Vissza a lemezajánlókhoz

SEVENTH AVENUE
Southgate
1998 Treasure Hunt Records

A német Seventh Avenue harmadik nagylemeze a 'Southgate'. Az első két lemezen hallható tradicionális német power metallal is szerzett magának híveket a csapat, ám mindkét album hangzása elmarad a kívánatostól, ráadásul a dalok között ordító stílusbeli ugrások találhatóak itt-ott, és mindez sok potenciális rajongót késztetett óvatos távolságtartásra a bandával szemben. Aztán jött a 'Southgate', amely végre rendesen szól, és jóval konzisztensebb anyag elődeinél. A megszokott, hangulatos intro ezúttal sem marad el, ám utána szinte végig gyors, lendületes, dallamos power metalt kapunk. Kivétel ez alól a 'Father' és a záró 'Goodbye' - mindkettő erőteljes ballada -, továbbá a 'Heart In You Hand', amely szintén ballada, ám nem az erő, hanem az érzelmek dominálnak benne. A 'Storm 1' különlegessége, hogy instrumentális track - ilyen minőségben az egyetlen az intrón kívül.
Röviden ennyit mondhatunk tehát a 'Southgate'-ről, ám ennél többet érdemel az album. Nézzük hát bővebben. Az első 'igazi', egyben címadó dal hossza (kerek tíz perc) sejteti, hogy némileg progresszív darabbal állunk szemben. Rengeteg váltás hallható a nótában, amelyek érdekessé teszik, de hál' Istennek szét nem tördelik a számot. A dal szövegének érdekessége, hogy a korongon hallható további dalok szinte mindegyikére utal egy-egy sora. A 'Protection Of Fool' és a 'Carol' egyaránt jól sikerült pörgős nóta, ám a 'Father', mint már említettem, egy ballada. Mégsem lóg ki a lemezről, mivel ugyanolyan erőteljes, mint a gyors szerzemények, sőt, talán nagyobb is a dinamikája, mint az anyag többségének. A 'May The Best One Win' és a 'Puppet Of The Mighty' a kedvenceim a CD-ről, de a 'Storm 1' is egy rendben lévő instrumentális track, mely - mint címéből következik - viharos gyorsasággal söpör végig a hallgatón. A 'Heart In Your Hand' nem bírta belopni magát a szívembe, nem is nagyon illik egy power metal CD-re. Annál inkább a 'Nameless Child' és a 'Big City Sharks', bár utóbbi némileg megtévesztően lágyan indul. Nem telik bele azonban egy perc sem, és a fiúk ott folytatják, ahol a 'Nameless Child' végén előzőleg abbahagyták: veszett, féktelen rohanásba torkollik ez a nóta is. A záró 'Goodbye', akárcsak korábban a 'Father', lassú tempója ellenére is dinamikus dal. Felcsendül benne a közismert 'Auld Lang Syne' dallama is párszor, sajátos ízt kölcsönözve a dalnak.
És a negatívumok? Őszintén be kell lássam, akad néhány. Például vegyük a dobhangzást. Jóllehet a (többnyire dupla) lábdob jól érvényesül a keverésben, a pergődob hangja kissé idegesítő hosszú távon. Aztán itt van Herbie kiejtése. Becsületére legyen mondva, az angol nem anyanyelve, és igazából nem is zavaró az akcentusa, bár azért feltűnő. Meg igaz, ami igaz: a hangjával bőven ellensúlyozza a kiejtésbeli hiányosságokat. Herbie magas, erőteljes orgánuma ugyan talán nem éri el egy olyan torok szintjét, mint mondjuk Olaf Hayer, de ezzel egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy valami gond lenne Herbie hangjával. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy Herbie szólógitározik is, ami szintén elismerést érdemel. És ha már a gitároknál tartunk: a Lightmare oszlopos tagja, Andi Gutjahr is beugrott egy picit pengetni. Aki ismeri, tudja, hogy neve garancia a (kiváló) minőségre.
A 'Southgate' a fantasy-vel megspékelt, gyors német power metal rajongóinak okozhat kellemes perceket (csaknem 67-et!). Bár az interjúban Herbie meglehetősen szerényen, már-már lekicsinylően nyilatkozott a korongról, ne higgyetek neki! A 'Southgate' egy nagyon jó lemez a műfaj egyik legjobb keresztény művelőjétől.

--kristóf--