Prológus: A Holdárnyék titka

[Feoras]

“A beginning is the time for taking the most delicate care that the balances are correct.”
- Frank Herbert


-...Nem! Az nem lehet! - Costin minden erejével azon volt, hogy bármilyen más magyarázatot találjon a táskájában lapuló iratok tartalmára. Az alkony korán jött, a szakadó esőben, és a völgyből felszálló párában a kátyús, kanyargós út elég kihívást jelentett neki és szerény dácsia terepjárójának.
- B*ssza meg! - Adta ki mérgét és tehetetlen frusztráltságát egy bukkanó, és eredménytelen gondolkodása miatt. Fáradt elméje egyre csak ugyanazt a magyarázatot volt képes produkálni, amitől idegessége csak fokozódott. Az éj lassan körülzárta az úton, csak a reflektor fénycsóvája, és a környező sötét tömeg ismerős-megnyugtató, szél tépte suhogása, zúgása emlékeztette arra, hogy nem a sötét semmibe merül alá.
- Nem. Rosszul gondolom! Biztos van valami titok, valami rítus amiről nem tudunk. Biztos jobban figyelnek, ellenőriznek ennél. Biztos nem tudok mindent. - Furcsa volt, mégis önnön tudatlanságának hangos kimondása megnyugtatta némileg. Hirtelen megvilágosodott, hogy rokonai miért is gyakorolnak ekkora titoktartást, még a legrátermettebb, leghasznosabb véreikkel is. Még egymásközt is.

Különben is, semmi nem garantálja, hogy az a magyarázata egyáltalán lehetséges. Semmi nem biztosítja, hogy ennek így is kell lennie. Karánsebes és környéke többször cserélt gazdát az írott történelem szerint, mint Nyugat--Európa bármely más régiója, mégis, mindig is éltek itt emberek. Túléltek, bármi áron. Egy hirtelen nyilallás azonban ráébresztette, hogy ez nem is olyan megnyugtató gondolat. Mindig más emberek...
- Ők nem emberek. - Emlékeztette magát fogcsikorgatva. Mintha bármikor is hagynák megfeledkezni erről.
Costin végre elérte a falu határát. Furcsa érzése támadt ahogy a megvilágított útszakaszra ért. Csak lassan jött rá, hogy fél. Fél, hogy felfedezik, hogy meglátják. De miért? Tudat alatt már azokat a következményeket latolgatná, hogy mi lenne, ha a legrosszabb igaz lenne? Badarság, horkant föl és nyugodott le hirtelen. Minden ellene szól, még ő is csak sejti a dolgot, mások pedig azt se tudják, hogy az iratok nála vannak. Vagy léteznek egyáltalán.
Gyorsan befordult a kis utcába, aminek a végén egy újabb kanyar után eljutott ahhoz a sáros föld úthoz, ami a szálláshoz vezetett. Az alig észrevehető, két ház közötti apró benyílóban vezető, fákkal és bokrokkal sűrűn ölelt út sötétjében, mikor újra magára maradt a reflektora megfestette világban, hirtelen megnyugodott.
Valahogy eszébe jutott, hogy ez a sötét út, pont olyan, mint az ő útja, rokonai világában. Épp csak pár méternyi tér van előtted megvilágítva, az út rázós, és küzdelmes rajta maradni, a környezet árnyai és zajai pedig az ismerős formákon keresztül rémálomba illő képeket idéznek fel az állati tudatalattiban, és a legtöbb amit tehetsz, hogy meggyőzöd magad, hogy minden árnyék és zaj mögött valami ismerős, értett dolog van. A tudatlanság az ő védelme.

