Vissza a lemezajánlókhoz

EVERY DAY LIFE
Disgruntled
1996 Alarma Records

Az Every Day Life (vagy EDL) bemutatkozó lemezével, a 'Disgruntled'-del bizony jól odavágta a névjegyét az asztalra, hogy úgy mondjam. Szigorú rapcore-ja révén a csapat sokak érdeklődését felkeltette, nem is érdemtelenül. Ne feledjük, az album megjelenésekor csupán 1996-ot írtunk, és akkoriban még nem termett rapcore zenekar minden bokorban. A stílus nemhogy nem volt népszerű, de szinte még nem is létezett. Akkor még Eminem sem volt, és Vanilla Ice-on kívül nem sok fehér rapper számára termett babér, őt meg inkább hagyjuk, kár volt megemlíteni is.
Ekkor tűnt fel a színen Ted Cookerly és csapata. Ted valami hihetetlen energiával képes ordítani, ha a szükség úgy hozza, mégis, neve inkább rap-betéteivel fonódott össze. Az Every Day Life ezzel együtt valóban súlyos anyagot hozott össze a 'Disgruntled'-re, amely nem nélkülözi a fantáziát sem a zene, sem a szövegek terén. A muzsikát a ritmusos, lendületes, agresszív dalok jellemzik túlnyomórészt, de találunk egy igazi balladát ('Residence'), és egy másik visszafogottabb nótát ('Whitey On The Moon'). Utóbbi a fajgyűlölettel, rasszizmussal foglalkozik, és az USA-ban sokan felkapták rá a fejüket, mivel sokszor elhangzik benne az ott tabunak számító 'niga' ('nigger') szó is. Szerintem helyén van a dolog, mint ahogy a szó maga is a dalban. (Egyébként nem Ted száját hagyja el a kifejezés, hanem egy meghívott, fekete bőrű vendégrapperét.) A 'Whitey On The Moon', amely különben egy feldolgozás, csak témája miatt komoly, amúgy maga a dal nem különösebben az. A többi nótáról dióhéjban: a nyitó 'Bystander' nem indul valami tempósan, de a refrénekben begyorsul, egyúttal Ted hangereje is jelentősen megnövekszik. Az 'E Colli' már jóval pörgősebben is kezdődik (leszámítva az intróként funkcionáló effekteket az elején), és talán az egyik legagresszívabb dal a lemezen. A nótában nagy szerep jut a basszusgitárnak, mint ahogy később is nemegyszer a CD-n. A 'Cry Of The Lame' ugyan utal címében a sántákra, mégis tipikusan olyan dal, amire az embernek kedve támad felpattanni a székéből, és ugrabugrálni egyet a zene ritmusára. Az itt-ott felhangzó karácsonyi csilingelés ötletes poén, nagyot dob a produkción. A 'Look' sem valami visszafogott, ám mégis, éppen a csendesebb, rappelős részek sikerültek benne jobban. A 'One's Own Self' súlyos, jól eltalált nóta, az egyik legjobb a korongon. A 'Perseverence' talán a lemez legszigorúbb szerzeménye, Ted végigordítja az egészet, amitől kissé fárasztóvá is válik. A 'Dis', amelynek semmi köze a Dante által leírt, hasonló nevű pokolbéli városhoz (annál több az angol 'this' szóhoz), húzós, erős darab - akárcsak a 'Love Lies'.
A szövegek sem ötlettelenek, gondoljunk csak az 'E Colli'-ra, amely nyilván nem közvetlenül az ilyen nevű baktériumot mutatja be, hanem az allegória eszközével él. Kár, hogy a borítón nincsenek feltűntetve a szövegek, mert érdemes lenne néhány pillantást vetni rájuk. Azért aki kíváncsi rájuk, az interneten megtalálhatja őket. Úgy általánosságban a zenekar nevéhez méltóan a mindennapi életből merített témákkal foglalkoznak: erőszak, gyűlölet, politika, és a megoldás a problémákra, azaz az élő Isten. A borító egyébként szép és ötletes, és jól néz ki maga a lemez is.
Noha a korong címe azt jelenti többek között, hogy 'elégedetlen', jómagam abszolút elégedett vagyok az Every Day Life bemutatkozó CD-jével. Ugyan a hangzás lehetne picit jobb, ám azzal is meg lehet barátkozni. Maga a zene pedig a mai napig megállja a helyét. Jóval ötletesebb, mint amit napjaink rap-metal 'sztárjai'-tól lehet hallani úton-útfélen.

--kristóf--