Vissza a lemezajánlókhoz

SPOCK'S BEARD
Snow
2002 InsideOutMusic

A kilencvenes évek talán legjobb klasszikus prog rock csapata, a Spock's Beard 2002-ben olyat csinált, amilyet addig és azóta soha máskor, nevezetesen egy dupla konceptalbumot. Ugyan tudomásom szerint a banda motorja, Neal Morse korábban elzárkózott ilyesminek még a lehetőségétől is, ám ha csakugyan így is volt, rendesen meggondolta magát. (Pláne hogy azóta szólóban is jellemzően hosszú konceptalbumokkal szórakoztatja közönségét.)
A 'Snow' névre hallgató dupla album gyönyörű akusztikus bevezetés után gyorsan átvált a jóval lendületesebb instrumentális nyitányra, ami önmagában is igazi prog rock gyöngyszem, és segítségével az ember hamar helyére teheti magában a zenekart akkor is, ha esetleg addig nem ismerte volna. Ez a hely pedig a kortárs zene legmagasabb szintjén található. A 'Stranger In A Strange Land' megint egy líraibb szerzemény, felszabadult örömzene, pedig még csak a bemelegítésnél tartunk. A 'Long Time Suffering' talán valamivel játékosabbnak nevezhető (szuper a Neal-nél 'kötelezőnek' számító a capella rész!), a rövid lírai átvezetést követő 'Welcome To NYC' pedig egy igencsak dögös szerzemény, ráadásul Neal olyan markánsan énekel benne, mint korábban talán soha. A 'Love Beyond Words' érzelemdús balladáját ismét egy karcosabb nóta követi, ám semmiképpen nem mehetek el szó nélkül az előbbiben hallható klasszikus zenei alapokon nyugvó zongorabetét mellett - habár az már tényleg túlmutat a szavakon. A 'Devil's Got My Throat' jó kis hatnyolcad alapú rocker nóta sok hangszeres szólóval, plusz Neal itt is rendesen kereszti a hangját, még plusz a végén újabb a capella, talán még az előzőnél is jobb. Az 'Open Wide The Flood Gates' természetesen újabb gyöngyszem, maga a dal is óriási, de a hangszeres rész meg aztán végképp azzá teszi. Ja, és akkor még nem szóltam a bombasztikus gospel-kórusról. Az 'Open The Gates Part 2' egyik különlegessége, ahogy a zenészek 'egymásnak adják a mikrofont', azaz egymást váltják soronként az énekben. A 'Solitary Soul' hallatán az ember csaknem sírva fakad, annyira gyönyörű és megindító egyszerre, pláne mikor felbukkan benne újra a 'Love Beyond Words' refrénje (egyébként utóbbi dal egyik témája újra és újra visszatér a lemezen, valószínűleg nem véletlenül, hiszen a 'Szavakon túli szeretet' a 'Snow' történetében is nagy szerephez jut). A 'Wind At My Back' zárja az első lemezt, ki tudja hányadik slágerként az albumon.
A második CD-t újabb instrumentális nyitány indítja, a '4th Of July' nem különösebben progresszív nóta, de persze szintén nagyon jó. Az 'I'm The Guy' sajátos hangulatú zene, és az ének is érdekes színezetet kap benne. A 'Reflection' rövid zongoraalapú ballada, a 'Carie' se sokkal hosszabb, ám nagy szerep jut benne az akusztikus gitárnak, és nem Neal, hanem a dobos Nick énekli. A 'Looking For Answers'-t Nick nemcsak énekesként, de szerzőként is jegyzi. A 'Freak Boy' rövid, érdesebb nóta, amely átfolyik az 'All Is Vanity'-be, amiben több korábban hallott téma is újra előkerül, miközben újakban is gyönyörködhetünk (pl. Ryo szólójában). Az 'I'm Dying' verseinek feszültségét remekül oldja fel a refrén, bár a melankólia ott is megmarad. A 'Freak Boy Part 2' elején óriási, mondhatni elsöprő ereje van, ahogy a bevezető után betörnek a hangszerek, nagyon jó! A végére elhalkul, de a visszatérő 'Devil's Got My Throat' fergetegként söpör végig a hallgatón ismét, akárcsak az instrumentális 'Snow's Night Out' egyes részei, míg a track más részeiben afféle diszkó-paródiát hallhatunk Spock's módra. Aztán jön Ryo szokásosan őrült szólója, amit a lassú, ám méltóságteljes 'I Will Go' követ, szintén visszautalásokkal a lemez korábbi részeire. A lemezt nyitó 'Made Alive' motívumaival kezdődik a záró track, így foglalva keretbe az albumot. De megkapjuk még a végére az első CD-t záró 'Wind At My Back'-et is újra, hogy a szimmetriaérzékünk maximálisan ki legyen szolgálva.
A zene után pár szó a szövegről is: mint fent említettem, a 'Snow' konceptalbum, a sztori egy természetfeletti lelki adottságokkal rendelkező albínó (innen a 'Snow', azaz 'Hó' becenév) ifjú körül mozog, nem minden tanulság nélkül. Talán egy-két önéletrajzi elem is akad benne. Érdemes egyébként a szöveggel együtt hallgatni a zenét, az élmény megsokszorozódik, annyira passzol egymáshoz a kettő, annyira jól kihangsúlyozza egyik a másikat.
Akinek tetszenek Neal szóló konceptalbumai (a 'Testimony' és a 'One'), nyugodtan beszerezheti a 'Snow'-t, remekül illeszkedni fog a sorba. A korábbi Spock's-lemezek kedvelőinek bizonyára már rég megvan a 'Snow' is, őket nem kell biztatni, de aki új még a progresszív színtéren, vagy egyszerűen csak változatos, minőségi zenét keres, itt jó helyen tapogatózik.

--kristóf--