Vissza a lemezajánlókhoz

EMBODYMENT
Embrace The Eternal
1998 Solid State Records

A texasi olajkutak árnyékában nevelkedett fiatalokat is elérte a 90-es évek első felének amerikai death metal őrülete. Andy Godwin és barátai 1993-ban jelentek meg a színen zenekarukkal, a 'Supplication'-nel. Első demójuk a 'Persistant Sin' címet viselte. A demó különlegessége mindenekelőtt szövegvilágában rejlett. Zeneileg az anyag nem sokban tért el a Deicide és társai fémjelezte vonaltól, ám Andyék a - sajnos - szokásos gusztustalan, ill. sátánista tartalom helyett keresztény hitüket juttatták kifejezésre a dalokban.
A következő évtől már 'Embodyment' néven futó társulat végül öt év alatt jutott el odáig, hogy megjelenhetett első nagylemeze, az 'Embrace The Eternal'. Eddigre a zenekar már messze földön híressé vált ultratechnikás zenéjéről demóinak és élő fellépéseinek köszönhetően. Kialakult egy lojális rajongótábor, amely alig várta, hogy lecsaphasson az új anyagra. (Persze olyanok is akadtak szép számmal, akik számára a csapat zenéje inkább a már említett olajfúrótornyok által keltett hanghatásra emlékeztetett. Az ilyen gúnyos megjegyzéseket most persze elegánsan elengedjük a fülünk mellett, lévén ez itt mégiscsak egy lemezajánló, vagy mi a szösz. Kompromisszumos megoldásként mondjuk talán inkább azt, hogy a banda egy jól olajozott gépezethez hasonlítható. Így a káposzta is megmarad, és a kecske is.)
Igaz, a death metal fanatikusoknak némi csalódást okozott, hogy a csapat a szárnyait bontogató új irányzat, a metalcore egyre erősödő hullámait igyekezett meglovagolni a népszerűségét megalapozó old school stílus helyett. A semleges szurkolók (magamat is közéjük sorolva) azonban önfeledt, mondhatni gyermeki örömmel hallgatták - sőt!: hallgatják rendszeresen mind a mai napig - a lélegzetelállító váltásokat, kiállásokat, a riffek színpompás kavalkádját (szinesztézia!) - a magukkal sodró, lendületes betétekről nem is szólva.
A keverőpultnál Barry Poynter ismét maradandót alkotott. A hangszerek jól elkülöníthetők egymástól, a hangerőarányok beállítása is sikerült: senki nem kerül indokolatlanul elő-, netán háttérbe. A gitárosok teszik a dolgukat, egyik témát hozzák a másik után. Szólókkal ugyan nem kápráztatnak el bennünket, ám annyi riffet hallhatunk tőlük a CD-n, mint némely együttes teljes életművében összesen; Kevin Donnini pedig biztos alapot teremt a kettővel több húrt pengető társai játéka számára. Kris McCaddon egy hangot sem énekel a 'hagyományos' módon, ám a mosóporreklámok óta tudjuk, hogy a 'hagyományos' nem mindig jelent jobbat. Kris középmagas énekstílusa egyes kritikusok szerint monoton és fantáziátlan, mindazonáltal nekem személy szerint tetszik. Sőt, meg merem kockáztatni: életteli. (Passzol az 'Élet'-teli szövegekhez.)
Végére hagytam a dobot, ám egyáltalán nem utolsósorban szeretnék említést tenni róla. Már csak azért sem, mivel gyakran kimondottan Mark Garza különleges, fület gyönyörködtető játéka miatt hallgatom a korongot. Az ő kezelésében (de ami azt illeti, lábtechnikájáról is regényeket lehetne írni) valósággal életre kelnek a dobok és cinek; beszélni kezd, mi több: énekel a hangszer. Jól megkomponált szólam az övé, de a megkomponáltság nem zárja ki a spontaneitást; az ötletes felpörgetések, átvezetések mestere is ő. (Sőt: Ő. 'A' DOBOS.) Kivételes technikai tudása, felkészültsége segíti abban, hogy tehetségét maradéktalanul kifejezésre is tudja juttatni egy gyakran - méltatlanul - háttérszerepre kárhoztatott poszton. Fontos hozzátenni, hogy soha nem öncélú, amit tesz: minden egyes leütés remekül illeszkedik zenei környezetébe, kiegészítve, színesebbé téve azt.
Általában elmondható, hogy a fiúk nem estek abba a hibába, amibe a technikás zenét játszó csapatok szoktak nem ritkán: nevezetesen, hogy a technika oltárán feláldozzák a lendületet és a zene folyamatosságát. Az album mindvégig megőrzi sodró lüktetését, a különálló részek egy kerek egészet alkotnak. Az első hallgatások során ugyan más benyomás alakulhat ki a hallgatóban, ám sokszor átrágva magát az anyagon előbb-utóbb összeáll a kép. Az 'Embrace The Eternal' odafigyelést, törődést igénylő album, nem igazán háttérzenének való. Annak azonban, aki veszi a fáradságot, hogy jobban beleássa magát a zenébe, nem mindennapi élményben lehet része; ezt túlzás nélkül állíthatom. (Bár önkéntelenül adódik a kérdés: mi van, ha valaki mindennap meghallgatja? Őszintén szólva ezen még nem gondolkoztam el.)

--kristóf--