Végre elérte az erdő szélén a menedéket. Az udvar sötét volt, a házból is csak kevés fény szűrődött ki, ennek ellenére biztos volt benne hogy már rég tudják, hogy itt van. Costin leparkolt a terasz közelében, megragadt a a táskáját, majd nagy levegőt véve kiszállt a kocsiból, a szakadó esőbe.
A táskát a feje fölé tartva próbált körülnézni a kocsi fényénél, egy lépést sem tett a ház felé. Majd egy perc toporgás után végre a szeme sarkából felfedezte azt, amit keresett: az udvar szélén, a behajtó melletti bozótosból, egy sárga szempár villant felé. Csak egy pillanat volt, el is tűnt mire oda kaphatta volna a fejét. A sötétben, a széllel egyűtt hajló ágak között nem látta, az eső zaja miatt még a sáros talajon sem hallotta a lény közeledtét, de tudta jól, hogy alaposan fel fogja mérni őt és a járművet, mielőtt beengedi a házba. Általában hagyta is hogy eljátszák ezt a rituálét, most azonban meg akart végre szabadulni terhétől, minél előbb.
- Moraj! Éjtenger Moraja... - Hogy lehetett ilyen hülye nevet adni bármilyen élőlénynek? Ennek ellenére valamiért a torkában kezdett dobogni a szíve, amint kimondta. - …, ne haragudj de ez sürgős! Találtam valamit és Viktornak mindenképpen látnia kell. Nagyon fontos!

Egy távoli villám fénye vetett új, éles árnyékokat az udvarra. Kezdett teljesen átázni a korbácsoló esőben. A táskát inkább becsapta a hóna alá, hogy ezzel is védje a tartalmát. Nem hitte hogy baja lesz az iratoknak, de azért nem szívesen szaladt volna utánuk a sáros, sötét udvaron ha kicsavarja a kezéből egy széllökés. Mély, velőtrázó mennydörgés gördült végig a vidéken, hosszan, mint egy távolodó tehervonat. Csak lassan esett le Costin-nak, hogy már nem a mennydörgést hallja. És ahogy erre rájött, elkezdett szavakat is kihallani. Fura, krákogott szavak voltak, nem is szavak igazán, hisz magánhangzót aligha tartalmazott, a mássalhangzók közül is elég szegényesen válogatott, mégis valahogy megvolt az a dallama, ritmusa, hogy ha az ember megeröltette a fantáziáját és nyelvérzékét, ráismert kifejezésekre.
-Wrrrrghfghrrrrghrrr? /Mi olyan sürgős?/ KhfmrrKgrrrr? /Talán titok?/ - Costin máris megbánta, hogy nem hagyta a őrt végigjátszani a rituáléjukat. Moraj figyelménél csak az volt a hátborzongatóbb, amikor Moraj beszélgetni próbált. A hang még csak hagyján, de az az idegen, inhumán, ravasz logika...
- Dehogy titok Moraj, csak... igazából én se tudom mi ez... - Lehúnyta a szemét. Most b*szta el. - Figyelj, tudod hogy nem zavarnálak benneteket ha nem hinném, hogy fontos! Van egy gyanúm, de nem tudok eleget, arra gondoltam Viktor talán segíthet.
- GRRKhffrrrrr! GhrrrKhmfrrr! /A Gyanú kevés! Gyere vissza ha már Tudsz!/ - Félt ettől a választól, de nem tágíthat, most nem. Nem azért száguldott át a vidéken a rossz utakon, és nem azért áll már percek óta az esőben, hogy visszaüljön a papírok közé még turkálni. Hirtelen eszébe jutott a megoldás; mint mindig, most is a kétségbeesésből előpattanó düh adta az ihletet.
- Na idefigyelj Moraj, Viktor rámbízott egy valag papírt, amiken információ van, és meghagyta, ha bármi gyanúsat találok, keressem meg. Tudod te is hogy nem vagyok hülye a ti dolgaitokhoz, ezt ő is tudja, ezért is bízta rám az iratokat. Hát gyanúsat találtam, és amennyire én ismerem a dolgaitokat, veszélyes gyanúsat. Fontos gyanúsat. Tényleg azt akarod hogy Viktor csak hetek múlva tudjon róla, vagy ha nem találok hozzá semmi új információt, mert azért messze nem tudok rólatok mindent, akkor ne is tudjon róla?
A méreg vagy a kötelesség tudat tehette, de ahogy a zivatarban állt, kihúzta magát, és villogó szemmel kiabált bele a sötétbe. Talán ugyanúgy a dühnek köszönhette, hogy képes volt farkasszemet nézni a következő villámfényben pontosan előtte kirajzolódó farkaspofával. A tömpe orrú, ujjnyi fogazatú, fekete bundájú fej-monstrum képe pontosan szem-magasságban fogadta, sárgán villanó szemek pedig olyannyira magával ragadták a tekintetét, hogy a rövid villanás alatt a szörnyeteg hatalmas testéből még körvonalakat se nagyon látott a hideg, torz fényében.
Tudta jól, ez a kis villanás is elég lenne az egyszeri halandóknak, hogy eszüket vesztve meneküljenek a látványtól, és utólag a sokktól aligha tudtak volna visszaemlékezni arra, hogy mit is láttak. Costin tiszta szívéből irigyelte őket.
- Grhfm! /Menj!/ - Hagyta rá végül Moraj, miután a mennydörgés elültéig fogva tartotta a Rokonvér tekintetét.

