni. Pár pillanatig elidőzik a levegőben, tekintete kétségbeesetten kapaszkodik a tiedbe, mint akit teljesen megbabonáztak.
Végül épp csak egy sóhajtásnyira arcodtól megsimítja a semmit. Nyel egyet - rettenetesen száraz a torka -, szemöldöke megremeg, keze pedig lehanyatlik. Rettenetesen küzdhet valamivel, és ezt már képtelen titkolni.
Meg mernél esküdni rá, hogy ő nem a sivatag feketébe burkolt virágát látja, hanem valamiféle túlvilági jelenést, kőbe vésett szentjei egyikét, vagy rosszabb esetben az ördögi kísértés szimbólumát. Amikor pedig meg is érinted, hajszál híja van csak annak, hogy száját nem felejti nyitva. Szavaidat talán már meg se hallotta, inkább úgy fest, mint aki gondolatban erősen imádkozik, hogy ne kárhozzon el azon nyomban. Nem vitás, a lovag urat erősen szentségtelen gondolatok gyötörik éppen, melyeket papírra vetni is szégyen lenne, nem hogy végrehajtani.

A hatást egy zümmögő kis lény töri meg, valószínűleg egy légy vagy más rovar, melyet bevonzott a gyertyák imbolygó fénye. Áldozatod megborzong, majd oda se nézve villámgyorsan az asztalra csap. Hihetetlenül fürge volt, a kezét nem is láttad szinte. Nem lettél volna a légy helyében, az egyszer biztos.*

- Bocsásson meg. - dörzsölgeti tenyeréről a ráragadt mocskot, összeüti párszor, majd mosolyt erőltetve ajkaira próbálja felidézni magában, miről is volt szó – Tudja, mylady, amikor a Szentföldön jártunk a papok épp ugyanezt prédikálták. Hogy a világ majd jobb lesz, meg hogy nem bűn hitetlent ölni, hanem ”az üdvösség útja”.

*Elfintorodik, megcsóválja a fejét.*

- Isten színe előtt nincs mentség egyetlen gyilkosságra sem. De erre persze csak azután jön rá az ember, miután elkövette. Akkor képtelen voltam szembenézni a következményekkel, vagy azzal hogy mit tettem. Egyszerűen elmenekültem, és magam mögött hagytam mindent újra…
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Bizony, Sir Thomas halvány mosolya szívélyes viszonzásra talál az idegen nő ajkain. Miközben mesél, egy kicsit ő maga is időutazik, vissza egy rég letűnt kor rég letűnt civilizációjába. Hány éve is annak, hogy ő gyermek volt? Szinte megszámlálhatatlanul sok. Az ezredévek álmai alatt elhomályosodtak az emlékek, s az ébredése óta eltelt száz esztendő is sokat feledtetett.
Azért elő-előjönnek még... foszlányok...
Ahogy szülőanyja, Amunet egy vallási fesztiválra készíti fel, gondosan adagolva henna-festéket, ruhát, s lelkiismeretes intelmeket a különböző hangszerek használatáról.
Ahogy nemzőatyja, Temerun még egyszer, utoljára átöleli, mielőtt felszökkenne az utcán várakozó harci szekérre, hogy útnak induljon a messzi Kádes felé.
Ahogy a szomszéd vénasszony oly' keservesen zokog, miután a negyedik fiú unokáját ragadta el immáron Iteru, a szent folyó.
Ahogy a kényelmes árnyékokból szemléli a földművesek verejtékkel teli munkáját áradáskor.
Ahogy kedvenc macskája körülötte tekereg, mikor inkább húzta meg magát a sírok között, semmint hogy azokat az egyszerű, bárdolatlan harcosokat szolgálja az ünnepélyen. Hogy is hívták az állatot? Ah... csak egy újabb emlékmorzsa, amely örökre elveszett az idők örvényében.
Persze vannak neki sokkal elevenebb emlékei is a régi időkről... arról a bizonyos éjszakáról... a kéjes vonaglásról Amon-Ra "szent" templomának mélyén, miközben a korrupt klérus vére lusta kígyóként tekereg le a falról... ugyan hogyan felejthetné el valaha is?
Az ángélus kérdése kizökkenti ugyan odabent, de idekint a legteljesebb mértékig higgadt és magabiztos marad.*

-/Eng/ Ugyan, kérem, ne értékeljen túl...

