Vissza a lemezajánlókhoz

ANAEMIA
The Second Incarnation
1999 Endtime Productions

Büszkén mondhatom, hogy volt szerencsém hallani néhány évvel ezelőtt a zenekar 'Spiritual Chaos' című (very rare!) demóját. Az azon hallott zene teljesen a hatása alá kerített; korábban még hasonlót sem hallottam. Talán legegyszerűbben 'szimfonikus doom-thrash'-ként tudnám leírni a hallottakat, már ha ez mond valakinek valamit. Lényege, hogy hangulatában a doom muzsikákat idézi, míg energiájában a thrash bandákkal is felveszi a versenyt - nem utolsósorban Kim Stranne markáns hangjának köszönhetően. A hatást színesítő aláfestő szimfonikus hangszerek tovább növelték az anyag értékét a szememben. És akkor még nem szóltam a szólógitárosról, Chriss Sundquistről: mind a szólók, mind a riffek élményt jelentettek, mégpedig rendkívül kellemeset. Amikor tudomásomra jutott, hogy a svéd Endtime fogja megjelentetni az Anaemia első nagylemezét, tudtam, hogy egy igazán profi gárda 'vette kezelésébe' a zenekart, így az igényességgel sem lesz gond.
Nagy várakozásokkal tekintettem hát a lemez elé, és bevallom, elsőre némi csalódást éreztem. A szimfonikus betéteket nem találtam, és nagyon hiányoltam őket. Ezzel szemben néhol dallamos énektémákat csempésztek a dalokba, ami viszont jót tett nekik érzésem szerint. A zene továbbra is a doom és a thrash egyfajta keverékeként írható le - hol egyik, hol másik javára billen ki a mérleg nyelve.
Két számot ismertem régebbbről: az egyik a 'To Bleed' (eredeti címe a demón: 'Just A Little Penny For Your Soul'), a másik a 'Your Soul Denied' (eredetileg egy lemezmellékleten szerepelt 'Pseudo Freedom' címmel). A többi dal nekem is új, és bizony eltartott egy ideig, amíg megbarátkoztam velük. Ez nem baj: inkább tartson tovább megismerkedni egy lemezzel, mint hogy túl gyorsan kiadja magát.
A zenészek ügyesek, bár a pergőhang annyira nem jön be, emiatt a dob nem a kedvencem. A gitár ellenben: ÓRIÁSI! Ez a figura tudja, milyen egy jó (értsd: JÓ!!!) gitárszóló, milyen az, ha többszólamú kíséretet kell játszania, hogy kell váltani két riff között, és egyáltalán: van fogalma a ZENÉről. Az énekben továbbra is az agresszív, mély ordítás dominál, bár mint említettem, újra és újra feltűnnek dallamos témák is. Azokkal sincs gond, emberünk képes megfelelően lekezelni őket.
A szövegekre is kitérnék. Annak ellenére, hogy többé-kevésbé egy doom-bandával van dolgunk, nem annyira az elborult, szürreális, hiperszimbolikus líra jellemző a társaságra. Meglehetős egyszerűséggel világítják meg az Evangélium nagy igazságait.
Kedvenc dal az 'Abstract Pain (Docta ignorantia)', legfőképp fütyülnivaló refrénje révén. Ebben a nótában talán inkább a thrash nyeri a stílusok párharcát, de a doom epikus jellege is érvényre jut. A gitár - mondanom sem kell - itt is szuper. Az a szóló!!! A metal ősenergiája megállíthatatlanul tör fel belőle (nem először a lemezen...).
Csak azt tudom mondani, a zenekart idézve: 'I surrender!' Ami megmagyarázva annyit tesz: 'Megadom magam!' Bizony, bizony, mondom néked: ha szereted az extrém metalt, jobb' teszed, ha követed a példámat.

--kristóf--