Odabent kellemes meleg fogadta. Tudta hogy legfeljebb fél perce van kiélvezni azt, hogy végre nem a hideg, szeles, esős éjszakában ácsorog, mielőtt jobban kezdi zavarni az átázott ruhája, cipője, amiktől csak órák múlva, otthon szabadulhat meg. Ha úgy alakul az este. Megint kezdte, ez a nyaggató rossz érzés.
A vadásztrófeákkal teli előcsarnok ajtaja hirtelen kinyílt, és Tereza gömböjded alakja fogadta. Sose lehetett azt mondani a húgáról hogy sovány lett volna, azonban a terhessége, még ebben a korai szakaszban is még látványosabbá tette formáját. Köszönés nélkül Costin kezébe nyomott egy gőzölgő csészét.
- Gyógyfű teakeverék. Idd meg gyorsan, még összeszedsz valamit! Képtelen vagyok rávenni Morajt, hogy legalább a közvetlen rokonsággal legyen belátóbb.
Bátyja rezignáltan fogadta a köszönést. Hogy rokonaik rég tudták hogy ki érkezik - ehhez hozzá volt szokva, de hogy már a saját húga is... igaz, nem kellene meglepődnie, hisz a háztartásuk része. Átvette tőle a csészét, és nagyot kortyolt a forró teából.
- Hagyd rá - Krákogta rekedten miközben máris érezte az ital melegségét szétáradni tagjaiban - Az a dolga hogy paranoiás legyen.
Tereza megmosolyogta Costin óvatos megjegyzését.
- Tudod, nem hall ám mindent...
- Heh! - mordult fel a férfi, majd komolyabb arckifejezésre váltott - Próbáltalak hívni, de már otthon sem volt térerőm a vihar miatt, gondolom hogy itt milyen lehet a helyzet. Beszélnem kell Viktorral. Fontos.

Sietve keresztülvágtak a lakáson. Costint minden körülmény ellenére, újra hatalmába kerítette a hatalmas házban mindenhol fellelhető trófeák egyedi hangulata. Talán a trófeákba, koponyákba vésett, agancsokba faragott, prémekbe mart jelek ismerős-különleges sokasága tehette. Talán az hogy nem volt a háznak pontja ahol ne ezek a jelvények uralkodtak volna. Talán a soha fel nem tett kérdés, hogy vajon hány emberi trófea akad a zártabb részekben. A szörnypofák az alagsorban épp elég rémületesek voltak, és nagyon nem vágyott oda. Nem volt sajnos választása, nem azért kelt át a völgyön az éjszaka, hogy leüljön a nappaliban a húgával társalogni, amíg a “nagyok” feljönnek.
- Mégis miről van szó? Rémültnek látszol Cost! - Aggodalmaskodott mögötte az asszony.
- Nem tudok biztosra semmit, de ha tényleg olyan fontos mint gondolom, nagy bajban vagyunk. - Ahogy közel értek az alagsori lépcsőhöz vezető ajtóhoz, hirtelen meghallotta a morgást, a nyögéseket, a fém csendülését, a kiáltásokat, amiket az eső zaja olyan jól elnyomott - Mit csinálnak már megint?
- Alexandra átjött, valamiről meg akar egyezni velük. Fogalmam sincs mi az, de ha jól értem, nem akarják olcsón adni.
A férfi fájdalmasan felsóhajtott, majd megindult a lépcsőn lefelé. Odalent már az eső zaját nyomta el teljesen a küzdelem megmásíthatatlan zaja, melybe olykor vadállati, mélyről jövő morrgás, üvöltés dörrent fel. A lépcső alján újabb ajtó fogadta őket, rajta az ő címerük, egy fekete korong, zöld indás peremmel.
- Menj csak! Ha nem akarnak vendéget, úgyse tudod kinyitni.
A Férfit egyáltalán nem nyugtatta meg a gondolat, de megfogadta húga tanácsát.