*Kuncog fel szemérmesen, tovább ropva a szavak e táncát.*

-/Eng/ A világnak azon felén, ahonnan én jövök, az asszonyok manapság nem szíveket, legfeljebb tésztát törnek.

*Somolyogva közelebb hajol, csak enyhén, csak mértékkel, méregeti, mint kígyó az esetlen áldozatát annak gyengeségének pillanatában. Hát igen. Bizony hajlamos gyorsan megoldani a nyelveket.
Tónusa sajnálkozóról vígasztalóra-bátorítóra vált.*

-/Eng/ De ne keseregjék cseppet sem, jóuram! Hiszen miért is kellett volna ugyan visszafognia magát? Mert a képmutató egyház, melynek "erkölcsei" az ön ifjúságának virágát oly' rútul kerékbe törték, ezt követelte? Tán nem lett-e egy jobb hely ez a világ anélkül az önjelölt, gyenge nemes nélkül? Higgyen nekem, nem "bűn"...

*Búgó hangja apró szünetet tart, karcsú ujjai a férfi szíve fölé vándorolnak, ha engedi. Ebben a helységben különben is csak neki van...*

-/Eng/ ...követni a szív szavát.
_________________

[Felice]

- /Eng/Tehetség? * halvány mosoly sejlik fel Thomas ajkain. S mint aki csak a múlt lehetőségeit latolgatja, mered pár pillanatig maga elé, ám végül megrázza fejét.*
- Tudja kisasszony, annak soha nyoma se volt bennem. Persze, nagyon is szerettem volna, de… az élet mást tartogatott számomra. * röviden krákog, dörzsölgeti kissé borostás állát, majd az ezüstkupát visszahelyezi az asztalra * - Ezért se értettem Atyámat soha, mi értelme megőrizni az örökkévalóságnak olyasvalakit, akinek se tehetsége, se ambíciója. Ehh, de miről is beszélek? Annak idején fel se merült bennem, hogy az élet efféle fordulatot is vehet. Egyszerűen csak dühös voltam atyámra, dühös voltam a világra mely korlátok közé szorít. Azt hiszem, minden ifjú megéli ezt, ám én még a megszokottnál is komiszabb voltam. A Northumberland felé vezető út hosszú volt, több város és falu is keresztezte utunkat. A katonák, akik utamon elkísértek pontosan ugyanannak az istennek hódoltak, mint atyám gyóntatója. Az idős apát - aki egyáltalán nem hasonlatos a mostani keszeg magiszterhez - szeretett megbizonyosodni arról, hogy a misék alkalmával a legkiválóbb minőségű bor jelképezze Megváltó urunk vérét. Hát ezek a katonák is szerzetesi buzgalommal csorgatták le torkukon a maguk vitae-jét. Így egy éjszaka, amikor már éberségük lankadni látszott a dévaj mulatozásban, egyszerűen fogtam magam, s szegényes motyómmal vállamon peckesen kisétáltam a fogadó ajtaján. Persze előtte még módot kerítettem rá, hogy az egyik semmirekellő zsoldos kardját az oldalamra csatoljam. Vígan vágtam neki a poros országútnak, mint akinek úgy semmi gondja sincsen. Nem esett nehezemre hátam mögött hagyni a múltat, mely ma is csupán csak rémképeivel kísért. No aztán, nem volt semmi problémám mindaddig, amíg kevés kis pénzem tartott. Aztán na… az éhség bizony nagy úr, s mivel a tolvajláshoz szintén nem volt tehetségem így más vagyonszerzési mód után kellett néznem. Így hát York külvárosában hozzácsapódtam egy helyi színtársulathoz… vacak darabok, annál is vacakabb színészekkel. Persze a közönségnek mindegy volt, hogy egy ócska, nevesincs szatírában miféle fehérnép mutogatja a kebleit vagy, hogy mily módon figurázzák ki a hájas, pénzsóvár püspököt. Amíg nevetés visszhangzott az öreg, düledező csűr falai között, addig jól ment az üzlet. Na, itt voltam én először takarító-mindenes. Vakarhattam a mocskot a színpadról és a lócák alól, pakolhattam a csapnivaló díszleteket, rángathattam a függöny zsinórját. Bizony, a tisztességes munka nehéz… no de a tisztességtelen néha még nehezebb. Aztán persze a hosszú, gyötrelmes napok után eljött az ideje annak is, hogy végre színpadra lépjek. Már serkent a szakállam, s mondhatom, rémesen büszke is voltam rá, így szerencsémre nem a női főszerepet osztották rám. Persze, csapnivaló színész voltam, de ahogy Betsy mindig mondogatta, a hölgyközönség nem a bravúros színészi játékomért szeret. Betsy takaros menyecske volt, a társulat tagja már évek óta. Ugyan idősebb volt nálam, de ez akkoriban egyáltalán nem zavart. Teljesen elbódított érett bájaival, közvetlen modorával. Egy féltékeny szerető megvágta az arcát, mely után csúnya forradás maradt, ám engem még ez se zavart. Dúlt bennem az ifjonti hév, s bármit megadtam volna azért, hogy csak az enyém legyen. Persze, a sors ismét nem nekem kedvezett. Egy nap már nem engedett közel magához, s azt mondta viselős… sajnos, mint később kiderült, nem az én gyermekemmel. Ez vetett hát véget színészi pályafutásomnak, ugyanis hamar árvát csináltam Betsy gyermekéből. Nem vagyok rá büszke, ám akkor úgy éreztem csorbát ejtettek becsületemen, s ezt feltétlenül meg kell, hogy toroljam. Az a tésztaképű úri ficsúr úgy vinnyogott, akár egy szopós malac, mikor a pengémet a bordái közé döftem. *vigyorog kajánul, s még kissé imitálja is a mozdulatot, ám nem sokkal később arca elkomorul, fejét lehajtja* - Azt hiszem, azt az arckifejezést sose felejtem el… azt mondják, az elsőt sose felejti az ember. Mit tesz velünk a féltékenység? Ehh… Mit tesznek velünk a nők, drága Lady Calhoun…
*A szemedbe néz, ám tekintete most keserű. Talán valami olyasmit mondott el, amire egyáltalában nem akart emlékezni. Talán a természetfeletti kisugárzásod teszi, úgy érzi, mintha megbízható lennél, mintha benned barátra lelne. Talán téved. Ám mire is jó a vámpíri praktika, ha nem erre?*
- Ön bizonyára sok szívet összetört már, még ha nem is szándékosan?
_________________

