Vissza a lemezajánlókhoz

STAIRWELL
Pacific Standard Time
2000 Takehold Records

A kaliforniai Stairwell első albuma annyira szörnyű volt, hogy a zenekar később nem is szerepeltette hivatalos diszkográfiájában, és ami azt illeti, nekem sem ugrik be a címe így hirtelen. Fogjuk fel talán afféle demóként, még ha nagylemez hosszúságú volt is. Az így bemutatkozó albummá avanzsált 'Pacific Standard Time' viszont már jóval biztatóbb volt, amint az akkor még élő és viruló mp3.com-on belehallgattam róla pár számba. Meg is rendeltem a lemezt a Takehold Records-tól, úgyhogy így már az egész kiadványról nyilatkozni tudok.
Igencsak megkönnyebbültem, amikor a CD-t végighallgatva kiderült, hogy a közzétett nóták nem a beetetést szolgálták, a többi dal se rosszabb semmivel, a 'Pacific Standard Time' tizenegy jó emo pop nótával gazdagította zenei ismereteimet. A számok többsége tempós, lendületes, a torzított gitárok adják meg az alapot - meg a dob, természetesen -, de az énekdallamok miatt válik igazán jóvá az egész. Az ének az egyik olyan terület, amit erőteljesen javítani kellett a 'nulladik' lemezhez képest, és ez maradéktalanul sikerült is a bandának, Jonathan Caro kellemes hangja, még ha bizonytalankodik is időnként, jól illik a stílushoz. A lemez vége felé, az 'End Of Day'-ben szerepét Zak Shultz veszi át, ő se hallgathatatlan. A hangzás is feljavult, még ha a doboknak van is némi zavaró mellékzöngéjük, ami nem biztos, hogy mindenkinek feltűnik, de azért nem kéne. A vidám brigád csak egyszer lassul le, mégpedig a 'Don't Let It End'-nél, ami ironikus módon az egyik kiemelkedő nóta az albumon, pedig ezt pont a feledés homályába merült, 'letagadott' lemezről mentették át; igaz, ezúttal valóban sokkal-sokkal meggyőzőbb a produkció.
A 'Pacific Standard Time' eséllyel indulna a 'mindenkori legcsúnyább borító' versenyen, de legalább a lemez felszabadult hangulatát kifejezi többé-kevésbé a máskülönben nem valami előnyös külső. A Get Up Kids-szerű emo kedvelőinek mindenképpen ajánlanám az album meghallgatását.

--kristóf--