Vissza a lemezajánlókhoz

SIXPENCE NONE THE RICHER
Divine Discontent
2002 Reprise Records

A jónevű Sixpence None The Richer negyedik nagylemezére mintegy öt évet kellett várnunk. Megérte. Az eredeti tervek szerint a lemeznek korábban kellett volna megjelennie, ám különböző okok miatt az eseményre csak 2002 októberében került sor. A dolog előnye, hogy újabb nóták is kerültek a korongra, illetve nagyobb választékból szemezgethették ki a legjobbakat, amelyeket végül a CD-re raktak.
A legjelentősebb eltérés az előző albumhoz képest talán az, hogy az új anyag jóval könnyebben fogyasztható, szélesebb réteg számára befogadható. Kevésbé melankolikus hangvétel jellemzi a zenét; érezhető, mennyivel felszabadultabb, mennyivel kevésbé stresszes körülmények között dolgozhatott a zenekar. Talán változatosabbak is a dalok ezúttal - a hosszú szünet mindenképpen jót tett a Sixpence-nek, pedig eddig sem igen lehetett panasz a színvonalra. Ráadásul több zenész is dolgozott a lemezen, hiszen nem egyszerre vették fel az anyagot, és a felállás jelentősen változott a felvételek közti szünetben. Gyakorlatilag a két alapító, Matt és Leigh személye maradt csak állandó, a többiek jöttek-mentek. Ennek köszönhető, hogy a dalok jól elkülönülnek egymástól, miközben mindvégig nyilvánvaló, hogy a Sixpence None The Richer-t hallhatjuk. Ugyanazt a Sixpence NTR-t, amely megajándékozott bennünket a 'Fatherless And The Widow'-val, a 'This Beautiful Mess'-szel, és a 'Sixpence None The Richer'-rel is. Örömmel konstatáltam továbbá, hogy az előző korongon olyannyira sikeresen alkalmazott vonósok most is jelentős szerepet kaptak.
Nehéz kedvenc nótát kijelölni az albumról, mivel az egész anyag igen erős - talán egyedül az 'Eyes Wide Open' hallgatásakor érzek némi késztetést, hogy a következő track-re léptessem a lejátszót. Ha mindenáron meg kéne neveznem egy kedvencet, a 'Paralyzed'-ra esne a választásom. A dal zenéje illetve szövege igen erőteljes, magával ragadó, és rendkívül megindító. A nóták túlnyomó többségét ezúttal is Matt és Leigh írta (legalább részben); két 'kakukktojás' van a lemezen: a 'Waiting On The Sun' illetve a 'Don't Dream It's Over' (előbbi Ron Aniello és Jason Wade, utóbbi Neil Finn szerzeménye).
A 'Divine Discontent' méltó folytatása annak a remek sorozatnak, amely a 'Fatherless And The Widow'-val kezdődött, és remélhetőleg jó darabig nem is ér véget.

--kristóf--