[Freiherr von Rosen]

*Ó igen, Theris valóban a múltban "él", ámbátor meggyőződése hogy ez a múlt még nem veszett el, megveszekedetten hiszi, tudja hogy Atyja és szerelme még létezik valahol, csak rá kell hogy bukkanjon.
És természetesen... Set visszatérése csak idő kérdése. Eképpen válik a múlt a jövővé.*

-/Eng/ Színész?

*Kuncog fel.*

Mondhatjuk, volt már szerencsém halandóként is... a helyi megfelelőjéhez.
No és kend? Valami azt súgja, hogy ösztönös tehetség... ezen a téren is.
_________________

[Felice]

Szavaid valóban, mintha nyugtatóan hatnának rá. Mi végre is a múlton bánkódni, ha egyszer már úgyse változtathatunk rajta? Na persze, nem mintha te nem pont a múlt árnyait kergetnéd… Ahogy manapság mondani szokás, bagoly mondja verébnek, ám emellett szavaid mégis kellőképp meghitté tették a pillanatot. Gray pedig mintha csak egy régi jó barátja ülne vele szemben, értőn bólogatva mosolyog most rád.
- /Eng/Hajjaj, ha még csak tudná, mennyire igaza van, kisasszony… Ha még csak sejtené is, micsoda egy latrok eme szent egyházfiak, nagyon is jól tudják, hogyan befolyásolják ezeket a szerencsétlen, tudatlan embereket. Persze, ebben az esetben mégse az ő kezük van a dologban, Deidre-t atyám parancsára húzták fel az első fára… és ez az, amit még a halálos ágyán se tudtam neki megbocsátani. – hajtja le fejét, s bár arcán továbbra sincs változás, maga a megtestesült nyugalom, mégis kéztördelése elárulja, hogy koránt sincs minden rendben – Szegény öreg, hehh, esedezett, hogy gondoljak jó szívvel rá, én pedig még csak rá se tudtam nézni, nemhogy pár jó szót is szóljak, túl sokszor térített már el addigra a magam választotta ösvényről. Hehehh, komolyan, mire huszonöt esztendős lettem, több pimaszság és ellenszegülés volt a hátam mögött, mint másnak egész élete során. Nehogy úgy higgye, itt véget is ért kis kalandom, bezártak Northumberland tömlöcébe, és nem láttam többé a napfényt, vagy a világ mocskát és szépségeit… hosszú volt még az út idáig. Például… gondolt már arra, hogy színész legyen? - néz fel újra, s kérdi ezt most olyan kaján vigyorral ajkain, mintha csak azt mondaná, „Lopjunk csirkét a gazda szeme láttára”.
_________________

