Vissza a lemezajánlókhoz

SIXPENCE NONE THE RICHER
Sixpence None The Richer
1997/1999 Squint Entertainment

Még mielőtt az a (megjegyzem, teljesen nonszensz és alaptalan) vád érne, hogy 'elpopperesedtem', gyorsan szeretném leszögezni, hogy a Sixpence-t nem a 'Kiss Me' és a 'There She Goes' mainstream sikerein felbuzdulva kezdtem hallgatni. Még 1996-ban ismerkedtem meg a zenekarral, akkor hallottam először és vettem meg a 'This Beautful Mess'-t. Egyszerűen lenyűgözött az énekesnő, Leigh Bingham (ez a leánykori neve, akkor még így hívták) hangja. Nemkülönben a mögötte álló zenekar: Matt Slocum sajátos gitárstílusa és dalai (azok a szövegek!), J.J. Plasencio briliáns basszusgitár-játéka, Dale Baker ötletes dobolása és Tess Wiley teljesítménye elsősorban a vokálban.
A 'Sixpence None The Richer' teljesen mást nyújt, jóllehet továbbra is jellemzőek rá a Sixpence stílusjegyei. Leigh hangja a férjhezmenetellel együtt járó új név ellenére is a régi. Talán több érzelmet hallani benne, ez azonban a zenei stílusváltozásnak is betudható. Matt ritkábban nyúl a torzító után, a dalok is 'nyugisabbak', talán picit szomorúbbak is. Az album így sem válik depresszívvé, a sötétebb pillanatokban is mindvégig érezni a reményt, hogy egyszer vége lesz az alagútnak, amin éppen most haladunk át, és a végén ott a napfény. (Ki mondta, hogy nem tudok giccses közhelyeket írni?) Inkább egyfajta nyugalom járja át a számokat: bízunk benne, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul, addig meg minek rontsuk el a kedvünket a fölösleges idegeskedéssel.
Nekem az újra kiadott változat van meg, a borítóján feltüntetett felállás nem a felvétel idején fennálló állapotokat tükrözi. Ezt azért tartottam lényegesnek leszögezni, mert a CD-n (két nótát kivéve) továbbra is J.J.-t hallhatjuk basszusgitározni, ami nagy örömömre szolgál. Tess Wiley ellenben távozott, hogy megkezdhesse szólókarrierjét saját zenekarával. A dobos Dale Baker mintha jó tíz évet fiatalodott volna a 'This Beautiful Mess' óta - a borotva és a kontaktlencse csodákra képes. Játéka azonban nemhogy nem fejlődött vissza, éppen ellenkezőleg: még kifinomultabb, változatosabb lett a két lemez között eltelt időben.
A zenekar gerincén kívül sok vendég is szóhoz jut az albumon, köztük Leigh férje, Mark Nash (a PFR-ből ismerhetjük a nevét), továbbá Phil Madeira és Chris Donohue is. (Utóbbit a Circle Of Dust és az Argyle Park révén ismertem eddig; mindkettő szigorú ipari zene, így álmomban sem gondoltam, hogy Chris nevével pont egy Sixpence-CD borítóján fogok találkozni.) A sok vendégnek köszönhetően a hangszerelés is gazdagabbá vált: sok az akusztikus hangszer (főleg vonósok). A producer Steve Taylor kihozta a maximumot egy nagyon tehetséges csapatból, ezért őt is dicséret illeti.
A rádiós és tévés sikerek idején büszke voltam a zenekarra, de szerintem a 'Kiss Me' nem tartozik a legjobb dalok közé, a 'There She Goes' pedig csak egy feldolgozás. Az én kedvencem a 'Sister, Mother', amelyet általában többször meg is hallgatok egymás után. Mind a szövege, mind a zenéje nagyon jól eltalált, legalábbis engem nagyon meg tud érinteni. A Pablo Neruda versére írt 'Puedo Escribir' érdekes ritmusszerkezete révén érdemel külön említést.
Egy szóval a 'Sixpence None The Richer'-t popzenének nevezném, azonban ez a megközelítés nem lenne egészen helytálló. A lemez egy kerek (nem a CD formájára gondolok), epikus mű, mindvégig tele igazi művészi értékekkel. Ilyen értelemben tökéletesen idegen a tömegtermelésre szakosodott sikerproducerek által futószalagon szállított 'előadóművészek' (helyesebb őket 'eladóművészeknek' nevezni, hiszen az értéktelen szemetet adják el tömegeknek) termékeitől. Ezért is volt jó a Sixpence dalaival találkozni a mainstream médiákokban. Sok fiatal talán életében akkor hallott először normális, igazi ZENÉT.

--kristóf--