Az ajtó engedett, ám Costin azonnal meg is bánta az e fölött érzett örömét. Csak egy pengét látott villanni, és a következő pillanatban egész látóterét betöltötte a sugárban lövellő artériás vér. Ívben fröccsent a torz, hosszú szemfogú emberi koponyákra, és vastag csíkban beterítette a falat két nagyobb vadásztrófea, talán egy sárkánykoponya és egy alkarnyi csáprágó között, mielőtt a nedves, döngölt földpadló kezdte volna felszívni. Tereza felsikkantott, majd félresodorva bátyját rohant, hogy egy kendőt a földre rogyó, megtermett, erős testszőrű férfinak a nyakára szorítson. A férfi kezéből tompán fordult ki a kard, miközben egy hasonlóan megtermett, szintén erős testszőrzetű nő állt felette egy jókora, fényes lándzsával. A teremben tartózkodók vadul tapsoltak és fütyültek, egymást kiabálták túl, miközben a nő alakja egyszerre kissebbnek tűnt, idomai egyre vonzóbbá válltak és testszőrzete is hirtelen eltűnt.
Costin gyomrát azonban az undok, nedves, nyeldeklő hang kavarta fel a legjobban. Hálát is adott, amikor vége lett. A férfi is felállt, sápadtan, kisebben, kevesebb szőrrel mint ahogy az imént látta, ám felhasított nyakán még csak forradásnak sem volt nyoma, csupán a kiömlödt vér alvadt rajta. Marcona vonásaira ravasz farkasvigyor ült ki ahogy felnézett a nála fél fejjel magasabb, sportos alkatú, lándzsára támaszkodó nőre, azonban mielőtt megszólalhatott volna, undok köhögőroham döntötte vissza Tereza erős karjaiba.
- Lehetne annyi eszed hogy nem tüdőzöd le a vért. - Csendült a lándzsás nő hangja, a teremben tartózkodók derültségére. A férfi újra összeszedte magát és talpra állt.
- Csak meg... khmmm, meglepett a támadásod, nagyon ügyes volt - Zendült rekedten a mély hang.
- A legjobbtól tanultam - Jött az incselkedő válasz.
- Szóval még mindig ragaszkodsz hozzá hogy a lányt én tanítsam?
- Természetesen. A bölcsek úgy tartják, az eredeti forrásból a legjobb tanulni.
- Nem bánom, de csak ha megígéred hogy nem zárod el Stefán elől, akármennyire útálod, a kölyök egy őstehetség...
- Tudom Viktor, hozzám beszélsz! Attól hogy megvetem, még tisztában vagyok a képességeivel...
- Khm... - Kockáztatta meg Costin a torokköszörülést, ám arra nem számított, hogy hirtelen mindenki elnémult, és őt kezdi el méregetni, hidegen, ellenségesen.
- Jó estét Costin! - Köszöntötte Viktor, elsőként az éjszaka során, egy szeméttelepre hajított rozsdás olajkályha minden megmaradt melegségét sugározva sötétbarna szemeiből. - Mi szél hozott?
- Szia Viktor. - Felelte elhaló hangon a férfi - Ezt látnod kell.