[Freiherr von Rosen]

-/Eng/ ...Megható.

<Deidre... hmm, Deidre... vajon hallottam én már ezt a nevet valahol?>

De a Sors már csak ilyen, drága lovag uram. Ha atyja nem kényszeríti távozásra, sosem vált volna azzá ami, teste most por lenne és hamu, lelke pedig ki tudja mit élne át az Alvilágban kitaszítottként üldözött és meggyilkolt, összetört szívű szeretőként?

*Folytatja Theris lágy, szomorú hangon, együttérzően, próbálva megvilágítani a történtek pozitív fejleményeit. Thomasnak most nem szabad bánkódnia... semmi fölött.*

Ami Deidrevel történt, egy tragédia. Testamentuma eme újkori világnak, ahol ha az emberek olyan tudással, olyan misztikummal találkoznak, amelyet nem értenek, a felszabadító tudás megszerezni vágyása helyett el akarják pusztítani azt, a hordozójával együtt.

*Felsóhajt, egy olyan lény sóhajával, aki öregebb az összes nagy, vak egyistenhitnél.*

"Vezetőiktől" és "papjaiktól", az "írástudóktól" pedig erre minden bátorítást megkapnak...
_________________

[Felice]

- Hmm, hát jó… - köszörüli meg torkát – Nos, nem is igazán külleme, inkább a kisugárzása az, ami rendkívül hasonlatos Deidre-éhez… Ehm, persze ön igazán szemet gyönyörködtető, az a halandó leányzó bizonyára nyomába sem ér, én akkoriban mégis őt tartottam a legcsodálatosabb lénynek a világon. Tudja, ifjúság bohóság, aztán én is csak siheder voltam még, alig töltöttem be a tizennégyet, vagy talán a tizenötöt. Akkoriban szintén vidéken éltem, atyám birtokán. Sheffiled-től nem messze volt egy sötét, huzatos várunk, pár órányi járóföldre a várostól, kis falvakkal körülvéve. Ennek ellenére persze nem voltunk igazán gazdagok, nevünkön kívül nem volt másunk, ami a falusiak fölé emelt volna. Az a vár is… pff, hiába raktuk meg jól a kandallót, mégis képtelenek voltunk akár egy szobát is rendesen befűteni. Télen majd megvett az Isten hidege, abból az időszakból csak arra emlékszem, hogy mindig rettenetesen fáztam. Így hát amikor csak tehettem, ellógtam otthonról, fenét se érdekelte, hogy bátyáim és nővéreim hogy sipákolnak, atyám akarata ellenére úgy éltem, mint egy vadember. Jártam a környező erdőket, vadásztam, halásztam, mert még egy erdei fakunyhó magánya is kellemesebb légkörnek bizonyult, mint családom, akik a semmire voltak annyira büszkék. Gyűlöltem azt a céltalan életet, amibe nevem kényszerített, nem láttam magam előtt az utat, melyen elindulhattam volna. Családom tagjai nem akartak semmit se elérni, mert a magunkfajtának csak az a dolga, hogy élősködjön a jobbágyokon, és neves ősöket emlegessen fel a fagyos téli éjszakákon, miközben ők sose láttak még egy csatát se, nemhogy háborút. Nos én pedig éltem a lázadók életét, mikor végre hazatévedtem, csak hallgattam a véget nem érő korholást. Aztán egy tavasszal vásárosok érkeztek a közeli faluba, izgalmas, színes portékákat hoztak magukkal, gyönyörű csikókat… Nos, sose tudtam kihagyni egy ilyen vásári forgatagot se, egy kis színt vitt céltalan életembe. A vásározókkal jött valami vajákos is, s úgy mondták, van kenceficéje meg varázslatos főzete minden nyavalyára. Hát engem bizony tél óta erősen kínzott a fránya köhögés, ugyanis egy alkalommal késő estig jártam az erdőt, míg csizmám is teljesen át nem ázott, s köpönyegemet is törni lehetett inkább, mint hajtogatni. Farkast akartam lőni… Na igen, az ifjak szeretnek hősként tetszelegni, hát én se voltam másképp ezzel. Így