Vissza a lemezajánlókhoz

SAVIOUR MACHINE
Saviour Machine
1993 Frontline Records / 1996 Massacre Records

Egy legenda születése. A Saviour Machine bemutatkozó lemeze, amellyel egy sok nehézséggel tarkított, ám egyre nagyobb szabású karrier indult útnak. A teátrális, drámai együttesen sokan megbotránkoztak már a korai időkben is, és ma sincs ez másként. A Saviour Machine ennek ellenére töretlenül hisz abban, amit csinál már annyi éve, és aminek révén időközben - amellett, hogy lojális rajongótáborának létszáma folyamatosan nő - sikerült gyökeret eresztenie a zenei piacon. A Saviour Machine-t általában azok is tisztelik, akik amúgy nem különösebben rajonganak zenéjükért. Hiába, a minőség az minőség.
És hogy mitől is buktak/buknak ki annyian? Csupán arról van szó, ami mindig is jellemezte az emberiséget: félelem az újszerűtől, a bántóan középszerűek irigysége a nagyszerűekkel szemben, és a meggondolás hiánya. Mert mivel is vádolják a SM-t? Okkultizmussal, halálkultusszal, satöbbi. És miért is? Mert színpadi eszközöket: díszletet, sminket, maszkot használnak fellépéseikhez a mondanivaló szemléltetése végett. Már elnézést, de aki a színpadot a hamis istenek oltárával téveszti össze, az voltaképpen nem a kultúra ellensége?
De kik is tulajdonképpen ezek a Saviour Machine-fiúk? Valójában a banda az énekes Eric Clayton köré épül, aki a koncepció és a szövegek kiagyalója, kidolgozója, a banda szíve és szája. A társak között ott találjuk Eric fivérét, Jeff Claytont gitáron, egy kedves, Dean Forsyth nevű fiatalembert basszusgitáron, és egy remek dobost Sam West személyében. Rajtuk kívül fontos szerep jutott az albumon Rob Watson billentyűsnek és Terry Taylor keresztény alternatív ikonnak, mint producernek. A zene afféle gótikus rock-zene, kevés klasszikus zenei beütéssel, sok bilentyűvel és gitáreffekttel az atmoszféra megteremtése érdekében. A hangulatot nagyban fokozza az énekes Eric Clayton tiszta, érzelemgazdag, pátosszal teli hangja is. Az embernek gyakran az az érzése, mintha Eric nem is énekelne, hanem imádkozna a dalok közben. Mintha egy drámai hős lenne egy epikus operában, bár ennél nagyobb képzavart már nehéz lenne teremteni, azt hiszem. : ) A költői szövegek sem vesznek el az összképből éppenséggel.
A korongon olyan slágerek hallhatók, mint a nyitó 'Carnival Of Souls', a 'Legion', a drámai, fordulatos 'The Wicked Window', a katartikus 'Killer', vagy a magasztos, záró 'Jesus Christ'. A többi dal is igazi csemege a műfaj rajongói számára, sőt, a szakmában már-már kötelezőnek számító 'Carmina Burana' is felbukkan, mégpedig a 'Killer' és a 'The Widow And The Bride' közötti átvezetésben. Igazából nem nagyon lehet üresjáratról beszélni a lemez kapcsán.
A két utolsó dal többé-kevésbé egybeolvad, és úgy zárják le az albumot, hogy utána a hallgató még jó darabig a hatása alatt marad. Színházban ilyenkor szokás visszatapsolni a művészeket, kifejezni feléjük az elismerésünket, és együtt örülni velük a jól sikerült előadásnak. A Saviour Machine is méltó az elismerésre, ami sokáig váratott magára, főként hazájukban, az USA-ban. Ne szégyelljünk hát összecsapkodni a tenyerünket, és kórusban kiabálni, hogy 'Szép volt, fiúk!'

--kristóf--