Az egyik közeli nehéz faasztalra dobta a táskát és gyorsan felpattintotta. Mire megfelelő sorrendben előkotorta a papírokat, és kiterítette őket, már köré is gyűlt mindenki. Ilyen közelségből szinte sugárzott belőlük az az állandó vadállati gyilkos atmoszféra, amit ebből az apropóból nehéz volt nem összekapcsolni az izzadtságtól lucskos testeken alvadó vér bűzével. Costin beszélni kezdett, mert ez volt az egyetlen módszere arra, hogy elrejtse a rátörő rettegést.
- A múltkori... khm, “vadász-balesetetekből” szerzett papírokat vizsgálgattam. Van ott minden, naplók, régi bibliák fura bejegyzésekkel, egy sereg dolog amit nem értettem, viszont ez itt kiszúrta a szemem. Régi és új születési-anyakönyvi kivonatokból egy családfát kezdtek kidolgozni, gondolom valami ősi nemesi famíliához akarták magukat visszavezetni, vagy örökségi kérdés volt, a fene se tudja, nem találtam meg az okát. Mondtátok, hogy ezek is kutyatenyésztők lehettek, és igazatok van, szegről-végről rokonok az általunk ismert “tenyésztőkkel”, és mind vissza tudja vezetni a családját valami Bratics, Brató... áh, itt van, Bratovitch családhoz. Amennyire értem, ezek sem voltak nemesek, de elég rég óta ezen a földön élnek, és elég gazdagok.
Kis szünetet tartott, és gyorsan kortyolt a kezében maradt teás bögréből. No nem mintha attól tartott volna hogy a rokonai nem tudják követni, sokkal inkább azért, hogy ők is le tudják ellenőrizni a bizonyítékok alapján a gondolatmenetét.
- Érdekes... - mormogta Viktor - De még nem értem, mit akarsz ezzel mondani.
Hiába, akik az árnyaknak kívánnak parancsolni, azoknak nem elég a nyers erő, a férfi máris továbbgondolta, hogy Costin minden bizonnyal ebből valami komolyabb felfedezésre bukkant, különben nem lenne itt. Hát nem fog csalódást okozni neki.
- Mert ez nem minden. Megvizsgáltam alaposabban a családfát, és elkezdtem saját magam kiegészíteni az irattári és levéltári ismerőseim révén, hogy rábukkanjunk a többi “rokonukra”, hátha van még közöttük ilyen, nem-túl-kedves kutyatenyésztő, és a változatosság kedvéért esetleg ti vendégeskednétek az ő földjükön.
- Ügyes... - mordult közbe a sportos alkatú nő. Costin nem tudott meg nem állni. Alexandra közelsége, a belőle áradó erotikus vadság egyszerűen mindig letaglózta a férfit, nem tudott mit tenni a hasában gyúló tűz ellen. Nagyot nyelt, majd folytatta.
- Nos, találtam kettőt is, abból az egyiket nektek sikerült még az előző évben kiirtanotok Szandra, viszont találtam még valamit, ami már inkább elbizonytalanított, és arra gondoltam, jobb ha ti döntitek el, hogy mit jelent ez... - Újra a táskájába nyúlt, elővette az utolsó pár papírt, majd a kiterített családfa alatt óvatosan, egymás alatt sorba rendezte őket. Farzsebéből előkapott egy tollat, és azzal, jelentőségteljesen bekarikázott egy hiányos bejegyzést a családfán, majd sorban rábökött az frissen kiterített anyakönyvi kivonatokra egymás alatt, és várt. Most már nem tudta kontrollálni a remegését, sápadtan leste Viktor fürkész tekintetét, hogy mikor fedezi fel azt amire ő gondolt, és mit is reagál rá. Rettegve látta ahogy a férfi szeme összeszűkül, miközben hitetlenkedő, kérdő morgások buktak ki a körülöttük állókból.
- Nem lehet.
- Ez még nem jelent semmit!
- Kizárt. Ő nem.
- Egyáltalán, lehetséges ez?
Costin nem tudta volna megmondani, mit is várt ettől a pillanattól, de ahogy a körülötte állóktól hallotta visszhangként az elmúlt órák minden kétségét, nem lepődött meg túlzottan hogy nem lelt bennük megnyugvást. A kétségbeesés szélén lebegve csüngött a tekintete Viktor kemény arcán, mire a férfi felé fordult, s mély, együttérző hangon, büszkén csillanó kemény tekintettel szólt hozzá.
- Jól tetted hogy eljöttél. Szép munka volt Costin. - Ezzel társaihoz fordult. - Elég! Ahogy mondtad, ez még nem jelent semmit. Nincs bizonyíték, csak gyanú. De ez már elég ahhoz, hogy bizonyítékok után nézzünk. Valaki menjen és hívja fel Octavian-t, beszélni akarok vele sürgősen, fontos és bizalmas ügyben. Ha valakik, ők elő tudnak ásni minden szükséges dokumentációt. Szandra, kérlek hozd ide Stefánt még ma éjjel. Tudom - Emelte kezét, hogy lenyugtassa az ellenérvet. - a látnok víziója nem bizonyíték, de a vízió bizonyítékhoz vezethet. Costin, - fordult vissza hozzá a férfi, miközben társai vad igyekezettel szétszéledtek, tenni a dolgukat - arra kérlek maradj még. Octavain-nak jók a kapcsolatai, de nincs mindenhol ott, ahol te ott vagy, és most szükség lesz mindenkire. Beszélj Terezával, biztos talál neked váltó...
Egy mélyről dörrenő farkasüvöltés szakította félbe az alagsor nyüzsgését, ám a vonyítás fájdalmas hörgéssé torzult hamar, s ezt is gyorsan elnyomta egy robbanás földet rengető ereje. Costin-t az alagsor ablakait berobbantó erő az asztalra csapta, ahonnét magával sodorta a kiterített papírokat. A rövid beálló csöndben döbbenten néztek egymásra.
- Hát igaz...
Többre sem volt idő, mielőtt géppuskák kerepelése, vad kutyacsaholás és eszeveszett üvöltés harsant volna fel. Costin vadul fötörni kezdett a földön szétszórt lapok után.
- Az iratok! - kiáltotta Viktor felé, aki odaugrott hozzá és felsegítette a földről.
- Hagyd a pokolba! - üvöltötte túl a csatazajt, amibe új hangok, mélyről jövő morgások, vadállati üvöltések és halálsikolyok is vegyültek. - Most a legfontosabb hogy kijussunk. Hogy szóljunk a többieknek. Bárkinek! Hogy túléljünk. Costin, koncentrálj a túlélésre! Most az a legfontosabb!