hát felkerestem a bűbájos öregasszonyt, hátha nekem is tud ajánlani valami jóféle itókát, ami rendbe vág, pedig nem volt nálam nagyobb vagyon, mint amennyiért egy kupa bort tudtam venni a falu rozzant fogadójában. Hát mi tagadás, épphogy csak ki nem estem az ajtón, úgy hátratántorodtam, amikor megpillantottam a vén vajákost, aki annyira nem is volt öreg. Fiatal volt, bár egy pár évvel talán idősebb nálam, veres tincsei a térdét verdesték, szemei a rókáéra emlékeztettek, s apró szeplők tarkították pisze orrát. A nyakában lógó sok fityegővel úgy festett mintha erdei manó vagy tündér lett volna, annyira más volt, mint családom nőtagjai, hogy tekintetével már abban a pillanatban rabul ejtett, mint az ádáz róka a parasztok libáit. Nahát, ennek örömére jó sokáig tartott a nyavalyám, minden egyes nap lejártam hozzá, hogy gyógyírrel szolgáljon, bár persze a szív bajára nincs igazi orvosság. Anyám hagyatéka, a csodás nyakékek, brossok, gyűrűk, karláncok szép lassan kezdtek megfogyatkozni, ám engem ez a legkevésbé se zavart, csak az számított, hogy Deidre-t mosolyogni lássam. Egy este aztán annyira nyughatatlan voltam, hogy nem bírtam megállni, s éjnek évadján látogattam le a faluba, hogy fölkereshessem szívem hölgyét. Ám legnagyobb meglepetésemre nem találtam otthon… Ekkor szívembe olyasfajta érzés költözött, melyet addig nem ismertem. Most se tudnám pontosan megmondani, talán a félelem, az értetlenség és a féltékenység valami furcsa elegye. Persze, a rossz nyelvek már eddig is sustorogták a faluban, hogy miféle furcsa leány ez, miért nem megy már férjhez, és bizonyára idegen férfiakat fogad ágyába, hiszen egyedül él. Eddig elengedtem a fülem mellett az efféle szóbeszédet, hiszen tudtam, vagy legalábbis reméltem, Deidre csak engem szeret. Nahát akkor mégis tehetetlen düh mardosott legbelül, s becsapva magam mögött az ajtót az erdő felé vettem az irányt. Úgy éreztem, rútul lóvá tettek, így már haza menni se volt kedvem, csak úgy céltalanul kóboroltam a fák között. Már vagy fertály óra is eltelt, a hold magasan járt a tiszta, tavaszi égbolton. Nem volt szükségem fáklyára, az ég ezernyi lámpása, szikrázó csillagok mutatták az utat, egyszer se buktam fel, s az állatok is messzire elkerültek ezen az éjszakán. Ezért is, amikor először zajt hallottam, rögvest felkaptam a fejem. Nem messze tőlem egy apró kis tisztás feküdt a frissen rügyező fák gyűrűjében, s majdhogy nem pont a közepén egy ifjú, nálam nem sokkal magasabb facsemete nyújtózkodott az ég felé. És ott láttam őt, ahogy a fák tövében hajlong a telihold fényében, virágokat, füveket gyűjt kosarába, ezüstszín sarlócskával, mely talán valóban ezüstből is volt, ami azért szokatlan érték egy egyszerű jobbágylány kezében. Ekkor az eddig lelkemre nehezedő ólmos súly szinte nyomban semmivé foszlott, csupán a féltés maradt meg bennem, hiszen az erdő nappal is veszélyes, nemhogy éjszaka. Már éppen szólni akartam, odalépni hozzá, átölelni, és megdorgálni túlzott merészségéért, amikor Deidre felegyenesedett, majd felnézett az égre. Olyan mosoly sejlett fel ajkain, melyet még sose láttam, mintha csak most lenne igazán boldog, valamit suttogott is, bár a szél magával ragadta a szinte néma hangokat. Lerúgta cipőit, s csak úgy mezítláb besétált a tisztás közepére, szép lassan ledobálva ruháit. Nahát, az igazság az, hogy földbe gyökerezett a lábam… Tudom, nem illő egy mezítelen hölgyet megbámulni, de mint említettem, fiatal voltam, és oktalan, és akkor valahogy nem lettem volna képes tekintetem Deidre-től elszakítani… ahogy anyaszült meztelen táncolt és dúdolt egy édes, fülbemászó dallamot… - hunyja le rövid időre szemeit Grey, és valami rég elfeledett dalt kezd dúdolgatni. Persze az eredeti biztos nem úgy hangzott, mintha egy vén medve dörmögné…
