Vissza a lemezajánlókhoz

ANTITHESIS
Antithesis
1999 Intromental

A clevelandi (Ohio, USA) Antithesis első lemeze a zenekar nevét viseli magán címként, és meglehetősen zavaros körülmények között látta meg a napvilágot. Miután az első nyomás kifogyott, újra felvették az anyagot, ezúttal egy másik gitárossal Sean Perry oldalán. (Az ügy érdekessége, hogy később végül az eredeti gitáros váltotta Tom Guignette-et.) Az újrakiadást némileg megváltozott borítóba is csomagolták egyébként.
Az lemez hangzása annak ellenére egész jó, hogy egy független kiadvánnyal van dolgunk, kiadói háttér nélkül. A hangszerek arányosan szólnak, a gitárok 'harapnak', az énekes Ty Cook hangja is jól érvényesül a keverésben, egyedül talán a dob lehetne valamivel jobb, bár lehet, hogy túl sokat várok egy saját kiadású bemutatkozó korongtól. És ami a lényeg: maga a zene a legmagasabb elvárásoknak is eleget tesz. Amolyan komplex amerikai power metalt hallhatunk, amelyen némileg érezhető az a fajta progresszív hatás, ami a következő korongon jut majd teljességre. A lemez tele van jobbnál jobb fogós témákkal, riffekkel, ritmusokkal, dallamokkal, harmóniákkal. A remek dalok mellett a zenészek tudománya is kiemelkedő; azt hiszem, a stílus rajongói számára igazi főnyeremény az Antithesis. Ty Cook erőteljes, férfias hangja nem igazán illik a progresszív metal vonulat képviselőinek mezőnyébe, hiszen a szokásos tiszta tenoroktól eltérően egy középmagasan, és az átlagnál jóval agresszívabb stílusban éneklő figurához van szerencsénk. Ez nemhogy nem baj, de egyenesen a banda egyik legnagyobb erénye a sok közül, legalábbis szerintem. A gitárosok felváltva kápráztatnak el bennünket ritmusaikkal és szólóikkal, de nem marad el tőlük a bőgős James Lewis sem. A dobos Paul Kostyack úgy igazából a 'Dying For Life'-on késztette álmélkodásra a nagyközönséget, de itt is kitesz magáért, és nagyban hozzájárul az album élvezeti értékének növeléséhez technikájával, ötleteivel, és azzal az érzékkel, amelynek segítségével képes visszafogni magát szükség esetén, megakadályozandó a zene darabokra hullását.
A szövegek is igazodnak a zenéhez, azaz gondolatébresztők, mentesek a kliséktől, és valódi értékeket hordoznak. Különösen a 'Sword Of Mouth', a 'Breeding The Beast', a 'The Web', és a 'Plastic' mondanivalója figyelemreméltó. A 'Sword' témája címéből következően az emberi beszéd, amely éles kardként képes megsebezni másokat, a 'Breeding The Beast' a bukott emberi nem elállatiasodásával foglalkozik, a 'The Web' a szexualitással való visszaélések, a 'Plastic' pedig a képmutatás, valamint mások becsapása és leuralása ellen emeli fel a szavát. A 'Secret Fires' egy akusztikus szerelmes ballada, a 'Netherworld' pedig egy álom leírása; a 'The Curse' az alaptalan babonaságokról szól, a 'Limbo' pedig egy Dante Komédiáján alapuló nóta. A 'Descend' szövegéről nem tudok nyilatkozni, mivel nincs neki, instrumentális track-ről lévén szó.
Kedvenc számaim: az epikus 'Breeding The Beast', a szigorú 'Sword Of Mouth', a 'The Web', és a 'Plastic', de gyakorlatilag felsorolhatnám az összeset, hiszen végig élvezetes a lemez, az első pillanattól az utolsóig. Azt hiszem, az Antithesis cáfolhatatlan ellentétele a divathullámokon lovagoló, olcsó sikerekre pályázó tucatbandáknak, amelyek közül talán már egyre sem fogunk emlékezni, amikor én még mindig örömmel fogom hallgatni ezt a CD-t.

--kristóf--