Az ősi kőfal árnyékában álló két alak akkor sem lehetett volna jobban különböző, ha komolyan megpróbálták volna. Az egyik magas volt, karcsú, torz tartású, göcsörtös, aszimmetrikus. A másik alacsony volt, zömök, egészséges, egyenes. Vad élvezettel kapkodta a levegőt a távoli csatazajt hallgatva, a völgy túloldalán felvillanó lövéseket, robbanásokat csodálva. A társa már azt is elfelejtette, hogyan kell levegőt venni. Csendben álltak az enyhülő záporban, és figyelték a távoli történéseket. A zajok ritkultak. Hirtelen egy vad, szívszaggató farkasüvöltés hasította ketté a csendesedő éjszakát. Nem telt bele egy perc, éles, visító, letagadhatatlanul diadalittas, inhumán sikoly volt rá a válasz.
- Vége - recsegte szárazon a magas árnyék.
- Ideje volt. Lassultok. - felelte a kisebbik, egy gyermek játékos, pimasz hangján.
- Így is sokba került ez nekünk. - válaszolt a magas jóindulatú szemrehányással.
- Hé, nem én voltam akkora barom hogy kis híján a szájukba rágjam, hogy mit is tervezünk - agresszív revans a kölyöktől.
- Meg kell gyorsítanunk a tervünket, igaz?
A kis alak keserűen bólintott.
- Előbb meg kell várnunk, mit lép rá a felsőbb vezetés. Ez hirtelen, nagy érvágás a klánnak, biztos hogy erősítést küldenek. Amint kiderült hogy kiket és hogyan, elválik hogy mennyire kell átterveznünk. De megkezdjük az előkészületeket a következő fázishoz.
- Várhatnánk is, mire lecsendesednek.
- Túl sok idő, és addig sok minden történhet. A türelemjáték, most még többe kerülhet, mindannyiunknak.
A magas árny megfontolta a hallottakat, majd bólintott. Óvatosan mozdulattal intett bő ujjasával, s mire állóra lassult mozdulata egész alakja beleolvadt az árnyékokba. Mire ő eltűnt, a kisebb alaknak is nyoma veszett, csupán gyorsan távolodó szárnycsapások, s riadt károgás maradt nyomukban, ahogy szó szerint eltűntek az éjszakában.
_________________
Néma Zápor - Shadow Lord Ragbash