- A fába kapaszkodva pörgött körbe - körbe a tisztáson, és engem teljesen megigézett. Azt hiszem ő jóval hamarabb észrevett, ahogy döbbenten állok az egyik fa takarásában, ám csak énekelt tovább, majd elengedte a facsemetét, s pár lépéssel mellettem is termett. Átölelt, hosszú vörös hajzuhatagával teljesen betakart, illata pedig olyan friss volt, mint a tavasz első virágai. Innentől velem járta szinte már eszelős táncát, és csak kacagott, nevetett, a környék madarai pedig fürgén verdesve szárnyaikkal szálltak az éjszakai égbolt felé. Aznap éjjel elháltuk a nászt, melyet ki tudja miféle pogány istenek áldottak meg, mégis én olyan boldog voltam, mintha legalábbis a király lányát vehettem volna feleségül. Meg se fordult a fejemben, hogy ez nem illő, szégyenletes dolog. Az elkövetkező napokban úgy kódorogtam szürke kastélyunk sötét folyosóin, mint aki részeg, nem is törődve fivéreim és nővéreim sustorgásával, akik nem értették mi lelt. Végül döntésre jutottam… Itt hagyom ezt a porfészket, és következő éjjel megszököm Deidre-vel. Mit nekem nemesség, ha boldogtalanul kell éljek, ugye? Azt hiszem, atyám valamit megsejtett, bár talán inkább mindent tudott. S bár fél szemére vak volt már és öreg csontjai még a nyári enyhe, balzsamos éjszakákon is folyvást csak sajogtak a hidegtől, mégse volt teljesen oktalan. Aznap késő délutánra járt az idő, én pedig már minden földi ingóságomat összecsomagoltam, amikor szobájába hivatott. Rossz érzésem volt, ám mégis kénytelen voltam a kedvére tenni, nem kockáztathattam az éjszakai szökést. Már komor ábrázatából látnom kellett volna, hogy nincs minden rendben, s a szobában ácsorgó bátyáim is vészjósló tekintettel támasztották a falat. Atyám nem kertelt, világosan megmondta, hogy Northumberland-be megyek, a nagybátyám talán majd sikeresen „férfit farag belőlem”, ha már neki nem sikerült. Meghűlt bennem a vér, elsőre még szólni se tudtam, mire két bátyám közrefogott, s elcibáltak szobámig, melyet miután rám zártak cellának tűnt inkább. Üvöltöttem, vertem az ajtót, ám mégse könyörültek meg rajtam. Másnap kora hajnalban felpakoltak az egyik kehes gebénkre, kevés holmimmal együtt, s testvérbátyáim és egyetlen húgom kíséretében elhagytuk a várat. Rémesen lesújtva éreztem magam a nyeregben himbálózva, s szolgáink összesúgtak a hátam mögött. Nem érdekelt semmi, csupán az erdő felé pislantottam néha, menekülési útvonalat keresve. Már éppen elhagytuk a falut is, amikor különös dologra lettem figyelmes. Az egyik út menti fán egy ernyedt holdtest himbálózott… Arca nem látszódott, ám a vörös hajzuhatag egyértelműen jelezte, kit akasztottak fel tolvajok módjára az út szélén. Már a cipőit is lelopták… Érezte már úgy kisasszony, hogy valami rosszabb a halálnál? Persze a magunkfajta sokszorosan is megéli ezt, lassan mindenkit elveszítünk, akit valaha is szerettünk. Idővel ezért is keressük inkább a hozzánk hasonlók társaságát… Gondolom, ezt az érzést nem kell már bemutatni önnek.
_________________